Magyar Krónika, 2020. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)

2020-02-01 / 2. szám

URECZKY ESZTER egyetemi adjunktus Georges Canguilhem francia orvos és filozófus A normális és a kóros című munkájában azt írja, hogy „az egészség a szervek csöndjében élt élet”. E gondolatból kiindulva vajon értelmezhető-e a betegség a test nyelveként? A kultúrorvostan (angolul medical humanities) tudo­mányterületeken átívelő megközelí­tése szerint igen: a betegség mint a megtestesülés és a szenvedés egyik legelemibb tapasztalata ugyanis számtalan művészeti alkotás témá­jául szolgált már az elmúlt évezre­dekben. A betegség mint metafora című esszéjében Susan Sontag ame­rikai író és filozófus szintén amellett érvel, hogy az emberi test mindig is a társadalmi rend (vagy épp a káosz) egyik központi metaforájaként szol­gált a különböző kultúrákban. Ily módon a beteg test értelme­zése történelmi, bölcseleti, kép­zőművészeti és tudománytörténeti szempontból is segíthet feltárni az olyan látszólag egyértelmű, objektív fogalmaink jelentését, mint az egész­ség, a gyógyítás, vagy akár az, hogy mit is nevezünk normálisnak. A kul­­túrorvostani kutatások tehát történe­tiségében, kulturális beágyazottságát vizsgálva igyekeznek megérteni az orvostudomány fejlődésének folya­matát. Ezt szemléltetendő, érdemes egy múltbeli és egy napjainkra jel­lemző egészségügyi válsághelyzetet szemügyre venni, a nagy európai járványok tanulságait, illetve az egészségügyi ellátórendszerek je­lenkorunkat jellemző roskadozását, az úgynevezett gondoskodás válságát. A múlt rettegett ragályai A „fekete halál”, a „dögvész”, azaz a pestis máig az egyik leggyakrab­ban használt betegségmetafora, és ahányszor csak egy új pandémia réme fenyegeti világunkat (ebola, madárinfluenza, Zika-vírus stb.), szinte ugyanazok a középkort idé­ző társadalmi reakciók figyelhetők meg. A ragály mindig az idegenség Avagy mi a kultúrorvostan?

Next