Magyar Krónika, 2020. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)
2020-02-01 / 2. szám
URECZKY ESZTER egyetemi adjunktus Georges Canguilhem francia orvos és filozófus A normális és a kóros című munkájában azt írja, hogy „az egészség a szervek csöndjében élt élet”. E gondolatból kiindulva vajon értelmezhető-e a betegség a test nyelveként? A kultúrorvostan (angolul medical humanities) tudományterületeken átívelő megközelítése szerint igen: a betegség mint a megtestesülés és a szenvedés egyik legelemibb tapasztalata ugyanis számtalan művészeti alkotás témájául szolgált már az elmúlt évezredekben. A betegség mint metafora című esszéjében Susan Sontag amerikai író és filozófus szintén amellett érvel, hogy az emberi test mindig is a társadalmi rend (vagy épp a káosz) egyik központi metaforájaként szolgált a különböző kultúrákban. Ily módon a beteg test értelmezése történelmi, bölcseleti, képzőművészeti és tudománytörténeti szempontból is segíthet feltárni az olyan látszólag egyértelmű, objektív fogalmaink jelentését, mint az egészség, a gyógyítás, vagy akár az, hogy mit is nevezünk normálisnak. A kultúrorvostani kutatások tehát történetiségében, kulturális beágyazottságát vizsgálva igyekeznek megérteni az orvostudomány fejlődésének folyamatát. Ezt szemléltetendő, érdemes egy múltbeli és egy napjainkra jellemző egészségügyi válsághelyzetet szemügyre venni, a nagy európai járványok tanulságait, illetve az egészségügyi ellátórendszerek jelenkorunkat jellemző roskadozását, az úgynevezett gondoskodás válságát. A múlt rettegett ragályai A „fekete halál”, a „dögvész”, azaz a pestis máig az egyik leggyakrabban használt betegségmetafora, és ahányszor csak egy új pandémia réme fenyegeti világunkat (ebola, madárinfluenza, Zika-vírus stb.), szinte ugyanazok a középkort idéző társadalmi reakciók figyelhetők meg. A ragály mindig az idegenség Avagy mi a kultúrorvostan?