Magyar Krónika, 2020. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)
2020-02-01 / 2. szám
MICROCOSM dedicated to The London Wafer Com bewies ^ tapasztalatához kötődik, azaz kívülről, messziről jön, és előbb-utóbb valamiféle erkölcsi töltetre is szert tesz, azaz afféle istencsapásaként, büntetésként válik értelmezhetővé az adott közösség számára, ezért jár gyakran együtt stigmatizáló kulturális gyakorlatokkal. Már Michel Foucault francia társadalomtörténész is rámutatott a pestis kulcsszerepére a nyugati kultúra politikatörténetében. Nézete szerint míg a pestis előtti meghatározó fertőző betegség, a lepra esetében a beteg száműzése, a város kapuján (testén) kívülre helyezése volt a bevett gyakorlat, a gyorsan terjedő, elkerülhetetlenül „bent” pusztító pestis megfékezéséhez viszont új módszerekre, többek között a karantén intézményére volt szükség. Továbbá szükség volt a lakosság egészségi állapotát felügyelő hatalomgyakorló szervek megszervezésére és központosítására, ami a mai napig meghatározza a társadalmi rendről, az egyén és az állam testének határairól alkotott modern fogalmainkat. Ezeket a kérdéseket járják körül igen olvasmányos módon például a walesi szerző, William Owen Roberts Ragály, vagy az ausztrál Geraldine Brooks Csodák éve című regényei. Minden történelmi korszak kitermelni látszik a maga nagy járványát, amely fizikai és elméleti szinten is felszínre hozza a kor meghatározó társadalmi dilemmáit, nincs ez másként például a 19. századi londoni kolerajárványok történetét tekintve sem. Miközben a Brit Gyarmatbirodalom uralma alá hajtotta a Föld lakosságának közel kétharmadát, fővárosa szó szerint a saját ürülékében fuldoklótt, ironikus módon figyelmeztetve a briteket a nagyság árára. Ahogy a pestist részben a keresztes hadjáratok vallási ideológiával átitatott hódításvágya szabadította Európára, úgy a gyarmatosítás is a felsőbbrendű nyugati civilizáció terjesztésének mázával nyomult Afrika és Ázsia felé, s a Bengáli-öbölből terjedt tovább a kolera szennyfoltja. Azért is olyan szimbolikus imperialista betegség a kolera, mert, ahogy Pamela K. Gilbert rámutat, „a 19. század két rettegett eseménye, a járvány és a forradalom egyaránt a fizikai és a társadalmi test széthullásával fenyegettek”, lásd például Somerset Maugham Színes fátyol című kisregényét. Azonban nem csak a gyarmati, nem fehérbőrű, nem keresztény, nem civilizált, azaz nem is egészen emberi Másik jelképe lett a bűzlő kolera, hanem az angol nagyvárosok szegénynegyedeinek munkásosztálybeli „söpredékét” is megtestesítette. A kolerát ugyanis úgynevezett „szennybetegségnek” tartották, és úgy vélték, hogy főként zsúfolt, nem higiénikus életkörülmények között élő, magukra „nyilván” nem adó emberek között ONS TER SOUP Cornmuiil M THAMES WATER, tós,a CQTfect rejjTejrntion that precious .sTujf doUct out to US William Heath: Monster soup (1828) 71