Magyar Lányok, 1933-1934 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1934-06-03 / 36. szám

563 Ilonka és Erzsike kézenfogva mentek előre, lassú léptekkel. Úgy tettek, mint egészen kis­­leánykorukban, mikor idekerültek és féltek be­lépni az igazgatónénihez rapportra. Akkor mindig kettőt léptek előre, egyet hátra, hogy hosszú le­gyen az út és sokáig tartson. Azóta már bátran futnak be az igazgatónéni szobájába és csak ilyenkor — a búcsú perceiben — van szükség megint a ráklépésekre, ahogyan intézeti nyelven a késlekedő járást nevezték a lányok. De akár­mennyire halogatták is, mégis csak elértek szo­bájukba és mégis csak le kellett feküdni az inté­zeti ágyba. Szerencsére a két ágy méternyi tá­volságra volt egymástól és a lánykák, ha már suttogni nem is mertek, hogy a többi alvót fel ne keltsék, átértek egymáshoz és megfoghatták egymás kezét. Tartották erősen, meleg baráti szorítással, egészen addig, míg ez a szorítás is ellankadt, a két kis kéz fáradtan hanyatlott alá. Elaludtak mélyen és elfelejtették a szomorú búcsúzkodás minden bánatát. Ezalatt a nagyobbak is felkészültek, hogy aludni térjenek. — Lányok, — mondotta Mária. — Ígérjé­tek meg nekem, hogy minden este felnéztek a Göncöl-szekérre. Gondolatban így leszünk együtt. — Ennél mi sem könnyebb! Eddig együtt néztük minden este a Göncöl szekerét, most kü­­lön-külön, de egymásra gondolva —– szólt Tekla, aki arról volt nevezetes a lányok között, hogy neki volt a leggazdagabb édesapja és a legtöbb zsebpénze. Ezzel szemben ő szorult rá leginkább arra, hogy az algebrafeladatát más készítse el. Viszont Lujzi volt az, akinek sohasem volt egy garasa sem, mert szülei csak nagy áldozatok árán tudták intézetbe adni, de az algebrát úgy tudta, hogy senki sem jobban. Édesanyja is ugyanebben az intézetben volt lánykorában és úgy gondolta, hogy talán a világ is összedőlne, ha Lujzinak nem nyújthatja ugyanazt, amit haj­dan neki nyújtott az élet. Ezért aztán ő, meg az ura, aki szerény közhivatalnok volt, kupor­­gatva rakták össze a garast, hogy Lujzikának nevelőintézetre jusson. Amit Lujzika azzal hálált meg, hogy ugyancsak szorgalmasan tanult. Bizo­nyos, hogy a társaságban ő volt a legkomolyabb, bárha ő is hatalmasakat tudott nevetni, ami elég természetes, ha valaki éppen csak, hogy betöl­tötte a tizenhatodik életévét. De mikor annyi ne­­vetnivaló akadt a világban! Panni például szinte kérkedett azzal, hogy nagyon szeret enni. Aztán elég mulatságos volt az is, hogy Gizire, ha csak valaki ferdén ránézett, már pityergett! Persze, minél érzékenyebb volt Gizi, annál többet ingerkedtek vele. Hát Zsuzsi, aki órákat töltött el a tükör előtt és boldog, ha valami új ruhát vehet fel? Aki egyik nap szép­­ségflastromot ragaszt az állára, másnap meg etonfrizurát csinál a hajából? Aki annyit törő­dik egymagával, mint más ember nagyszámú családjával és annak ügyes-bajos dolgával ösze­­sen ... És roppant mulatságos Sári is, aki oly nagyszerűen adja a felnőttet és akit társaságban Charlottenak kell nevezni, aki eldugdosta a bátyjától kapott leveleket, hogy a lányok azt higyjék, hogy azt valami igazi fiatalember küldte neki. Sári volt az, aki már tizenkétéves korában hosszú ruhát szeretett volna viselni, hogy felnőttebbnek lássék és este, mikor elcsende­sedett minden a házban, ruhapróbát tartott; tö­rülközőkkel hosszabbította meg hálóingét hogy lássa, milyen lesz majd uszályos estélyi ruhája! (Folyt, kö­v.) ALTAY MARGIT Sok, sok kis­leány és nagy­leány örökifjú mesemondója,­­ tisztalelkű, de­­rüskedvű, mo­solygó Margit nénije: ez Altay Margit. Ölé­ben hófehér Zsuzsa cicájá­val mosolyog a világba. Most, hogy új regénye kez­­­­dődik a Magyar Lányokban, arra kértük, mondjon valamit önmagáról, életéről, hogy megismertethessük olvasóinkkal, bemutathas­suk igazában is Margit nénit, akit a könyveiből már olyan jól ismernek. Mosolyogva tiltakozott. — Nem, nem! Az én életem, a könyveim. Abból megismernek. Én nem vagyok senki, semmi, csak Margit néni, akinek Zsuzsa a ci­cája és könyveket ír. Véghetetlen kedvességénél csak a szerény­sége nagyobb. Aki olvasta a Luci-Laci-t, az Ame­rikai leány - t, a többi bájos Altay-regényt, aki emlékszik gyermekkorából az Öcsike s a többi kedves gyermekregény hangulatára, nagy örömmel fogadja Altay Margit új regényét, melyet a Magyar Lányoknak írt. Mi úgy érez­zük, kedvesebb vakációs olvasmányt nem is ad­hattunk volna olvasóinknak.

Next