Magyar Lányok, 1933-1934 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1934-06-17 / 38. szám
Éva sétált a kerti utakon, elénekelte az öszszes dalt, amit tudott, aztán ránézett kis karkötőórájára és fogadott önmagával, hogy mennyi ideig tart, amíg háromszor végigszalad a kerten és miután, mindig eltévesztette az időt, vagyis veszített, ettől is elment a kedve és tánclépésben ment fel a lépcsőkön, hogy újból nekifogjon az olvasásnak. Közben a második emelet egyik fordulójánál nem sikerült a tangólépés és úgy megbotlott, hogy akarva-akaratlanul le kellett ülnie a lépcsőre. Erre aztán elakadt az ének és a tánc és Évának úgy kellett kacagnia, de úgy, hogy még a könny is kicsordult a szeméből, különösen, ha arra gondolt, hogy mit szóltak volna a lányok, ha ezt látják! De aztán hirtelen elnémult, mert nevetése olyan furcsán, kísértetiesen hangzott az üres házban. Szerencsére valamilyen nagyon érdekes könyvet talált fönn a könyvtárban és még az ebédidő alatt is azt olvasta, délután se tette le a kezéből és mikor alkonyatra készen volt a regény olvasásával, olyan fáradságot érzett, mintha legalábbis kapált volna. — Ez nem megy így tovább, — gondolta Éva, — én itt megsavanyodom ebben a magányban. Valamit kell csinálnom, akárhogyan is. Reggelre megérkezett az első levél. Az igazgatónéni írta. Tudatta Évával, hogy megkezdte szigorú kúráját, amitől gyógyulást remél. Sajnálja, hogy nem volt módja Évát magával hozni, de a karlsbadi élet nem is igen való olyan fiatal leánynak, mint amilyen Éva. Itt többnyire rosszkedvű, gyomorbeteg emberek járnak-kelnek. Sokkal jobb neki a tudat, hogy Évát otthon tudja. A magányt biztosan jól elviseli a szép kertben és a sok könyv között. Különben is meglátja, hogy röpülnek a vakáció napjai és milyen hamar tele lesz újra a ház. — Hányszor kell még addig egyedül ebédelnem, — gondolta Éva és felhúzta az orrát. De hát ebbe bele kellett törődnie, sőt ha az igazgatónéni el akarta volna vinni Karlsbadba, akkor sem lett volna szabad tőle ekkora áldozatot elfogadni. Éva tudta, hogy nagy dolog az is, hogy itt tartják, ebben a gyönyörű, előkelő intézetben a sok fizető között, ahol ő az egyetlen ingyenes. Valójában árvaházban lett volna a helye, mert alig, hogy ide került, — több mint hat éve annak, — elhaltak szülei és nem maradtak rokonai sem. De addigra már mindenki úgy megszerette itt őt, a drága aranyszívű igazgatónéni, a tanárnők, felügyelő kisasszonyok, hogy inkább összerakták volna a tartásdíjat, semhogy elengedjék. Pedig akkortájt Éva ugyancsak sokat sírt és hosszú, hosszú idő kellett ahhoz, hogy beletörődjön árvaságába. Olyan nagyon búsult a szülei után, hogy teljes egy esztendeig az igazgatónéni szobájában vetettek neki ágyat, hogy esténként, ha rájött a szomorúsága, a honvágy, kéznél legyen a vigasztalója. A drága igazgatónéni! Ha anyukáját nem is tudta pótolni, mindenesetre nagy segítségére volt abban, hogy megint derűsnek lássa a napot és tudjon kacagni! Mert a nevetést a jó Istenke ott raktározta el a lelkében, a szája szögleteiben, a szeme sarkában. Éva mindent olyan szépnek látott, olyan ragyogónak! És a sok leány, akik körülvették és dédelgették, a felügyelő kisasszonyok, a tanárnők mind-mind mérhetetlen szeretettel és türelemmel voltak segítségére. így aztán talán nem is csoda, ha vidám alaptermészete utat tört és ő nem érezte már olyan szörnyűnek a sorscsapást, amely érte. Kegyelettel őrizte meg szülei emlékét. Sokat gondolt rájuk, de mint valami gyönyörű emlékre, amely az övé és amelyet nem vehet el tőle senki. Igaz, hogy árva volt, de akadt kedves, szerető családja mégis. Igaz, hogy szegény volt, de talált meleg otthont mégis. A jövő sem aggasztotta. Az igazgatónéni megígérte, hogy ha elvégzi a nyolcadik osztályt és kedve lesz a további tanulásra, egyetemre küldi és eljöhet még az az idő is, hogy ugyanebben az intézetben, ahol tanult, taníthat is valaha. Éva szíve tele volt szeretettel az igazgatónéni iránt és a világért sem panaszkodott volna neki. Sőt ellenkezőleg, azt írta levelében, hogy pompásan esik neki a nyugalom. (Folyt. köv.) 595 Amazonok Mühlbeck Károly rajza