Magyar Lányok, 1942 (48. évfolyam, 24-47. szám)
1942-05-02 / 31. szám
PETŐFI NEVETÉSE ELBESZÉLÉS. ÍRTA: IFJ. HEGEDŰS SÁNDOR A mi családunkban nagyon sok szó esett Petőfi Sándorról. Nem csoda, hisz járatos volt a pápai Vályi-házba, mint tanuló. Vendégségben járt a komáromi Jókai-házban, ahol Jókai anyjának vendége volt. Pesten pedig együtt laktak Jókaival a Kerepesi út és Sipulca sarkán levő ház második emeletén. Ezért nem lehet csodálkozni, hogy annyi emlék maradt róla családunkban, hogy alig múlt el egy-egy családi ebéd vagy összejövetel, hogy ne emlegették volna őt. Természetesen az öreg tagjai a családnak. Nagyatyám Jókay Károly, nagynéném Vályi Ferencné— Jókay Eszter és nagybátyám Jókai Mór. Mi gyerekek szomjas fülekkel hallgattuk, a róla szóló megjegyzéseket, történeteket, hisz akkor már az ő alakja mint eszmény lebegett mindnyájunk előtt. Az egyik ilyen családi ebéden Pápán, véletlenül együtt volt mind a három Jókay testvér, Károly, Eszter és Mór. Kitűnő konyha volt a háznál. Már az ebéd végén voltunk, mikor Eszter néni megszólalt öccséhez fordulva: — Bizony sok év elmúlt azóta, hogy itt hancúroztatok Petőfivel az udvaron! — Nemcsak évek múltak azóta Eszti nékém, de egészen új világ született... nem tudom Sándor mit szólna hozzá!... — Nevetni, nem nevetne rajta, az bizonyos, mert én sohasem láttam nevetni őt... — Szomorú arca volt — mondta nagyatyám, — de néha olyan halavány mosoly futott az arcán ... de ez is csak olyan bágyadtan, mint mikor a tavaszi napfény bujkálva fut át a földön. Erre mondta Móric bácsi: — De pedig tudott ő nevetni, jóízűen, torka szakadtából, sőt egyszer úgy nevetett, hogy rádőlt az asztalra, mert fuldokolt a kacagástól. — El sem tudom képzelni ezt !— jegyezte meg Eszter néném. — Pedig így volt — erősítgette Móric bácsi —, igaz, hogy csak egyetlen egyszer láttam így nevetni, de annak akkor megvolt az oka. Nagyon fiatalok voltunk még akkor mindnyájan, akik abba a társaságba tartoztunk és az egész világ a mienk volt, — legalább is a fantázia szárnyán. Petőfi ekkor a Bálvány utcában lakott egy kis földszintes házban Pálffy Alberttel. Bizony nem valami királyi lakás volt ez, inkább költői! Volt ugyan benne két ágy, még asztal, meg pár szék, de ezzel jóformán be is volt fejezve a berendezés. Illetőleg még volt a szobában egy harmadik ágy is, de azt inkább csak ágycsontváznak lehetett nevezni, mert csak az oldalbordái voltak meg, meg az alsó deszkái. Aludni nem lehetett benne, mert szalmazsák sem volt és a deszkák között levő hézagokon, bizony könnyen keresztül csúszhatott az alvó teste. Ezen az egyszerű tanyán azért zajos élet folyt, mert a jókedv, nem hagyott el bennünket. Pedig a jókedély kincs, Isten ajándéka! Itt történt egyik este, hogy beállított közénk Lauka Guszti. Roppant jó kedvvel jött, majd felvette az egész szobát. Mind csodálkozva néztünk rá: — Na mi lett — valami örökséghez jutottál? — Ahhoz — felelte Lauka — kitettek a lakásomból, most már olyan szabad vagyok, mint a madár, az egész világ az enyém és fölkuporodhatom valamelyik fatetőre, ha rám borul az éjszaka! — Nem muszáj minden éjjel tollas ágyban aludni! — ugratta Petőfi. — Hej, hányszor aludtam én puszta földön, fapadon, vagy subára dőlve — mégis mindég szépet álmodtam! — Hiszen én is abban reménykedem, hogy valami nagyon szépet fogok az éjjel álmodni, — csak hogy hol — ezt nem tudom! Ezzel énekelni kezdett, Pálffy vele énekelt, aztán nagy hejhujjázással csárdást táncolt. A szállásadójuk, egy öreg rezesorrú asszonyság volt, de már erre a nagy vígságra bekopogott az ajtón, hogy ne kiabáljanak. Lauka visszafelelt: — Ha az ember énekel, táncolni is kell! Az öreg Frau Rézi ezt mondta erre Laukának: — Táncolni, de nem ordítani! — Lauka elgondolkozott és azt mondta: — Tudjátok, hogy az öregnek igaza van, mert tudok én csendes táncot, de még milyet! Keleti tündértáncot! Ezzel lehúzta kabátját, a törülközőt maga elé kötötte és hosszú lábaival elkezdett ugrálni, sodródni, forogni, úgy pörgött, mint a szélkerék. Aztán egy lábra állt, a másikat kinyújtotta és körbe perdült. Olyan mulatságos, olyan komikus volt, hogy mind eldőltünk a nevetéstől. Nemcsak mi Pálffyval, de maga Petőfi is. ő is úgy nevetett, hogy rádült az asztalra és az oldalát fogta. Soha így nevetni őt sem azelőtt, sem azután nem láttam. Végre Lauka abbahagyta a táncot, nagyon ki volt fáradva. Leült, aztán bcsúzni akart, hogy elmegy éji szállást keresni. De azt mondtuk neki, hogy nem engedjük el. Petőfi volt a legerélyesebb, nem engedte Laukát elmenni. — Jó, de hol alszom? — kérdezte Lauka. — Vetek én neked tollas ágyat, Gusztikám! — tréfázott vele Petőfi. — Na, ha tollas ágyat adsz, akkor maradok! — felelte rá Lauka. — Pedig azt kapsz — mondta Petőfi —, mindjárt meg is csinálom! — Ezzel írókészletéhez ment, ahol az elhasznált lúdtollak voltak, mert akkor még lúdtollal írt Petőfi is. Kiszedett a tollak közül vagy hármat-négyet, azzal odalépett az üres ágyhoz, melynek csak a bordái voltak meg és Lauka előtt behintette az ágydeszkák közé a lúdtollakat.• Nesze, Guszti, itt a tollas ágy! Aludj jól! Lauka is nevetett, mind nevettünk, de azért Lauka mégis csak befeküdt az ágydeszkák közé, el is aludt, csak reggel aztán nemcsak az ágy bordáit, de saját bordáit is nagyon emlegette. Pálffy Albert megveregette a vállát és azt mondta: — Nem baj, Guszti, legfeljebb azt mondod, hogy «nyomasztó» álmod volt! * Mikor a Petőfi Társaság 1916-ban Miskolcon az akkor már kilencvenéves Lévay Józsefnél tisztelgett, Lévay is azt mondta, hogy Petőfi mélabús természetű ember volt és csak halavány mosoly futott az arcán. De egyszerre felvillant az öreg szeme és ezt mondta: — Csak egy ember tudta igazán megnevettetni őt: Lauka Guszti! Az a Lauka Gusztáv, akiről Jókai ezt a kis történetet elmondta. 371