Magyar Lettre Internationale 1999. tavasz (32. szám)

KOMMENTÁROK ÉS VITÁK - Csaplár Vilmos - Darvasi László - Láng Zsolt - Lengyel Péter: A történelem visszatéréséről az irodalomba

hát nagy dolog volt. Még az a kis anek­dota idetartozik, hogy a rendszerváltás előtt, a 80-as évek végén, 87 táján, szóval már kezdtek a pártcsírák jelent­kezni, de még nem lehetett tudni, mi­ből mi lesz, miből lesz a nerebogár, Kaján Tibornak volt egy karikatúrája, vonul egy tömeg táblákkal, és a felirat­ok között, hogy MDF, Bajcsy Zsilinsz­ky Társaság, ott van az Örley Kör is. Ez akkor sokak számára valamiféle po­LETTRE: Hogyan nyúl az ember ma egy történelmi témához, hogyan vá­laszt ki egy kort ? CSAPLÁR­Y: Miért pont ez az idő­szak, 1839 ősze? Valaki hozott egy szikrát, a forgatókönyv angol főhőse valóságos személy, élt Magyarorszá­gon, Pozsonyban. De hogy ki hogyan és miért nyúl a történelemhez egy re­gényben vagy filmben, annak külön­böző motívumai vannak. Egy filmnél nem olyan szabad az ember, mint egy regényben. Minden sor végén csörög a pénztárgép. A történelem mindenképpen felleg­vára a konzervativizmusnak, hiszen az ízlésharc, a felfogások harca a konzer­vatív és a nem konzervatív ízlésű, gon­dolkodású emberek között hol dúlna a legjobban, mint a történelmen keresz­tül! Itt vívják meg a ízlésbeli, felfogásbe­li csatájukat. Ezért itt sokkal szigorúbb a konzervatív ízlés, mint egy „mellékes”, mai időről szóló történet esetében. Nyilván, hogy egy film nagyobb támo­gatást igényel, nagyobb függősége van ezektől a dolgoktól, mint egy regény­nek. Úgy szerettem volna feleleveníte­ni a régi idők emberét, embereit, ahogy én képzelem őket. Mert szerin­tem azok se voltak másmilyenek, mint mi. A másmilyenséget, amit a kor tartal­maz, ugyanolyanságnak látva valamiféle felfogásban megírtam részben valósá­gos személyekből, részben meg nem valóságos személyekből és elemekből ezt a történetet, aminek talán van mai mondandója. Mert ha az ember a tör­ténelemhez nyúl, akaratlanul saját ma­gába is nyúl. A reformkor az Európá­hoz való csatlakozás ideje. A névtelen, arctalan állapotból való kibújás szándé­ka olyan törekvés az itt egykor élt em­berek részéről, ami valamilyen szinten kapcsolatba hozható a mai helyzettel. Akkor is megvoltak az átvett dolgok, a nagy akarások arról, hogy mit kéne, hogy kéne. Jöttek ide ilyen angolok is, amilyenek a történetemben szerepel­nek k fizikai szerveződésként jelent meg. Amiről egyébként, nevetséges, szó se volt. Mindenesetre, ha már itt anek­­dotázok, Károlyi Csaba és Szijj Ferenc tulajdonképpen az én „beleegyezése­met" kérték a Nappali házhoz. Ez ef­fektív így volt. Fölhívott a Károlyi Csa­ba, ez körülbelül mit tudom én, mikor, 2 millió évvel ezelőtt, mondjuk 89- ben lehetett, hogy szeretnének velem beszélni. Az Astoriában találkoztunk. LETTRE: Hogyan lehet az időben közlekedni? Mi az erősebb, a folytonos­ság érzése, az otthonosság érzése, ha az ember visszamegy egy évszázadot, vagy akár többet, vagy pedig itt határo­kat lépünk át? Ha valaki régebbi korok­hoz nyúlt témában 89 előtt, akkor en­nek mindig, de legalábbis sokszor volt valami parabolisztikus funkciója. Válto­­zott-e a múlthoz nyúlás 89 óta? LENGYEL P: A címmel kezde­ném. Már a „történelmi regény” foga­lommal zavarban vagyok - mint álta­lában a gyors meghatározásokkal. A magam munkájáról soha nem gon­doltam, hogy történelmi regény vol­na. Akkor sem, amikor 24. századi történetet írtam Ogg második bolygója címmel, noha kétségtelen, hogy nem a jelenkorban játszódik. A kérdés vé­gül is az: vajon a szerző és története közt híd van-e - vagyis folyamatosság­­ vagy szakadék. Egész röviden is vá­laszolni lehet: híd van, folyamatosság, a legnagyobb mértékben. A hozzám intézett kérdés feltehetően a Macska­kőről szól, és a millennium évéről meg az utána következő 1896-os évről - mint tudjuk, magát az Ezredévet a történészek megközelítéssel 1895-re tették, aztán elhúzódtak az ünnepség előkészületei, nem végeztek a mun­kálatokkal, nem volt költségvetés, az is lehet, hogy a Budapestre látogató kül­földi királyunknak tele volt a táncrend­je, valami vis maior mindenesetre köz­bejött, s az alkalmazott tudomány úgy határozott, hogy egy évvel elhalasztja az ezer esztendővel korábban már megtörtént eseményt, így aztán a mi­nap is a honfoglalás kereken HOL évfordulóját ünnepeltük. Nos, meg­próbálom végiggondolni most, hogy hogyan jutottam el a munka során az 1001 -edik évhez. Egy korábbi köny­vemben lényegében apámmal foglal­koztam, aki nekem nem létezett, nem volt jelen, nem ismertem. (Tessék: fo­lyamatosság.) A következő lépés óha­tatlanul az ő apja lett: a nagyapámmal ott közölték, hogy lapot akarnak csi­nálni, ne is haragudjak. Hogy mi a probléma? Hát az a probléma, hogy nagyon hasonlítana a szerzőket illető­en A '84-es kijáratra. Akkor mi már némileg felhőbe hanyatlottunk, mint a drégeli rom, azt ajánlottam nekik, hogy még egy évig csináljuk A '84-es kijáratot, és akkor a pénzt, amit ka­punk, átadjuk nekik. Mondták, hogy jó. Aztán felhívtak két-három nap kezdődött volna a könyv egyik szóla­ma. Hozzájutottam a levelezéséhez, amelyben a kassai hírlapíró és szer­kesztő Bertuskájának, egy budapesti leányasszonynak udvarol, aki idővel a nagymamám lesz. A levelek dátuma: 1905, 1906. Békeidő, ilyen messze­ségből. Ahogy beledolgoztam ma­gam, kiderült, hogy még előbbről kell kezdeni, amikor ez a fiatalember Bu­dapestre kerül. És elérkeztem az 1895-96-os évhez. Olyannyira folya­matos a történet, hogy a fokozatok is megvannak. Ugyanakkor nem jutott eszembe, hogy ez történelem volna. Amit írtam, az odakívánkozott. Az én történetem, illetve regényem, mond­juk, az 1980-as évek elején indul el egy pesti kapu alatt. De a szerző vé­gül ott találja magát, ahova a történet elviszi, ahova elkalandozik. Meglehe­tősen ki van szolgáltatva az esemé­nyek fordulatainak, a szereplőinek. Rokonszenvel nézem az országnak ezt a pillanatát, a századvéget. Ma már tudom, hogy van, aki ki nem áll­hatja. Van-e különbség a múlt feldolgozá­sában azóta, hogy kivonultak az ideig­lenesen itt tartózkodó vendégek? Van. Azt veszem észre, hogy bizonyos mondatokat már nem lehet leírni, el­tulajdonították, valamiféle publiciszti­kai vagy inkább politikai célra. Ahogy megváltozott és változik folyamatosan egyes szavak jelentése. Rájuk rakódik valami nem odavaló. Olykor eszem­be jut egy mondat, és mindjárt kide­rül, hogy Ja? nem aktuális. Túl sokáig volt ott a kényszer, hogy ezt meg azt megmondani nekik. Hát most ezt meg azt nem kell, esetleg mást kell másoknak - és egy emberöltővel ké­sőbb nyilván az is ugyanígy elavul. LETTRE: Csaplár Vilmos említette, hogy a történelmi témára érzékenyeb­ben reagál a konzervatív közvélemény, hogy ízlésbeli különbségek is vannak a történelmi hagyományok kiválasztásá­ban és kezelésében. Erdélyben törté­múlva, találkoztunk még egyszer, és bejelentették, hogy mégis megcsinál­ják a lapjukat, én pedig jól megijed­tem, nehogy már az legyen, hogy ke­­resztbefekszek az ifjúságnak meg min­den, így lett a Nappali Ház. Nagyon helyes különben, szerintem lapot így kell csinálni. Azzal a lendülettel, amely különben bennünk is megvolt a 80-as évek elején. ( 1998. december 29.) hogy azt lehet megmutatni, hogy akkor másmilyenek voltak, mint ma? Van-e az emberi pszichikumnak valami állandó­sága? DARVASI L: Azt gondolom, hogy van az emberi pszichikumnak egy ilyen állandósága. Ugyanakkor meg ha az ember a régmúltról ír, megtapasz­talhatja a - nem tudom, hogy mond­jam - a teremtésnek az illúzióját. Két évvel ezelőtt egy német írótáborban, írókastélyban voltam, ami körülbelül úgy néz ki, mint Szigliget, ahhoz ha­sonló. Ott mindenféle náció, minden­féle író volt, németektől a görögökig, a zsidóktól az osztrákokig mindenfajta ember. Ott írtam azt a regényt, amit most nem olyan régen sikerült befe­jeznem, legalábbis a pontot leraktam a végére. És ebben a regényben, ami a 17-18. században játszódik, elég hangsúlyos szerepet kap a budai zsidó közösségnek az élete. Hát ez azért egy elég bonyolult vi­lág, a maga törvényeivel, a maga min­dennapi életszabályaival, egyáltalán a gondolkodásmódjával. És egyszer ebédeltünk ebben a német kastély­ban, és akkor kérdezte tőlem egy iz­raeli szociológus, hogy „Mit írsz, bará­tom?” Mondtam: „Most egy regényt.” „És éppen mit dolgozol rajta?" Mon­dom: „Most éppen van egy ilyen zsi­dó családtörténet, és azon próbálga­tok valamit.” „Zsidó vagy?” Mondom, hogy „Hát nem. Nem." „És akkor honnan tudod te ezt?” És mondtam, hogy hát nem tudom, író vagyok, hát megpróbálom. A lényeg az, hogy van egy kor, és hogyha azt a kort a lehető legplaszti­kusabban akarja az ember ábrázolni, akkor igenis bele kell menni olyan helyzetekbe, olyan élethelyzetekbe, olyan gondolkodási metódusokba, amik­­ nem is az, hogy nem az övéi, mert minden az enyém, tulajdonkép­pen, amit megírok, vagy amit meg tu­dok írni, hanem amit­­ nem a gének­kel, nem a véreddel kaptál ajándékba. CSAPLÁR VILMOS / DARVASI LÁSZLÓ / LÁNG ZSOLT / LENGYEL PÉTER A történelem visszatérése az irodalomba Lettre-beszélgetés a Kortárs Irodalmi Központban CSAPLÁR Vilmos Egy látkép története Magvető, 1986 Pénzt, de sokat (karriertörténeté Magvető, 1987 Kurva vagyok (karriertörténeté Pannon, 1989 Vágy a róka vére után Magvető, 1989 Zsidó vagyok Magyarországon (karriertörténeteké Pannon, 1990 Magyarország, te dög Pesti Szalon, 1991 A demokrácia álarc az ördög ábrázatán Kráter műhely, 1992 Momi lába Pesti Szalon, 1993 Gyermekkor, földi körülmények között Ferenczy, 1994 Az Isten Ferenczy, 1995 Én Ferenczy, 1996 Vassal a testben Elektra, 1997 A királylány kabátja - mese felnőtteknek Elektra, 1998 „Kalipszis apó” Magyar Lettre Internationale, 9. .Vadászat angolokra” Magyar Lettre Internationale, 30. o.

Next