Magyar Lettre Internationale 2007. ősz (66. szám)
EMLÉKEZETKULTÚRA - Nora, Pierre: Emlékezetdömping
PIERRE RORA Emlékezetdömping Az emlékezet világméretű diadalmaskodásának korát éljük. Húsz vagy huszonöt éve minden ország, minden társadalmi, etnikai csoport, családi egység mély változáson volt kénytelen átesni a múlthoz fűződő hagyományos kapcsolatait illetően. A változás sokféle formát öltött: a történelem hivatalos verzióinak kritikája és a történelmi elfojtások felszínre törése; a megszüntetett vagy kisajátított múlt visszakövetelése; a gyökerek kultusza és a családfakutatások virágzása; a megemlékező szertartások tömege; a múlt bírósági rendezése; mindenféle múzeumok elszaporodása; a levéltárak megnyitásával járó érdeklődés fellángolása; újfajta kötődés ahhoz, amit az angolok „heritage”nek, a franciák „patrimoine”-nek neveznek. Bármilyen kombinációban álljanak is össze ezek az elemek, egy mélyről jövő emlékezethullám zúdult rá a világra, amely mindenütt szorosan összekapcsolta a (képzelt vagy valódi) múlthoz való hűséget és a hovatartozás-érzést, a kollektív és az egyéni öntudatot, az emlékezetet és az identitást. Posztgaullizmus és a francia múlt átértékelése Talán Franciaország lépett be elsőként a szenvedélyes, konfliktusokkal terhes, már-már megszállott emlékezésnek ebbe a korszakába. Aztán a fal leomlása és a Szovjetunió eltűnése után Kelet-Európa „megtalált emlékezete” következett. Majd a latin-amerikai diktatúrák bukásával, a dél-afrikai apartheid rendszer végével és a Truth and reconciliation commissionné megjelentek az emlékezés világméretűvé válásának jelei és a múlttal való leszámolás igen eltérő, bár összehasonlítható formái. Az a francia sajátosság, amelyet első lépésként szeretnék megvilágítani, három fontos jelenség merőben véletlenszerű találkozására vezethető vissza. A 70-es évek közepén járunk, s a három jelenség látszólag független egymástól, összhatásuk azonban a történelmi öntudattal rendelkező Franciaországot az emlékező öntudatba taszította bele. Ha kicsit szorosabbra vesszük a kronológiát, még az is tartható, hogy 1975 volt az az induló év, ahol a leginkább megfigyelhető módon keresztezték egymást a gazdasági válság következményei, a de Gaulle utáni korszak hanyatlása és a forradalmi eszme kifáradása. A parasztság vége, amelyet hamarosan a latin misézés eltűnése követ, valóban elszakítása volt annak a köldökzsinórnak, amely Franciaországot - a történész Jacques Le Goff szavaival - a maga hoszszú, nagyon hosszú középkorához fűzte; a későbbiekben ez alapozta meg azt az egyre növekvő érdeklődést, amelyet a középkor és emlékei azóta is folyamatosan kiváltanak a nagyközönség körében. Giscard d’Estaing megjelenése, aki minden területen világos szakítást jelentett a gaullista hagyománnyal, bizonyára hozzájárult a de Gaulle-utániság következményei iránti lelkesedéshez - és ez volt a második nagy horderejű jelenség. A következmények számosak voltak, éppoly erőteljesek, mint amilyen alattomosak, és még korántsem tanulmányozták őket érdemük szerint. A nemzeti múlt újraértelmezésénél a sematikus megkülönböztetés érdekében - három hullámott vehetünk számításba. Rövid távon a „Felszabadító” halála 1970 novemberében azonnal előidézte, hogy véget ért a háború „ellenálló”értelmezésének monopóliuma, amelyet de Gaulle tábornok Párizs felszabadítását követően azonnal kikényszerített ; eszerint minden francia, egy maroknyi áruló és megtévedt kivételével, fellázadt a német megszállás ellen. Általában három jelét szokták említeni annak, hogy megkezdődött a Vichy-Franciaország sötét emlékének térhódítása: az ellenálló szervezetek felháborodott reagálása, amikor Pompidou elnök kegyelemben részesítette a milicista Touvier-t (1971); Marcel Ophüls (betiltott) filmje, a Le Chagrin et la Pitié (1972), amely a kevéssé hősies Franciaországot mutatta be, és Robert Paxton könyve, a La France de Vichy (1973), amely szakított a hivatalos történetírással. Hosszabb távon a posztgaullizmus a múlt mélyebb megismerését képviselte. Az ötödik köztársaság intézményeinek túlélését látva ezekről kezdetben azt hitték, a Tábornok személyére voltak szabva, ám François Mitterrand, aki ellenzékből még a legnagyobb ellensége volt ezeknek, mihelyt hatalomra került, átvette őket -, igazolódott az az előérzet, hogy de Gaulle tábornok megnyerte történelmi fogadását, azoknak az intézményeknek a kiegyensúlyozását, amelyeket az abszolút monarchia bukása a forradalomtól kezdődően megrontott. Arról az előérzetről van szó, amelyet François Furet 1978-ban, Gondoljuk újra a francia forradalmat című könyvében ezzel a híres mondattal fogalmazott meg: „A francia forradalom véget ért.” Az utolsó két évszázad is simán beilleszkedett a nemzetállam hosszú távú és kontinuus történetébe. Az egész monarchikus múlt pozitív értelmű újraértékelése vette kezdetét. Capet Hugó valószerűtlen ezeréves évfordulója 1987-ben, majd Chlodvig ezerötszázadik születésnapja 1996- ban minden várakozással ellentétben nagy közönségsikernek bizonyult, méghozzá ennek a jelszónak a jegyében: Franciaország ezeréves! Még ennél is általánosabban: amikor a nemzet nagy alakjainak utolsó figurája felemelkedett a csúcsra, ez az egész arcképcsarnokba új életet lehelt. Lehetetlen nem kapcsolatba hozni a „nagy ember” újraértékelését a történelmi életrajzok újbóli megjelenésével: a műfaj, hosszú száműzetés után, felvirágzott az utóbbi években, de ugyanerről szól a franciák megújult érzékenysége „egy sajátos Franciaország-kép iránt”: nemcsak az ország történelméről van itt szó, hanem a tájairól, a konyhájáról, a borvidékeiről és a hagyományairól. Minden bizonnyal ez az érzékenység magyarázza a szélsőjobboldal és Jean-Marie Le Pen Nemzeti Frontja nyílegyenes emelkedését, de a baloldalon ugyanez fejeződik ki abban, hogy gondot fordítanak a nemzet újralegitimálására, miközben szívesen hangsúlyozzák a forradalmi eszme hanyatlásának oltalma alatt, hogy a marxizmus megbukott. És ez a harmadik, kevésbé megragadható jelenség, de a súlya talán ennek a legnagyobb, mert jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a franciák újraalakítsák a viszonyukat a saját múltjukhoz. A marxizmus intellektuális összeomlása, a Szovjetunió radikális hitelvesztése, annak a kommunista pártnak a gyors hanyatlása, amely alig néhány évvel korábban még a választók egynegyedét tudta mozgósítani, befolyásának elvesztése a francia értelmiség nagy részénél - ezek a szóban forgó évek legjelentősebb fejleményei. Az összképhez tartozik, hogy 1975-ben még hatalmas siker volt Alexander Szolzsenyicin könyvének, a Gulág-szigetcsoportunk a fordítása. A jelenség ez esetben is messze túllépi a nemzet kereteit, de az erős és mélyen sztálinista kommunista párt léte erőteljes hangsúlyt adott neki Franciaországban. Egy ilyen országban, amely 1789 óta a forradalom hazája volt, a forradalmi eszme vége, amely korábban a történelmi idők és a jövő közt a legerősebb orientációs erő volt, szükségképpen csak a múlt iránti érzelmek gyors átalakulását hozhatta magával. A forradalmi típusú időfogalomban tudjuk, mit kell megtartani a múltból, hogy előkészíthessük a jövőt; azt is tudjuk, mit kell eltörölni, elfelejteni belőle, szükség szerint lerombolni. A történelmi időt a szakítás szándéka uralja. A szakítás gondolatának elértéktelenedése adta vissza a hagyomány gondolatának legitimitását. Nem arról a hagyományról van szó, amelynek mi vagyunk az örökösei és folytatói, hanem arról, amelytől valójában sohasem szakadtunk el, és már pusztán ennél fogva is értékessé, titokzatossá vált, s amelynek bizonytalan tartalmát nekünk maguknak kell felfedeznünk. A kulturális örökség kultusza rohamosan terjedt ezekben az években, és ennek nincs más magyarázata. Ez a titka, a forradalmi gondolat által vezérelt történelmi idő eltűnése visszaadta a múltnak a maga szabadságát, bizonytalanságát, jelenbeli súlyát, anyagi és szellemi értelemben egyaránt. NORA, Pierre „Emlékezet és történelem között" Aetos, 1999.3. „Emlékezet és történelem között" Múlt és Jövő, 2003. 4. K. HORVÁTH Zsolt „Az eltűnt emlékezet nyomában, Pierre Nora és a történeti emlékezetkutatás francia látképe" Aetos, 1999.3. LADURIE, Emmanuel Le Roy Montaillou, egy okszitán falu életrajza Osiris, 1997 DUBY, Georges Emberek és struktúrák a középkorban Magvető, 1978 Franciaország története i-ll. Osiris, 2005-2007 A lovag, a nő és a pap Nagyvilág, 2007 LE GOFF, Jacques „Franciaország emlékezete" BUKSZ, 1994. 4. Az értelmiség a középkorban Magvető, 1979 Európa történelméről mesél AB OVO, 2003 FURET, François Gondoljuk újra a francia forradalmat Tanulmány, Pécs, 1994 A francia forradalom története Osiris, 1999 Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról Európa, 2000 35 EMLÉKEZET KULTÚ RA