Magyar Lettre Internationale 2007. ősz (66. szám)

EMLÉKEZETKULTÚRA - Nora, Pierre: Emlékezetdömping

____________ rést kapott: az ujjlenyomataink kifejezik az „iden­titásunkat”, „identitásunkat” jelölő személyi igazol­ványunk és okmányaink vannak. A kifejezés cso­portkategóriává vált, külső meghatározása annak, akik vagyunk. „Senki sem születik nőnek, csak azzá válik”, írta Simone de Beauvoir egyik híres meghatározásában. Ez lehetne a meghatározása minden identitásnak is, amelyet önmagunk meg­erősítése érdekében hoztunk létre. Az identitás, mint az emlékezet is, egyfajta feladat. Köteles va­gyok azzá válni, ami vagyok: korzikaivá, zsidóvá, munkássá, algériaivá, feketévé. A kötelezettségnek ezen a szintjén születik meg a döntő kapcsolat az emlékezet és a társadalmi identitás közt. Ebből a szempontból mindkettő ugyanannak a mechaniz­musnak engedelmeskedik: a két szó gyakorlatilag szinonimává vált, és egyesülésük jellemzi a törté­nelmi és társadalmi dinamika új rendjét. A franciák nagy közös családregénye: a hon megszentelt története Ez az átalakulás, melynek során a történelmi ön­tudatból társadalmi tudat lesz, Franciaországban rendkívül intenzív módon ment végbe, hiszen az ország hagyományosan lényegi és meghatáro­zó kapcsolatban áll a múltjával, a történelmével. A III. köztársaság idejétől ez a viszony központi helyre került, mert a történelem vált a társadal­mi és politikai kötelék lelkévé. Az iskolán keresz­tül - lásd Ernest Lavisse kisiskolás tankönyveit és az olyan híres gyerekkönyveket, mint a Tour de la France par deux enfants - rögzül a nemze­ti közösség nagy elbeszélése, hatalmas­sága ez, sokféle és variálható változatban, amely azonban mindenkinek a rendelkezésére áll, és amely min­den egyedit a saját képére gyúr át - legyen az egy adott vidékről, valóságból eredő, családi, nyelvi, vallási, társadalmi, szexuális sajátosság -, ha nem látszik illeszkedni a nagy nemzeti történetbe. Volt tehát egyfelől egy geszta, egy nagy erejű, eposzi lélegzetű elbeszélés a maga lentjével és fentjével, nagy pillanataival és megpróbáltatásaival, szemé­lyiségek, jelenetek, szellemes riposztok, cselszövé­sek, dátumok, jók és rosszak kimeríthetetlen tár­házával, egy lélegzetelállító családregény, amely Vercingétorixszal és az alésiai csatával indul, hogy eljusson a köztársaság és az emberi jogok győzel­méig, miközben útba ejti a keresztes háborúkat, XIV. Lajost, a felvilágosodást, a forradalmat, a na­póleoni hőskölteményt, a gyarmati hódításokat, az 1914-es háború nagy megpróbáltatásait, ame­lyeknek végül de Gaulle lesz az örököse. És voltak másfelől az egyéni sajátosságok és személyes loja­litások. Egyik oldalon a kollektív és nemzeti törté­nelem. Másikon a magánemlékezetek. Szent törté­nelem, mert ugyanolyan természetű, mint a vallási katekizmus, amelyet le akart győzni; megszentelt történelem, mert a haza története, s a haza azt is megérdemli, hogy az ember feláldozza érte az éle­tét; egy legenda, amely azonban hatalmas, az in­tegrációt, a kohéziót és a társadalmi felemelkedést segítő mozgatóerőként működik. A másik oldalon meg ott vannak a csoportemlékezetek, azaz a ki­sebbségi emlékezet: a munkásoké, a zsidóké (ak­koriban izraelitáknak nevezték őket), a royalistáké, a bretonoké, a korzikaiaké vagy a nőké. A hagyo­mányos francia identitás erre a megoszlásra épült és erősödött meg egy évszázada; ez az öntőfor­ma tört össze egy kettős mozgás következménye­ként: egyrészt belül szétporladt a nemzeti projek­tet hordozó mítosz, másrészt megtörtént minden kisebbség felszabadító erejű tehermentesítése. Ez a kettős mozgás párhuzamosan fejlődött ki, majd a sorsdöntő 1970-es, 1980-as években ro­hamtempót vett fel. Franciaország ekkor valóban nagy erejű változáson esett át. Ebben áll a hege­­monikus, zsarnoki, már-már kínzó „nemzeti emlé­kezet” megjelenésének titka: a történelmi öntudat társadalmi tudattá alakult át. A nemzeti identi­tás helyébe és szerepébe a társadalmi identitások kerültek. A Franciaország nagyságához és sorsá­hoz fűződő hagyományos hitet belülről aknázták alá: az európai, világ- és gyarmati háborúk - az 1914—18-as, az 1939—1945-ös, az algériai háború - nemcsak tényleges hatalomcsökkenéssel sújtották Franciaországot, hanem alattomos módon alapjai­ban vonták kétségbe a klasszikus nemzeti modell érvényességét és csalhatatlanságát. Mindez azzal járt, hogy felszínre került az összes elfojtott nem­zeti érzés (a nagy forradalmi terrortól az algériai háború idején elkövetett kínzásokig), azzal, hogy valamennyi nemzeti hálózat és formáció válságba került, egyházak, szakszervezetek, pártok, csalá­dok; azzal, hogy bizonytalanná vált a pedagógiai üzenet természete; azzal, hogy nehezen volt meg­határozható a decentralizációs nyomás és az eu­rópai közösségbe való beilleszkedés egyensúlyi helyzete. Ebben az időszakban indult meg óriási erővel a belső dekolonizáció és a csoportidenti­tások emancipációja, amely a nemzeti integráció útján lévő minden egyes kisebbséget eljuttatott a saját történelem­­ saját „emlékezet” - akarásáig, hogy végre, mint mondták, saját tulajdonukba ve­hessék saját történetüket, és a nemzettől is köve­telhessék annak elismerését. A zsidók esete meg­világító erejű példa lehet itt számunkra. Harminc évvel ezelőtt még szinte szó sem esett „zsidó em­lékezetről”. Még Vichy emléke sem elsősorban az antiszemita törvényhozáshoz kötődött, és nem is a francia állam felelősségéhez a deportálásokban és a kivégzésekben. Ma ennek épp az ellenkezőjét látjuk, és a „zsidó közösség” - ismét egy kifejezés, amelyet korábban nem használtunk - folyamato­san követeli a köztársasági elnöktől, hogy ismerje el ezt a felelősséget. Amit Jacques Chirac meg is tett 1995­ július 16-án Vel’ d’Hivben, ott, ahová a zsidókat az 1942-es nagy razzia után összezsúfol­ták. Amit Franciaországban „nemzeti emlékezet­nek” hívnak, nem más, mint ennek a történelmi emlékezetnek a mély átalakulása, s ebben a cso­portemlékezetek tömeges megjelenése, bomlasz­tó és mindent elárasztó munkája játszotta a döntő szerepet. És ha eljutottunk erre a pontra, fontos volna, természetesen, hogy előbbre lépjünk az új­fajta emlékezet belső rendjének a leírásában. Én már megpróbálkoztam ezzel is a Lieux de mé­moire bevezetőiben és következtetéseiben. A múlt nem egyirányú utca - nemzeti ünnepeket koordináló bizottság Végezetül tehát érjük be itt annyival, hogy kiemel­jük az emlékezet legújabb térhódításának néhány közvetlen és azonnali következményét. Én két alapvető következményt látok. Az első, hogy rendkívül intenzív lett a múlt politikai, turisztikai, kereskedelmi felhasználása. Jól megfigyelhető ez például a megemlékezések számának nyílegyenesen emelkedő görbéjén, kü­lönösen Franciaországban. Az 1989 és 2000 közt eltelt évtizedet akár a megemlékezések korának csúcspontjaként is felfoghatjuk. Keretbe foglalta ezt a forradalom 200. évfordulója, amely a már így is erőteljes jelenségnek megadta a maga tör­ténelmi, politikai, nemzeti, vallási, ideológiai és szimbolikus dimenzióit, illetve a 2000. év meg­ünneplése. Minden egyes év hozzátette a magá­ét a megemlékezések sorához, a Dreyfus-ügytől Chlodvig 1500. születésnapjáig, az 1918-as fegyver­­szünet 80. évfordulójától a rabszolgaság eltörlésé­nek 150. évfordulójáig. Azt hiszem, Franciaország az egyetlen ország, amely húsz évvel ezelőtt felál­lított egy nemzeti ünnepeket koordináló bizottsá­got. A megemlékezések elszaporodásának sokféle oka van, de valamennyi ilyen ünnep azt bizonyítja, hogy a múlt többé nem egyirányú utca, és hogy a jelen, amelyet megkettőz a saját történelmi tudata, szükségképpen felhatalmazást ad a múlt többféle lehetséges verziójának felállítására. Az emlékezet új rendjének második következ­ménye az, hogy megfosztja a történészt attól a monopóliumtól, amellyel a múlt értelmezésében hagyományosan rendelkezett. Egy olyan világban, ahol volt kollektív történelem és voltak egyéni emlékezetek, ő volt az, aki egyfajta kizárólagos ellenőrzési joggal rendelkezett. Egy évszázada az úgynevezett tudományos történetírás meg is erő­sítette ezt a kiváltságot. Egyedül a történész volt jogosult a tények megállapítására, a bizonyítékok kezelésére, az igazságosztásra. Ez volt a foglalko­zása, ez adta a rangját. Ma azonban a történész korántsem egyedüli szereplője a történelem elő­állításának. Megosztja ezt a feladatot a bíróval, a tanúval, a médiával, a törvényhozóval. Egy okkal több, hogy ma hangosan és erőteljesen szembeál­lítsuk az „emlékezés kötelességével” a „történelem iránti kötelességet”, amit néhányan már húsz vagy huszonöt éve hangoztatunk. Mert az igazi probléma, amelyet ma az emléke­zet szakralizációja felvet, az, hogy vajon az egyen­jogúsítás és a felszabadítás pozitív elve, amely az emlékezetet élteti, hogyan, miért és mikor for­dul át, és válik a bezárkózás egyik formájává, a kirekesztés motívumává és harci fegyverré. Az emlékezet visszakövetelése elvileg egyfajta felhí­vás az igazságosságra. Következményeit tekintve azonban gyakran vált gyilkosságra való felhívássá. Talán eljött a pillanat, amikor az emlékezet ellen is meg kell indítani azt a pert, amelyet egy évszá­zaddal ezelőtt Nietzsche folytatott le a történelem ellen, és újra el kell mondani, amit ő elmondott a korszerűtlen elmélkedésekben, csak éppen a „tör­ténelem” szót kell lecserélni az „emlékezet” szóra: „Van az álmatlanságnak, a kérődzésnek, a történe­lem [értsd: emlékezet] iránti érzéknek egy olyan foka, amelyen túl az élőlény meginog, végül el­pusztul, legyen szó egy egyénről, egy népről vagy egy civilizációról.” Az emlékezetnek erre az üzene­tére saját magunkat is emlékeztetnünk kell. MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA EMLÉKEZET KULTÚR­A

Next