Magyar Lettre Internationale 2007. ősz (66. szám)
EMLÉKEZETKULTÚRA - Nora, Pierre: Emlékezetdömping
____________ rést kapott: az ujjlenyomataink kifejezik az „identitásunkat”, „identitásunkat” jelölő személyi igazolványunk és okmányaink vannak. A kifejezés csoportkategóriává vált, külső meghatározása annak, akik vagyunk. „Senki sem születik nőnek, csak azzá válik”, írta Simone de Beauvoir egyik híres meghatározásában. Ez lehetne a meghatározása minden identitásnak is, amelyet önmagunk megerősítése érdekében hoztunk létre. Az identitás, mint az emlékezet is, egyfajta feladat. Köteles vagyok azzá válni, ami vagyok: korzikaivá, zsidóvá, munkássá, algériaivá, feketévé. A kötelezettségnek ezen a szintjén születik meg a döntő kapcsolat az emlékezet és a társadalmi identitás közt. Ebből a szempontból mindkettő ugyanannak a mechanizmusnak engedelmeskedik: a két szó gyakorlatilag szinonimává vált, és egyesülésük jellemzi a történelmi és társadalmi dinamika új rendjét. A franciák nagy közös családregénye: a hon megszentelt története Ez az átalakulás, melynek során a történelmi öntudatból társadalmi tudat lesz, Franciaországban rendkívül intenzív módon ment végbe, hiszen az ország hagyományosan lényegi és meghatározó kapcsolatban áll a múltjával, a történelmével. A III. köztársaság idejétől ez a viszony központi helyre került, mert a történelem vált a társadalmi és politikai kötelék lelkévé. Az iskolán keresztül - lásd Ernest Lavisse kisiskolás tankönyveit és az olyan híres gyerekkönyveket, mint a Tour de la France par deux enfants - rögzül a nemzeti közösség nagy elbeszélése, hatalmassága ez, sokféle és variálható változatban, amely azonban mindenkinek a rendelkezésére áll, és amely minden egyedit a saját képére gyúr át - legyen az egy adott vidékről, valóságból eredő, családi, nyelvi, vallási, társadalmi, szexuális sajátosság -, ha nem látszik illeszkedni a nagy nemzeti történetbe. Volt tehát egyfelől egy geszta, egy nagy erejű, eposzi lélegzetű elbeszélés a maga lentjével és fentjével, nagy pillanataival és megpróbáltatásaival, személyiségek, jelenetek, szellemes riposztok, cselszövések, dátumok, jók és rosszak kimeríthetetlen tárházával, egy lélegzetelállító családregény, amely Vercingétorixszal és az alésiai csatával indul, hogy eljusson a köztársaság és az emberi jogok győzelméig, miközben útba ejti a keresztes háborúkat, XIV. Lajost, a felvilágosodást, a forradalmat, a napóleoni hőskölteményt, a gyarmati hódításokat, az 1914-es háború nagy megpróbáltatásait, amelyeknek végül de Gaulle lesz az örököse. És voltak másfelől az egyéni sajátosságok és személyes lojalitások. Egyik oldalon a kollektív és nemzeti történelem. Másikon a magánemlékezetek. Szent történelem, mert ugyanolyan természetű, mint a vallási katekizmus, amelyet le akart győzni; megszentelt történelem, mert a haza története, s a haza azt is megérdemli, hogy az ember feláldozza érte az életét; egy legenda, amely azonban hatalmas, az integrációt, a kohéziót és a társadalmi felemelkedést segítő mozgatóerőként működik. A másik oldalon meg ott vannak a csoportemlékezetek, azaz a kisebbségi emlékezet: a munkásoké, a zsidóké (akkoriban izraelitáknak nevezték őket), a royalistáké, a bretonoké, a korzikaiaké vagy a nőké. A hagyományos francia identitás erre a megoszlásra épült és erősödött meg egy évszázada; ez az öntőforma tört össze egy kettős mozgás következményeként: egyrészt belül szétporladt a nemzeti projektet hordozó mítosz, másrészt megtörtént minden kisebbség felszabadító erejű tehermentesítése. Ez a kettős mozgás párhuzamosan fejlődött ki, majd a sorsdöntő 1970-es, 1980-as években rohamtempót vett fel. Franciaország ekkor valóban nagy erejű változáson esett át. Ebben áll a hegemonikus, zsarnoki, már-már kínzó „nemzeti emlékezet” megjelenésének titka: a történelmi öntudat társadalmi tudattá alakult át. A nemzeti identitás helyébe és szerepébe a társadalmi identitások kerültek. A Franciaország nagyságához és sorsához fűződő hagyományos hitet belülről aknázták alá: az európai, világ- és gyarmati háborúk - az 1914—18-as, az 1939—1945-ös, az algériai háború - nemcsak tényleges hatalomcsökkenéssel sújtották Franciaországot, hanem alattomos módon alapjaiban vonták kétségbe a klasszikus nemzeti modell érvényességét és csalhatatlanságát. Mindez azzal járt, hogy felszínre került az összes elfojtott nemzeti érzés (a nagy forradalmi terrortól az algériai háború idején elkövetett kínzásokig), azzal, hogy valamennyi nemzeti hálózat és formáció válságba került, egyházak, szakszervezetek, pártok, családok; azzal, hogy bizonytalanná vált a pedagógiai üzenet természete; azzal, hogy nehezen volt meghatározható a decentralizációs nyomás és az európai közösségbe való beilleszkedés egyensúlyi helyzete. Ebben az időszakban indult meg óriási erővel a belső dekolonizáció és a csoportidentitások emancipációja, amely a nemzeti integráció útján lévő minden egyes kisebbséget eljuttatott a saját történelem saját „emlékezet” - akarásáig, hogy végre, mint mondták, saját tulajdonukba vehessék saját történetüket, és a nemzettől is követelhessék annak elismerését. A zsidók esete megvilágító erejű példa lehet itt számunkra. Harminc évvel ezelőtt még szinte szó sem esett „zsidó emlékezetről”. Még Vichy emléke sem elsősorban az antiszemita törvényhozáshoz kötődött, és nem is a francia állam felelősségéhez a deportálásokban és a kivégzésekben. Ma ennek épp az ellenkezőjét látjuk, és a „zsidó közösség” - ismét egy kifejezés, amelyet korábban nem használtunk - folyamatosan követeli a köztársasági elnöktől, hogy ismerje el ezt a felelősséget. Amit Jacques Chirac meg is tett 1995 július 16-án Vel’ d’Hivben, ott, ahová a zsidókat az 1942-es nagy razzia után összezsúfolták. Amit Franciaországban „nemzeti emlékezetnek” hívnak, nem más, mint ennek a történelmi emlékezetnek a mély átalakulása, s ebben a csoportemlékezetek tömeges megjelenése, bomlasztó és mindent elárasztó munkája játszotta a döntő szerepet. És ha eljutottunk erre a pontra, fontos volna, természetesen, hogy előbbre lépjünk az újfajta emlékezet belső rendjének a leírásában. Én már megpróbálkoztam ezzel is a Lieux de mémoire bevezetőiben és következtetéseiben. A múlt nem egyirányú utca - nemzeti ünnepeket koordináló bizottság Végezetül tehát érjük be itt annyival, hogy kiemeljük az emlékezet legújabb térhódításának néhány közvetlen és azonnali következményét. Én két alapvető következményt látok. Az első, hogy rendkívül intenzív lett a múlt politikai, turisztikai, kereskedelmi felhasználása. Jól megfigyelhető ez például a megemlékezések számának nyílegyenesen emelkedő görbéjén, különösen Franciaországban. Az 1989 és 2000 közt eltelt évtizedet akár a megemlékezések korának csúcspontjaként is felfoghatjuk. Keretbe foglalta ezt a forradalom 200. évfordulója, amely a már így is erőteljes jelenségnek megadta a maga történelmi, politikai, nemzeti, vallási, ideológiai és szimbolikus dimenzióit, illetve a 2000. év megünneplése. Minden egyes év hozzátette a magáét a megemlékezések sorához, a Dreyfus-ügytől Chlodvig 1500. születésnapjáig, az 1918-as fegyverszünet 80. évfordulójától a rabszolgaság eltörlésének 150. évfordulójáig. Azt hiszem, Franciaország az egyetlen ország, amely húsz évvel ezelőtt felállított egy nemzeti ünnepeket koordináló bizottságot. A megemlékezések elszaporodásának sokféle oka van, de valamennyi ilyen ünnep azt bizonyítja, hogy a múlt többé nem egyirányú utca, és hogy a jelen, amelyet megkettőz a saját történelmi tudata, szükségképpen felhatalmazást ad a múlt többféle lehetséges verziójának felállítására. Az emlékezet új rendjének második következménye az, hogy megfosztja a történészt attól a monopóliumtól, amellyel a múlt értelmezésében hagyományosan rendelkezett. Egy olyan világban, ahol volt kollektív történelem és voltak egyéni emlékezetek, ő volt az, aki egyfajta kizárólagos ellenőrzési joggal rendelkezett. Egy évszázada az úgynevezett tudományos történetírás meg is erősítette ezt a kiváltságot. Egyedül a történész volt jogosult a tények megállapítására, a bizonyítékok kezelésére, az igazságosztásra. Ez volt a foglalkozása, ez adta a rangját. Ma azonban a történész korántsem egyedüli szereplője a történelem előállításának. Megosztja ezt a feladatot a bíróval, a tanúval, a médiával, a törvényhozóval. Egy okkal több, hogy ma hangosan és erőteljesen szembeállítsuk az „emlékezés kötelességével” a „történelem iránti kötelességet”, amit néhányan már húsz vagy huszonöt éve hangoztatunk. Mert az igazi probléma, amelyet ma az emlékezet szakralizációja felvet, az, hogy vajon az egyenjogúsítás és a felszabadítás pozitív elve, amely az emlékezetet élteti, hogyan, miért és mikor fordul át, és válik a bezárkózás egyik formájává, a kirekesztés motívumává és harci fegyverré. Az emlékezet visszakövetelése elvileg egyfajta felhívás az igazságosságra. Következményeit tekintve azonban gyakran vált gyilkosságra való felhívássá. Talán eljött a pillanat, amikor az emlékezet ellen is meg kell indítani azt a pert, amelyet egy évszázaddal ezelőtt Nietzsche folytatott le a történelem ellen, és újra el kell mondani, amit ő elmondott a korszerűtlen elmélkedésekben, csak éppen a „történelem” szót kell lecserélni az „emlékezet” szóra: „Van az álmatlanságnak, a kérődzésnek, a történelem [értsd: emlékezet] iránti érzéknek egy olyan foka, amelyen túl az élőlény meginog, végül elpusztul, legyen szó egy egyénről, egy népről vagy egy civilizációról.” Az emlékezetnek erre az üzenetére saját magunkat is emlékeztetnünk kell. MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA EMLÉKEZET KULTÚRA