Magyar Méh, 1934 (55. évfolyam, 1-12. szám)

1934. október / 10. szám

IRODALOM A magyar gazdasági irodalom első századainak könyvészete. Összeállították : dr. Dóczy Jenő, dr. Wellman Imre és dr. Bakács István, Budapest, Egyetemi Nyomda, 1934 , 356 oldal. E könyv a Budapesten tartott Nemzetközi Mezőgazdasági Kongresszuskor jelent meg s az 1880-as évekig meg­jelent 1800 magyar gazdasági mű hiteles megismer­tetésével sikerrel bizonyította kulturális felsőbbsé­­günket a valóban meglepett külföldi agrárvezetők előtt. Mivel Milotay István ünnepi vezércikke és mások már­­méltatták általánosságban e munka jelentőségét, én csak a méhészeti vonatkozásokra térek ki. 1645-től 1805-ig, azaz misfkszáz év alatt, 45 (!) méhészeti mű jelent meg nálunk. Az első magyar nyelvű méhészkönyvet Horhi Miklós írta : „Tekéntetes és Méltóságos Fejedelemnek, az öreg és ifi fiu Rakotzi Györgynek Fő Méhész Mestere”. A Méhész könyvecske írója 37 évig Nagyváradon viselte e tisztséget. Sajnos, e rendkívül becses könyv csupán egy tizenkilencedik századbeli másolatban van meg. Három kiadást ért 1759-től Gedde János „Angliai méhes-kert“-je, ugyancsak annyit 1762-től a második eredeti magyar méhészeti munka az „Erdéllyi méhecske”. A magát meg nem nevező szerző Pál­i Lőrinc, minorita szerzetes volt. A biblio­gráfia hivatkozik Sötérre, aki Szigeti Gyula refor­mátus lelkész, ugyancsak háromszori kiadású köny­vét említi 1763-tól. Az első német nyelvű, nálunk nyomott méhészet 1773-ban és 1789-ben jelent meg Pozsonyban Johann Jákob Adams-tól, szepesi cip­­szertől. A brassói szász Langer Testvérek, a német­­országi felsőlausitz-i méhészegyesület folyóiratában cikkeztek 1773-ban és 1776-ban ; Theodor Lángé, a méhser készítéséről is írt. Széki Vesmás Márton 1774-ben versbe szedte „Erdéllyi míhes*kert“-jét Handerle György ötkiadású könyvéről (először Pozsony 1775) magint Sötér révén tudunk. Torkos József 1776-ban már elméletet állít fel a viasz ere­detéről. Veszelszki Antal orvos, Nagy Kér­ János, a miliőkről s a ma reál tői csatornákról kedvesen verselő papi ember nevei bukkannak föl ezután önálló méhészeti munkák élén, ezeket Toldy József magyar s német írása követi a rajzásról, Kovács Ferencé a méhállamról. Csanálosi Ravazdy András 1791-ben „Méhtolmács” címen ad ki egy majdnem 400 oldalas méhészkönyvet. Egy évvel később Nemes Csati-Szabó György emlékszik meg Debrecen­ben a méhek és borok „gondviselésének mester­ségéről”. Bogsch János könyve, Szuhányi János „Szorgalmatos méhész“-e után 1800-ban jelenik meg az első magyarországi latin nyelvű méhészet Chabicsovszky György plébánostól, Juro Fandly plébánostól 1802-ben az első tót nyelvű. Ruffiny Sámuel Landerernél 1805-ben nyomott német nyelvű méhészete fejezi be a magyar gazdasági irodalom őskorának méhészeti vonatkozásait. Hé. Hol, hogyan fásítsunk? Ezt a kérdést intézte hozzánk egyik kezdő méhesgazdatársam. Fásítsunk, osszunk ingyen ültetnivaló mézelő fát a lakosságnak, ott, ahol csak módunkban van. Legyen a fa akárkié, csak a méheknek a legelője szaporodjék, bővüljön, csak arra vigyázzunk, hogy embertársaink és az állatok testi épségét ne veszélyeztessük. A községek fásítását a következőkép gondolom: gulya- és marhahajtó utak szegélyezésére leg­alkalmasabbnak vélem a japánakácot, mert (levelét) lombját a szarvasmarha nem szereti. A porták elé akácféléket (folyton nyíló, tüdő-, mályvaszínű, szurkos, rózsaszín stb.,stb.), ablakok elé hársat, jávort, kőrist, szilt felváltva. Terrasznak szomorú japán, gömbakácokat ajánlok. Útjelzőnek útkeresztezéshez vagy elágazáshoz jegenyeakácot, vagy nyárt ültetnek, templomkertekbe juhart, piros vadgesztenyét, piac- és sétaterekre szegélynek szilt és kőrist, belsőknek csertölgyeket, hárssal és jávorral fel­váltva koelreuthériával. A haszontalan fájú és sarjadzó bálványfát ültesse a méhesgazda a baromfi­­udvarába, a nagy ágas-bogas tövisű gledicsiát (Krisztus-tövist) meg oda, ahol a garázda tolvajban, ha kárt tesz, az sem baj, ne menjen lopni, de semmiesetre sem útra, vagy utcára, ahol a járókelő ember­társunk, vagy hajtójószág lábán mély sebet ejthet ágasbogas tövise a sötétben, vagy úgy a reggeli, mint esthajnalban, így a megyei, vagy az országutakra hasznos és értékes fákat kapnánk, nekünk meg méhes­gazdáknak nem az a fontos, ki a fa tulajdonosa, hanem mentős több virág legyen, melyből a nektárt összehordhassák apró, szorgalmas napszámosaink (a méhek), mert bíz ők a nappal kelnek és nyugszanak. Szarka Lajos: Ili

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék