A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 55. évfolyam (1921)
23. szám - Timon Béla: A Tisza-szabályozás fejlesztéséről
164 Timon Béla, összekötő egyeneshez. Ezt az állítást olyan magától értetődő igazságnak tartja, amely bizonyításra alig szorul. Én azonban sehogysem vagyok képes ennek a tételnek az igazságát belátni. A tanulmány írója összetéveszti ezt a kérdést azzal a másik, a pálya kialakulásával szintén szoros összefüggésben lévő kérdéssel, amikor azt kell eldönteni, hogy létesítsünk-e valamely mederátvágást vagy be. Itt mindenesetre fontos az a kérdés, hogy milyen arányban áll a megszüntetendő meder hossza a két végpontot összekötő egyeneshez. Ám ha annak a valószínűsége, hogy emberileg belátható időn belül például a Köröstoroktól Szegedig egy teljesen egyenes új meder fog elkészülni, semmivel sem több annak a valószínűségénél, hogy ugyanilyen idő múlva a Duna Esztergomtól egyenes irányban fog Budapest felé folyni. Annak a kérdésnek a taglalása tehát, hogy milyen arányban áll a pálya hossza a két végpontot összekötő egyeneshez, csak a térszíni és geológiai viszonyok, valamint különösen a folyó hosszszelvényének azaz esésvisszonyainak kellő figyelembevétele és egybevetése mellett bírhat értékkel. " Annál csodálatosabb E. F. tagtársnak ez a tétele, mert alig egy-két sorral tovább ő maga állapítja meg a helyes eljárás módját akkor, amidőn megállapítja azt a tényt, hogy: Az árvíz levonulása szempontjából azokon a szakaszokon fognak a legkisebb zavarok mutatkozni a víz lefolyásában, amelyeken a hullámtér középvonalának hossza legjobban megközelíti az anyameder sodorhosszát. Minthogy pedig a Tiszaszabályozásnál éppen az a fő cél, hogy megszűnjenek az árvizek lefolyására zavarólag ható körülmények , ennélfogva világos, hogy az a módszer a leghelyesebb, amely tájékoztat a zavarok okairól. Természetes azonban, hogy maga a középvonal és a sodorhossz összehasonlítása csak figyelmeztetésszámba jöhet, de nem helyettesítheti a helyzetrajz tanulmányozását. Azok közül az arányszámok közül tehát, amelyek E. F. tagtárs 2-ik táblázatának négy utolsó rovatában foglaltatnak, csakis az utolsóelőtti rovatban levőknek van tájékoztató értékük, a többi rovatban foglaltaknak ellenben nem, ennélfogva teljesen céltalan dolog volna ama következtetések bírálatába bocsátkoznom, amelyeket ő a 2. valamint az ennek alapján készült 3. és 4. táblázat arányszámaiból levon. A 4. fejezetben majd megkísérlem meggyőzni a tanulmány szerzőjét, hogy ha a dolgok mélyére akarunk behatolni a meder kialakulásának tanulmányozásánál, akkor a helyszínrajz, a hossz- és keresztszelvények még mindig a legértékesebb segédeszközeink. 3. A nagy árvizek tanulságai. Azokra a statisztikai adatokra, amelyek az 1913. évi nyári árvízre vonatkoznak, természetesen nem lehet észrevételem, de nem látom az összefüggést köztük és a szőnyegen forgó kérdés között. Bármily tanulságos is legyen valamely árvíz levonulása, egyetlen árvízből csak igen nagy körültekintéssel lehet végleges következtetéseket levonni. Nekem például az tűnt föl legjobban, hogy amíg a többi öt nagy árvíz alkalmával a tetőzés Vásárosnaménytól Tokajig átlag három nap alatt ért le, addig ehhez 1913-ban több mint kétszer annyi idő, hét nap kellett. Ez már igazán megdöbbentő mederelfajulásra mutatna, ha az 1915-ben bekövetkezett téli árvíz föl nem világosítana arról, hogy ez a föltevés téves lenne, hiszen akkor már megint csak 3 nap volt szükséges ahhoz, hogy a tetőzés Vásárosnaménytól Tokajhoz leérkezzék. Azonban a tanulmány íróját főként azok a jelenségek érdeklik, amelyek a szolnok—törökbecsei mederszakasz elfajulását volnának hivatva igazolni: a tanulmány tehát nem ad fölvilágosítást az én kíváncsiságomra. Viszonzásul azokat a magyarázatokat, amelyek az 1879— 1919. évek közt előfordult nagy árvizekre vonatkoznak, én is csak az említett szakaszra vonatkozólag teszem bírálat tárgyává. Annál is inkább, mert hiszen az olyan statisztikai adatoknak, hogy a kulminálás Makótól Szegedig némelyik esztendőben három nap alatt ér le, másokban pedig harminc nap alatt, vagy hogy a telés a Tiszán Tokajtól Szegedig egy nap alatt ér le, stb. sem tudományos sem gyakorlati szempontból semmi hasznuk sincsen. Mert például azok az adatok, amelyek a 20. táblázat Megjegyzés rovatában a Körösök áradására vonatkozólag föl vannak említve, hogy tudniillik az 1881. és 1915 közt föllépett öt nagy árvíz mindenikében megelőzte 3—11 nappal a Körösök áradása a Tisza tokaji kulminálását, kapcsolatban azzal a ténnyel, hogy ugyanennél az öt árvíznél a Maros kulminálása is Aradnál vagy összeesett, vagy megelőzte pár nappal a tokaji tetőzést, több világosságot derítenek a szolnok—törökbecsei mederszakasz állítólagos elfajulására, mint E. F. tagtárs táblázatai és árvízmagyarázatai. Ő ugyanis azt az örvendetes jelenséget, hogy az említett öt nagy árvíz alkalmával a három Körös és a Maros árhullámai mindig megelőzték a Felsőtiszáról lejövő árhullámot, aminek következtében ez egyik évben sem találkozott össze az említett alsó mellékfolyók árhullámainak tetőzéseivel és így katasztrofális árvízmagasságot okozó torlódás egyik nagy árvíz alkalmával sem állott elő, mind az öt árvíznél a valódi tényállással ellenkezően magyarázza. Szerinte ugyanis az a körülmény, hogy a Tisza középső és alsó szakaszán Szolnoktól Törökbecséig egy és ugyanazon napon állott be a tetőzés, mindenik árvíznél annak a bizonysága, hogy az árhullám megtorlódott! Vagyis ha a Maros árhullámának tetőzése már Törökbecsénél, a Körösöké valahol Szeged körül (avagy megfordítva) van, a Tiszáé meg még Szolnoknál vagy Tiszaughnál, ez ő szerinte torlódás. Pedig Törökbecse Szolnoktól a hullámtér középvonalában mérve 234 km távolságban van. Minthogy abban az esetben, ha a Tisza árhullámának tetőzése Szolnoktól lefelé vonultában Csongrádnál találkoznék a Körösök árhullámának tetőzésével, lejebb Szegednél meg a Maroséval, a szolnok—törökbecsei szakaszon nem egyszerre állana be a tetőzés, hanem sorban egymásután: ennélfogva az E. F. tagtárs okoskodása szerint ebben az esetben az árhullámok nem szorulnának meg. Én ezzel szemben éppen a homlokegyenest ellentétes nézetet vallom igaznak: azt, hogy az árhullámok akkor szorulnának össze, ha Csongrádon, Szegeden, Törökbecsén mindig egy-egy nappal későbben állana be a tetőző vízállás, mint Szolnokon ; nem pedig akkor, amikor egyszerre áll be a tetőzés az egész szakaszon, és így a két szélső árhullám tetőzőpontja 200—250 km távolságban van egymástól. 4. A gyökeres megoldás. Mielőtt ennek taglalásába belefognék, előbb a folyami hidraulikának még egy tételét kell E. F. tagtárssal tisztába hoznom. Ő ugyanis az idézett cikkében azt írja a Közlöny 45. lapján: mindenfajta helyesen végrehajtott folyamszabályozás első és egyetlen ismérve a különböző vízszinek párhuzamossága. Én azt hiszem, hogy a szerző itt megint tévedett, mert ez a követelmény csakis a hajózás szempontjából végrehajtott mederrendezéseknél irányadó főelv, de ott sem ilyen merev fogalmazásban. Az ilyen célból történő szabályozásoknál ugyanis arra kell törekedni, hogy kisvíznél is mindig meglegyen a hajózáshoz szükséges egyenletes vízmélység; árvíznél pedig, amikor a fölfelé való hajózást anélkül is nehézzé teszi a víz megnövekedő gyorsasága, el kell kerülni szorulatok képződését, amely még inkább fokozná a víz gyorsaságát. De már hosszabb szakaszokon is a párhuzamosságnak ez a követelménye csupán megközelítendő cél lehet, nem pedig okvetlenül betartandó feltétel: egy teljes folyamszabályozásra alkalmazni — főleg mint egyetlen fölvételt — ez már igazán súlyos ki- 1921. VI. 5