A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 55. évfolyam (1921)

23. szám - Timon Béla: A Tisza-szabályozás fejlesztéséről

164 Timon Béla, összekötő egyeneshez. Ezt az állítást olyan magától érte­tődő igazságnak tartja, amely bizonyításra alig szorul. Én azonban sehogysem vagyok képes ennek a tételnek az igazságát belátni. A tanulmány írója összetéveszti ezt a kérdést azzal a másik, a pálya kialakulásával szintén szo­ros összefüggésben lévő kérdéssel, amikor azt kell el­dönteni, hogy létesítsünk-e valamely mederátvágást vagy b­e. Itt mindenesetre fontos az a kérdés, hogy milyen arányban áll a megszüntetendő meder hossza a két vég­pontot összekötő egyeneshez. Ám ha annak a valószínű­sége, hogy emberileg belátható időn belül például a Körös­toroktól Szegedig egy teljesen egyenes új meder fog el­készülni, semmivel sem több annak a valószínűségénél, hogy ugyanilyen idő múlva a Duna Esztergomtól egyenes irányban fog Budapest felé folyni. Annak a kérdésnek a taglalása tehát, hogy milyen arányban áll a pálya hossza a két végpontot összekötő egyeneshez, csak a térszíni és geológiai viszonyok, valamint különösen a folyó hossz­szelvényének azaz esésvisszonyainak kellő figyelembe­vétele és egybevetése mellett bírhat értékkel. " Annál csodálatosabb E. F. tagtársnak ez a tétele, mert alig egy-két sorral tovább ő maga állapítja meg a helyes eljárás módját akkor, amidőn megállapítja azt a tényt, hogy: Az árvíz levonulása szempontjából azokon a szaka­szokon fognak a legkisebb zavarok mutatkozni a víz le­folyásában, amelyeken a hullámtér középvonalának hossza legjobban megközelíti az anyameder sodorhosszát. Mint­hogy pedig a Tiszaszabályozásnál éppen az a fő cél, hogy megszűnjenek az árvizek lefolyására zavarólag ható körül­mények , ennélfogva világos, hogy az a módszer a leg­helyesebb, amely tájékoztat a zavarok okairól. Természetes azonban, hogy maga a középvonal és a sodorhossz össze­hasonlítása csak figyelmeztetésszámba jöhet, de nem he­lyettesítheti a helyzetrajz tanulmányozását. Azok közül az arányszámok közül tehát, amelyek E. F. tagtárs 2-ik táblázatának négy utolsó rovatában foglal­tatnak, csakis az utolsóelőtti rovatban levőknek van tájé­koztató értékük, a többi rovatban foglaltaknak ellenben nem, ennélfogva teljesen céltalan dolog volna ama követ­keztetések bírálatába bocsátkoznom, amelyeket ő a 2. vala­mint az ennek alapján készült 3. és 4. táblázat arány­számaiból levon. A 4. fejezetben majd megkísérlem meg­győzni a tanulmány szerzőjét, hogy ha a dolgok mélyére akarunk behatolni a meder kialakulásának tanulmányozá­sánál, akkor a helyszínrajz, a hossz- és keresztszelvények még mindig a legértékesebb segédeszközeink. 3. A nagy árvizek tanulságai. Azokra a statisztikai adatokra, amelyek az 1913. évi nyári árvízre vonatkoznak, természetesen nem lehet észrevételem, de nem látom az összefüggést köztük és a szőnyegen forgó kérdés között. Bármily tanulságos is legyen valamely árvíz levonulása, egyetlen árvízből csak igen nagy körültekintéssel lehet végleges következtetéseket levonni. Nekem például az tűnt föl legjobban, hogy amíg a többi öt nagy árvíz alkalmával a tetőzés Vásárosnaménytól Tokajig átlag három nap alatt ért le, addig ehhez 1913-ban több mint kétszer annyi idő, hét nap kellett. Ez már igazán megdöbbentő mederelfaju­lásra mutatna, ha az 1915-ben bekövetkezett téli árvíz föl nem világosítana arról, hogy ez a föltevés téves lenne, hiszen akkor már megint csak 3 nap volt szükséges ahhoz, hogy a tetőzés Vásárosnaménytól Tokajhoz leérkezzék. Azonban a tanulmány íróját főként azok a jelenségek ér­deklik, amelyek a szolnok—törökbecsei mederszakasz el­fajulását volnának hivatva igazolni: a tanulmány tehát nem ad fölvilágosítást az én kíváncsiságomra. Viszonzásul azokat a magyarázatokat, amelyek az 1879— 1919. évek közt előfordult nagy árvizekre vonatkoznak, én is csak az említett szakaszra vonatkozólag teszem bírálat tárgyává. Annál is inkább, mert hiszen az olyan statisztikai adatoknak, hogy a kulminálás Makótól Szegedig némelyik esztendőben három nap alatt ér le, másokban pedig harminc nap alatt, vagy hogy a telés a Tiszán Tokajtól Szegedig egy nap alatt ér le, stb. sem tudomá­nyos sem gyakorlati szempontból semmi hasznuk sincsen. Mert például azok az adatok, amelyek a 20. táblázat Megjegyzés rovatában a Körösök áradására vonatkozólag föl vannak említve, hogy tudniillik az 1881. és 1915 közt föllépett öt nagy árvíz mindenikében megelőzte 3—11 nap­pal a Körösök áradása a Tisza tokaji kulminálását, kap­csolatban azzal a ténnyel, hogy ugyanennél az öt árvíznél a Maros kulminálása is Aradnál vagy összeesett, vagy megelőzte pár nappal a tokaji tetőzést, több világosságot derítenek a szolnok—törökbecsei mederszakasz állítólagos elfajulására, mint E. F. tagtárs táblázatai és árvízmagya­rázatai. Ő ugyanis azt az örvendetes jelenséget, hogy az említett öt nagy árvíz alkalmával a három Körös és a Maros ár­hullámai mindig megelőzték a Felsőtiszáról lejövő ár­hullámot, aminek következtében ez egyik évben sem talál­kozott össze az említett alsó mellékfolyók árhullámainak tetőzéseivel és így katasztrofális árvízmagasságot okozó torlódás egyik nagy árvíz alkalmával sem állott elő, mind az öt árvíznél a valódi tényállással ellenkezően magya­rázza. Szerinte ugyanis az a körülmény, hogy a Tisza középső és alsó szakaszán Szolnoktól Törökbecséig egy és ugyanazon napon állott be a tetőzés, mindenik árvíznél annak a bizonysága, hogy az árhullám megtorlódott! Vagyis ha a Maros árhullámának tetőzése már Török­becsénél, a Körösöké valahol Szeged körül (avagy meg­fordítva) van, a Tiszáé meg még Szolnoknál vagy Tisza­ughnál, ez ő szerinte torlódás. Pedig Törökbecse Szol­noktól a hullámtér középvonalában mérve 234 km távol­ságban van. Minthogy abban az esetben, ha a Tisza ár­hullámának tetőzése Szolnoktól lefelé vonultában Cson­grádnál találkoznék a Körösök árhullámának tetőzésével, lejebb Szegednél meg a Maroséval, a szolnok—törökbecsei szakaszon nem egyszerre állana be a tetőzés, hanem sor­ban egymásután: ennélfogva az E. F. tagtárs okoskodása szerint­ ebben az esetben az árhullámok nem szorulnának meg. Én ezzel szemben éppen a homlokegyenest ellentétes nézetet vallom igaznak: azt, hogy az árhullámok akkor szorulnának össze, ha Csongrádon, Szegeden, Törökbecsén mindig egy-egy nappal későbben állana be a tetőző víz­állás, mint Szolnokon ; nem pedig akkor, amikor egyszerre áll be a tetőzés az egész szakaszon, és így a két szélső árhullám tetőzőpontja 200—250 km távolságban van egy­mástól. 4. A gyökeres megoldás. Mielőtt ennek taglalásába belefognék, előbb a folyami hidraulikának még egy tételét kell E. F. tagtárssal tisztába hoznom. Ő ugyanis az idézett cikkében azt írja a Közlöny 45. lapján: mindenfajta helyesen végrehajtott folyamszabályozás első és egyetlen ismérve a különböző vízszinek párhuzamossága. Én azt hiszem, hogy a szerző itt megint tévedett, mert ez a követelmény csakis a hajózás szempontjából végre­hajtott mederrendezéseknél irányadó főelv, de ott sem ilyen merev fogalmazásban. Az ilyen célból történő sza­bályozásoknál ugyanis arra kell törekedni, hogy kisvíznél is mindig meg­legyen a hajózáshoz szükséges egyenletes vízmélység; árvíznél pedig, amikor a fölfelé való hajózást anélkül is nehézzé teszi a víz megnövekedő gyorsasága, el kell kerülni szorulatok képződését, amely még inkább fokozná a víz gyorsaságát. De már hosszabb szakaszokon is a párhuzamosságnak ez a követelménye csupán meg­közelítendő cél lehet, nem pedig okvetlenül betartandó feltétel: egy teljes folyamszabályozásra alkalmazni — fő­leg mint egyetlen fölvételt — ez már igazán súlyos ki- 1921. VI. 5

Next