A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 56. évfolyam (1922)

26. szám - Eberling Béla: Szörényi Reischl Ferenc +

LVI. kötet, 26. szám. Szörényi Reischl Ferenc. Május hó 20.-án d. u. 2 órakor megszűnt egy nemes szív dobogni: váratlanul meghalt Szörényi Reischl Ferenc miniszteri tanácsos, az országos lakásépítési ügyek minisz­teri biztosa. Még most is előttem hosszú életet jósló hatalmas alak­jával, örökké mosolygó, jóságot sugárzó kék szemeivel, megigéző, reményt keltő, bátorító, előzékeny modorával. Ma már minden a múlté. Learatta őt is a kérlelhetetlen halál, mint megannyi más jelesünket, akik még sokat, nagyon sokat tehettek volna e szegény, ezer sebből vérző, agyonsanyargatott hazánknak. Alig ismertem embert, akiben oly fanatikus, rajongó hit élt volna szomorú sorsú hazánk új felvirágozása iránt, mint benne, önkéntelenül is azt kérdezzük a sorstól, miért éppen neki: a jónak, a kiválónak kellett távoznia az élők sorából, ily fiatalon, duzzadó tetterővel s a jövőbe vetett tántoríthatatlan hitével ? Maga volt a megtestesült szív­jóság, kihez soha senki kéréssel nem fordult hiába. Hej­de sokszor figyelmeztettük, hogy jóságát kihasz­nálják. Mindig az volt a válasza, hogy ránézve az is meg­nyugvás, ha száz eset közül, kilencvenkilenc érdemetlen mellett, pusztán egy mutatkozott volna tényleg érdemesnek támogatására­­— ez az egy kárpótolja őt a többiért. Ez a tulajdonsága nem volt mesterkélt, az őstermészet áldotta meg ezzel a jólelkűséggel, melyet a sors csapásai és egyéb megpróbáltatásai sem tudtak belőle kiirtani. Nagy szívj­ósága épp oly nemes gondolkodással páro­sult. A munkát legfőbb életcélnak tekintette. Alig szűnt meg mun­kálkodni s ha dolgozott, mindig a köz érdekében fáradott. Nem volt egy szabad perce, melyet magáénak mondhatott volna,­­ csak kötelességének élt. Alig végezte el 21 éves korában a kir. József­ Műegyetemet és szer­zett építészi oklevelet, mint pelyhedző álló ifjú azonnal állami szolgálatba lépett. Ernyedetlen szorgalommal látta el hivatalát s így esett meg, hogy ambícióját, munkakedvét, energiáját, szolgálatkészségét nem egyszer kihasználták egészsége rovására. Némán tűrt és dolgozott fáradhatat­lanul tovább, mert erkölcsi felfogásával nem tartotta össze­egyeztethetőnek, hogy kevesebbet nyújtson, mint amire tehetsége, munkabírása teremtette. Illetékes helyen elis­meréssel voltak működése iránt, méltóan honorálták is fáradozását, amikor 42 éves korában miniszteri tanácsossá, s a kommün bukása után, 1919. év nyárutóján, az országos lakásépítési ügyek miniszteri biztosává nevezték ki. E minőségében tág tere nyílott arra, hogy tehetségével és szaktudásával a háború okozta országos nagy bajok orvoslásában értékes munkálkodásával részt vegyen. A lakás­ínség megszüntetése vagy legalább is érezhető csökken­tése volt a még 1918. év őszén felállított, s a kommün bukása után kineveztetésével újból rekonstruált szervnek, az Országos lakásépítési miniszteri biztosságnak fő feladata. Teljesen tisztában volt jövőbeli terveivel. Tudta, hogy itt csak a gyors cselekvés segíthet. Túltéve magát a kerék­kötő kicsinyeskedéseken, nagyvonalúan fogott nagyszabású terveinek megvalósításához. Legnehezebb feladatai közé tartozott a szükséges állami hitelek megszerzése, melyek nélkül nagyobbszabású építkezés megindítására gondolni sem lehetett volna. Fáradozásai és tervei megértőinek és a nemzetgyűlés előtt tolmácsolóinak köszönhető az 1921. évi XXXVI. t.-cikkel állami kislakások építésére nyújtott 300 millió K-ás hitel, mely az első számottevő összeg volt arra, hogy nagyobb lendülettel induljanak meg az elkerülhetetlenül szükséges állami lakásépítkezések. Hogy mily emberfölötti, idegölő munkát végzett­­, különösen az elmúlt rövidke év alatt a 300 millió­s hitel felhasználásával kapcsolatban, arról csak az alkothat magának némi fogalmat, aki közvetlen közelében, Vele együtt dolgozott. Munkásságáról és annak gyümölcsöző eredményeiről arra hivatottabbak lesznek egykoron méltók bírálatot mon­dani . a sokoldalú munkálkodásának ismertetéséhez külön­ben is szűkek e sorok keretei. Róla el lehet mondani, hogy dolgozott utolsó leheletéig, de nem a szónak útszéli, hanem való értelmében. Való­sággal a munkaasztal mellől dőlt ki. Amikor halála előtt egy órával hivatalában múlónak tetsző rosszullét fogta el, megható volt látni ennek a mindig erős férfiú­nak a végzettel vívott belső tusakodását. Bensőjé­ben viharzó érzelmeiről nem vehettünk tudomást, mert férfiúhoz illő módon nem árult el belőlük semmit; panasz, zokszó nem hagyta el ajkát, de ahogyan egy lemondó mozdulattal megvált íróasztalától — nem haraggal, csak lemondó keserűséggel, — sejtetni engedte, hogy ebben a mozdulatában benne volt egész életének tragédiája. Mintha ez a gesztusa azt jelentette volna: Vége az életemnek, befejeztem földi pályafutásomat. Ennyiből állott az egész ? Sok örömöm nem volt benne, annál több a bánat. Egy megnyugtató érzésem van: dolgoztam becsülettel, legjobb tudásom szerint egy egész emberöltőn át, utolsó lehele­temig. Ez a megnyugvás ad erőt, hogy bátran lépjek örök Bírám elé. Egész férfiú képében mutatkozott be akkor is, mikor hazakisértetve utoljára lépte át "nin­­házdr­a" küszöbét, öreg édesanyja portája előtt egy pillanatra megállt, — egy házban lakott vele, édesanyja a földszinten,­­ a második emeleten — mintha búcsúzkodni akart volna bal­sejtelmeinek hatása alatt. Egy utolsó édesanyai csókra gondolhatott, melyet búcsúzóul magával akart vinni a másvilágra. Egy pillanatra elérzékenyülhetett, de csakhamar erőt vett rajta az örök férfi, aki nem akart elérzékenyü­léssel szegény öreg, betegeskedő édesanyjára ráijeszteni, arra gondolván, hogy esetleg mégis csak múló rosszullét­ről van szó — nem pedig örök búcsúzásról. Ez az érzése tiltakozott az ellen is, hogy családját figyelmeztesse az esetleg bekövetkezhető tragédiára és tőle szeretettel búcsúzkodjék el. Pedig imádta családját. Tragikumát csak növeli az, hogy a sok sorscsapás elől biztos révbe menekülve, a közelmúltban újból családot alapított. A gondos, szerető feleség feledtette Vele az élet keserűségeit, s új energiával, új életkedvvel folytat­hatta volna a köznek szentelt áldásos tevékenységét. A sors másként határozott. Kiröppent a meghitt családi élet fészkéből anélkül, hogy alkalma lett volna szerető hitve­sétől gyengéd búcsút venni. Pedig hej, de sok rajongás­sal beszélt boldog családi otthonáról és jövő terveiről. Szörényi Reischl Ferenc, kedves Feri Barátunk! Mi, akik a kiváló jóbarátot, az áldott lelkű hivatalfőnököt, vezérünket szerettük, becsültük és tiszteltük Benned, azzal veszünk Tőled búcsút. Pihenj nyugalomban, csöndes bé­kességben, ahogyan megérdemled. Álmodj rajongó lelked­del mosolyogva szerencsétlen hazádnak egy jobb jövőjé­ről, itthagyott szerető családoddal és jóbarátaiddal, akik áldva emlegetik neved és emlékedet. Tudjuk, hogy elér­ted az emberi élet végcélját: a földön emléket állítottál átélt életeddel Magadnak és családodnak, s a háborút követő szörnyű időkről egykoron megírandó történelem lapjaira alkotásaiddal, áldásos működéseddel aranybetűk­kel vésted be nevedet, a másvilágon pedig — oly puritán élet után, amilyent Te éltél — nem lehet más a jutalmad, mint üdvözülés. Isten Veled ! Eberling Béla: 227

Next