A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 62. évfolyam (1928)

49-50. szám - Bierbauer Virgil: A magyar építőművészet jelen állapota: modern irányú fejlődésének szükségessége és akadályai

ország építkezéseinek nagyobb része alig-alig lépte át a­z építőművészet mesgyéjét, nevezetesen a lakásépítés te­­rén. A falusi ház, nevezetesen a török, tatár, orosz, oláh hadak járta Alföldön még ma is alig több, mint az idő*­járás viszontagságaival szemben lé­tesült menedék — vi­­szont a védettebb Székelyföldön, a Kalotaszegen a ház már artisztikum! S mindez még nem elég. A falusi ház természetes és végtelenül lassú fejlődésének vonalát de­­rékba törte az építés mesterségének a céhek megszűn­­tével bekövetkezett felbomlása. A falu építője az ott még, avagy már, gyökértelen, félig iskolázott kisiparos lett, aki a természetes fejlődést nem volt képes tovább­ vezetni. Természetes, istenáldotta naiv, művészi lelkű é­letét elvesztette, a városi civilizációnak pedig még csak a külsőségeit hozta magával. S így mit tehetett egyebet, minthogy a megszokottat a félig megértett városival keverte. Mi lett ennek a következménye? Az, hogy a városi építészet elvesztette a maga természetes, termékeny altalaját. A városi építészet merőben idegen lett a falusi ősi népiestől. Két világ ez, amelyek összekötő kapcsa hiányzik. Egészen más a helyzet az irodalom terén. A XVII. század népdala és a külföldieskedő főúri irodalom kö­­zött Balassi Bálint és más kisebbek költészete teremti meg azt a csatornát, amelyen az egyiknek a szelleme a másiknak életébe átáramlik. Nagy művészek, mint Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Kölcsey, falusi udvarházuk mécsesénél rótták papírra rigmusai­­kat, miközben áthangzott a cselédház danája. És ott van mindegyikük legnagyobbika, Arany János, a nép fia, a nép nevelte istenáldotta lángész, aki egyúttal kora romantikus lelkületének, a kora megbecsülte nagynevű költőknek lelkes kedvelője. A szalontai paraszti rektor a­lakban ott élt a magyar nép lelke , és a polcon ott so­­rakoztak Ossián, Shakespeare és Byron kötetei mellett Aristofanes vígjátékai. Erre a gazdagon meghordott, mélyen felszántott televényre rakta Arany János a mű* költészet tornyos világát, az egyéni költészet más lép* tékű felépítményét. Építőművészetünk egészében tehát hiányzik ez a te* levény altalaj és ez az összekötő kapocs! S e felfogá­­sunkat bizonyítja Kós Károly művészete. Ő a székely ház, a kalotaszegi ház gyermeke, erre az alépítményre reáépítheti a maga nagy egyéni művészetét, mert az összefüggésben áll a tősgyökeres építészeti termő­ talajjal. Amíg ez így van — s meggyőződésünk, hogy így van! — a magyar város igazán és teljességében tisztára magyaros építészetét megteremteni nehéz dolog lesz. Az út, amely ide vezet, az elmondottakban foglaltatik. Úgy érezzük azonban, e nehéz útra reá kell térnünk, csakhogy komolyabban és bensőségesebben, mint ahogy ezt eddig tettük. Mindenekelőtt bele kell mélyednünk a magyar lélek felépítésének titkaiba, meg kell ott ke* resnünk a magyar térérzés jellegzetes vonásait, a kez* detleges magyar építészetből kell erre vonatkozó tanul* ságokat szereznünk, le kell hordanunk azt a sok réte­ get, melyet a műveletlenség reáborított az elmúlt száz év alatt. Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajta László zenei kutató módszereiből kell tanulnunk: ők a magyar dalt nem a műdalban keresték , hanem az ősi paraszt dalá­ban, ahogy azt öreg kanászok, vénasszonyok emléke­­zete megőrizte számunkra. Azzal, hogy az általános európai szabású építészetünkre a hazai díszítőművészet részleteit felhordjuk, komoly építészi értelemben vett magyar építőstílust nem teremthetünk.­'' Az ilyen mód­­szer az eklekticizmustól csak abban különbözik, hogy a felragasztott, külsőséges díszek magyar eredetűek —­ de az építészeti lényeg magyarrá nem lesz. Viszont e követelés szemszögéből nézve minden más magyarországi architektúrát magyartalannak nevezni, építészetünk elleni bűn. Laczkó Géza, ez a világoslátású kritikus egy Móricz-dráma alkalmából ezeket írta: Én nem vagyok hajlandó a magyar művészetből ki­­zárni a falu és a kisváros magyarjaiért sem a városi handlét, sem a kazinczys lateinert, sem a külföldies mágnást, aminthogy a magyar szellem alkotásának tartom Széchenyi német Blickjét, Rákóczy francia naplóját, Janus Pannonius latin verseit is. Nemcsak a lelógó gatya, az abaposzta nadrág magyar viselet, a Mátyás apródjainak olaszos trikója, a trézsia kora­beli franciás kurta bekecs, csakúgy az, mint a sanyarú vendelek Ferenc Józsefje s a mai zakó is az. Nem is* merem el a dúsgazdag magyar világnak semminemű megcsonkítását az itt*ott egyedül üdvözítőnek kikiál* tott regionalizmus javára, hiszen akkor nem lehetne magyar a népdalos Petőfi idejében írt ködös és ide* genül nehézkes Karthausi sem. Karinthy Frigyes pedig, aki groteszk paródiáin túl, mélygondolkodású filozófus, kevéssel Laczkó után eze­­ket mondotta: Alkotás közben elég nekem, ha azt tu­­dom, hogy magyarul írok. Hogy magyarán írok-­e, ez már nem lehet elhatározás dolga ... A nemzeti irodalom nem jelenthet nemzetieskedő irodalmat. S mindez teljes mértékben vonatkozik a magunk művészetére is. Erősen magyarnak érezzük a jáki temp­­lom ósdi tornyát, bár nincsen rajta tulipán, avagy ga­­lamb. — magyarnak érezzük az egri barokkot, Pollack Mihály klasszicizmusát és Schuleck Frigyes tündéri Halászbástyáját is. Mindezek a nagy európai művészet­­nek magyar változatai.­" Meglehet, sőt bizonyos, hogyha építészeti kultúránkat kifejlesztjük, ha térérzésünk megérik, még erősebben magyar lesz, amit építeni fogunk. Azonban egy-egy zse* niális példának követésével, utánzásával a magyar építő* művészet stílusának ügyét előbbre vinni nem lehet! Elő*­ször meg kell szereznünk ehhez az alapokat, s ha ez meglesz, magyarán fogunk építeni — nekünk legalább ez a meggyőződésünk. Addig is, amíg építőművészetünk ezt a nemzeti jel* legzetességét eléri, az, akiben a nemzeti lélek él, ma* gyarul, magyar szellemben fog építeni —• s ha az építő* művészet európai, sőt Európán túli célkitűzéseibe bele is kapcsolódik — ezt meg kell tennie! — éppúgy ma* gyárosat fog alkotni, mint a száz év előtti nagy mes* terek. S ez az öntudatlan, de nem akaratos, hanem ösz* tönös magyarosság értékesebb, mint a kényszerűen vál­lalt tüntető és külsőséges irányú magyarkodás. A külső­­ségeket az egészen kívülálló, a magyartól távol álló természetnek is könnyen sikerül magára öltenie, mint az egyes esetek szembeszökően bizonyítják.17 Erre azon­­ban aligha vágyódunk. III. A modern irányú művészet hazai kifejlődésének akadályai. 1. Művészetpolitikai rögeszme s annak hatásai. Mint megállapítottuk, a magyar építőművészet háború előtt a legkorszerűbb fejlődés ígéreteivel volt terhes. Igen korszerű irányba haladt, s e haladást keresztbetörte a háború s utána következett az újabb, a jobb klasszi­­cizmushoz való visszafordulás. Mint egy alkalommal e lap hasábjain már volt alkalmam kifejteni,18 egészen nyilvánvaló és kézenfekvő, hogy az építőművészetet az igazán korszerű irányból a történelmi stílusok konzer­­vatívizmusa felé való hajlás főokát az 1919-es év átkos 16 V. ö. Dr. Bierbauer Virgil: A palatinus stílus viszonya az európai klasszicizmushoz. M. M. és É. E. Közlönye 1925. 17 V. ö. Czakó Elemér elnöki beszédét az Etnográfia 1928. évf. 69. old. Az Iparművészeti Múzeum belső díszítéséről szólva ezeket mondja: Akként dekorálta magyarosan ezt az épületet, hogy egy müncheni szobafestő kezébe adta Huszka könyvét, aki azután a német renaissance indák közé behelyettesítette a magyar suba motívumokat. 18 V. ö. Dr. Bierbaner V.: Nyugateurópai építészeti tapaszta­latok. M. M. és É. E. Közlönye 1928. 15­6. o. Ignotus: Az új építészet. Nyugat 1928. évf. 553. o.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék