A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 62. évfolyam (1928)
49-50. szám - Bierbauer Virgil: A magyar építőművészet jelen állapota: modern irányú fejlődésének szükségessége és akadályai
politikai eseményeiben kell látnunk. Azt a szélsőségesen radikális politikai felfogással telített szélsőséges gon* dolkodású demagógok esztelensége, politikai iskolázat* lansága idézte elő. Amikor azután sikerült véget vetni a rémuralomnak, akkor mindenkinek úgy tűnt fel, hogy mindennemű előrehaladás csak átkává válhat az országnak, a politikai jelszó a konzervatívizmus lett — amely azonban lassan, 10 év áldásos, de nehéz munkája árán korszerű államdoktrinává alakult át, ma már minden helyes, modern politikai és művészeti gondolatnak utat nyit. Az 1919. év őszén senki sem mert volna álmodni azokról a korszerű szociálpolitikai alkotásokról, amelyek most kezdenek megvalósulni. De amíg a köznevetség tárgya lenne az, aki az automobilizmus fejlődésének gátat akarna vetni, aki a repülőforgalmat be akarná tiltani, aki a világ rádióforgalmából hazánkat ki akarná zárni, am addig az építészet terén még ma is az a helyzet, hogy korszerűen építeni alig lehet. Európa mai építészeti stílusának megfelelő szerkezeti berendezésű és megjelenésű házakat alig építünk, középületeink tervezői megbízásában nélkülözhetetlen, sőt természetes az, hogy régieskedő stílusban kell tervezni.18 S ez a leg*szélesebb mértékben érvényesülő gondolatmenet a terv* pályázatok elbírálásában is érvényesül. Ismételten volt alkalmunk annak megfigyelésére, hogy olyan tervet, amelyek modern felfogást árultak el, még bírálatra sem méltattattak, hanem egyszerűen kiselejteztettek. (Szov*jetstílus!) A helyzet tíz év alatt odáig fejlődött, hogy most már a teljesen üzemi célokat, napjaink céljait szolgáló épületek is megkapják a maguk stílusköntöskéjét, bármilyen indokolatlan is a gépeket tartalmazó épületet renais* sance*cirádákkal agyonhalmozni, bármily kevéssé szerencsés — és költséges is — a modern sportot és test* edzést szolgáló épületből rokokó kastélyt formálni. Annak az irányzatnak, amely ezekben a tényekben megnyilvánul, mélyreható következményei vannak és lesznek. Ismételten megtörtént az, hogy egész modern gondolkodású építészek pályázatokon olyan művekkel jelentek meg, amelyeknek meggyőződéstelen eklekticizmusa mögött a szerzőket senki sem sejtette. Utánajárva a dolognak, megtudtuk, hogy az illetők a maguk nyílt, egyenes útján munkához nem juthattak s ezért így próbálták a szerencse kerekét magukhoz csábítani, így az eklekticizmusnak egyedül üdvözítő voltát hivatalosan kimondva, a jövő tehetségeit fojtják meg a bíráló bizottságok, derékba törik azokat egy indokolatlan politikai rögeszme érdekében. De a további kihatásokat is kezdjük már észlelni. A külföldön mindenfelé találni magyar építésztehetségeket, akik ott a maguk mai akarásával közbecsülésben állanak — de idehaza hazugságokra volnának kényszerítve. Súlyos és nehéz vádak ezek, amelyekkel nem illetünk egyeseket, hanem illetjük azt a közkeletűvé vált rögesz* mét, amelynek áldozatává válhat az egész magyar építő* művészet jövője, ha nem eszmélünk magunkra, ha nem nyitunk utat minden magyar tehetség saját hangján való megszólaltatására. Ez pedig azt jelenti, hogy ki-ki úgy formálhassa meg feladatait, amint azt művészi lelkiismeretével legjobban összeegyeztethetőnek tartja. Elismerjük, hogy az, aki természetével szorosan összenőtt a múlt forma nyelvével — jogot formál magának arra, hogy annak nyel* vén szólaljon meg, de másfelől a más meggyőződésűek* nek is szabadteret kell nyitani, hogy a bennük rejlő tehetséget — ezt a nagy magyar kincset — egészében odaadhassák nemzetüknek, hogy a magukével is hozzá* járulhassanak a magyar kultúra kincsesházának gazda* gításához. S éppen ezért ebben kell látnunk az elkövetkező 10 év feladatát. Teljes elismeréssel állapíthatjuk meg azt, hogy a római magyar kollégium építésznöven* dékeinek kiválasztásakor Gerevich Tibor egyetemi tanár a maguk saját útját taposó fiatalok közül választotta ki jelöltjeit. Az új és őszinte utak hivatalos elismerésének első jelét kell ebben a tényben üdvözölnünk. 2. A magánépítések bajai. Mindezideig csak a középítkezések terén megnyilvánuló visszásságokról szólottunk és ezek káros hatásait taglaltuk — nem szólva arról, hogy ugyanez a jelenség mennyire elterjedt a magánépítkezések terén is, pedig minden jobbízlésű és gondolkozó építész hátborzongva látja azokat a barokk és rokokó palotákat mímelő új házakat, amelyek homlokzatának pompája az építtető a közhangulatnak és a romlott közízlésnek megfelelően nehéz pengőket pazarol — viszont a ház belsejére minél kevesebbet igyekszik költeni, megverve a lakót célszerűtlenül és korszerűtlenül alakított lakásaival. Sokak által vallott felfogás szerint mindenkinek joga van saját pénzén olyan házat építeni, amilyen neki tet szik. Ha kedve van, kívül akár a legdrágább munkával és anyagokkal építheti házát — belül pedig a legszegé* nyesebben, legszűkösebben képezheti ki. Annál is in kább így tehet, mert hiszen a lakásra úgy is talál arany* bért fizető lakót. Engedjék meg nekem, hogy ezzel az igen általános felfogással többféle szempontból mégis szembeszálljak. A fölépített ház az építtető korlátlan tulajdona ugyan, de egyúttal a nemzeti vagyon integráns része. A reáfordított munka és anyag, amely utóbbinak igen jelentős része a külkereskedelmi mérlegben is szerepel — többé másra nem használható fel, tehát ha felhasználását helytelenül végeztük, soha többé jóvá nem tehető hibát követtük el, mert bárha a házat lebontjuk is azért, hogy anyagából jobbat építsünk — a használhatatlanná vált anyag és az első felépítés munkája vissza nem téríthető vesztesége a nemzeti vagyonnak. A magángazdaság szempontjából nézve a helyzet ugyanez — sőt talán éppen a háztulajdonos részére még rosszabb. Van ugyan háza, amelyet ma arany lakbéren is értékesíthet, de amely háznak célszerűtlensége rövidesen nyilvánvalóvá lesz — s ezért bérbeadása újabb, jobb, célszerűbb házak felépültével mind nehezebbé válik s jövedelme mind rohamosabban fog csökkenni. És itt újra belekapcsolódik az egész kérdés a közérdekbe. Az ilyen, az építtető kívánságára rosszul felépített ház útját állja a jobb házak felépítésének, mert hiszen az ország tőkéje nem határtalan. Vannak házak, van elég lakás, ha nyomorultul rossz is, a ki fog tehát jobbat építeni? Kevesen! Az ilyen házak hadseregei a jobb házak létesülésének kerékkötői. Ez a dolog anyagi oldala, de van ennek kulturális oldala is! Városaink utcái 50, sőt 100 évnél többre is ezekkel az ízléstelen, sőt ízlésrontó szörnyetegekkel vannak eléktelenítve. A közízlést ezeknek az ugyan pompázatos, eklekticisztikus, tehát jóindulatú házaknak sokasága évszázadokra megrontja. Mindenkit, aki csak nem kapott különleges ízlésben nevelést, arra idomítanak, hogy ilyen palotákat kívánjon magának, hisz ez vagyonosságának kifejezője, bár a fürdőszobákban borotválkozni csak mesterséges világítással lehet, bár a hálószobákban alig lehet megfordulni, bár a lakás alap* területének igen nagy része közlekedési tér, bár az ajtók és ablakok nem zárnak jól , bár a helyiségek nagy részének fűtése tökéletlen, mert a kürtők nincsenek észszerűen elhelyezve... és így tovább. De csodálkoz* hatunk-e azon, hogy a laikus magánépíttető így gon*dolkozik, amikor nem okulhat máson, mint a középül* teken, amelyeknek túlhaladott irányú ékessége csábító példaként áll előtte! S az állam, a város, amelynek műszaki építészi téren képzett tanácsadói vannak, csak értenek hozzá! A nyilvános építkezések terén fennálló hibás vélemény így bosszulja meg magát a magánosokon is, így kerül építészetünk mindinkább abba a zsákutcába, amelyből csak az építészi kar belátása, egységes fellépése, felvilágosító munkája vezetheti ki. Ha egészen tisztán akarunk látni, meg kell még vizsgálni az építész szerepét is ebben az összefüggésben. 18 Ez év tavaszán hozzáfogtak egyik nagy állami intézmény önálló kiegészítő iroda épületéhez, s az építésznek az 1896-ban készült főépület kevéssé szerencsés történelmi formáihoz kellett magát tartania.