Magyar Műhely, 1967. március (5. évfolyam, 19. szám)
1967 / 19. szám - ARANY JÁNOS SZÜLETÉSÉNEK 150. ÉVFORDULÓJÁRA - Kozocsa Sándor: Arany [János] humora - Kiadatlan levelének margójára
ARANY HUMORA (Kiadatlan levelének margójára) — A költő születésének 150. évfordulójára — Arany János kiadatlan vers-kézirat a legnagyobb ritkaságnak számít. Éppen ezért boldogan ragadtam meg az alkalmat, amikor a harmincas évek végén egyik ismerősöm cserére felajánlott egy ilyen kéziratot, amely Ballagi Aladár történész gyűjteményéből származott, s amelyet barátom a Teleki-téri ócskás piacon szerzett. Az igen jelentős irodalmi ereklyét Arany nagykőrösi tanár korában írta. A prózai szöveget versre átváltó levél regényes históriája a következő: az 1855/56. tanévre a nagykőrösi gimnázium Obernyik Károly beszély- és drámaírót hívta meg az Intézet tanári karába. Az eseményről mindössze annyit tartott számon az irodalomtörténet, hogy a tanári karban ez évvel újabb változások történtek. Ács Zsigmond, kit foktői lelkésznek hívtak meg, még július havában lemondott állásáról s helyébe az egyház tanács Obernyik Károlyt kecskeméti tanárt választotta, ő azonban még mielőtt ezen állását elfoglalhatta volna, cholerában meghalt. Az éppen nem hivatalos hangú meghívást a tanári kar nevében Arany fogalmazta. A levél el is jutott rendeltetési helyére, de már sohasem került Obernyik kezébe, ugyanis ő időközben Kecskemétről — éppen a kolera elől menekülve — Pestre utazott; sorsát azonban nem kerülhette el, mert ott esett 1855 augusztus 17-én, negyvenéves korában, a járvány áldozatául. Ezt a keltezés nélküli levelet Arany János az Ács Zsigmond lemondását követő időben, de még Obernyik halála előtt írta. A levelet a címzett helyett kollégája, Ballagi Károly, a kecskeméti főiskolán a történelem professzora, vehette magához, és később az ő hagyatékából került unokaöccse, Ballagi Aladár egyetemi tanár gyűjteményébe, akinek páratlanul értékes irodalmi hagyatéka az ószeresek martaléka lett. A két város tanári kara egyébként is jó viszonyt tartott fenn, ahogy ezt Benkó Imre « Arany János tanársága Nagy-Kőrösön » című művében szépen kifejtette: « Arany maga ugyan sohasem kártyázott, de a barátságos összejövetelekben rendesen részt vett, s vidám elmésségével s lélektápláló humorával sokszor ő volt lelke és központja a társaságnak; sőt néha-néha az is megesett, hogy kellemes hangjával eldanolta kedvenc nótáját: ’A vasvári verebek’-et. Sőt egyszer-kétszer Szász Károllyal s még egy-két tanártársával a kecskeméti collegák meglátogatására is átrándult, ahol Obernyik Károly, Ballagi Károly s később Szilágyi Sándor meg Losonczi László és Bulcsu Károly voltak a körösi tanárok legjobb barátai. Az ilyen kirándulás is rendszerint kedélyesen folyt le. Az úton egymást érik a többé-kevésbé sikerült elmélkedések s a magukkal vitt jó kulacs bor is elfogy. » Arany azonban a körösi « kedélyes » miliőben, kitűnő kartársainak szerető közelségében sem érezte jól magát, aminek okait elsősorban az iskolai robot fárasztotta, de örökös neuraszténiája is, aminek így adott hangot: az emberek idegenek és nekem, úgy hiszem, azok maradnak, ha száz évig itt lakom is... », valamint nyomasztó anyagi helyzete, amiről ekkor írta: « Kőrösön ide stova az ingét is megeszi az ember ». Nem lehet csodálni, ha ilyen élményekből — no meg a szabadságharc még nagyon közeli tragédiájának borongó emlékeiből — szőtte a « Nagyidai cigányok »-at (1852). A kéziratot a költő — akkori hangulatát remekül tolmácsoló rajzokkal látta el, sőt a kinyomtatott szöveghez is saját maga készítette a hasonló hangulatban fogant