Majovszky Pál szerk.: Magyar Művészet 5. évfolyam 1929
KISEBB CIKKEK - MÚZEUMOK - Az Orsz. M. Iparművészeti Múzeum gyarapodása ugyanabban az évben
újból a főváros tulajdonába kerülve, régi helyéhez közel emlékeztet Budavár múltjára. Nagyjaink emlékét pedig a Kerepesi úti temető síremlékei között jeltelen fekvő értékes sírok megjelölése fogja hirdetni. Fadrusz János síremlékének felállítása után a székesfőváros a múlt évben Lotz Károlynak, a magyar festőművészet hatalmas mesterének síremlékét kívánta felállítani, hogy így rója le az épületei belső díszítésén olyan hervadhatatlan érdemeket szerzett művésszel szemben a kegyelet adóját. A síremléket Pásztor János már készíti is és az rövidesen felállításra kerül. A főváros saját halottjainak állított síremlékek is a művészi feladatok számát szaporítják. A múlt évben Hikisch Rezső és Tóth István elkészítették Márkus József főpolgármester síremlékét, Kisfaludi-Stróbl Zsigmond Festetich Géza alpolgármesterét, ifj. Vastagh György Fülepp Kálmán főpolgármester síremlékét, így ezek a munkák is egy-egy érdemes művésznek adtak teret új alkotásra. Nagy vonásokban végére értünk azoknak a munkáknak, melyek a főváros művészetpártoló tevékenységéből mint eredmények voltak összegezhetők. Anélkül, hogy kisebb számok miatt mentegetőznénk, vagy ellenkezőleg a múlttal való összehasonlításból kovácsolnánk érdemeket, egyszerűen előtárjuk azokat. Végezetül azonban meg kell még emlékeznünk valamiről, ami nem tartozik szorosan véve a fővárosi munka körébe, mégis belekapcsolódik erősen az érintett gondolatkörbe, sőt a legszebben vezet el konklúziónkhoz. A Népnevelő Filmipari Rt., az Omnia-mozi engedélyese, a múlt év folyamán kész, felállításra alkalmas közkutat ajándékozott a fővárosnak azzal a kéréssel, helyezze azt el a Baross-utca és Reviczky utca találkozásánál, az úgynevezett Wenckheim-palota homlokzata előtt. A kút, mely Szentgyörgyi István egyik legsikerültebb alkotása, a Magyar Igazság kútja, a magyarság nagy barátja, Rothermere lord iránt érzett hálánk megörökítője és a Justitia istenasszonyhoz simuló magyar nőt ábrázolja, akinek támasza, melyhez bizalommal fordul, a történeti, az örök igazság. A kútnak Jungfer Józseftől, — iparművészetünk történetében méltán megbecsült név viselője, — származó eszméje nemes és dicséretet érdemel, de még inkább az a minálunk ma még olyan ritka áldozatkészség, mellyel egy kisebb méretű vállalkozás városa szépítését kívánja a maga szerény erejével is szolgálni. Ez a cselekedet szeretetből fakadt, szeretetből eziránt a város iránt, melynek hányatott múltja során oly kevés szeretetben volt része, így hát arra annál jobban reászorul. A polgárság büszke öntudata, mely a kis német városokat sokszor tudta a művészet kincseskamráivá tenni és bőkezű főúri mecénásokat pótolni, nálunk a fővárosi lakosság heterogén volta miatt jóformán máig hiányzott. Hiányzott legalább is a bensőséges szeretet, mely nem hivalkodásul alkot nagyot, hanem benső szükségből, önnön gyönyörűségére. Annál nagyobb tehát ma a város igyekezete a mulasztottak pótlására, ez azonban csak akkor lehet sikeres, ha egyúttal a lelkiekben mulasztottakat, ennek az öntudatos szeretetnek hiányát is igyekszik pótolni. A városára büszke polgár, aki nemcsak összehasonlításokat tesz, kedvezőtleneket, külföldi útjai alkalmával, hanem okulni és okulásából gyakorlati konzekvenciákat vonni vágyik, a leghathatósabb városépítő. Az a művészelpártolás, melyről bevezetőben beszéltünk, az ő belekapcsolódásával lesz élővé és igazivá és ime ez az adomány, melyhez hasonló a Calvin-téri Danubius-kút és a Millacher-kút óta még nincsen városunk történetében, azzal kecsegtet, hogy lehet bízni a polgárság megértésében és majdan belekapcsolódásában. Ez a remény az 1928-ik év krónikájának talán legértékesebb eredménye. Dr. Pacher Béla: JEGYZETEK A BERLINI AKADEMIE LEIBLKIÁLLÍTÁSÁHOZ. Leibi arisztokrata volt, — nem külső modorban, aki kényelmetlenül érezte magát maniettával és harisnyával lábán, — hanem jelleme mélyén. Azért irtózott a „művészváros műértő" publikumától, azért élt kizárólag művészgárdája közt s azért függetlenítette magát ettől is, mikor nemesi ízlésének kényelmetlenné vált a körülötte zajló tülekedés. A falu, nehézvérű parasztjaival, főúri birodalma lett. Festő volt és vadász, független, fölényes úr, aki távoltartott magától minden kalmárságot. * Ha a festést és a festőt elvonatkoztatjuk minden intellektuális problémától, mely a XIX. században a „jelentős" embert determinálja, ha tehát Leibit kora eszméitől és eszményeitől függetlenül tekintjük, kétségtelenül a XIX. század legnagyobb német művésze. Egyéni súlyban talán csak Marées ér fel vele, de míg Marées értéke problémáiban, töredékességében rejlik (igazi XIX. század-típus), addig Leibl jelentősége maradéktalanul oldódik fel festészetében. * Leibi igazi tisztelői Párisban voltak. Ám természetéhez nem a viharos temperamentumú, darabos, egyenetlen vadzseni Courbet állt a legközelebb, hanem a tartózkodó, mély, csupa tradíció Manet. Manethez odatalált már első párisi útja előtt, ősi rokonságuk láthatatlan kötelékei alapján. * Döntő újító hatást nem kellett Leiblnek sem Courbettól, sem Manettól várnia. Lényegesebb volt talán Páris mint miliő. A batignollesi kör, melyet inkább neveznek Vendée-nak mint jakobinusnak. Leiblt Páris csak megszilárdította határozott irányában.