Magyar Múzeumok, 2000. 1. szám (Vol. 6.)
MŰHELY - Nagy Mihály: Lapidárium: a Magyar Nemzeti Múzeum római kőtára-állandó kiállítás
Műhely Lapidárium A Magyar Nemzeti Múzeum római kőtára;i Iland Nagy Mihály Dr. Gaál Péter emlékének Bevezetés A Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályának Római Gyűjteménye több mint másfélezer római kőemléket és körülbelül ezerháromszáz feliratos, illetve bélyeges római téglát őriz. A feliratos és faragott kövek elsőrendű történeti források, az antikvitással kapcsolatos ismereteinket egészítik ki azokon a területeken - társadalomtörténet, településtörténet, hadtörténet, vallás- és művelődéstörténet, írás- és nyelvtörténet, művészet- és építészettörténet, gazdaság és kereskedelem stb. - melyekre nézve nem maradtak fenn az ókori történetírók híradásai. A Római Gyűjtemény nemzetközi tekintetben is legjobban ismert anyaga a feliratos kő- és téglaanyag, valamint a kőplasztikai emlékek csoportja. A magyarországi felirattan (epigráfia) nagy múltra tekint vissza, kezdetei egészen a reneszánsz koráig nyúlnak. Művelői között olyan iskolateremtő tudósokat tartunk számon, mint Megyericsei János, Schönwisner István, Römer Flóris, Fröhlich Róbert, Alföldi András és Mócsy András. A múzeum feliratos köveinek nagy része tehát közölt és nemzetközileg ismert. Kutatásuk a közléssel azonban nem zárult le; egy-egy fontosabb vagy vitatott kőemléket újra és újra tanulmányoznak a kutatók, végkövetkeztetéseiket - a szakma szabályainak megfelelően - csak az eredeti darab tanulmányozása után vonhatják le. A legtöbb hazai és külföldi kutató azért keresi fel a gyűjteményt, hogy a kőemlékeket eredetiben tanulmányozhassa. A gyűjtemény hazai és nemzetközi levelezésének, továbbá a fotókérések túlnyomó többsége is erre a területre irányul. A hazai bölcsészhallgatók (régészet-, történelem-, művészettörténet-, latin szakosok) képzésében rendszeresen helyet kap a kőemlékek tanulmányozása. A kőanyag megtekintése szerepel külföldi egyetemi csoportok, konferenciák szakmai kirándulásainak programjában is. A pannóniai feliratoknak a Römische Inschriften aus Ungarn köteteiben való közzététele - a Corpus Inscriptionum Latinamia után - új lendületet adott a kutatásnak, a kőemlékek egy jelentős részének bemutatása, a többinek pedig hozzáférhető módon való tárolása ezért is jelentett tovább már nem halasztható feladatot a Nemzeti Múzeumnak. A múzeum római kőgyűjteménye sohasem tudta teljesen betölteni valódi múzeumi funkcióit a közművelődés és oktatás területén. A köveknek csupán csekély része volt bemutatható a közönségnek (Múzeumkert, Előcsarnok, Régészeti Kiállítás, Nagytétényi lapidárium, a teljes kőanyagnak alig tíz százaléka). A mozaikok közül csupán egyet, a balácai mozaikot tudtuk bemutatni a közönségnek. Ez a fajta bemutatás mára már idejétmúltnak bizonyult, és a kövek állapotában bekövetkezett romlás is azonnali intézkedéseket követelt. Az előcsarnokban elhelyezett kövek és a nagy mozaik megbontották a Pollack-féle építészeti tér harmóniáját, és a római emlékek dominanciája téves benyomást alakított ki a fogadótérbe érkező látogatóban a gyűjtemények minőségét illetően. A kertben, a belső udvarokban és a földszinten elhelyezett kövek nem tarthatók tisztán, a szennyezett levegő és a por mindegyikük felületét elsötétítette. Az épületfelújítási munkák során óhatatlanul újabb szennyeződések kerültek a kövek felületére. A kövek gyakori tisztítása még ma is azzal a veszéllyel jár, hogy az itt-ott fellelhető eredeti festés- és gipsznyomok végleg megsemmisülnek. Legrosszabb azonban a kényszerűségből szabadban (a belső udvarokban és a Múzeumkertben) elhelyezett kőemlékek helyzete. Némelyiket a savas eső már a felismerhetetlenségig elkoptatta, de a még viszonylag jobb állapotban levőkön is megindult a gipszesedés visszafordíthatatlan folyamata. Előzmények A Nemzeti Múzeum, megalakulása óta gyűjti a magyar föld történetével kapcsolatos régészeti emlékeket, köztük a római feliratos és faragott köveket is. A kőemlékek végleges elhelyezésének és kulturált körülmények közötti bemutatásának igénye végighúzódik a múzeum egész történetén. A kőemlékek egy része, még a Múzeum körúti palota megépítése előtt, a mai Papnövelde utcai Pázmány Péter Katolikus Egyetem udvarán volt felállítva. Pollack Mihály 1836-ban, a Nemzeti Múzeum építésének megkezdése előtt javasolta József nádornak, hogy az építőanyagokat a lucernával bevetett múzeumi telken helyezzék el, „de az ott el ő kiállítás szórtan heverő római régiségek ezáltal veszélyeztetve lévén, előbb azoknak összehordását ajánlja“. Pollack 1848-ban hét tervrajzot terjesztett fel István nádorhoz „melyek két alternatív megoldásban a múzeum mögötti utcavonalon, a középső őrlakáshoz jobbra és balra csatlakozóan építendő árkádsorokra vonatkoznak, melyek a nagyobb kőemlékek elhelyezésére hivatvák. ...az egyik terven két vízszintes gerendázatú, a másikon két íves kapcsolású pillérsor alkotta a nyitott csarnokokat“.2 „ 1858-ban az igazgató Reitter Ferenc cs. kis főmérnökhöz fordul, hogy az árkádok tervét megbeszélendő, mielőbb látogassa meg, felépítésére azonban akkor sem került sor“. A múzeum utolsó nagy felújításának kapcsán 1927-ben újra felmerült a Pollackféle kőtár megépítésének gondolata: „A római kőemlékek számára a kultuszminiszter (Klebelsberg Kuno gróf) meg akarja valósítani a kert hátsó kerítésfalai mentén Pollack ismertetett nyílt oszlopcsarnokának eszméjét is" Sajnos ez a terv sem vált valóra. 1992 szeptemberében, a Pollack Mihály téren tervezett mélygarázs ügyében folytatott megbeszélés során a kőemlékek méltó elhelyezésén éveken át fáradhatatlanul munkálkodó dr. Gaál Péter, a Magyar Nemzeti Múzeum néhai főmérnök-főosztályvezetője Tógás férfiszobor talapzatra emelése Placing a man’s statue on its base