Magyar Múzeumok, 2000. 4. szám (Vol. 6.)
MŰHELY - Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor: filológia, muzeológia, kultusz
Műhely Petőfi Sándor: filológia, muzeológia, kultusz Kerényi Ferenc Petőfi Sándor - sok egyéb mellett - abban is különbözik XIX. századi magyar költőtársaitól, hogy már életében, mi több, alig egy hónappal első verseskötetének megjelenése után elkezdődött adatolható kultusza. Oláh Károly segédtanító tollából közölte 1844. december 15-én a Petőfit segédszerkesztőként foglalkoztató Pesti Divatlap a Dunavecséről küldött tudósítást: „...az anya, ki Petőn bölcsőjét ringató, körünkben van; versei gyűjteményét tapsok közt fogadtuk, s mint igen jelest, nagy becsben tartjuk, dalolva népdalait még a fonóházakban is”. Hallatta hangját az a társadalmi réteg (falusimezővárosi értelmiségiek, tanítók, lelkészek, jegyzők, kántorok), amely Petőfi kultuszát elindította, verseit másolta, terjesztette, tanította 1849 után is, amíg azok a kötelező iskolai tananyag részét nem képezték. Válogatva, persze, szóval-lélekkel átérezve bordalait, zsánerképeit, helyzetdalait, hazafias és szerelmes líráját - megborzongva és elutasítva egyszersmind a Felhők vagy Az apostol költőjét. Az irodalomtörténet sem tett másként: Jókai még A honvéd 1868-as közlésébe is belejavított (a király ellen szóló 38-41. sort kellett átírnia ehhez az 1849 nyarán írott költeményből); ugyanő szemelvényesen közölte a Legenda szövegét; viszont előszeretettel ismert el, kivált idősebb korában, beküldött verselményeket Petőfiének, „meggyarapítva” ezáltal életművét. Gyulai Pál, aki a szelekciót már 1854-ben, első kismonográfusként megtette a tájköltő, a családlírikus, a népdalpoéta kiemelésével, szintén nem viselkedett másként: az 1874-ben szerkesztett díszkiadásban továbbra sem szerepeltette a republikánus Petőfit, így nem lehet meglepő a kései szemlélő számára, hogy a kultusz intézményesüléseként létrejött Petőfi Társaság (1876) alakulása körül legalább akkora szerep jutott az elnökké választott Jókai és az őt folyamatosan támadó Gyulai irodalmi ellentétének és a hivatalossá emelkedett „népnemzeti iskola” által mellőzött írók személyes érdekérvényesítésének, mint a deklarált elveknek. Kultusz és irodalmi muzeológia kapcsolatáról és alakulásáról korszerű tanulmánnyal rendelkezünk Kalla Zsuzsa tollából, ezért figyelmünket a módszeres históriai áttekintés helyett néhány időszerű problémára fordíthatjuk. Lévén szó a legrégebbi és legintenzívebb, ráadásul világirodalmi rangú alkotó köré szövődött kultuszról, talán általánosabb érvényű tanulságokkal is szolgálhatunk. A Petőfi-kultusz több mint másfél évszázados története alatt - mit tagadjuk? - a legendák már-már eltakarták a költő és az életmű valóságos jelenségeit, arányait. Hozzávéve a különböző nézőpontú, de szinte folyamatos ideológiai kisajátításokat, reálisnak tekinthetjük a kultusz végleges torzulásának, majd önkioltásának veszélyét. Hogy ez mégsem következett be, az a Petőfi-utóélet működő, nagy hármasságának (és ezek intézményeinek) köszönhető: a közös célokat követő filológiának és irodalmi muzeológiának, valamint közös társadalmi hátországuknak, a helytörténetnek. Miközben akadémikusi tollból lehetett olyan elemzéseket olvasni, hogy a János vitéz boszorkányainak gyűlése a sötétség országában a pozsonyi diéta plebejus kritikája, A helység kalapácsa kocsmai verekedése pedig a differenciálódó magyar falu társadalmi feszültségeinek osztályharcos kifejeződése, rendületlenül folytak a Petőfi kritikai kiadás munkálatai; kialakult, megszilárdult és megszabadult az „egyenkiállítások” nyűgétől az emlékhelyek hálózata, ideértve a „zászlóshajót”, a Petőfi Irodalmi Múzeumot; a helytörténet pedig már akkor szállította a mozaiklakáshoz nélkülözhetetlen apró adatköveket, amikor a mikrohistória még nem volt divatos historiográfiai metódus. A tudomány itt valóban legjobb hagyományai szerint működött, vizsgálata tárgyává tett legendák vagy nem igazolódott munkahipotézisek alapján is pompás részeredmények születtek. Mezősi Károly nem tudta bizonyítani a kiskunfélegyházi születés tényét, de argumentációja során gazdagon dokumentálta a Petrovics család anyagi felemelkedésének és szükségszerű tönkrejutásának történetét. Dienes András egyetlen hitelesítő feltárással nem találhatta meg Petőfi sírját és testereklyéjét Fehéregyháza és Héjjasfalva között, ám terepbejárása máig alapvető és felül nem múlt bázisa Petőfi utolsó napjának. Martinkó András nem írta ugyan meg a költő alkotómódszeréről tervezett könyvét, de jubileumi tanulmányai friss szempontjaival, érzékeny megfigyeléseivel megkerülhetetlen alapművé vált, akárcsak az eredetileg a kritikai kiadás versidőrendi kérdéseinek megoldásához szükséges forrásbázis kiterjesztésével kezdeményezett Petőn-adattár három kötete, Kiss József és Oltványi Ambrus munkájával (Bp. 1987-1992). A helytörténet segítsége nélkül aligha sikerülhetett volna megoldani olyan részleteket az életrajzból, mint az „aszódi Borcsa rejtélye” (a fiatal színésznő kiléte, akiért Petrovics Sándor 1837-ben el akarta hagyni a schola latinát); nem kaphatott volna emberi arcért Erdélyi Ferenc gödöllői református lelkész, akinek házában Petőfi és Mednyánszky Berta találkozott; és nem lenne egyre pontosabb képünk a Szabadszálláson történtekről. Petrovics István Ismeretlen XIX. századi festő: Petőfi Sándor gyerekkori képe. Vászon, olaj. PIM Művészeti tár Unknown Iff century painter: The childhood image of Sándor Petőn. Canvas. oil