Magyar Múzeumok, 2003. 2. szám (Vol. 9.)
KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLE - Bodó Sándor: A Magyar Nemzeti Múzeum jubileumi gyűjteményi kötetéről [Könyvismertetés]
58 Könyv- és folyóiratszemle A Magyar Nemzeti Múzeum jubileumi gyűjteményi kötetéről Bodó Sándor két testes kötetet képzeljen maga elé a tisztelt Olvasó. Két évszázad tanúi ezek, melyek bár a Magyar Nemzeti Múzeum évfordulóira jelentek meg, sajátos módon tükrözik vissza a magyar történelem két súlyos, de eredményekben is gazdag XIX. és XX. századát. Az 1902-ben megjelent (s napjainkban még szakmai körökben is kevéssé ismert) kötet díszalbum, melyet a múzeum „tisztviselői” írtak, s „A Magyar Nemzeti Múzeum múltja és jelene” címet viseli. Bevezetőjében az első száz év áttekintését a múzeum igazgatója, Szalay Imre végezte el. Ezt követték a gyűjteménybemutatók, melyeket a kor kiváló „szakférfiai”: Fejérpataky László, id. Szinnyei József, Hampel József, Mahler Ede, Nagy Géza, Réthy László, Horváth Géza, Krenner József, Jankó János, Bátky Zsigmond, Seemayer Vilibáld és mások készítettek el. Ez a kötet lebegett a 2002-ben a Nemzeti Múzeum bicentenáriumára megjelent tartalmas kötet (címe: „A 200 éves Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményei”) szerkesztőbizottságának szeme előtt. Szerkesztői előszavában Pintér János közli, hogy nem tekintették feladatuknak az intézmény történetének részletes feldolgozását (e téma természetesen monográfiát igényel), annál inkább a múzeum régészeti-történeti emlékanyagának bemutatását. A 700 ezres régészeti, a 320 ezret meghaladó numizmatikai, a 110 ezres emléktárgy, az 50 ezres képzőművészeti, a 700 ezres dokumentum- és fényképanyag gyűjtemények ismertetése valóban az érdeklődő Olvasó izgalmas szellemi kihívása. A szerkesztő utal arra is, hogy a tanulmányok írói egy szempontrendszer mentén dolgozták ki témáikat, ahol érvényesül a gyűjtemények létrejöttét, fejlődését, anyagának csoportosítását, elhelyezésének (raktári, nyilvántartási helyzetének) körülményeit bemutató igény; valamint a gyűjteményi tárgyak kiállításokon és publikációkban történő bemutatásának áttekintése. Kovács Tibor főigazgató fejezeteket mutat be a múzeum két évszázados történetéből. Áttekinti az alapítás éveit, s hangsúlyosan szól annak okairól, hogy miért volt időszerű és különleges az arisztokrata magánkezdeményezésből született kulturális intézmény a régen önállóságát vesztett országban. A felvilágosodás Magyarországon összekapcsolódott azzal a nemzeti mozgalommal, amely a nyelvművelés szorgalmazása, az irodalom megújulása, a kultúra terjesztése segítségével, a reformkori gondolatok révén jutott el a nemzeti függetlenség követeléséig. Külön fejezetben foglalkozik a gyűjtemények alakulásával, elhelyezésükkel és „részbeni elvesztésükkel”, majd 1867-től a II. világháborúig terjedő korszakkal, a közelmúlt évtizedek változásaival, s a közeljövővel. A gyűjtemények „részbeni elvesztése” - úgy tűnik - sajgó gondolat a történetíró főigazgatónak, miközben maga is megállapítja, hogy Pulszky Ferenc regnálása idején (1869-1894) emelkedett igazán európai rangra a „Nemzeti”. Történt mindez azzal a törekvéssel egyidejűleg, amely korban differenciálódtak a szaktudományok, s a polihisztorok - vagy mint egyik levelében Jósa András írja: „régészetkedvelők” - helyét a szaktudósok foglalták el. Az „egység felbomlásának” borús főigazgatói megállapítását persze rögtön követi Hampel lírai megfogalmazása az anyaintézetről, amely maga hozott létre szakgyűjteményeket........így táplálván, mintegy áldozatkész óriási pelikán saját épsége árán apjait”. Miközben természetesnek foghatjuk fel a szakágak és múzeumaik fejlődését, abban viszont messzemenően igazat kell adnunk Kovács Tibornak, hogy „legnagyobb múzeumaink máig küszködnek a profilátfedés nehézségeivel”. Történeti áttekintése egyik fontos megállapításának tartom azt a gondolatát, mely szerint a közelmúlt évtizedek centralizált kultúrpolitikájának korlátozott lehetőségei között leginkább a múzeumok váltak a progresszív nemzeti hagyományokat továbbvivő intézményekké. A bevezető írásokat közel ötven gyűjtemény és gyűjteményrész múltjának ismertetése követi. A majd' nyolcszáz oldalas testes kötet hatalmas mennyiségű és igen változatos történeti emlékanyagot sorakoztat fel, miközben a közel ötven szerző sok ezer mozaikkockával járul hozzá a Nemzeti Múzeum történetének puzzle kirakásához. A recenzens nem tehet mást, mint néhány jelentős részlet bemutatásával kedvet igyekszik ébreszteni az Olvasóban a kötettel való megismerkedéshez. Számos gyűjteményismertető általános kultúrtörténeti kapcsolatokat mutat be, szakterület-történeti áttekintést ad, mint pl. az őskőkori, vagy az őskori fejezet. Utóbbi írás utal a százéves album adatára, mely szerint a XIX. század közepén a Régiségtár termeinek bútorzata egy főúri kastély ócska konyhaszekrényeiből állt. A gyűjtemények múltjában időről-időre visszatérő jelentős esemény, amikor hajdan összetartozó művelődéstörténeti emlékek több évtizeddel, néha száz évnél is később újra egymás mellé kerülhetnek. Ilyen adatra találunk az őskori fejezetben, ahol Éber László az 1902-es kötetben ismerteti a legfrissebb, Pécskán előkerült késő bronzkori kincsleletet, amelynek néhány darabját az egykori találó megtartotta. Ezeket sikerült 1986-ban a régészeti osztálynak egy régiségkereskedő hagyatékából megvásárolni, s a pécskai kincs így teljessé válhatott. Muzeológiai szempontból fontos eseményt elevenít fel a fejezet, amikor ismerteti azt a vitát, amelynek eredményeként 1926-ban a Régiségtár raktározási, nyilvántartási és gyűjteményfejlesztési feltételei egyaránt javultak. A Régészeti Társulat Varjú Elemér tárigazgató muzeológiai elveit és gyakorlatát bírálta, s a kiküldött bizottság jelentése, s ennek nyomán Hóman Bálint főigazgató elmarasztalása a régészeti gyűjtemények gyarapításának, kezelésének, bemutatásának módját, a tudományos publikáló munkát egyaránt megváltoztatandónak ítélte. Rómer Flóris tevékenységére a kötet számos fejezete utal. A római kori gyűjteményismertető állapítja meg, hogy 1869-től Rómer 9 éves múzeumon tevékenysége alatt többet gyarapodott a gyűjtemény, mint az azt megelőző évtizedekben összesen. A további lapokon közölt tanulmányok is rendre hivatkoznak Rómerre, mint pl. a zalavári leleteket, az archaeozoológiai, vagy a haranggyűjteményt ismertető írás. A XIX. század utolsó évtizedeihez kötődik a római kori lelethamisítások egyik ismert esete. A brigetiói kutatások idején amatőr régészek, régiséggyűjtők, kereskedők, kalandorok lepték el Ószőnyt és környékét. A leletek, köztük a hamisított csontfaragványok távoli országok jeles múzeumaiba (pl. a lisszaboni nemzeti múzeumba) is eljutottak. A népvándorlás kori gyűjtemény múltját ismertető tanulmány mutatja, hogy az intézmény gazdag története mint egy változatos kaleidoszkóp, úgy villant fel újabb és újabb mozaikokat a gazdag tárházból. Ide tartoznak azok az adatok is, amelyek a Nemzeti Múzeum számára adományozók személyiségét - a korábban sokszor sablonosan idézettek, pl. „Kindi Mátyás Szűts mester” helyett - újabb, eddig ismeretlen személyekkel gazdagítják. Az első évek leltárainak áttekintése alapján ismerjük meg, hogy mennyien és milyen változatos társadalmi rétegekből származtak az adományozók (az arisztokrácia tagjain kívül festőművész, mezei gazda, lelkész, orvos, gyógyszerész, halászlegény, pesti napszámos, „hangászegyleti” zenekari növendék stb.). Olykor a leltárkönyvi bejegyzésért is folyt némi harc