Magyar Múzeumok, 2003. 2. szám (Vol. 9.)

KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLE - Bodó Sándor: A Magyar Nemzeti Múzeum jubileumi gyűjteményi kötetéről [Könyvismertetés]

58 Könyv- és folyóiratszemle A Magyar Nemzeti Múzeum jubileumi gyűjteményi kötetéről Bodó Sándor két testes kötetet képzeljen maga elé a tisz­telt Olvasó. Két évszázad tanúi ezek, melyek bár a Magyar Nemzeti Múzeum évfordulóira jelentek meg, sajátos módon tükrözik vissza a magyar történelem két súlyos, de ered­ményekben is gazdag XIX. és XX. századát. Az 1902-ben megjelent (s napjainkban még szakmai körökben is kevéssé ismert) kötet díszalbum, melyet a múzeum „tisztviselői” írtak, s „A Magyar Nemzeti Múzeum múltja és jelene” címet viseli. Bevezetőjében az első­ száz év áttekintését a múzeum igazga­tója, Szalay Imre végezte el. Ezt követték a gyűjteménybemutatók, melyeket a kor kiváló „szakférfiai”: Fejérpataky László, id. Szinnyei József, Hampel József, Mahler Ede, Nagy Gé­za, Réthy László, Horváth Géza, Krenner Jó­zsef, Jankó János, Bátky Zsigmond, Seemayer Vilibáld és mások készítettek el. Ez a kötet lebegett a 2002-ben a Nem­zeti Múzeum bicentenáriumára megje­lent tartalmas kötet (címe: „A 200 éves Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményei”) szerkesztőbizottságának szeme előtt. Szer­kesztői előszavában Pintér János közli, hogy nem tekintették feladatuknak az intéz­mény történetének részletes feldolgozását (e téma természetesen monográfiát igényel), annál inkább a múzeum régészeti-történeti emlékanyagának bemutatását. A 700 ezres régészeti, a 320 ezret meghaladó numizma­tikai, a 110 ezres emléktárgy, az 50 ezres képzőművészeti, a 700 ezres dokumentum- és fényképanyag gyűjtemények ismertetése valóban az érdeklődő Olvasó izgalmas szel­lemi kihívása. A szerkesztő utal arra is, hogy a tanulmányok írói egy szempontrendszer mentén dolgozták ki témáikat, ahol érvénye­sül a gyűjtemények létrejöttét, fejlődését, anyagának csoportosítását, elhelyezésének (raktári, nyilvántartási helyzetének) körülmé­nyeit bemutató igény; valamint a gyűjteményi tárgyak kiállításokon és publikációkban történő bemutatásának áttekintése. Kovács Tibor főigazgató fejezeteket mutat be a múzeum két évszázados történetéből. Áttekinti az alapítás éveit, s hangsúlyo­san szól annak okairól, hogy miért volt időszerű és különleges az arisztokrata magánkezdeményezésből született kulturá­lis intézmény a régen önállóságát vesztett országban. A felvilágosodás Magyaror­szágon összekapcsolódott azzal a nem­zeti mozgalommal, amely a nyelvművelés szorgalmazása, az irodalom megújulása, a kultúra terjesztése segítségével, a reform­kori gondolatok révén jutott el a nemzeti függetlenség követeléséig. Külön fejezetben foglalkozik a gyűjtemények alakulásával, el­helyezésükkel és „részbeni elvesztésükkel”, majd 1867-től a II. világháborúig terjedő kor­szakkal, a közelmúlt évtizedek változásaival, s a közeljövővel. A gyűjtemények „részbeni elvesztése” - úgy tűnik - sajgó gondolat a történetíró főigazgatónak, miközben maga is megállapítja, hogy Pulszky Ferenc regná­lása idején (1869-1894) emelkedett igazán európai rangra a „Nemzeti”. Történt mindez azzal a törekvéssel egyidejűleg, amely korban differenciálódtak a szaktudományok, s a po­lihisztorok - vagy mint egyik levelében Jósa András írja: „régészetkedvelők” - helyét a szaktudósok foglalták el. Az „egység felbom­lásának” borús főigazgatói megállapítását persze rögtön követi Hampel lírai megfogal­mazása az anyaintézetről, amely maga hozott létre szakgyűjteményeket........így táplálván, mintegy áldozatkész óriási pelikán saját épsége árán apjait”. Miközben természetes­nek foghatjuk fel a szakágak és múzeumaik fejlődését, abban viszont messzemenően igazat kell adnunk Kovács Tibornak, hogy „legnagyobb múzeumaink máig küszködnek a profilátfedés nehézségeivel”. Történeti áttekintése egyik fontos megállapításának tartom azt a gondolatát, mely szerint a kö­zelmúlt évtizedek centralizált kultúrpolitiká­jának korlátozott lehetőségei között leginkább a múzeumok váltak a progresszív nemzeti hagyományokat továbbvivő intézményekké. A bevezető írásokat közel ötven gyűjtemény és gyűjteményrész múltjának ismertetése követi. A majd' nyolcszáz oldalas testes kötet hatalmas mennyiségű és igen változatos tör­téneti emlékanyagot sorakoztat fel, miközben a közel ötven szerző sok ezer mozaikkockával járul hozzá a Nemzeti Múzeum történeté­nek puzzle kirakásához. A recenzens nem tehet mást, mint néhány jelentős részlet bemutatásával kedvet igyekszik ébreszteni az Olvasóban a kötettel való megismerke­déshez. Számos gyűjteményismertető álta­lános kultúrtörténeti kapcsolatokat mutat be, szakterület-történeti áttekintést ad, mint pl. az őskőkori, vagy az őskori fejezet. Utóbbi írás utal a százéves album adatára, mely szerint a XIX. század közepén a Régiségtár termeinek bútorzata egy főúri kastély ócska konyhaszekrényeiből állt. A gyűjtemények múltjában időről-időre visszatérő jelentős esemény, amikor hajdan összetartozó művelődéstörténeti emlékek több évtized­del, néha száz évnél is később újra egymás mellé kerülhetnek. Ilyen adatra találunk az őskori fejezetben, ahol Éber László az 1902-es kötetben ismerteti a legfrissebb, Pécskán előkerült késő bronzkori kincsle­letet, amelynek néhány darabját az egykori találó megtartotta. Ezeket sikerült 1986-ban a régészeti osztálynak egy régiségkereskedő hagyatékából megvásárolni, s a pécskai kincs így teljessé válhatott. Muzeológiai szempont­ból fontos eseményt elevenít fel a fejezet, amikor ismerteti azt a vitát, amelynek ered­ményeként 1926-ban a Régiségtár raktáro­zási, nyilvántartási és gyűjteményfejlesztési feltételei egyaránt javultak. A Régészeti Tár­sulat Varjú Elemér tárigazgató muzeológiai elveit és gyakorlatát bírálta, s a kiküldött bizottság jelentése, s ennek nyomán Hóman Bálint főigazgató elmarasztalása a régészeti gyűjtemények gyarapításának, kezelésének, bemutatásának módját, a tudományos pub­likáló munkát egyaránt megváltoztatandónak ítélte. Rómer Flóris tevékenységére a kö­tet számos fejezete utal. A római kori gyűjteményismertető állapítja meg, hogy 1869-től Rómer 9 éves múzeumon tevékeny­sége alatt többet gyarapodott a gyűjtemény, mint az azt megelőző évtizedekben össze­sen. A további lapokon közölt tanulmányok is rendre hivatkoznak Rómerre, mint pl. a zalavári leleteket, az archaeozoológiai, vagy a haranggyűjteményt ismertető írás. A XIX. század utolsó évtizedeihez kötődik a római kori lelethamisítások egyik ismert esete. A brigetiói kutatások idején amatőr régészek, régiséggyűjtők, kereskedők, kalandorok lep­ték el Ószőnyt és környékét. A leletek, köztük a hamisított csontfaragványok távoli orszá­gok jeles múzeumaiba (pl. a lisszaboni nem­zeti múzeumba) is eljutottak. A népvándorlás kori gyűjtemény múltját ismertető tanulmány mutatja, hogy az intézmény gazdag története mint egy változatos kaleidoszkóp, úgy vil­lant fel újabb és újabb mozaikokat a gazdag tárházból. Ide tartoznak azok az adatok is, amelyek a Nemzeti Múzeum számára adomá­nyozók személyiségét - a korábban sokszor sablonosan idézettek, pl. „Kindi Mátyás Szűts mester” helyett - újabb, eddig ismeretlen sze­mélyekkel gazdagítják. Az első évek leltárai­nak áttekintése alapján ismerjük meg, hogy mennyien és milyen változatos társadalmi rétegekből származtak az adományozók (az arisztokrácia tagjain kívül festőművész, mezei gazda, lelkész, orvos, gyógyszerész, halászlegény, pesti napszámos, „hangász­­egyleti” zenekari növendék stb.). Olykor a leltárkönyvi bejegyzésért is folyt némi harc

Next