Magyar Múzeumok, 2007. 2. szám (Vol. 13.)

MŰHELY - Fehér Csaba: Egy műhely, ahol az emlékezet születik

MŰHELY bűnöket, vállalják-e a bűn terhét, kárpótol­­h­atók-e a meghurcoltak, illetve kinek köte­lessége a kárpótlás? Lehet-e tovább élni, együtt élni a benesi dekrétumokkal, változ­tak és közeledtek-e egymáshoz a nézetek, illetve van-e hajlandóság a kérdés megol­dására? A felvetődött kérdéseket nem lehet az „életre keltett” történelem puszta doku­mentumaira támaszkodva a kronológia, vagy a topográfia segítségével megvála­szolni. Ahogy nyilvánvaló, hogy a történel­met nem a tiszta ráció és nem csupán az érdek irányítja, úgy bizonyos, hogy a tör­ténelem magyarázata és tanulmányozása nemcsak gondolatokat, hanem érzelmeket is ébreszt. A „Magyar Kálvária” című kiállítás nem­zeti történelmünk egyik legnagyobb tragé­diáját mutatja be. Azt a korszakot, amely­ről hosszú évtizedekig suttogni sem volt szabad, azt a korszakot, melyben apáink a hatalmasok bűnéért szenvedtek. A kiállítás nemcsak a tények rideg valóságát mutat­ja be, hanem megkísérli felidézni azokat az érzelmeket és gondolatokat, amelyek szü­leink, nagyszüleink lelkében és fejében ka­varogtak, amikor a házaik, az ősi szülőföld, az ezeréves örökség elhagyására kénysze­rítették őket. A vibráló térben egyszerre vannak jelen a kérdések, illetve az azok­ra kapható lehetséges válaszok. Válasz arra, hogy a reszlovakizálással miért ta­gadta meg magyarságát több százezer em­ber. Válasz arra, mit éreztek a meghurcol­tak, amikor ott kellett hagyni a templomot, amelynek padjaiból generációkon keresztül hallgatták az Isten tanítását, amikor végső búcsút vettek a temetőben nyugvó halot­taktól, amikor a marhavagonok ajtajai rá­juk záródtak. Az érzelmek azok, amelyek igazán szó­ra bírják a megsárgult dokumentumokat, illetve gondolkodásra késztetik a múzeu­mi látogatót. A kiállításban, kihasználva a XXI. század technikai lehetőségeit, és megfelelve a kor követelményeinek, meg­teremtődött az az érzelmi világ, amelyben a megpróbáltatásokat átélők hangja és lát­ványa, mint egy emlékező gondolat, járja be a teret és a látogatók agytekervényeit, mint egy mélyről felszakadó, már-már el­feledett fájó emlék szorítja a múltat felfe­dező szívét. A múzeum egy igazi színház, ahol ha jól rendezünk, életre kel a történelem. A Ma­gyar Kálváriát ezzel a szándékkal rendez­tük. A látogató szereplője lehet az esemé­nyeknek, élhet bennük. A kiállítás a tárgy-, kép- és szöveganyag segítségével meg­idézett történelmi vonatkozások és össze­függések klasszikus struktúrája mellett a látogatók intellektuális és esztétikai igé­nyeinek, az ingerküszöb megemelkedésé­nek megfelelve izgalmasan és korszerűen mutatja be a korszak megrázó eseményeit. A kiállítás - tematikailag és a kronoló­giát betartva - hét egységben tárgyalja az eseményeket.­­1. Előkészületek egy nemze­ti közösség megsemmisítésére; 2. A Kas­sai Kormányprogram; 3. Magyar Kálvária - kényszermunkán Csehországban; 4. Re­ménytelen tiltakozás; 5. A reszlovakizáció; 6. A kitelepítés; 7. Az emlékezés tanúi­. A kiállítás egy teljes egységet alkot, vagyis a dokumentumok, tárgyak, a felépített és beépített emocionális elemek, a dokumen­tumfilm, a fotók szoros összefüggésben vannak. A döbbenetesen installált egysé­ges gondolatok kiegészítik és magyarázzák egymást. A tárlat domináns színei, a fekete és a fehér azt a világot idézik, amikor bűnösök büntettek ártatlanokat, amikor a jövő re­ménytelennek látszott. A látogatót végigkí­séri az az árnyjáték, amelyben nincs lehető­sége kívül maradni. Hol a látogató árnyéka vetül a kiállításra, hol pedig fordítva­­ a lá­togatóra hajlik rá a kiállítás. Részévé válik annak az árnyékvilágnak, amely hatvan év­vel ezelőtt minden magyart felfalt. A könyörtelen és nyomasztó történelmi térben szemben áll egymással a politikai döntés - a Kassai Kormányprogram rende­letei, a benesi dekrétumok, a kitelepítésre és kényszermunkára ítéltek neveinek listái, a hivatalos bizonylatok, felhívások, kiáltvá­nyok, és az abban született magyar sors: a házát elhagyni kényszerülő, katonák által az ismeretlen felé terelt, a marhavagonban utazó múltját elvesztő, jövő nélküli magyar család, illetve a sínek előtt a cseh gazdát váró arctalan magyar rabszolgák. A hatalmas méretű, Kárpát-medencét ábrázoló panelekre, mintegy nyomasztó, a véget elhozó éjszakaként borul rá az a sö­tét „űr”, melyben ott olvashatjuk azon tele­pülések neveit, ahonnan és ahová magyar és szlovák embereket telepítettek ki és be. Egy olyan térben érezhetjük magunkat, ahol az események három jól elkülöníthető helyszínen zajlanak. A látogató az első helyszínen (terem­ben) a szülőföldön a szürke és vészjós­ló téridőben akarata ellenére lép rá a tör­ténelmi folyamatok ingoványos talajára. Itt szembesül először a tehetetlenség lel­ki fájdalmával és a gyűlölet tüzével. Bete­kintést nyer a „boszorkány-konyhába”, ahol előkészítették egy nemzeti közösség meg­semmisítését. Rádöbben a győztes nagy­hatalmak bűnrészességére, és szembe­nézhet azokkal az emberekkel - Benessel, Husákkal és Clementissel -, akik a Kassai Kormányprogrammal hivatalossá és tör­vényessé tették a magyarok üldözését. A kiáltványok, felhívások, igazolványok, név­listák, dokumentumok és fotók bizonyossá­got adnak az igazság vereségéről. A házá­ból elűzött család látványa, a halottaknak végső búcsút intő rokonok pedig teljesen térdre kényszerítik a látogatót, akit a tör­ténelem a családdal együtt vonszol be egy, a szülőföldről tekintve bizonytalan, látha­tatlan térbe és jövőbe. A látogató csak akkor döbben rá, hogy egy vagonban van, amikor átlépi a láthatatlan tér és jövő kapuját. Odabenn azt a meghur­colt családot látja, amellyel együtt búcsú­zott a szülőföldtől, s most az egyik oldalon A dokumentumok tárlói - Showcases of the documents 13

Next