Magyar Múzeumok, 2007. 2. szám (Vol. 13.)
MŰHELY - Fehér Csaba: Egy műhely, ahol az emlékezet születik
MŰHELY bűnöket, vállalják-e a bűn terhét, kárpótolhatók-e a meghurcoltak, illetve kinek kötelessége a kárpótlás? Lehet-e tovább élni, együtt élni a benesi dekrétumokkal, változtak és közeledtek-e egymáshoz a nézetek, illetve van-e hajlandóság a kérdés megoldására? A felvetődött kérdéseket nem lehet az „életre keltett” történelem puszta dokumentumaira támaszkodva a kronológia, vagy a topográfia segítségével megválaszolni. Ahogy nyilvánvaló, hogy a történelmet nem a tiszta ráció és nem csupán az érdek irányítja, úgy bizonyos, hogy a történelem magyarázata és tanulmányozása nemcsak gondolatokat, hanem érzelmeket is ébreszt. A „Magyar Kálvária” című kiállítás nemzeti történelmünk egyik legnagyobb tragédiáját mutatja be. Azt a korszakot, amelyről hosszú évtizedekig suttogni sem volt szabad, azt a korszakot, melyben apáink a hatalmasok bűnéért szenvedtek. A kiállítás nemcsak a tények rideg valóságát mutatja be, hanem megkísérli felidézni azokat az érzelmeket és gondolatokat, amelyek szüleink, nagyszüleink lelkében és fejében kavarogtak, amikor a házaik, az ősi szülőföld, az ezeréves örökség elhagyására kényszerítették őket. A vibráló térben egyszerre vannak jelen a kérdések, illetve az azokra kapható lehetséges válaszok. Válasz arra, hogy a reszlovakizálással miért tagadta meg magyarságát több százezer ember. Válasz arra, mit éreztek a meghurcoltak, amikor ott kellett hagyni a templomot, amelynek padjaiból generációkon keresztül hallgatták az Isten tanítását, amikor végső búcsút vettek a temetőben nyugvó halottaktól, amikor a marhavagonok ajtajai rájuk záródtak. Az érzelmek azok, amelyek igazán szóra bírják a megsárgult dokumentumokat, illetve gondolkodásra késztetik a múzeumi látogatót. A kiállításban, kihasználva a XXI. század technikai lehetőségeit, és megfelelve a kor követelményeinek, megteremtődött az az érzelmi világ, amelyben a megpróbáltatásokat átélők hangja és látványa, mint egy emlékező gondolat, járja be a teret és a látogatók agytekervényeit, mint egy mélyről felszakadó, már-már elfeledett fájó emlék szorítja a múltat felfedező szívét. A múzeum egy igazi színház, ahol ha jól rendezünk, életre kel a történelem. A Magyar Kálváriát ezzel a szándékkal rendeztük. A látogató szereplője lehet az eseményeknek, élhet bennük. A kiállítás a tárgy-, kép- és szöveganyag segítségével megidézett történelmi vonatkozások és összefüggések klasszikus struktúrája mellett a látogatók intellektuális és esztétikai igényeinek, az ingerküszöb megemelkedésének megfelelve izgalmasan és korszerűen mutatja be a korszak megrázó eseményeit. A kiállítás - tematikailag és a kronológiát betartva - hét egységben tárgyalja az eseményeket.1. Előkészületek egy nemzeti közösség megsemmisítésére; 2. A Kassai Kormányprogram; 3. Magyar Kálvária - kényszermunkán Csehországban; 4. Reménytelen tiltakozás; 5. A reszlovakizáció; 6. A kitelepítés; 7. Az emlékezés tanúi. A kiállítás egy teljes egységet alkot, vagyis a dokumentumok, tárgyak, a felépített és beépített emocionális elemek, a dokumentumfilm, a fotók szoros összefüggésben vannak. A döbbenetesen installált egységes gondolatok kiegészítik és magyarázzák egymást. A tárlat domináns színei, a fekete és a fehér azt a világot idézik, amikor bűnösök büntettek ártatlanokat, amikor a jövő reménytelennek látszott. A látogatót végigkíséri az az árnyjáték, amelyben nincs lehetősége kívül maradni. Hol a látogató árnyéka vetül a kiállításra, hol pedig fordítva a látogatóra hajlik rá a kiállítás. Részévé válik annak az árnyékvilágnak, amely hatvan évvel ezelőtt minden magyart felfalt. A könyörtelen és nyomasztó történelmi térben szemben áll egymással a politikai döntés - a Kassai Kormányprogram rendeletei, a benesi dekrétumok, a kitelepítésre és kényszermunkára ítéltek neveinek listái, a hivatalos bizonylatok, felhívások, kiáltványok, és az abban született magyar sors: a házát elhagyni kényszerülő, katonák által az ismeretlen felé terelt, a marhavagonban utazó múltját elvesztő, jövő nélküli magyar család, illetve a sínek előtt a cseh gazdát váró arctalan magyar rabszolgák. A hatalmas méretű, Kárpát-medencét ábrázoló panelekre, mintegy nyomasztó, a véget elhozó éjszakaként borul rá az a sötét „űr”, melyben ott olvashatjuk azon települések neveit, ahonnan és ahová magyar és szlovák embereket telepítettek ki és be. Egy olyan térben érezhetjük magunkat, ahol az események három jól elkülöníthető helyszínen zajlanak. A látogató az első helyszínen (teremben) a szülőföldön a szürke és vészjósló téridőben akarata ellenére lép rá a történelmi folyamatok ingoványos talajára. Itt szembesül először a tehetetlenség lelki fájdalmával és a gyűlölet tüzével. Betekintést nyer a „boszorkány-konyhába”, ahol előkészítették egy nemzeti közösség megsemmisítését. Rádöbben a győztes nagyhatalmak bűnrészességére, és szembenézhet azokkal az emberekkel - Benessel, Husákkal és Clementissel -, akik a Kassai Kormányprogrammal hivatalossá és törvényessé tették a magyarok üldözését. A kiáltványok, felhívások, igazolványok, névlisták, dokumentumok és fotók bizonyosságot adnak az igazság vereségéről. A házából elűzött család látványa, a halottaknak végső búcsút intő rokonok pedig teljesen térdre kényszerítik a látogatót, akit a történelem a családdal együtt vonszol be egy, a szülőföldről tekintve bizonytalan, láthatatlan térbe és jövőbe. A látogató csak akkor döbben rá, hogy egy vagonban van, amikor átlépi a láthatatlan tér és jövő kapuját. Odabenn azt a meghurcolt családot látja, amellyel együtt búcsúzott a szülőföldtől, s most az egyik oldalon A dokumentumok tárlói - Showcases of the documents 13