Magyar Napló, 2002 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2002-08-01 / 8. szám
AUGUSZTUS PÁRBUS/Úl cla/ Föld és Ég között Beszélgetésünket - szülőföldről, gyökerekről, hazáról, zenéről - az Alakító tájak című esszédből való idézettel kezdem: „Ahol eszmélni kezdünk, számunkra ott a szülőföld. Ahol az anyaggal való ütközést megőrzi elménk, ahová ínséges években visszaszáll az elbágyadt erő, ott a szűkebb haza. Ide szólít - ha öregszünk - az emlék, itt a gyökér, a konok, a megtartó, bár a növekedés, a gyümölcstermés mámorában föld és ég között kapaszkodóban ez a gyökér olykor elfeledett. A régi táj, a gyermekkor emléke először egy-egy szó csak, hangfoszlányok, néhány furcsa mondat, később kép, mély ragyogású színekkel, keret nélküli, végtelenbe olvadó panoráma. Végül zene, ismétlődő dallam, kísértő és kísérő dallam, kinek-kinek a sorsára szabott. Oldalunkon tarisznya, benne halálig tartó omlós pogácsa, vagy éles, torkotgégét sebző, vállunkat az anyagig húzó kődarabok. Kinek-kinek, ahogy töhetett. De néha megtörténik a csoda: az átváltozás csodája, a kőből is táplálék lesz, osztható, alakítható, életben tartó energia. Megtanuljuk tisztelni súlyos köveinket, s alázattal működünk ebben a testet-lelket rendítő, megfejthetetelen, szüntelen áramlásban. Én is, ha író vagyok, így váltam azzá.” - Erőt adó, gyönyörű soraid az Illyés Gyulai eszmeiséget juttatják eszembe: „haza a magasban"! Valóban ilyen fontos számodra a „szellemi haza"? - Valójában, csak a szellemi haza a fontos, ha a gyökereimet kutatom. Ezen írás a ’70-es évek közepén született. Akkoriban szembesültem azzal, hogy mennyire igaz, amit a gyerekkorban megtapasztaltunk; azt akkor sem lehet elhagyni, hogyha később a felnőtt ember, a bontakozó személyiség lázadozik ellene. Ha például, szebb gyerekkort akar magának álmodni! Az a gyerekkor, az a gyökérhelyzet, amiben én éltem, nem volt felhőtlen. Nem olyan gyerekkort írtam meg, amelyben csak csupa szépre tudok emlékezni! Boldogtalan család gyermeke voltam, korán szembesültem avval, hogy az életben, a világban több a fájdalom, mint az öröm. De talán ez hozta magával azt a tudatot, amely azóta csak kiteljesedett bennem: én a hazámat, a kicsiny Magyarországon kívül, és a talán nagyon egyszerű polgári környezeten kívül - mint amilyenben gyerekkoromban éltem —, önmagamban keresem! S akkor az a tág, univerzális haza képe jut eszembe, amit úgy nevezünk, hogy szellemi létezés, szellemi világ. Nagyon gyakran mondtam már - és azt hiszem, ez az írásaimból ki is tetszik, legalábbis, erre törekedtem -, hogy az ember nemcsak biológiai lény, akit a közvetlen környezete határoz meg; bizonyos értelemben nem is csak társadalmi lény, amely a hazájában éli meg az aktuális gondokat, hanem mindent átfogóan: az univerzum gyermeke. Azt is lehetne mondani, hogyha nem tűnne túlságosan elcsépeltnek és agyonhasználtnak a kifejezés: mindannyian isten gyermekek vagyunk. Tehát az a haza, az valóban valahol nagyon a magasban van! És ez nincs ellentétben azzal, hogy higgyek abban, hogy nem véletlenül éppen ide születtem, ebbe a kicsiny és nehéz sorsú Magyarországba! Az a magas haza, az a legmagasabb haza, a legmagasabb ügyintéző helyezett engem ide, hogy itt, amit tudok, amit látok és megtapasztalok, azt próbáljam tovább formálni! - Úgy hiszem, hogy az élet tarisznyájában lévő kődarabok nem húznak lefelé, hanem szinte fölröpítenek a saját szellemi hazádba. Úgy gondolom, hogy ami az emberi életet előrevitte, de ami a saját egyéni botladozó kis életünket is tovább segíti, az legtöbbször a szenvedések megtapasztalása. Amit kibírunk, mindaz, amit kibírunk, hasznunkra válik! Persze, az a közmondás sem igaz egészen, hogy teher alatt nő a pálma. Mert nem mindegy, hogy mekkora terhet borítunk a szegény kis pálmapalántára! Mindenkinek megvan a maga szenvedésadagja, amit el kell viselnie. Nem megvetni kell azt a tapasztalati valóságot, ami részünkre jutott, hanem átlelkesíteni, szellemivé tenni, és megérteni azokat a törvényszerűségeket, amiért ide kerültünk, s hogy miért élünk így, és valójában, hova tartunk! Szellemi „kapaszkodásod", feltörekvésed képességét édesanyádtól örökölted? Vagy valamely közösség adott erőt a tanuláshoz, tanításhoz? Édesanyám olyan asszony volt, akire azt lehet mondani, hogy hitt is, meg nem is! Nagyon sok olyan ember él ma is körülöttünk, aki azt mondja, hogy nem tudom, van-e valami fölöttünk, aki azt mondja, hogy „vagy van vagy nincs!”, és könnyedén átszenvedgeti az életét, és abban a tudatban szenderül el, hogy soha nem tudott meg igazán semmit! Én gyerekkoromtól kezdve ebben a nehéz materiális környezetben is mindig úgy éreztem, hogy valahonnan jött ez az egzisztencia, ami bennem testet öltött, a halál pillanatában sem szűnhet meg! Ezt a bizonyosságot nem a családom adta. Úgy érzem, hogy kegyelemként kaptam. Pedig én magam is, bizony, sokat bukdácsoltam, az életem folyamán sok butaságot, hibát követtem el, és mindig az a tudat segített, hogy tovább kell ezen az úton haladni! Nem biztos, hogy a környezet teszi! Hallunk arról, hogy a kiváló szellemi környezetben nevelkedett gyerekekből „kutyaütők" lesznek. Az élet viszont csoda! Az ember, a személyiség e tekintetben megismételhetetlen. Mint pedagógus is mondhatom, hogy nem mindegy, mit hozunk ki egy gyerekből, és nem lehet mindig mindent kihozni! Tizennégy évig tanítottam - úgyszintén nehéz sorsú környezetben -, először egy kis általános iskolában, majd egy budapesti gimnáziumban. Tehát a saját tapasztalataimat sok fiatallal szembesíthettem - ha erre nem lett volna elég a két gyermekem, akiket fölneveltem! - Könyveidben sokat küzdesz az „anyaggal", talán túl akarsz jutni a „masszán", hogy a transzcendentálisat megtaláld? Legutóbbi művedet is éppen ezért nagy várakozással vettem a kezembe. Ráadásul megjelenése előtt azt nyilatkoztad, hogy ez lesz az utolsó, amit írsz! Ц \-f- e^1 X- ajyL «я ^ Beszélgetés Jókai Annával