Magyar Nemzet, 1904. január (23. évfolyam, 1-27. szám)
1904-01-23 / 20. szám
Budapest, 1904. XXIII. évfolyam, 20. szám. Szombat, január 23. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VII., Miksa utcza 4. sz. I. emelet. Dr. JÓKAI MÓR főszerkesztő. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyedévre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fil. A Magyar Nemzet szerkesztőségének új helyisége Miksa utcza 4. szám, I. emeleten van. Városi telefonunk száma: 58—92. Bécsi s vidéki (interurbán) telefonunk száma: 31. Muharag, Budapest, január 22. A tegnapi inczidenseknek ma a Házban unalmas utójátéka volt. Reggelre elpárolgott a műharag. A vérfelhők, amelyek az obstruktorok szemei előtt úszkáltak, eloszlottak. A Lengyel Zoltán esetéből nem lett tragédia. Még csak spektákulum se lett belőle. Csak egypár pihent eszű közbeszólónak adott alkalmat arra, hogy »elmésségét«, »humorát« és »szarkazmusát« ragyogtassa. Maga a zárt ülés pedig, amelyet a mai ülés csoutjának szántak a derék vitarendezők, s amelyen tüzes bombáknak kellett volna röpködniük, mulatságos és kacsagtató jelenetté vált részben a szabadelvűpárt magatartása, részben a függetlenségi párt egykedvű részvétlensége következtében. Tessék elképzelni az istenek ecsetjére méltó jelenetet: Az obstruktorok táborkara pléhgalléros törzstisztjei teljes számban, — tehát hét szál legény. Körülöttük néhány néppárti s más párthoz tartozó kibicz. Ők a zárt ülésnek egyedüli áldozatai és egyedüli hallgatói. A szabadelvű párt padjain senki, de senki. A pirosbársony miniszteri székek üresek. Fent, magas őrhelyén az elnök és a fungens jegyzők. S Szederkényi, a ki a zárt ülést kérő ívet legelől irta alá, patetikusan beszél. Szavaiból gomolyog a szürke unalom. Az őszi köd, amely a néma tájékra lassan, méltóságosan leereszkedik . . . Nem tudjuk, a zárt ülésre készülő obstruktorok mennyi jégre tett tüzet és háborgást vittek magukkal, hogy nagy hallgatóság előtt, a miniszterek jelenlétében felgyújtsák a Házban az atmoszférát. De akármennyit vittek, a siralmasan nevetséges helyzet beléjük fojtotta hazafias háborgásukat. Mert akármily jó színész, sőt minél jobb, annál kevésbé van kedve játszani üres színház előtt. Az obstrukció látható és láthatatlan vezérkarának ma máskülönben is rossz napja volt. A kisebb és nagyobb balesetek egész sora szakadt a nyakukba. Visontait napirend előtt küldték ütközetbe. A miniszterelnök mint belügyminiszter a népgyűlések dolgában rendeletet bocsátott ki. Most azt mondják rá és nagy patáliát csapnak érte, hogy titkos rendelet volt. Holott a múlt napokban ő maga hozta tudomására a képviselőháznak, amikor valamelyik interpelláczióra felelt. Hogy e rendeletet kiadta: legelőször az ő szájából tudták meg az ellenzéki képviselő urak. S most mégis azt feszegetik és azért verik félre a harangokat, hogy a belügyminiszter titkos intézkedésekkel követ el merényletet a közszabadság ellen. Félreértések kikerülése végett, ugyancsak szombaton azt is a leghatározottabtonosságot! Az eszmék változnak, de az energia megmarad. Vájjon érték dolgában melyik volt becsesebb? Vájjon melyikből volt az emberiségnek több haszna ? Erre mindig csak az lehet válaszunk, hogy az érték (valeur) egyenes arányban áll a szükségletekkel. Mennél több szükséglet pótlását eredményezte valamely eszme, annál értékesebb előttünk. Vájjon az idealizmusnak vagy a realizmusnak van-e előnye az érték tekintetében ? Nehéz kérdés, hagyjuk az eldöntését a nagy bölcselőkre, akik abban küönböznek más embertől, hogy azt hiszik, hogy szükségképpen mindig nekik kell igazuknak lenni. Magunk pedig valljuk azt az elvet, hogy bizony inkább valósítsunk meg egy kisebb reális czélt, egy értéktelenebb reális eszmét, mint töprengjünk, gondolkodjunk időtlen időkig valami egetverő, az idealizmus világába tartozó eszme felett. Nem kenyerem a bölcselkedés, és hogy most kitértem, az is csupán azért, történt, hogy bevilágítsak abba a kis közösségbe, amelynek eszméit e czikkemben óhajtom előadni. A magyar ifjúságnak, a művelt magyar fiatalságnak is— mint társadalmi közösségnek — meg voltak, meg vannak és meg lesznek a maga eszméi. Vájjon helyesek-e mindig, elvetendők e néha, annak előadása nem tartozik énreám. De az érték, a társadalmi haszon dolgában jogom van ítélni fölöttük. És ezen ítélet talánlesújtó is, talán kemény is, de ki kell mondanom, hogy az utolsó időben bizony kevés reális eszmével állott elő a magyar ifjúság, kevés kivihető czélért küzdött és kevés társadalmi hasznot eredményezett. Mindig a széttagolás, az analízis terén akarta tehetségeit érvényesíteni, holott ez ban kijelentette Tisza István, hogy ő híve az agitáczió legteljesebb szabadságának, s hogy rendelete a képviselőválasztások idejére nem vonatkozik. De némelyeknek, akik az obstrukczió kiss patakába alig várják, hogy belerohanjanak, s akik úgy szeretnének megfürödni benne, hogy felfelé az a sziké legyen, mintha a kormány erőszakosan taszította volna bele őket, mindenáron »frivol ürügy« kell. Ha ez közjogi téren nem sikerült, fogjuk rá a Tisza István rendeletére, hogy az a választások idejére is szól, s hogy e rendelet által — amely a népgyűléseket megrendszabályozza — élete gyökerében van megtámadva a néppárt. Tehát kényszerítve van rá, hogy, ha nem is a magyar vezényszóért, — mert e kérdésben a néppárt álláspontjához kételyek férnek—hanem a választási szabadság lábbal tiprásáért élethalálharczot indíthassanak a liberális kormány ellen. Visontai, Kossuth-párti képviselő vállalkozott rá, hogy a rendelet dolgában a miniszterelnöktől kicsikarja azokat a nyilatkozatokat, a melyekre az obstrukcziónak feltétlenül szüksége van. A két szerelmest — Szederkényiéket s a néppárt »agilis« részét — árok választja el. E mély árok daczára szivük közös politikai czélért dobog. Égő pillantásuk s boldog mosolyuk, a mély árok daczára, egymáshoz száll... De ez a távoli platónikus érzés az obstrukcziónak nem elég. Csak izgatja magát ok nélkül. Hid kell ide, a mély árkot járhatóvá tevő híd, hogy az, ami epedés volt eddig és csak ott alkalmazható, ahol már valami szintézis útján létrejött. E nélkül szappanbuborékkal való játszadozás. Nagyhangú és dörgedelmes nemzeti szólamok, erős torokkal való lárma, minél nagyobb zaj, mennél kevesebb tett, »sok hűhó semmiért«: ezek már ismert eszközök a mi ifjúsági életünkben, Ahol valami menetre van szükség (akár lakodalmas, akár gyászmenet legyen az, akár valami egyéb alkalommal történik is ez), ott jó az ifjúság eszköznek. Ahol valami koszorúzás, valami ünnepség van, szintén alkalmas »nép és katonaság« az ifjúság. És ezzel be is töltötte eredeti hivatását. A bálok és zsúrok világa — tudja az Isten — sokkal könnyebb életet nyújt, mint a rideg íróasztal és a tudományt adó könyv. De nem akarok erkölcsbirónak felcsapni, —v úgy is ez a hitem — mert hiszen biz’ én magamat is elítélem, a midőn az ifjúságról mondok sajtó szavakat. Hiszen ami a lebn felfogást, a könynyebb életfelfogást illeti, ebben teljesen egyformák vagyunk. Itt nincs semmi különbség közöttünk, itt leomlanak a nagy válaszfalak, amelyeket bizonyos részről oly szívesen emlegetnek és táplálnak. De talán, ha meggondoljuk, mégsem ez volna a mi rendeltetésünk! Ha nem ez, hát micsoda? A szellemi erőgyűjtés, mondja a rideg német dogmatikus, az erőgyűjtés! És ez a kifejezés át is ment a köztudatba. A test és szellem egyaránt való nemesítése és a lehetőségig való fejlesztése, mondja az angol. Egyszóval tanulnunk kell, ezt mind a kettő így tanítja. Jó, de ezenkívül? Ezenfelül nincs egyéb jogunk és kötelességünk? Erre ők nem felelnek, nem tudnak felelni. Mert hiszen mindkét iskola kimerítette mint A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Január 22. — A nemzet jövője. Mindenkor és mindenhol természetünkből folyó okozati tény volt az a jelenség, amelyet minden embernél feltalálunk, hogy van valami különös czél, valami kijelölt feladat, amelyre a legnagyobb mértékben törekszünk. Minden társadalmi közösségben valami eszme, valami czél az, amely az egészet összetartja, azt együvé vonja. A társas lény fogalmában rejlő tény ez. Aristoteles »Ziohuxovleov«-jától a mai napi emberekig mindig igy volt ez és igy lészen. Természetesen a szükségletek minemüségétől és nagyságától, a különböző korok szellemétől, a különböző fajok egyéni tulajdonságaitól és az abban élő egyedek kiválóságától függött mindenha ezen czélok és eszmék értéke, jelentősége és ereje. A még nagyon is kezdetleges állapotban lévő, prehisztorikus korban élő emberi lény természetszerűleg más czélra törekedett, más eszméket igyekezett megvalósítani, mint a XX. század szülöttje. De a nemcsak ily nagy korszakkülönbségben élő emberek között is nagy, — mondhatni — áthidalhatlan űr van a különböző tönkvések és eszmék dolgában. Szinte századonként, sőt évtizedenként uj és uj eszmék lépnek előtérbe s nyomják el a régieket. Hisz az ilyetén eszmeváltozás adja az életfoly