Magyar Nemzet, 1941. június (4. évfolyam, 124-145. szám)

1941-06-15 / 134. szám

“ VASÁRNAP, 1941 JÚNIUS 15. tv-. f­­vf. Magyar Nemzet Almásy József: keresztény nacionalizmus és önismeret ! A pszichológia és a gyakor­lati lel­kipásztori tapasztalat egy­értelműen állítja, hogy nagy csapások, nagy megpróbáltatá­sok idején különösen hajlamo­sak vagyunk saját hibáink, lelki fogyatkozásaink tárgyilagos megítélésére és mások szellemi értékeinek, illetve gyengeségei­nek, sőt mások nézeteinek be­látó, megértő értékelésére. Csak­ugyan: a túlzott önértékelés vagy öntudat, a szív büszkesége, az önmaga előtt tetszelgő hiúság minden más túláradó, túlfeszí­tett, fegyelmezetlen érzelemnél sokkal erősebben hat az emberi értelemre és akaratra. Még az ugyancsak eléggé kizárólagos­ságra törekvő, az egész emberre igényt tartó szexuális vágy sza­bad érvényesülése ellenére is elég gyakran lehet az emberrel értelmesen beszélni, még az ér­zéki szenvedély se helyezi min­dig az egész életet teljesen torz, irreális megvilágításba. De a hiúságot, az elszabadult és meg­vadult önszeretetet csak le­győzni, egészen letörni lehet, egyeztetni, kiegyenlíteni, vele kompromisszumot kötni soha sem sikerül. Mivel pedig a nagy könnyebbségek és segítségek mellett, miket a kereszténység biztosít híveinek ebben a lelki harcában, sem sikerül nagyon sok embernek önmagában a túl­tengő önértékelést egészen le­törnie, a Gondviselés siet gyak­ran segítségünkre, egy-két ha­talmas csapással tökéletes mun­kát végez, úgy összetöri és po­rig alázza az emberi gőgöt a veszteségek, elmúlások és szen­vedések által, hogy a gőggel ugyü­­ roppan össze az ember is, az ember hamis világa is és szégyenkező csodálkozással lát­juk egyszerre, amit addig el nem hittünk volna senkinek a világon, hogy ámítás volt min­den, amit olyan nagyra tartot­ tunk. A szenvedésben visszatért az emberhez újra a józan ész, a tárgyilagos ítélőképesség, reális, valószínű távlatokban, körvona­lakban és arányokban, valószerű színezésben látjuk az embere­ket tetteikkel és viszonylataik­kal együtt, mert nem kell már mindent letagadni és mindent meghamisítani saját­ nagysá­gunk és értékünk kiemelése és elhitetése érdekében. Nemcsak az egyének életében bizonyult megszámlálhatatlan esetben igen hatásos és nagyon hasznos nevelőeszköznek a megalázás, a gőg megtörése; a nemzetek életében nagyjából megismétlődnek az egyéni élet jellemző tünetei. Már az egyik legrégibb és legnemesebb kultu­rális dokumentum, az Ószövet­ségi Szentírás is tanúskodik amellett, hogy a legrégibb idők­ben is ismerték az emberek a nagy nemzeti katasztrófáknak ezt a jelentőségét. A prófétaság egész rendszere ezen a gondola­ton alapul, a próféták vala­mennyien legszentebb kötelessé­güknek tartják, hogy népüket a közeledő veszedelemre, az Isten készülődő haragjára figyelmez­tessék; mind hiszik, hogy az igazságnak érvényesülnie kell s hogy ha másképp nem, az Isten csapásai alatt kell megtérnie a nemzetnek. A­­ kereszténység még sokkal inkább elmélyítette és kidolgozta aztán ezt a gondo­latot és egészen az utolsó szá­zadokig, az általános vallásos­ság megrendüléséig, a tömeg­szenvedélyek szétáradásáig, Európa római kultúrán nevelt népei is mély meggyőződéssel vallották, hogy bűneikkel von­ták magukra az Isten haragját s hogy a lelki megtisztulás és felemelkedés viszont az istenál­dást, az új békességet és boldog­ságot fogja biztosítani szá­mukra. Mi magyarok nemcsak, hogy nagyon sok ilyen porig alázó istencsapást álltunk ki, hanem — mert a kereszténységet eddig még mindig nagyon komolyan vettük — keresztény módra ér­tékeltük mindig, még a legna­gyobb nemzeti veszteségeket is. Sohase beszéltünk vaksorsról, egyszerű népünk ezt a fogalmat nem is ismeri és ezért aztán nem is voltunk fásultak, reményt­­vesztettek és megalkuvók soha sem. Nemcsak sangvinikus ter­mészetünk magyarázza ezt, ép­pen azért, mert ilyenek va­gyunk, felelt meg nekünk any­­nyira a kereszténység, mely mindig újra és újra követel hí­veitől megnyugvást az Isten akaratában és új reménységet az Isten segítségében. Javunkra vált minden, ami történt ve­lünk és a nagy veszteségek jó­­zanító hatására mindig tudtuk annyira leszállítani gondolkozá­sunkban a reális megítélés gátló önteltséget, hogy a lehetőségek­kel és a magunk erejével ámí­tás és illúziók nélkül számolva, biztos alapokat rakhassunk le a jövő, az új fejlődés számára. Mert nemcsak azért szenved­tünk és vesztettünk többet a történelem folyamán, mint más nemzetek, mert szinte utolsónak érkeztünk az európai keresztény közösség végső kialakulása előtt vagy mert idetévedtünk Európa legviharosabb pontjára és mert társtalanul, rokontalanul kellett nehéz harcainkat vívnunk, ger­mánoknak, szlávoknak egyfor­mán végzetes gátat alkotva a hatalmi terjeszkedésben és meg­becsülhetetlen gátat szolgáltatva a nemzeti biztosság szempontjá­ból; a mi történelmünk azért is viharosabb, mert különösen haj­lamosak vagyunk arra a túlzott önértékelésre, mely megrontva a helyes szemmértéket, állandó hibaforrást teremtve az értéke­lésben, az ámítások, az illúziók végzetes útjaira csábít. Dicse­kedni is szeretünk azzal, hogy büszkék vagyunk és ez a büsz­keség nem mindig a helyes és jogos önérzet megnyilatkozása. Természetünk hajlik az optimiz­musra, a gondoktól való felelőt­len szabadulás keresésére, a könnyebb megoldásokra és ez a könnyelmű optimizmus taná­csolja nekünk elég gyakran, hogy túlbecsüljük önmagunkat és lebecsüljük a körülöttünk lé­vőket, a hetyke huszár tempe­ramentumával ismerjük félre ellenségünket. Katonanépek, keleti harcos nemzetek rendesen azzal a felelőtlenül optimista büszkeséggel jellemezhetők: kü­lönösen szükségünk van valami állandó szellemi korrektívumra, mely pótolja természetük hiá­nyait, erősíti gyengéit, lefaragja túltengéseit. Érdekes tanulmány volna kutatni, mit ért a nomád arab törzsek fejlődésében a mo­hamedánizmus, mint ilyen kor­­rektívum és elengedhetetlenül fontos tisztában lennünk azzal, mit pótol, mit javít, mit nemesít, mit egyensúlyoz a mi természe­tünkben a kereszténység. A ma­gyar nemzetet, úgy, amint ma él itt az ősi hazában, a keresz­ténység nevelte, sőt a keresz­ténység hozta létre. A viharos történelem rettenetes kríziseiben az eredeti anyagi erőkészlet na­gyon is felemésztődött, nagyon sokszor rontották le a viharok földig a nemzeti közösség épü­letét, túlságosan gyakran kellett újra építenünk a romákra. Mai állapotában a nemzet elsősorban szellemi képződmény, szellemi tényezők hozták össze és tartják össze, ami pedig itt az­ elmúlt századokban szellemi volt, az keresztény volt. Pontosan kell tudnunk, mit ér nekünk a ke­reszténység a nemzeti élet min­den egyes legapróbb részletében, minden megnyilatkozásában. Tudnunk kell minden törvényé­ről, minden gondolatáról, min­den kapcsolatáról, hogy milyen hatással volt a nemzeti szel­lemre, nemzeti létre. Tudnunk kell, mitől mi függ, egy-egy öreg, megszokott és talán meg­­únt hatás mit hordoz, nehogy alappilléreket engedjünk meg­romlani, nehogy az épület, a nemzeti közösség biztosságát hordozó főfalakat engedjük bo­torul lebontani. Ilyen, a nemzeti biztosságot hordozó alappillérnek látom én a magyarság szellemi életében az irreális szemléletet, illúziókat okozó nemzeti gőg, önteltség korrektívumát, a keresztény ön­ismeretet és alázatot. A magyar nacionalizmus csak keresztény nacionalizmus lehet, lévén a ke­reszténység fentiek szerint a legfontosabb tényező a nemzet fejlődésében. A keresztény nacio­nalizmus fogalmában benne van ez az önismeret és alázatosság: amiből hiányzik, az már eo ipso nem keresztény. De a keresz­ténység nagyon is sokoldalú szellemi rendszer; éppen isteni eredetének bizonyítéka gyanánt szoktuk emlegetni, hogy a leg­ellentétesebb tökéletességek, il­letve erények milyen hibátlan, erőltetés nélküli szintézisben egyesülnek benne. A változó gyakorlati igények szerint egy­szer egyik, máskor másik ol­dalra kell kerülnie a súlypont­nak; az ellentétes elem elvesz­tése nélkül egyszer egyik köve­telményének kidolgozására kell törekednünk, máskor a másik hatást kell jobban érvényesíte­nünk. A kereszténység harcias, öntudatos jellege soha sem nyel­heti el az alázatos jelleget, de különösen nem sorvaszthatja el a magyar kereszténységben, mert a magyarság különösen rá­szorul erre a korrektívumra. Léle függ attól, hogy határt tud-e szabni az önértékelésnek, fegyelmezni tudja-e önmagában a felelőtlen optimizmust. Ha békés biztosságban rossz a szemmértékünk, legfeljebb kel­lemetlenségek származnak be­lőle; de ha a legkegyetlenebb élet-halál harcban döntünk rö­­vidlátóan és szűk látókörre való állásfoglalásokban, ha halálos ellenségünkkel szemben becsül­jük túl erőinket, az öngyilkos­ságszámba mehet. Pedig ritkán élünk békés biztosságban. És utóvégre azzal se vigasztalhat­juk magunkat állandóan és egyedül, hogy majd kijózanít az Isten és megtisztít a szenvedés­ P­ARK ENSZ- ben, letöri a gőgöt bennünk csa­pásaival és a valóságra ébreszt, tettekre edz a megpróbáltatások által. Éppen elég megpróbálta­tásban volt részünk úgyis, ezzel a drasztikus nevelő módszerrel hamarosan elkészülnénk erőink­kel és rövidesen elnyúlna holtan a beteg az operációs asztalon. Magunknak kell magunkat ki­ragadnunk az illúziók ködéből, szabadon és tudatosan kell ke­resnünk a megalázkodást, hogy meg ne alázzon az isteni igazsá­gosság történelmi érvényesülése. „Aki magát megalázza, felma­­gasztaltatik.“ Keresztény módra gondolkoz­tunk mindig a szenvedésben és sorscsapásban megnyilatkozó is­teni akaratról. Ezért a nagy nem­zeti katasztrófákat ki is hasz­náltuk legtöbbször és utánuk rendesen helyrebillent az értéke­lés megzavarodott egyensúlya. Már a katasztrófák előtt sokkal nehezebben ment: Széchenyi István nem volt népszerű vezér, a nemzeti önérzet ellenben a for­ráspont körül ingadozott; se Tisza István, se Ady Endre, se Prohászka Ottokár gondterhelt szava és nyugtalan sejtése nem tudta lehűteni a kényelmes opti­mizmus mámorát. De a trianoni katasztrófa után egyszerre diva­tos lett a nemzeti hibák beisme­rése. Széchenyit újra kellett fel­fedeznünk, Ady emlékét a hiva­talos irodalomtörténet is rehabi­litálta és legkomolyabb ellenfe­lei is készek voltak még legjogo­sabban kifogásolt gyengeségeit is megbocsátani életének és köl­tészetének prof­étik­us jellemvo­násai kedvéért. Prohászka Ot­tokár egyenesen pártvezérré lett: most egyszerre azok a hangjai is rezonálni kezdtek a tömegek lelkében, melyek a nemzeti lét szempontjából, illetve a nemzeti jövő biztosítása érdekében első­sorban lelki megújulást és meg­tisztulást követeltek. Az új nem­zedék vágyát harsogta szinte az egész közvélemény. Alaptétellé lett a lelki restauráció szüksé­gessége a magyar politikában. Csak éppen a politikai formát nem sikerült megtalálni ehhez az új nemzeti közszellemhez; intézményes biztosítékokat nem sikerült kidolgoznunk az új lel­kiség hatásainak biztosítására. El is tűnt ez az új lelkiség két év­tized múltán, még ha legtöbben nem is vették észre, bár még többen ma sem hajlandók hinni. luxus üdülő Különleges diétás ellátás is Nyitva egész évben Gyengült az időbeli távolság­gal a katasztrófa élményének­ lelki hatása; ahogy borult oda­­künn, úgy derült idebenn ná­lunk, benn a lelkekben; kezdő­dött a kellemes megállapítással, milyen értékes új nemzedék va­gyunk mi, mélyebb magyarok, a hivatástudat szenvelgése kezdte gyengíteni a kötelességtudatot, kezdte zavarni hibáink alázatos beismerését. Mert az önismeret is jelszóvá lett, az önismerettel is eljátszottuk az evangéliumi fa­rizeus szerepét, aki azért adott hálát az Istennek, hogy nem olyan, mint a többiek. A nemzeti hibák mértéktelen hangoztatása nemcsak a tetthez szükséges bá­torságot irtja ki a telkekből, de magukat a hibákat sem lehet felismerni, ha nagyon erősen képzeljük, hogy már mind is­merjük őket. Nem minden öni*w meret érték tehát, hanem csak a keresztény alázatosságból szil*­ letett és az alázatosság által meg­határozott és fegyelmezett önis­meret. Odáig jutottunk, hogy valahá csodálatos optimizmus száll­­ja meg a lelkeket, ma, amikor vé­letlenül is meg lehet halni, ma, amikor az eshetőségek mind realitásokká lesznek. Ez az opti­­mizmus, ha nem szakított meg teljesen a kereszténységgel, har­­cos kereszténységet hirdet. A­ duzzadó erők illúziójának har­cos kereszténységét. Hiszi, hogy­ csak keményen helyt kell állni, hogy csak racionális szervezés­sel és állásfoglalással addig le­het fokozni a nemzet erejét, hogy összedűlő világok között fent kell tartani semminél. Lelki erő és mindig csak lelkierő kell ma az élethez csakugyan, ezért ha­lálos bűn volna a nemzet egész­ségérzetét, biztosságérzését ag­­godalmaskodásokkal csökken­teni, de kisebbrendűség érzésé­­nél nem kevésbbé veszedelmes gigászi erők küzdelme idején az elbizakodottság, a csodaváró il­­lúziómámor sem. És Teleki Pál elvesztése óta nincs prófétánk, aki figyelmeztetne, hogy előzzük meg az Isten megalázó csapásait és hűen tartsunk ki a keresztény nacionalizmus mellett, hogy har­cias mámor helyett a keresztény alázatosság és önismeret őrizzen meg attól is, hogy könnyelműen nézzük a veszedelmeket, attól is, hogy könnyelműségünkben fő­­falakat bontsunk le. sürgős i&OZOÁKírKtp képek b.i­ 3 r:w 2 P*PARisi fOTOPArl*l Nagyéru ház épületébor Bottai olasz nevelésügyi miniszter Budapestre érkezik Az új Olaszország egyik legmar­kánsabb vezető egyénisége, Giuseppe Bottai olasz nemzetnevelési minisz­ter kedden délben Budapestre érke­zik, hogy visszaadja Hóman Bálint kultuszminiszter tavalyi olaszországi látogatását. Bottai nem először jár Budapesten és Magyarországon, amelynek egyik leghűségesebb ba­rátja. Ittartózkodása alatt, 17-én dél­után részt vesz a budapesti olasz in­tézet évzáró ünnepélyén, majd Hó­man kultuszminiszter kíséretében ellátogat Esztergomba, az ottani ár­pádkori ásatások megtekintésére. Magyarországi hivatalos látogatását Kolozsváron fejezi be, ahol átveszi az egyetem díszdoktori oklevelét. Bottai miniszter szívesen látott vendége Budapestnek és Magyar­­országnak, mert mindenkor nagy rokonszenvet és érdeklődést muta­tott a magyar nép sorsa iránt. Tud­juk, hogy egyik legbensőbb munka­társa a Ducénak, akihez fiatal diák korában csatlakozott. Kiváló képes­ségei miatt a Duce korán vezető­szerepet biztosított számára, nem­csak a fasiszta pártban, hanem az olasz állam életében is. Ő volt a fasiszta Olaszország legfiatalabb mi­nisztere, akinek neve elválaszthatat­lan a fasizmus szociális alkotásától, a Carta del Lavoro-tól, az olasz, munkaalkotmánytól. Később a Duce őrá bízta a fasiszta ifjúság nevelé­sét. Ebben a minőségében létesült közte és Hóman kultuszminiszter kö­zött szoros barátság, amelynek meg­nyilatkozása a mostani magyar­­országi látogatása. jód - bróm konyhasót gyógyfürdő az érelmeszesedés gyógyfürdője. Fürdőidény V. 10 —IX. 30-ig. Olcsó előidényárak. Prospektust küld a Fürdőigazgatóság, Csizfürdő (Gömör m.). Gyorsvonaton közvetlen kocsi: Budapest Keleti pályaudvar— Fülek—Csizfürdő, menetidő 4 óra.

Next