Magyar Nemzet, 1941. június (4. évfolyam, 124-145. szám)

1941-06-15 / 134. szám

4 Szabó Zoltán . Párizs esztendeje Ezekben az évfordulós napokban éles fényben és világosan merül­nek fel bennem újra a francia Har­madik Köztársaság végnapjainak válságos pillanatai. Egy esztendeje most, hogy Toursban az Informá­ciós Minisztérium szállásának ud­varán egy tengerészeti egyenruhába öltözött úr fakó hangon mondotta nekünk, két magyarnak és egy finn asszonynak . ..11 c­sont a Pa­ris“. Arca­­ápadtan gyöngyözött az egyenruha sötétkékje fölött. Körül iszonyú rendetlenségben zsá­kok, az ajtókon papírfoszlányok, az utcákon autótülkök sivalkodása, kerekek surmnása, fékcsikorgás. A pillanatra, e döntő pillanatra ma se tudok más jelzőt találni, mint ezt: fakó volt, szürke és bágyadt. A nap párás ködön át sütött a po­ros­­ utcákra. Semmi páthosz nem volt e pillanatban, csak fáradtság és mély, kopott nyugalom. Most egy esztendő múltán fellapozom Dobossy László könyvnyi terje­delmű kéziratos naplóját, e vívó­dásaiban és tépelődéseiben annyira magyar írást. Míg én Franciaor­szág sorsa után loholtam a szét­dúlt országúton, ő Párizzsal osz­totta meg sorsát. Az ő június 14-ről szóló napló jegyzetei is azt a fakó nyugalmat érzékeltetik, azt a pát­­hoszmentes komoly és szürke pilla­natot, mely a történelem nagy fordu­lataiban megfogja az emberi elmét és szívet. „tíz óra felé ”— írja e napon — motorkerékpáros német katona robog át az utcán. A fran­ciák visszahúzódnak, a sarki rendőr elfordul, a német fiú nagy lendü­lettel és mosolyogva fut... Nem­sokára két tehergépkocsi döcög, rajtuk merev katonák. Messzebb, az Invalides felé átvonuló csapatokat hit­ni... Az első égszínű formaru­hák megjelenése varázslatosan ha­tott a franciákra. „Qu y est“ — mondták, változtat­ni nem lehet, a helyzetet el kell fogadni, át kell vészelni. A németek nem lőttek, nem pofoztak,­­nem köpdöstek­, nem bántották az asszonyokat, — fáradtaknak látszottak, mosolyog­tak, köszöntek, „ők is emberek" — mondták a franciák...'' Az élet lassan indul, mint lábadozó agyá­ban a tervezgetés, izmaiban a moz­dulat. Ez életről. Párizs nehéz tör­ténelmi esztendejének életéről sok­féleképp tudósítanak e naplójegy­­zetek, a francia lapok képei és be­számolói. A „Fény Városa“ úgy mutatkozik meg bennük, mint egy táj a ködön át, mint egy fiatalasz­­szony arca a gyászfátyol mögött. Az Eiffel-torony csúcsára felszáll a német lobogó ,­a hódítás tényét nem a hadsereg jelzi, — írja Do­­bossy — hiszen ezek is emberek, mint mi mindnyájan, hanem a zászló, amely szimbólum­­. Az első napon az érintkezés udvarias a megszállók és a városiak között: ...A német csapat megköszöni a francia közönségnek, hogy jól fo­gadta őt“ —• hirdetik a példátlan gyorsasággal felszerelt német m­e­­gafonok egy-egy csapattest elvonu­lása után franciául. Az egyes vá­rosrészek a fogadtatás pillanatában is megőrzik egyéni jellemüket. A polgári és munkás kerületek utcái népidének, ablakai zártak, de a Champs­­­lysées-en tömegek sétál­nak, katonazene szól, a Montpar­­trasse és Montmartre élénk. Az utolsó pillanatok lázas izgalma el­oszlott. A franciák haragja nem a megszálló csapatok, hanem az el­menekült kormány ellen fordul. A város legfranciább kerületei a béna nyugalomban szinte halottaknak látszanak, azok a kerületek, me­ Írdőben az idegenek fordultak meg mindig, szinte virgoncok „Bulitó bőség, fülledt a levegő" — jegyzi fel az író azzal a meteorológiai pontossággal, mellyel a történelmi pillanatokról készülő naplójegyze­tek az időjárást jellemezni szokták, ilyenkor mindennek fontossága és jelentősége van. A dolgok megnő­nek a pillanat fényében, megtelnek mondanivalóval és értelemmel. A földalatti tovább kering Porte d’Orleans és Clignancourt, a Bois de Boulogne és Vincennes között, mintha nem érdekelné, ami a föld fölött történt Néhány szállodát lefoglalnak a tisztikar, néhány mozit berendez­nek a katonaság számára, néhány űrrészletet elzárnak a franciák elől, néhány parkban tankok táboroz­nak, az utcasarkokon tüneményes gyorsasággal német útjelző táblák tűnnek fel, úgy látszik a csapatok készen hozták magukkal őket. Az órákat német időre állítják, a köz­épületekről eltűnnek a trikolorok, egy-két nap múlva a vendéglők ki­nyitnak, a régi lapok, a régi betűk­kel, csak más tartalommal és más hadijelentésekkel és másirányú ve­zércikkekkel, megjelennek. Gro­teszk dolog, elsőnek a „Victoire“. Csak az élemiszerszállítmányok nem jönnek be a környékről, hisz arrafelé harc folyt, vagy folyik. Az úton elakadt menekülök ron­­gyoltan, tépetten visszatérnek s a Párizsban maradt párizsiak elkez­denek újra élni, különös élet for­mában, mely nagyon kevéssé em­lékeztet­ a város régi életére. Ez az élet valahogy halk és csen­des, mint a kórházaké. A vá­ros új életének első korszaka a megszállás fényébe való beletörő­déssel kezdődik. A német kato­nákat a kevésbé tartózkodó ke­rületekben „Fritz“-nek nevezi a köznyelv. A tartózkodóbb ke­rületekben a megszállók magatar­tását ezzel a szóval jellemzik: „korrekt". A bevonulás napján né­met katonatisztek több helyt tiszte­legtek azoknak a francia asszo­nyoknak, akik sírva fakadtak az idegen hadsereg láttára. A követ­ező napokban az ismeretlen ka­tona sírja fölötti láng ápolását gondjaikba vették. Később megje­lent egy plakát a párizsi házfala­kon, mely ném­et katonát ábrázol, amint karjára vesz és kenyérrel kínál egy francia kisgyereket. A plakát aláírása ilyesféleképp hang­zott : „Szüleitek elhagytak, mi gond­jainkba veszünk.“ Egyébként már az első hetekben kialakult a német katonaság és francia lakosság vi­szonya, melyet talán inkább udva­rias egymás mellett élésnek, mint együttélésnek lehetne nevezni." A német katonák városnéző köruta­­kat tettek a városban, hogy meg­szemléljék Párizs nevezetességeit. A párizsi idegenek, nagy élelmes­séggel „Souvenir de Paris“ feliratú zsebkendőket hoztak forgalomba. A műemlékeket elfedő homokzsá­kokat a németek elhordták. Egy a szabad területre visszatérő francia író ezt írta az első hetek Párizsá­ról: ...Az élet igen elviselhető, csak éppen az hiányzik, ami Párizst Párizzsá teszi.“ A változás később tudatosul csak egészen, mi­kor a válság előtti napok rémülete, a válság utáni napok személyes megkönnyebbülése után a franciák észreveszik a változás igazi jellem­zőjét, azt, hogy bizonytalanságot hoz, fáradtságot, szürke életet, nem vesztett háború után a béke nyugalmát, hanem a fegyverszünet bizonytalan időtartamú tisztító­tüzét. A nappali Párizs képe a biciklik tömege s az autók hiánya. Bizonyos órákban úgy fest az Opera­ tér, mintha nem Párizsban, hanem Hollandiában lenne. Egy amerikai újságíró különös járműről számol be: „légy öreg hölgy halad fölfelé az Avenue des Champs Elysées-en. Egy XVI. L­ajos korabeli stílusú széken ül, a szék négy kerekeit gu­ruló kocsin áll. .A kocsit bicikli húzza. A biciklit az öreg hölgy inasa hajtja, testén inasegyenruha, kezén fehér kesztyű." Az autotaxik helyibe taxi-tandemek lépnek, az autóbuszukat gázhajtásra alakítják át, tetejükön roppant gáztartály púposodik. A sorbanállást a városiak tréfák­kal, humorral igyekeznek enyhí­teni. Valami kesernyés öngúnyoló humor fejlődik ki a fővárosban. Ez az a humor, mely senkit se nevettet meg. Mindez azonban csak felszín, külsőség, mely szemérmesen elrejtőző sze­­génységet és szomorúságot takar. A családok általában össze­gyűlnek, az ismeretségek szét­­foszlanak, a barátságok kimélyül­nek. A tél nagyon hideg. Csalá­dok költöznek össze, hogy egy szo­bát állandóan fűthessenek. A poli­tika iránti érdeklődés mintha meg­csappanna, csak a diákok heves­­kednek, no, meg a lapok vitorláz­nak büszkén a széllel. A remény­kedés azonban nem csökken, ha­nem növekszik. A város maga, a kövek és kertek Párizsa, mint a hí­rek jelentik fátyolosan, bűbájosan és meghatóan szép fények, forga­lom és áruk nélkül is. A külváro­sokban a munkanélküliség egyre jobban érezteti hatását, az élelmi­szerek közül korlátlan bőségben tél vége felé már csak az osztriga kapható. A sajt, sőt tavasz felé a borok is ritkává, nehezen meg­­szerezhetővé válnak, kevés a szap­pan. A kis örömök becsülete megnő. Valami fanyar és megható öngúnnyal igyekszik leplezni életé­nek nehézségeit a büszke francia társadalom. Télen az asszonyok síruhában járnak, az élet lüktetése egy-két kivételezett hely — mint az Opera — kivételével láthatóan megáll. Dobossy, a magyar szem­tanú külön fejezetet szentel a „ma­gánélet elsőbbségének“ a nemzeti katasztrófában. Az életnek folyta­tódnia kell, láthatóan ez az egyet­len, az első és nem könnyű feladat. Az élet a családokban folytatódik, elsüllyed, másodrendűvé válik mindaz, ami társadalom, állam, vagy közélet. A franciák élete a családba húzódik vissza, ott ala­kul, formálódik, mint egy bezárt sejtben. Mivé, milyenné? — ki tudja ma? Egy esztendő egy nehéz és történelmében példát­lan esztendő mögött áll a város, melynek jelk­épe a hajó, jelmon­data: „hányódik, de nem merül el''. Mi ez esztendő lényege, mi lesz a francia értelme, gyümölcse? Ma alig lehetne meghatározni, ez csak később válik majd láthatóvá. A magyar szemtanukat meglepte az, ahogyan a ramizsi nép a változást fogadta, s ahogy ez­ esztendő folya­mán megnyilatkozott az a párizsi réteg, melyhez egy idegen hozzá­férhet. Természetes ez, a magyar elmélyül a katasztrófában, nemzeti erőforrást keres benne, a francia szégyelli és lehető keveset foglalko­zik vele. Náluk elképzelhetetlen költő, aki ,,nekünk Mohács kell“ — jellegű hitvallást ír le. A nagy forradalom után a francia köz­ember magatartásáról ezt írja az idők francia krónikása: Mercier: „Nem avatkozom háztartásom ügyeibe! — mondotta valaki, ki­nek hírül hozták, hogy háza ég. íme, ezt mondotta minden kis­ember, mikor hírét vette az aznapi, vagy a másnapi kivégzéseknek . ..“ Most egészen másfajta próbáról volt szó, mint akkor a forradalom­ban. De a százötven év alatt nem sokat változott a párizsi lélek. Minek jele az az „impassibilité“, mellyel a nehéz kort fogadta? A fáradt­ságé? Az erőé? A higgadt nyuga­lomé? Valaha az utóbbiaké volt. Párizs ma is inkább eltagadja és elhallgatja a csapást, ami érte, semmint kifejezi és mélyen átéli. „... emberek borzongva menekül­nek a valóság elől — írja egy fran­cia lap. — A színházakban a költői darabok aratnak sikert .. . Párizs az álmok susogó ligetébe húzó­dik . . A színjátszás áhítatosan művészi és tökéletes, olvasom egy amerikai riportban s a könyv­kereskedők és könyvkiadók azt je­lentik, hogy a könyvek kelendő­sége soha nem volt gg nagy az iro­dalom városában. Mondd meg, mit olvasol és megmondom, ki vagy! A párizsiak a Szentírást olvassák, Montaigne-t, a régi és optimista filozófust, aki a halni tudás tudo­mányára oktat. A klasszikusokat olvassák, a régieket, a kincstár felé fordulnak, az öreg irodalom felé, mely Franciaországban sose volt halott. A családba visszavonult élet s a régi, nagy irodalom bizonyára bölcsője valaminek, ami ma még nem látható. Dobossy László pá-A következő levelet kaptuk: Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Az utóbbi időben ismerőseim mind gyakrabban és gyakrabban fordulnak hozzám felvilágosításért: magyarázzam meg nekik, vájjon helyes-e az a kép, amelyet a Ma­gyar Nemzet egyik tudósítója, aki Gallicus álnéven szignálja cikkeit,, Franciaországról és az ottani vi­szonyokról rajzol. Megvallom, sok­szor zavarban vagyok a válasz­adással. Igaz, hogy hosszú éveket töltöttem Franciaországban, de köz­vetlenül a háború kitörése előtt jöt­tem haza s — ki tudja — azóta ta­lán minden megváltozott a katonai balsiker következtében. A nagy ka­taklizma után, amely a francia né­pet érte, nem is nagyon mernék hozzászólni a Magyar Nemzet Gal­­licus­ ának tudósításaihoz, ő bizo­nyára jobban ismeri az ország ál­lapotát, hiszen cikkeit Vich­yből keltezi, tehát megbízható szemta­núja az ott történőknek. Nem is szólnék hozzá, ha nem éreznek belső kényszert arra, hogy kritikát gyakoroljak fölötte. Gallicus úr ugyanis nemcsak múló eseménye­ket tárgyal, nemcsak apró képeket mutat be az ottani életről, olyan dolgokat, amik többé nem ismét­lődnek, vagyis ellenőrizhetetlenek, hanem több ízben, de légióként a Magyar Nemzet június 12-iki szá­mában: Régi és új prédikátorok Franciaországban címmel a francia szellemnek, közelebbről a francia egyháznak örök és mindnyájunk előtt jól ismert arcvonásait torzítja el. Amilyen szeretet­tel és meghatott­sággal olvastam Gallicus úrnak egy régebbi számban megjelent A mar­sall a hajnali misén című igen gyengéd vichyi beszámolóját, any­ujára megbotránkoztam az úrnapi szám Gallicus-cikkén. Egyes kité­telei mind márt a cikk elején azt a benyomást keltik az olvasóban, hogy Gallicus úr nem a francia szellem, hanem valami háborús vinkó zamatától részegedett meg. Egész cikkén végigvonul a bor mint főtéma s ekörül forog a vichyi templom szószékétől kezdve mind­az, ami a francia liturgia csodála­tos hagyományait őrzi. Gallicus úr hitszónoka „szombati kvaterkázás­“ utáni hangulatban lép a szöszökre, de a püspök (bizonyára ő is Gal­licus úr agyréme) inkognitóban a hívek közt tartózkodik és tüstént kolostorba küldi a megtévedt lelki­­pásztort. A prédikátor — egy más alkalommal — olyan tónusú vitába száll egyik hívével, amelyhez ha­sonlót Gallicus úr legfeljebb a Grignancourt-kapu közelében ta­nyázó ószeresek közt vagy a Mont­martre lejtőjére kúszó sötét utcák tájékán hallhatott. Nem hinném, igen tisztelt Szer­kesztő Úr azt sem, hogy az ön tu­dósítója kellő tárgyi értesültséggel rendelkeznék. Cikkében megemlé­kezik például a Bakeresztes Kis Énekesek (Petits Chanteurs à la Croix de Bois) nevű gyermekkó­rusról s Európa emez egyik legje­lesebb gyermekkaráról a legképte­lenebb dolgokat állítja. Szerinte külön-külön egyik sem tud éne­kelni. Mindeniket valami különös defektus juttatta odáig, hogy en­nek a pompás kórusnak hanganya­gát erősítse, stílusát nemesítse. Az egyiket például csupán azért vet­ték be a kórusba, mert a háború következtében otthontalanná vált... És így tovább. De nem folytatom, igen tisztelt Szerkesztő Úr, hiszen nem az a célom, hogy az ön lapjá­val, amelynek egyébként minden sorával egyetértek, perbe szálljak s egyik megtévedt cikkírójának ta­hin csal, időszakos kilengéseit a végletekig kiélezzem. Csupán arra szeretném szives figyelmét felhívni, milyen nagy veszélyt rejteget a va­lóságnak ilyen elferdítése. Minde­nekelőtt az a tény, hogy a cikkíró ,.Vichy, június“ — keltezéssel látja el beszámolóját, az olvasóban azt a látszatot kelti, hogy mostan a valóságnak megfelelő hangulatké­pet fo­g kapni a válságok közt há­nyódó Franciaországról. Ehelyett azonban valami furcsa ötvözete a riportnak és a szürrealista novellá­nak tárul eléje. A realitás látszatát akarja kelteni, térben és időben el­határolja tárgyát. Európa közér­deklődésének egyik gyújtópontját igyekszik közelünkbe hozni, de a valóság elsikkad, szertemállik fék­telen képzettársításai mögött. Ez leste a francia szürrealisták és boulevard-költők gyors asszociá­cióit, amik a költészet világában csodás dolgokat hoztak létre, de Gallicus úr által napjaink szürke eseményeire alkalmazva az olva­sót teljességgel félrevezetik. Ha­sonló képet alkottak a magyarság­ról a nyugati írók (csak a másod- és ha­rmnád rendűek), akik a magyar föld néhány kirívó és népszerű, de egyáltalán nem lényeges elemét, amilyen a cigány, a puszta vagy a csikós, hirtelenében kotyvasztott szintézissel irodalmi alkotásokká erőltették. Gallics úrnak is vannak hasonló értesülései. Úgy látszik, hallott va­lamit arról, hogy Franciaország a szentek hazája. Sőt, arról is érte­sült, hogy a jó borok termőföldje. Ezt a két elemet sebtiben össze­rakta, hozzákeverte azt a tényt, hogy Vichyben a viszonyok rende­zetlenek s hogy ott székel a Mar­sall, aki vallásos katolikus. Ezeken a témákon cikkírónk eljátszotta a maga szürrealista variációit, ame­lyek, ha a történelmi valóságot ki­­­kapcsolta volna, talán tetszetős no­vellákat eredményeznének. Nem szeretném, igen tisztelt ! Szerkesztő. Úr, ha a Magyar Nem­zetnek csak egyetlen egy munka­társa is hasonló hamis képet ter­jesztene Franciaországról, amilyent igen sok írónk terjesztett a század elején, — sajnos, Ady Endrét is beleértve. Sajnálom, hogy nem volt alkalma meggyőződni a fran­cia papság életszentségéről, lelki­­pásztori és misszionáriusi tevé­kenységének magasztos voltáról. Ne értsen félre, Szerkesztő Úr. Jól tu­dom, hogy a francia egyházi fér­fiakban ugyanaz a könnyedség megvan, amely a francia népet ál­talában jellemzi. Noha szegények, a realitások iránti érzékük is igen nagy. Magam hallottam, amidőn a párizsi Saint-Germain-des-Prés plé­bánosa, aki híres volt közvetlen­ségéről, egy lourdesi zarándoklatra toborozva a híveket, a hotelszoba­­árakat és a napi penzió körülmé­nyeit a szószékről sorolta fel. Abban a reményben, igen tisz­telt Szerkesztő Úr, hogy a jövőben Vichyből tárgyilagos beszámolókat fogunk kapni, érdeklődésemről to­vábbra is biztosítom s maradok igaz tisztelője Egy régi előfizető, Franciaország és egyháza SfeZZa 2l anyagát késinek itt ér­­t sifrmt inget, blúzt, pofámé! ízbér nemű. Erzsébet kBrai OQ Hojai SimbAi roelltU, VASÁRNAP, 1941 JÚNIUS 15. Neuwohner haute couture costumes IV, Duna­ u. 3 (Vád­ u. 39) finom női szabóság manteaux rizsi jegyzeteit körülbelül azzal a gondolattal végzi, mint én a ma­gam francia útinaplóját. Egy eper­jesi humanista jelmondatát idézi „Tomen érit melius et si non restat Olympusu. Jobbra fordul majdan, s ha nem, megmarad Olympusz. Hiszek abban, hogy e mondatnak nemcsak mélabúja indokolt, hanem reménykedése is. Miniszteri elismerés A vallás- és közoktatásügyi minisz­ter Gáspár Jenő kormányfőtanácsos­­nak, az Országos Sajtókamara igaz­gató-főtitkárának és Uray Tivadar­nak, a Nemzeti Színház örökös tag­jának a színészképző iskolák szak­felügyelete körül kifejtett eredményes munkásságukért köszönetet nyilvání­tani. A miniszter a színészképző iskolák szakfelügyeletével kapcsolatos teendők ellátására az 1941—42-i tanévre Jaurisin Lajost, az­ Operaház művé­szét és Földényi Lász­ló­ színművészt kérte fel.■——m Méz -bej dentes A Magyar Távirati Iroda jelenti: Az árellenőrzés országos kormány­­biztosa elrendelte, hogy mindazok a termelők és viszontelárul­atók, akik­nek birtokában akár r. maga, akár más tulajdonában levő 25 kg-nél több 1940. évi pergetésű méz van, kötele­sek egész készletüket a tárolás pon­tos hel­yének megjelölésével öt napon belül az árellezvőrzés országos kor­mánybiztosának bejelenteni.

Next