Magyar Nemzet, 1941. október (4. évfolyam, 223-249. szám)
1941-10-14 / 234. szám
KEDD, 1941 OKTÓBER I. Magyar Nemzet__ • • Ünnepélyesen felavatták Pethő Sándor síremlékét Nem is őszi, hanem jajgató, dermesztő téli szél csörgette a kerepesiúri temető fáit vasárnap délben. Mintha a napfényes vénasszonyok nyara által visszaszorított zord időjárás azért küldte volna ezt a fagyos lehelletű, orkánszerű szélvészt, hogy bosszúból egyszerre tépje le a fáknak szokatlanul hosszú ideig ékeskedő lombozatát. A szél tépte, szórta a temetői fák megszínesedett leveleit arra a sírra, amely körül e vasárnapdélben a zord idő ellenére többszáz ember gyűlt össze, barátok és tisztelők, közéleti előkelőségek és egyszerű, tisztaszívi fizikai munkások, öregekés ifjak, hogy részt vegyenek e sír halottjának örök és elfogyhatatlan emlékét hirdető emlékmű leleplezésén. Pethő Sándor szellemének, tanításainak halhatatlanságát ezután nemcsak barátainak, tanítványainak, sírontúli olvasóinak szívében égő örökmécs, nemcsak az általa alapított újság minden sora, ittmaradt cikkei, könyvei, egyéniségének földöntúli szférák jéghideg űrjén is átsugárzó melegsége örökítik majd meg, hanem a művészi, imponáló arányú emlékmű, amely sírja előtt megállítja majd a temető vándorát és a magyarság történetének és a történetet megíró, átélő hősének tragédiájára hívja majd fel a figyelmet. Az emlékmű mellett Pethő Sándornak egyik régi, hűséges barátja és fegyvertársa, Krenner Miklós, akivel közös harcok fűzték össze a kolozsvári egyetemtől egészen élete végéig, mondotta el az emlékbeszédet. A viharos szél beletépett, közbeüvöltött a szónok szavaiba. Krenner Miklós azonban époly kemény fából van vágva, mint Pethő Sándor volt. A szélviharon, az elemek tombolásán át hirdette Pethő Sándor szellemi nagyságát, megalkuvást nem ismerő egyenes útját. Bátor, a körülötte zúgó vihar árjával dacoló hangon, az erdélyi kisebbségi harcokban megacélosodott frontharcos bronzszínű férfiasságával tett Krenner Miklós hitet Pethő Sándor igazságai mellett. Beszéde új viharba rázta fel a hallgatóság lelkét, hogy azután költői magasságokba ragadja magával és megajándékozza a felzaklatott lelket a házsongárdi temető édes-fájó igazságával: „Nincs halál, csak élet.“ * Pethő Sándor síremlékének leleplezése vasárnap délben féltizenkettőkor történt. A sírnál megjelent tragikusan elhunyt főszerkesztőnk családja, majd gróf Sigray Antal, őrgróf Pallavicini György, gróf Pálffy Géza felsőházi tag, gróf Hadik Mihály, a Globus nyomda ügyvezető igazgatója, Scitovszky Tibor v. külügyminiszter, v. b. t. t., Huszár Aladár felsőházi tag, OTI elnök, báró Jeszenák Pál ny. huszárezredes, Eckhardt Tiborné, dr. Szilágyi Sándor (Szidor), dr. Chikán Béla ny. polgármester, Perczel Dezső, Kovács Kálmán főigazgató, dr. Kelemen Kornél v. orsz. képv., Huszár Elemér v. orsz. képv., Ripka Ferenc ny. főpolgármester, dr. Sándor László ny. főkapitány, Vákár P. Artur kormányfőtanácsos, Malasits Géza orszgy. képviselő, Perczel Béla ny. alispán, Hajós Kálmán v. orsz. képv., Julier Ferenc ny. vezérkari ezredes, Chorin Ferenc titkos tanácsos, Magyar Miklós törvényh. biz. tag, dr. Pfeiffer Zoltán ügyvéd, dr. Halász Lajos min. tanácsos, ügyvéd, dr. Berkes Róbert a Központi Sajtóvállalat igazgatója, Márkus Miksa m. kir. udvari tanácsos, dr. Balassa József egyet, tanár, Eckhardt Sándor egyet. tanár, Payr Hugó törvényh. biz. Iftg. v. orszgy. képviselő, dr. Kéry Károly rendőrfőtanácsos, dr. Krisztinkovich Antal rendőrfőtanácsos, dr. Szekfü Gyula egyet. tanár, Acsay László mérnök, Barankovics István szerkesztő, dr. Ferdinándy László, dr. Mihályfi Ernő főszerkesztő, dr. Balla Antal szerkesztő, dr. Berecz Lajos a Pesti Hírlap szerkesztője, Erdődy Elek író, Szentkúty Pál író, Magyar Károly szerkesztő, Berény Imre szerkesztő, Tombor Jenő ny. ezredes, dr. Rácz Vilmos főszerkesztő, dr. Tóth László a Nemzeti Újság főszerkesztője, Szakosíts Árpád a Népszava főszerkesztője, Verebély Károly igazgató, Walikovszky Károly igazgató, dr. Vidor Gyula szerkesztő, Barabás Loránd szerkesztő, Kiss József szerkesztő, Berkes Imre író, Masirevich György építész, Roóz Rezső szerkesztő, ■Stella Adorján író, BorsodyIstván szerkesztő, Kellér Andor író, Zólyomi-Biczó Dezső szerkesztő, SzászGyőző, a Globus nyomdai műintézet igazgatója, dr. Weninger Antal orvos, dr. Nartiny Béla OTI igazgató főorvos, dr. Heuber László főorvos, dr. Pályi Márton főorvos, ifj. dr. Sándor László ügyvéd, Mikszáth Kálmán ny. főispán, Pátzay Pál szobrászművész, Albert Ferenc hegedűművész, Békeffi László író, Pünkösti Andor író, a Madách Színház igazgatója, Keményffy János ny. tanker, főigazgató, dr. Gerevich Tibor egyet. tanár, Lázár Mária, Pintér Jenőné, Somlay Artur, Unger Ernő zeneműv. főisk. tanár, Kassák Lajos író, Szekula Jenő író, dr. Csergő Hugó, szerkesztő, dr. Bálint József kormányfőtanácsos, Radó Richárd szerkesztő, dr. Auer Pál ügyvéd, Keszthelyi Nándor ügyvéd, Büky József, Thury Levente szerkesztő, dr. Kertész János, A Szent István Bajtársi Szövetség küldöttsége dr. Kopácsy Ervin vezetésével és még sokan mások. Távolmaradásukat kimentették: Herczeg Ferenc titkos tanácsos, Gratz Gusztáv v. b. s. t., ny. miniszter, Hetényi Imre ny. főkapitányhelyettes. Krenner Miklós emlékbeszéde Féltizenkettő után a sír elé lépett Krenner Miklós (Spectator), a kiváló erdélyi publicista, a Magyar Nemzet munkatársa és a következő beszédet mondotta: Kell felvetjük néha e végtelen és végső világbirodalomnak csöndjét, hogy az élet beszéljen a halállal, a történelem az elmúlással,, az árva ember a kérlelhetetlen isteni törvényekkel. Olykor égető szükség van a temető szuverenitására, hogy az igazságot teljes szűziességében megpillanthassuk. Hl. ahol egy örmény közmondás szerint „a nyomorék is kiegyenesedik“ és ,,az utolsó nagy fölfedezés lehetősége nyílik a halandóknak“, igen, beszélnünk kell, most, az erkölcsi elvek gyökeres átalakulása, az eszmék emésztő vitája, a világszemléletek polgárháborúja idején, amikor tudjuk, hogy hová megyünk, de nem tudjuk, hogy hová érkezünk, amikor a magyari tragikus életérzés balsejtelmekkel és kételyekkel vívódik. Itt van a nagy pillanat, amikor el kell mondani az anyaföldnek, a magyarságnak és az emberiségnek még egyszer: ki volt Pethő Sándor? Az anyaföldnek, hogy érezze: e díszes új teher alatt egyik leghűbb fia pihen, akinek porhanyó csontjai külön anyai ölelést érdemelnek. Hogy mind erősebb legyen általa és körülötte a magyar levegő, a négy magyar anyaszél — amely íme, oly háborítatlanul tombol most itt —, a magyar napfény, a magyar munka, a magyar termés. El kell mondanunk ennek az anyaföldnek, hogy ez a földész ivadéka tetemes szellemi magatartásával nemesen fejezte ki történelmi és szociális jelentőségét, de kitágulását is a nagyvilág felé. Aztán el kell mondanunk a rajta élő magyarságnak: hallgass Pethő Sándorra. Tehedd, mert ő itt van állandóan: a vir integer, a kimeríthetetlen célzatosság és a kimeríthetetlen sugallat szelleme. Most megint lentről kell jönni, összeszedni mind az erőket és felnagyítani azokat. Kiművelni. Megint nemzetnevelés és nemzetostorozás kell ide. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy mindig a magyar közíró és a történelmi bölcsész a vezér, a Kemény Zsigmondok fajtája, mint Pethő Sándor, aki a történelmi, politikai és irodalmi kultúrát képviseli, a Széchenyiek után, e műszaki korban, de szociális, szellemi és gyakorlati alapépítményen. El kell mondanunk, hogy az ilyen Pethő Sándor nem törődhet időszaki bukásokkal, tévedésekkel, sőt bűnökkel sem, mert nincs ebből, amely nagyobb volna, mint az isteni szeretet. Hogy minden érkezése hittel lakott volt és nem az Isten, hanem a hit szokta cselekedni a csodát. Jött ahogy minden ifjú nemzedék, a biztos győzelem tudatával, a dunántúli katolicizmus, a Prohászkák seregében és az új magyar nacionalizmusban, amelynek megtestesítője Apponyi volt. Egy csöndes és láthatatlan forradalomban, mely ma uralkodni látszik. És a második ■Mohács után újra jött, hogy e keserves 22 esztendőnek minden eszméjét ő fogalmazza meg: tisztázta a Trianonból folyt elveket, a magyar integritás kötelességét, a legitimizmus kényszerét még akkor is, amikor ez már kegyeletivé változott, a jogfolytonosság szolgálatát. Bírálva egy átmeneti közjogi rend hibáit, ő képviselte szilárdan az alkotmányos népakaratot és a feltámasztott szentistváni gondolat igazi lényegét. Hirdette ebben a Dunahajlatban a törzsökös magyarság küldetését és követelte védelmét, de minden tisztességes magyarba asszimiláció segítségével, számolván a két szomszédvár vissza-vissza térő küzdelmével és követelvén, hogy a magyar szabadság és függetlenség, mely politikánk lényege, bár soha ép és foltozatlan négyszáz éve nem lehetett, megvalósuljon végre, szóval ne legyen kétség abban, amit a szobrász erre a szép köre rávésett: Magyarország magyar ország maradjon, és ne térjen le a történelem egyenes vonaláról, bármennyire tért engedünk végre a szocializmusnak és a népiségnek a magyar keresztény humanizmus és az építő konzervativizmus keretében. Ellensége volt mindennek, ami közéleti gongorizmus és történelmi kultivizmus. Ezt az elgondolást képviselte ..Világostól Trianonig“ című könyvében és a politikai cikkek megannyi gyűjteményében, előkészítve a magyar igazság győzelmét és megjósolva rút szomszédságok sorsát. De mikor rendületlenül hitt minden gigantikus csalódásunk eltűnésében, egyben figyelmeztetett is bennünket, hogy a politikai újjászületés és a történelmi renaissance korában most aztán a világért se túlozzunk: ne lövöldözzünk arany- és ezüstgolyókkal az ellenségre, mint az indiai maharadzsa,aki gazdagsága fölényét így akarta kifejezni, vagy mint a fefedéi kevélység, mely óbort kevert a malterbe. Mindezt jutalom reménye nélkül. Mert sohase törődjünk azzal, hogy a végén magánosan maradunk az életben és egyedül a temetőben ... A síremlék talapzatába vésett felírás festit Pethő Sándor síremléke a kerepesi úti temetőben A „fensége Minden igaz, meg nem alkuvó magyar tulajdonképpen csak szórványfajta lehet. Magyar girondista. Érthető, hogy senki annyira nem érezte át a Gironde-nak felemelő tragikumát és minden ellentmondás ellenére végül termékeny voltát, írta, hogy „a középre szorítottság nem tartozik a politikában a legélvezetesebb és a leghálásabb elhelyezkedések közé... és a tragikum bonyolultságát egy mákszemnyit sem enyhíti, hogy a Gironde méltatlan pusztulása után mindig bekövetkezett számára a történelmi rehabilitáció, az osztó igazság jóvátétele, az elbukottak késői felmagasztalása ..Hangsúlyozta, hogy „még a mindenből kiábrándult nihilista, Karamazov Iván holt lelkét is megmozdította a Gironde sorsa. Szeretem — mondta fivérének — az ember némely nagy tettét, amelynek értékében talán rég nem is hiszek már, de amelynek emlékét tisztelettel óvom szívem rejtekében“. És omlottak most Pethő Sándor „romantikus és klasszikus elemekből kevert stílusának“ — mint ma reggel olvastam egy megemlékezésben — ragyogó mondatai: „Szeretem — mondhatnám Karamazov után — a haldokló hattyú énekét és a sast,, amely kénytelen csirkék himnuszt és verebek társaságával beérni. Szeretem a dörgő faljegek közt a lehelletnyi fényt, a fájdalom verejtékének gyöngyszemét az izzó homlokon. Szeretem azokat, akik olyan magaslaton járnak, ahonnan előbbutóbb lezuhanhatnak az emberi butaság mocsarába. Szeretem a jéghideg átszellemültséget, amely az élettel csak egyetlen kapcsolatot ismer: a tulalomtalan áldozatot. Szeretem a nagy álmodókat, akiket a tömeg félreismer és megkövez forró álmaiknak romhalmazában. Szeretem a sorsuk fölé emelkedőket, akik földi exisztenciájuk omladékain sem szűnnek meg dacolni végzetük mostohaságával. Szeretem azokat, akik felül állanak minden elfogultságon és önhittségen. Szeretem a humanistát, aki harcolni tud az emberiségért a terror ellen és nem bízza a világot a kiszámíthatatlan ösztönökre. Szeretem Cézárt a Rubikon partján tűnődve látni, de talán még inkább, amikor vadállatként viaskodik gyilkosaival Pompeius szobra tövében. Szeretem azAdriai-tenger szirénáját, amint felbúg egy titán torkából, de még inkább meghatódom, ahogy vigasztalhatatlanul elenyészik egy rongy és gyáva nemzedék akusztikájában.“ Fenséges himnusz. Nemcsak maga” 5