Magyar Nemzet, 1942. április (5. évfolyam, 74-97. szám)

1942-04-01 / 74. szám

Hírek Európából Disznóhid­alás az erkélyen Portugáliában , mivel a kor­mány úgy látja, hogy az ország nagy élelmezési gondok előtt áll , bizonyos lépéseket tettek az irány­­hogy e nehézségeket kiküszö­bölték. A háztulajdonosokat felszó­lították, hogy házaik balkonjain és verandáin baromfit és házinyulat tenyésszenek, mert a hatóságok attól tartanak, hogy Portugáliában rövidesen nem lesz hús. A portugál kormány e rendelet alapján til­takozott Lisszabon városának egy rendelkezése ellen, melyben ötezer peso pénzbírsággal sújtottak vala­kit azért, mert a balkonján sertés­tenyészetet rendezett be. Ha lehet a balkonon vagy verandán fiázi­­nyulat tenyészteni, akkor miért ne lehetne ugyanúgy sertést is hizlalni? A lisszaboni rendőrség elfogadta ezt az érvelést, visszavonta a pénz­bírságot s a portugál polgár a la­pokban hosszú cikkekben nyilatko­zik az igazság győzelméről. A genfi gyermek­akció A genfi vasúti állomáson az elmúlt héten a genfi vöröske­reszt gyermekakciójának vezetősége gyűlt egybe, hogy megvárja azt a hatszáznegyven francia gyermeket, akik a megszállt Franciaországból három hónapra Svájcba utaztak üdülésre. Megérkeztek a francia gyermekek, akiket különféle svájci városokba osztottak szét, mielőtt azonban szétosztották, orvosi vizs­gálat alá vették őket. A gyermekek között bizony több tettes is volt, az egyik svájci orvos kijelentése szerint olyan volt az egészségügyi állapotuk, hogy az orvosok is szá­nakozva nézték. Az elcsenevésze­­dett apró jószágok mohón kaptak a tejes üveg után. Egyébként las­san szoktatják hozzá ezeket a gyer­mekeket a teljes értékű táplálékhoz. Ugyanakkor a svájci vöröskereszt Görögországba küldött 7000 tonna búzát s a vöröskereszt-akció lehe­tővé tette, hogy húsvétra a görög polgárok kilencven gram kenyér­adagot kapjanak naponta. A német hadsereg motorosítása A német hadsereg motorizálása tulajdonképpen mikor is kezdődött meg, erről a közvéleményben igen sok ellentmondó nézet terjedt el. A legtöbben azt hiszik, hogy a né­met hadsereg motorizálását csak az elmúlt világháborúban kezdték meg. Ezzel szemben tény, hogy a német hadsereg motorizálása már a múlt század végén megkezdődött. A Der Motorthagen című lap, mely a középeurópai motorkocsiegyesü­letek hivatalos lapja volt, az 1898. évi egyik számában a következőket írja: „A motoros kocsikat katonai szempontból hasznossá tenni na­gyon fontos probléma már azért is, mert a külföldi hadvezetőségek ezt a kérdést állandóan napirenden tartják. A német lovak erejének ki­használása annyi nehézséggel van egybekötve, hogy a hadvezetőség nem bánná, ha a lovaskocsik he­lyett gyorsabb szállítóeszköz állna rendelkezésre. A hadvezetés nagy problémái, a gyors utánpótlás, a kocsik elhelyezése sokkal könnyebb volna, ha nem lovakkal, hanem motoros kocsikkal operálna a né­met hadsereg. A lőszeroszlop szállí­tása, a kis és nagy málhák elhelye­zése motoros kocsikon könnyebb lenne, mint lovaskocsikon. Sőt a kísérő személyzetet könnyebben le­het a csapattal küldeni, n­em is be­szélve arról, hogy a könnyű sebe­sültek visszaszállítása a frontról is egyszerűbbé válnék. A motoros ko­csik megterhelése korlátlan lenne, ezzel szemben a lófogatú kocsik megterhelése csak bizonyos hatá­rok között mozog.“ A cikk azután olyan problémát vet fel, amelyet még eddig nem sikerült teljesen megoldani, amikor azt mondja, hogy könnyebb a motoros kocsik benzinellátása, mint a lovak ta­karmányozása. Az egyetlen érv, amelyet a lap a hadsereg motori­­zálása ellen felhozott, nem volt más, mint hogy a német hadveze­tőség véleménye szerint a ló sokkal olcsóbb, mint a motoros kocsi. Mert a motoros kocsikat már békében el kell készíteni, a lófogatú kocsi­kat a háború kitörésekor csak rek­­virálni kell. A franciák — írja a lap — már törvényt hoztak arról, hogy a motoros kocsikat a háború esetén le lehet foglalni. A cikk az­után beszámol az első motoros ko­csiról, amelyet Németországban hadicélokra állítottak elő. Erről a következőket írta: „Tudomást sze­reztünk arról, hogy a tizedik né­met hadtest ezidei hadgyakorlatai alkalmával az Allgemeine Motor­Amikor Olaszország 1915 május 5-én belépett a háborúba, akkor a Vatikánnál akkreditált osztrák­­magyar nagykövet, a porosz és bá­tor követek kénytelenek voltak Rómát elhagyni s a svájci Tessinbe költöztek. A német kormánynak akkoriban még nem volt nagy­követe a Vatikánnál. Az osztrák­magyar, bajor és porosz követek T­essinben megalakították a luganoi kis Vatikánt. Akkoriban az úgy­nevezett római kérdés még nem volt megoldva s a Vatikán az olasz kormánnyal egyáltalán nem tartott fenn semmiféle érintkezést. A Vati­kán és a Kvirinál egyáltalán nem érintkezett egymással, annak elle­­nére, hogy igen sok kényes kérdést barátságos és bizalmas megbeszélés­sel a kulisszák mögött mégis csak elintéztek. Az olasz kormány 1915- ben tudomására adta a Vatikán­nak, hogy a központi hatalmak követeinek római tartózkodását csak akkor engedheti meg, ha a Vatikán magára vállalja az Olasz­országgal hadbanálló államok köve­teinek állandó ellenőrzését, különö­sen a postájuk előzetes cenzúráját. Erre a Vatikán nem vállalkozott, ezért a diplomaták Tessinbe költöz­tek, ahol megvárták a háború vé­gét. A jelenlegi háborúban a hely­zet másképpen alakult Miután 1929 február 11-én a lateráni szerződés­ben a római kérdést megoldották, a Vatikán az olasz kormánnyal telje­sen azonos diplomáciai jogokat ka­pott. Ugyanis a lateráni szerződés 19. pontja kimondja, hogy Olasz­ország elismeri a Vatikán aktív és passzív követküldési jogát, amely­nek természetesen a nemzetközi joghoz kell alkalmazkodnia. A kül­földi államok követei, akik a Szent­széknél vannak akkreditálva, min­den kedvezményt és immunitást megkapnak, amelyre egy diplomá­ciai ügyvivőnek joga van, a had­­ban álló államok követei a Vatikán területén maradhatnak akkor is, ha az illető állam és Olaszország kö­zött a diplomáciai viszony megsza­kad. Olaszország arra is kötelezte magát, hogy a hadviselő államok és a Vatikán közötti diplomáciai levelezés akadálytalanul működjék, sőt minden püspök engedélyt ka­pott arra, hogy minden körülmé­nyek között ellátogathasson a Vatikánba. Amikor 1940 június 10-én Olasz­ország megüzente a háborút Ang­liának, Franciaországnak és Len­gyelországnak, akkor Franciaorszá­got d'Ormesson Vladimir, Lengyel­­országot Papéé Kazimir képviselte, aki azelőtt lengyel danzigi megbí­zott volt, Anglia követe pedig Osborne Francis d'Arcy Godolphin lett, aki mindössze csak követi rangban képviselte a Vatikánnál Nagy-Britanniát. A nevezetes jú­niusi napon a vatikáni államtitkár­ságban nagy izgalom volt: mi tör­ténjék a három diplomatával és munkatársaikkal? Nem tudták, hol helyezzék el a három követséget. Hosszas huzavona után a Palazzo di Santa Marta palotában kaptak helyiséget a követségek. Ez az épü­let a vatikáni bazilika sekrestyéje mögött áll, ahol a zarándokok hú­zódtak meg. Ezt az épületet gyor­san átalakították s itt nagyon jól érezték magukat a diplomaták, mi­vel a három követség közvetlen érintkezésben állhatott a Vatikán­nal. Természetesen Rómába nem mehettek át. Rövidesen a német— belga háború kitörése után Nieu­­wenhuys Adrian, a belga követ, szintén a Palazzo Santa Marta-ba sietett, hogy csatlakozzék a már ott tartózkodó kollégáihoz. Francia­­ország összeomlása után a francia diplomaták detektívek kíséretében­­­.látogathattak Rómába s rövide­sen a belga követ is nagy könnyíté­seket kapott. Megengedték neki azt is, hogy a Vatikánon kívül lakjék és az Örökvárosban szabadon mo­zoghasson. Mikor Németország és Olaszország Jugoszláviának hadat üzent, a vatikáni követség élén Mirosevics Sorgo Niko állott, ő is megtette az előkészületeket, hogy a Vatikánvárosba költözzék, de az­wagen Gesellschaft Berlinben egy olyan motoros kocsit készített, amely a hadgyakorlatok alkalmá­val kitűnően bevált. A kocsiról az intendatúrának igen előnyös véle­ményei vannak, sőt az intendatúra fölveti azt a kérdést, hogy nem volna-e helyes ilyen motoros ko­csikon nehéz ágyúkat is szállítani, mert sokkal könnyebb volna von­tatni, mint az igáslovaknak, olasz hatóságok megengedték, hogy Rómában maradhasson. Mivel azon­­ban a római hatóságok a jugoszláv diplomata viselkedésével nem vol­tak megelégedve, Mirosevics rövide­sen el is utazott Rómából s a kö­vetség vezetését Cukics Koszta kö­­vetségi titkár vette át, akinek fele­sége a volt belgrádi Politika című lap tulajdonosának a leánya, ők ma már szintén a Vatikánban lak­nak. Tittman Harold, a USA kö­vete utolsónak költözött a Vatikán épületébe. Tittman 1941 decembe­réig csak mint ügyvivő vezette az ottani követséget, amikor Myron Taylor egészségi okokból visszatért Amerikába. Tittman ekkor meg­kapta a nagyköveti rangot s ő üd­vözölte a pápát a karácsonyi és az újévi ünnepek alkalmából. Amikor Olaszország az Egyesült Államok­nak megüzente a háborút, Tittman kiköltözött a római Excelsior szál­A cseh szellemi élet két igen je­lentős évfordulót ünnepel. Az egyik Komensky, latinosan Comenius Ámos János, a nagy pedagógus és filozófus születésének háromszázötven éves születési jubileuma. Az ünnepléshez csatlakozott a csehországi német szellemi élet is. Comenius a termé­szetes és észszerű nevelés apostola volt; jelentősége igen nagy a modern nevelés tekintetében. Az 1619-es fe­hérhegyi csata után, midőn a cseh nemzeti ellenállás és a cseh—német protestáns rendek szövetsége össze­omlott a katolikus és abszolutista Habsburg-hatalom előtt, külföldre menekült; Hollandiában és Angliában élt, állandó munkában és sohasem felejtvén nemzete sorsát. Említsük itt meg, hogy Comenius a kelet­­morvaországi, a régi magyar határok mentén lakó morva-szlovák nép fia volt; ez a kis törzs tulajdonképpen már a szlovákokhoz tartozik s a szlovák nacionalizmus már régóta magáénak igényli a morvántúli test­véreket, akiknek szülötte volt egyéb­ként Palacky, a csehek nagy nem­zeti történetírója és Masaryk Tamás is. Az is különös figyelmünkre ér­demes, nekünk, magyaroknak, hogy Comenius I. Rákóczi György fejede­lem meghívására hosszabb ideig ta­nított a sárospataki főiskolán s na­gyon szerette a magyarokat, a Rákóczi-háznak nagy történelmi sze­repet jósolt s igen nagy hatással volt az erdélyi nevelésügy fejlődése mel­­­lett annak a nézetnek kialakulására is, mely aztán annyira élt a cseh protestáns emigránsok és exulánsok között, hogy t i. a Rákóczi-ház sza­badítja fel a cseheket, akiknek nem­zeti ügye ekkor a protestantizmussal volt azonos, a Habsburg-katolikus uralom­ alól. A másik évforduló: Tranovsky György jubileuma. Tranovsky Come­nius kortársa és sorstársa volt. A tesseni kovácsmester tudós és költő fiának óriási szerep jutott a cseh, de még inkább a szlovák protestantiz­mus történetében. A humanista­latinos költői műveltségű ifjúban óriási protestáns öntudat lobogott; a cseh vallásos költészetet igen magas fokra emelte, körülbelül az a jelentő­sége ott, mint nálunk Szenczi Molnár Alberté. A fehérhegyi csata után bujdosik, majd Magyarországra me­nekül. Előbb gróf Olésházy házi káplánja, utóbb liptószentmiklósi evangélikus pap lesz. Élete ettől fogva kapcsolatos a felvidéki magyar nemességgel és a magyar protestan­tizmussal. Fiatalon hal meg 1637-ben, negyvenöt éves korában. Lőcsén je­lent meg vallásos énekgyűjteménye, a Cythara Sanctorum. Ezt az énekes­könyvet máig használja a szlovák protestantizmus. A könyv persze azóta bővült, így például felvidéki magyar nemes írók, költők vallási énekeivel; ilyen szerzők például Beniczky Péter, a fra Ivánszkyak és Madáchok közül többen. A híres Cythara Sanctorum, ahogy a szlovák nép nevezi, a Tranoscius a szlovák protestánsok kedves könyve volt. Óriási hatása volt a szlovák költé­szetre. De ugyanekkor a szlovák protestantizmus körében szinte vég­legesen megrögzítette a husziták ál­tal Felső-Magyarországra hozott cseh­­huszita irodalmi nyelv kultuszát, így hivatkoznak reá a csehszlovák egy­ség hívei. De felejtik, hogy az a kor egészen más volt, annak a kornak lóból s a Palazzo Santa Marta-ba ment át Ezek a diplomaták a misszióju­kat éppúgy­­végzik, mint azelőtt. Postájukat a vatikáni posta kezeli, sürgős híreiket a vatikáni rádió útján adják le. Pénteken és szom­baton testületileg megjelennek a kardinális államtitkárnál s igen sokszor az előszobában a tengely­hatalmak diplomatáival is találkoz­nak. Január 1-én a francia nagykövet megtartotta a szokásos fogadását, amelyre azonban kizárólag a fran­cia lelkészek jöttek el. Ha a Vati­kánban élő diplomatáknak nincs semmiben sem hiányuk, az életük az aranyrácsok mögött mégis na­gyon egyhangú. Miután már min­den műkincset megcsodáltak, az összes értékes kéziratokat megte­kintették, más szórakozási lehető­ség után kutattak, hogy szabad ide­jüket valahogyan agyonüssék. Reg­gel és délután csoportosan a kert­ben sétálnak, az angol követ szen­vedélyesen fotografálja a palotákat és a műkincseket, a lengyel nagy­követ kutyáit idomítja, az amerikai nagykövet pedig autót vezet. Min­den délután öt órakor valamelyik kollegájuknál teáznak, s amikor az Örökvárost elsötétítik, megkezdőd­nek a végtelen bridgepartik, ame­lyeket csak akkor szakítanak félbe, amikor a rádió az utolsó híreket közli: szelleme nem mai értelemben vett szláv nemzeti volt, hanem magyar rendi és protestáns vallásos. S Tra­­novsky a protestáns-barokk szellem­nek jellegzetes képviselője; egyszerre nemzeti és nemzetek feletti vallásos­humanista költő. A „Lidové Noviny“ március 27-i száma hírt ad róla, hogy Cseh-Morva­­országban is bevezetik minden lakos számára a Németországból már ismert, fényképpel ellátott személyazonossági igazolványokat (Kennkarte). A „Kenn­karte“ igen fontos a belföldi utazások­nál, midőn természetesen nincs szük­ség útlevélre. A Kennkarte nagyjelen­tőségű az ellenőrzés szempontjából. Dr. Hácha államelnök Krejci mi­niszterelnök kíséretében meglátogatta a cseh nemzeti együttműködés, a „Národni Souracenstvi‘‘. "prágai szék­házát, amikor is igazi sokan gyűltek össze a cseh hivatalfioki kar és politi­ A vatikáni diplomaták élete Hírek a cseh—morva protektorátusból Magyar Nemzet SZERDA, 1942 ÁPRILIS 1. fettt­e íjc­sa ujjára. v A MAI NAP Ara 8 fillér kai élet képviselői közül az állam­­elnök üdvözlésére. A „Der neue Tarf“ március 28-i száma hírt ad arról az erélyes fellé­pésről, ahogy a csehországi német ha­tóságok üldözik az árdrágítókat és a „feketén“ vágó henteseket. Március 27-én három bűnöst végeztek ki Prá­gában: Friedrich Hekset, Alois Petri­nát és Wenzel Curdát, mert a protek­torátus területén nagy tömegben vág­­tak le „feketén“ disznókat, a húst drá­gán és jegy nélkül árulták és üzel­­meikkel veszélyeztették a közellátást. A prágai vár német (azelőtt, spa­nyoli termében gyönyörű ünnepség keretében áldoztak a keleti fronton elesett SS. Brigadeführer Dr. Stah­­lecker emlékének. Az ünnepségen a gyászoló család oldalán megjelent Steijdrich protektor is. Dr. Stahleckert soká volt a birodalmi protektor olda­­lán a csehországi biztonsági rendőrség főnöke. Heydrich protektor beszédében kiemelte Stahlecker hősi harcait a bol­sevista partizánok leküzdésében a ke­leti területeken.­­ Egy másik hír ar­ról beszél, hogy a szudétanémet fiúk milyen hősiesen küzdenek még ma­­gukra hagyatva is a bolsevista tömeg­támadások ellen. Be­cske Kálmán tanácsnok előadása lend­a­pest és a környék csatornázásáról Vitéz Becske Kálmán tanácsnok, a főváros út- és mélyépítési ügyosz­tályának vezetője előadást tartott a Magyar Mérnök- és Építészegyletben „Budapest és környékének csator­názása“ címmel. Becske tanácsnok azzal kezdte, hogy Budapest csator­názásánál nemcsak közegészségügyi, hanem esztétikai szempontokra is figyelemmel kell lenni, mert főváro­sunk amellett, hogy világváros, egy­úttal fürdőváros is. De nagyfor­­galmú kikötőváros is Budapest. Te­hát arra is ügyelni kell, hogyan ve­zetjük be a szennyvizet a Dunába. Ez a Dunafürdők szempontjából is fontos. A szabad kitorkolások, me­lyek a szennyvizet közvetlenül a partnál — tehát a sekély és igen kis sebességű részen — vezetik be a Dunába, a partot nagy hosszúság­ban beszennyezik. E káros hatások kiküszöbölése céljából a székesfőváros általános csatornázási tervei szerint a szenny­vizeket végső megoldásban a fővá­ros alatt, megfelelő tisztítással ve­zetjük majd a Dunába. — Ám hiába van Budapestnek jó csatornázása — folytatta Becske ta­nácsnok —, ha a környék csator­nája nem megfelelő, akkor zavarok állhatnak elő a csatornahálózatban. A csatornaépítést tehát a fővárosnak és a környékbeli helységeknek kö­zös tervek szerint kell elvégezniük. Ugyanez áll az árvízvédelmi mun­kákra is. A domborzati viszonyok, a budai hegyvidék igen nagy befo­lyást gyakorolnak arra, hogy a szomszédos községek hegyivíz-leve­­zetése és csatornázása egységes el­gondolások alapján oldassák meg Ez a befolyás oly kényszerítő ha­tású, hogy a közigazgatási határok helyébe a vízgyűjtő területek hatá­rainak figyelembevételét helyezi elő­térbe. Szomszédos helységek közös csatornázása ma korszerű probléma, amire például Németországban szá­­mos példát látunk. Budapest csatornarendszeréről be­szélt ezután Becske. A dunaparti, nagykörúti és az ezek összetorkolá­­sát követő közös főgyűjtő a mély zóna szenny- és csapadékvizeit ve­zeti az összekötő vasúti híd alatt levő központi szivattyútelepre. A kőbányai és a magasan fekvő fő­gyűjtő a magaszóna csapadékvizeit mindenkor átemelés nélkül, gravitá­ciós úton a Haller­ utcánál torkol­­latja a Dunába, a szennyvizeket pe­dig négyszeres hígításig egy össze­kötő csatorna a közös főgyűjtőbe vezeti. A rákosvölgyi és mexikói úti főgyűjtő az északkeleti rész szenny­vizeit vezeti le.­­ A budai oldal általános csator­názási terve is évekkel ezelőtt elké­szült. Budát öt öblözetre osztották. Mindegyik öblözetnek van magas és mély zónája. A tervezet gerince a szennyvíz-főcsatorna, mely a maj­dan építendő Óbuda külső szivattyú­telepétől kiindulva végighalad a bu­dai Dunaparton és a Gellért-téren Kelenföld csatornahálózatához csat­lakozik. A jobbpart összes szennyvi­zei tehát végső megoldásban a buda­­foki úti főgyűjtőn keresztül a kelen­földi szivattyútelepre jutnak. A Batthyány-térre szivattyútelepet épí­tünk. Vitéz Becske Kálmán­­egyenként arra vette a környékbeli vám­ok és községek csatornaproblémáit. Vé­­gül arra a következtetésre jutott, hogy az lenne a leghelyesebb meg­oldás, ha Budapest és a környék csatornahálózatát egységes műszaki igazgatás alá helyeznék.

Next