Magyar Nemzet, 1943. szeptember (6. évfolyam, 197-221. szám)
1943-09-01 / 197. szám
yi évfolyam, 197. szám Van, IMS tttpfertSn 1. Előfizetési ára egy hónapra 6 pengő 60 fillér. Egyes szám ára hétköznap 20 fillér, vasárnap 40 fillér. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. Alapította PETHŐ SÁNDOR . Szerkesztőség: Budapest, VI. kerület, Aradi-etea Ztt. Telefonszám: 128-428*. Kiadóhivatal: Budapest, V. kerület, Vilmos császár-út 65. Telefonszám: 126-726* Kmam Marschall Ferenc nyilatkozott a tőzsdéről Ma elérkeztünk Németországnak szentelt életünk drámai csúcspontjához -írja Sandermann helyettes birodalmi sajtófőnök Molotov, Cordell Hull és Eden a politikai és határkérdéseket tisztázza a háromhatalmi értekezleten A háromhatalmi értekezlet megtartását Churchill szerdai beszédében jelenti be — A dán kormány lemondott — Az algíri rádió újból fenyegeti az olaszokat A pápa szerdán újabb rádiószózattal békére szólítja fel a világot A pápa körkérdést intézett az Európában akkreditált apostoli követekhez A német belpolitikáról szóló híresztelésekre, helyesebben feltételezésekre ad választ Sündermann helyettes birodalmi sajtófőnök legutóbbi cikkében. Sündermann a nemzeti szocialista párt szerepével foglalkozik a német belpolitikában s a pártot „a német nép acélvázá“-nak nevezi. Az NST berlini jelentése szerint Sündermann felszólítja a párt minden tagját arra, hogy „a váltakozó események között, amelyeket a háború magával hoz, nagyobb dolgokra tekintsen és a belső gyengeség minden megmozdulását a hit és a német nép halhatatlan ereje segítségével küzdje le és mindenütt a közösség érdekében cselekedjék, ahol tettekre van szükség“. Majd cikkét, az NST jelentése szerint, Sündermann így fejezi be: — Ma elérkeztünk Németországnak szentelt életünk drámai csúcspontjához, a német történelem e legnagyobb küzdelmében. Cselekedetünk, hitünk és gondolkozásunk sohasem nyomott annyit a latban, mint ma. Háromhatalmi értekezlet? Nem tudjuk, mennyi szerepe volt a kölcsönös nyomásnak és a fenyegető magatartásnak benne, de úgy látszik, végül mégis csak létrejön a háromhatalmi találkozó, ha egyelőre nem is Roosevelt, Churchill és Sztálin között, de Amerika, Anglia és a szovjet külügyminiszterei között. Bizonyos, hogy ez az elhatározás már ugyanígy létrejöhetett volna néhány hónappal ezelőtt is, hiszen a megbeszélésre váró feladatok lényegében már akkor is ugyanazok voltak, hogy a kedv most mégis nagyobb a tárgyalásokra, azt, úgy látszik, a szövetségesek egymás közötti erőviszonya néhány kérdésének tisztázódása okozta. Az angolszász magatartás, mint ez közismert, hónapokon keresztül teljes nyíltsággal az volt, hogy Moszkvával fölösleges kiegyezni, egyrészt mert hadsergét a német hadsereggel való küzdelem emészti, másrészt pedig, mert a háború után a szovjetnek az ország újjáépítéséig úgyis szüksége lenne amerikai és angol segítségre, tehát az angolszászoktól mindenképpen függő viszonyban lenne. Ez a két feltételezés pontosan fedi is a valóságot. Annyira, hogy szovjet részről jónak látták kísérletet tenni a szövetségesek közöti egyensúly tekintetében messzemenő taktikával eljárni politikai síkon. A moszkvai német bizottság felállítása óta nem titok, hogy a szovjet felélesztette az úgynevezett forradalmi tradíciót, bár megváltozott formában. Ez a politika ugyanis nem azonos a Trockij-féle világforradalmi elgondolásokkal, mert hiányzik belőle ennek intenacionalizmusa. Moszkva kénytelen volt számításba venni a háború folytán megerősödött nemzeti érzést. Hogy a szovjet szükségesnek látta demonstrálni szándékát, az események folyásában az angolszászokkal szemben szabad kezet óhajt megőrizni, az a moszkvai német bizottság felállítása óta teljesen nyilvánvaló. Erőteljesen jutott kifejeződésre ugyanez a szándék Majszkinak és Litvinovnak — akik tudvalévően a nyugati hatalmakkal való együttműködés hívei — visszahívása a londoni, illetve washingtoni nagyköveti állásból. Végül pedig egyes meglehetős kíméletlen hangú szovjet sajtómegnyilatkozások is igyekeztek értésére adni az angolszászoknak, Moszkva el van szánva Washington és London politikáját keresztezni s ezt elsősorban Németország iránti politikájában óhajtja tenni, nem csinálván titkot abból, hogy egy demokratikus Németországgal való szövetséget a szovjet a maga érdekében állónak látna. Az angolszász sajtó éppen ezért a legutóbbi időben a legnagyobb határozottsággal sürgeti: szüntessék meg a szövetségesek között a célkitűzések kettősségét, hiszen az együttműködés mind az angolszászoknak, mind pedig a szovjetnek egyaránt érdeke. Az angolszászoknak azért, mert a szovjetet egy együttműködés keretében jobban ellenőrizhetnék, mintha magára hagyják, a szovjetnek pedig azért, mert az angolszász világ anyagi támogatására mégis, mindenen túl, rá van szorulva. Magától értetődő, ha valóban megtörténnék a megállapodás közös politika követésére, ez előzőleg több kérdés tisztázását feltételezné. Itt vannak elsősorban a szovjet területi követelései a balti államokra s egyes finn, lengyel, valamint román vidékekre. Ezekhez Moszkva feltétlenül ragaszkodik. Másrészt viszont ellentétet okoz a szovjet és az angolszászok között az úgynevezett föderáció kérdése is. Középeurópai, illetve délkeleteurópai föderációt ugyanis Moszkva maga ellen irányulónak tekint. „A háború és a munkásosztály“ című, újonnan megindult szovjet folyóirat múltkori, nagy feltűnést keltett cikkében meglehetős éles hangon fordult azok ellen az angolszász megnyilatkozások ellen, amelyek a középeurópai föderációkat védőgátként szeretnék feltüntetni a szovjet ellen. Idézte a Forthnightly című angol lapnak a következő passzusát: — Hogy az egész békerendszer összetört, azért történt, mert a nyugati hatalmak elmulasztották felfegyverezni a Keleti-tenger és a Fekete-tenger közötti államokat és népeket, olyan mértékben, hogy föl lehetett volna őket használni a keletről és nyugatról jövő expanziós törekvések ellen. — S ezeket a szavakat akkor mondják — teszi hozzá fenyegetően a szovjet lap — amikor Oroszország a háború első vonalában harcol . . • Az angol— szovjet szerződés becsületes értelmezői nem védelmezhetnek olyan európai háború utáni terveket, amelyek e két ország egyike ellen irányulhatnának. Természetesen nem lehet tudni, hogy London és Washington a szovjettel való összeegyeztetés esetén hogyan döntene, de feltételezik, hogy angolszász részről e föderációs tervekről való lemondás nem jelentene túlságos áldozatot, egyrészt mert e tervek megvalósítására az angolszászok nem kötelezték el magukat, másrészt pedig, mert belátható időn belül az itt élő népek ellentétei miatt úgy sincs az efféle föderációs elképzeléseknek sok gyakorlati jelentősége. E konkrét kérdéseken túlmenően természetesen megvan az ellentét az általános szellemi irányvonal tekintetében is. Ennek nagyobb összeegyeztetése egyrészt azt jelentené, hogy Moszkvának le kellene mondania külön akciókról az egyes országokkal kapcsolatban a politikai rezsim és a társadalmi rendszer kérdéseiben, másrészt viszont azt is jelentené, hogy London és Washington kevésbbé mutathatnák ki rokonszenvüket bizonyos konzervatív megoldások iránt s az eddiginél is nagyobb mértékben hangsúlyozódnék a jövő újjárendezésére vonatkozó elképzelésekben az a különben angolszász oldalról felállított elv, hogy az újjárendezésben mindig az egyes népek akaratának kell döntőnek lennie. A konzervativizmus vádja ellen különben (ez a „vád“ mindig elsősorban Amerikát , és nem annyira Angliát érte) feltűnő nyomatékossággal védekezik néhány napja Washington, így például Hull külügyminiszter az MTI jelentése szerint megcáfolta, hogy ő és általában az amerikai külügyminisztérium nem viseltetik barátságos érzülettel a szovjet iránt. Sőt, az amerikai külügyminisztérium nyilatkozatot is adott ki, amelyben tiltakozik az ellen az állítás ellen, mintha az ámen-* Ára 2© fillér HM