Magyar Nemzet, 1956. október (12. évfolyam, 232-250. szám)
1956-10-02 / 232. szám
Kedd, 1956. október 2.. A magyar Csendes Don Ald Solohov regényét eredetiben olvassa, azzal a meggyőződéssel teszi le a könyvet, hogy az más nyelven nem tolmácsolható. A szocialista tartalom és a nemzeti forma, amelynek lényeges kifejezője a nyelv, olyan tökéletesen ötvöződnek ebben a műben, hogy az utóbbi megbontásával — úgy érezzük — maga a mondanivaló is elvesz. Solohov, a modern kozák Homérosz, úgy írta meg hőskölteményét népének sorsáról a szocialista forradalomban, hogy az orosz nyelv minden gazdagságát mozgósítani tudta, így hát a könyv orosz stílusának élvezője úgy vélhetné, hogy a Csendes Dam lefordítására csak felelőtlen kontár vállalkozhat, aki nem sokat kockáztat vagy rendkívüli műfordító készséggel rendelkező ember. Szerencsére az utóbbi vállalta a magyar fordítás elkészítését: Makai Imre. Az ő tehetségének és szívós munkájának köszönhető, hogy a Csendes Don világirodalmi nagyságáról teljes képet kaptunk. Igaz, Makai a legjobb társfordítót vette maga mellé: a magyar nyelvet. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a steppe lakók vidám, ravaszkás nyelvének szikrázását elsősorban magyarul lehet visszaadni, hajdú »nyelven«, a hortobágyi csikósok beszédével. Különben is a magyar beszéd annyiban hasonlatos az oroszhoz és az ukránhoz, hogy természeti jelenségeket, emberi érzések változatait, a családi kapcsolatokat kifejező fogalmakat, az ősfoglalkozás primitív fogalmait és a természeti hangokat a nyugati nyelveknél talán bővebben és változatosabban tudja kifejezni. Ez adja meg a lehetőséget, hogy Solohov magyarul valóban megszólaljon. A nyelvünk adta lehetőségekkel él is Makai Imre, a solohovi fordulatoknak, hasonlatoknak, de még mondattípusoknak is mindig megtalálja magyar értékpárját. A kozák szavakra magyar tájszóval válaszol: nála az öreg kozákok fojtottan heherésznek a szakágukba, az asszonyok pusmognak, a katonák összeszedik a retyerutyát stb. A lefordíthatatlan vagy magyarul roszszul hangzó szavakat is olyan ügyesen szövi mondatba, hogy azok szinte sajátunkká válnak: »Cipeld ide a boszorkányod!... Cibáld elő azt a szukát.« »Táborba megy az urad ... akkor hát ittmaradsz zsalmerkának.« Van az első kötetben egy trágár kozák dal tele lefordíthatatlan szójátékkal. Makai ugyanolyan jellegű bakadallal helyettesíti. A fordító leleményessége folytán a szükségből szinte mindenütt erényt csinál. Solohov rendkívüli megjelenítő erővel ír. Szavai nyomán szinte megjelenik hőseinek arca. Ehhez hasonló varázserővel a mai magyar írók közül talán csak Déry Tibor rendelkezik. De nemcsak látóvá tesz Solohov, hanem hallóvá is: soraiból az eleven orosz beszéd gazdag és kifejező intonációit halljuk. Ezt az eleven beszédnyelvet, a jellemzés egyik fontos eszközét, igen szerencsésen érzékelteti a magyar fordítás, így például Popov kapitány és az őt utánzó Krjucskov őrvezető lomha beszédét palócos nyelvhordozás fejezi fel: »Kit szedtem raancba tavaly? Kinek a pofaajkkba szakadt bele az a körmöm? ...« És sorra vehetnénk a regény minden alakját... • Mindezzel nem azt akartuk mondani, hogy Makai elmagyarosította a Csendes Dont. Szó sincs róla. Az orosz helyiség- és személynevek, a szövegbe kevert kozák kifejezések, főként pedig a cselekmény és a jellem solohovi rajza kitűnően érzékelteti a doni miliőt. És még egy: a kötetek mottójául választott régi kozák énekek értelmi és ritmikai hűsége az orosz hősi mondák hangulatát árasztja. A szóbeli népművészet hatása azután végig kísér benünket az egész könyvön, hogy költői kommentárként szolgáljon az eseményekhez. Régi orosz fordításaink adósak maradtak az orosz művek népi jellegével, mely az eszmei mondanivaló mellett a nyelvet is nagyban befolyásolja. Ez hiányzott Szabó Endrének első világháború előtti fordításaiból épp úgy, mint Bérczi Károly egyébként szép Anyegin tolmácsolásából. Fordításaink minőségét nagyban befolyásolta az is, hogy orosz műveket nyugat-európai nyelvekből — főleg németből — ültettek át magyarra, így készült el a második világháború előtt a Csendes Don első magyar fordítása is (Szurány Réméó és Benamy Sándor munkája). Ez a megcsonkított és németből átvett orosz regény akkoriban jó szolgálatot tett minden fogyatékossága mellett is. Első teljes értékű Csendes Don fordításunkat a felszabadulás után készítette el Makai Imre és most jelent meg második, javított kiadásban. A javításokra elsősorban azért volt szükség, mert az író 1953-ban alaposan átdolgozta regényét. Ezt a Makai-fordítást olvasva megállapíthatjuk: takarosság, kifejező erő, a kifejezések változatossága és műgond szempontjából (ahogy a szinonimákból kikeresi a legmegfelelőbbet) nincs párja. Jelentőségében több is mint műfordítás. A népi nyelv szinte tengernyi gazdagságát felhasználva Makai Imre olyan szép és kifejező prózát alakított ki, amelyhez foghatót nem produkáltak sem klasszikus, sem ma élő íróink. Jovánovics Miklós A pedagógiai tudományok fejlesztése egész ifjúságunk segítését jelenti Pedagógiai tudományos táborozás Balatonfüreden A Pedagógusok Szakszervezete, a Pedagógiai Tudományos Intézet és a Magyar Tudományos Akadémia pedagógiai főbizottságának rendezésében hétfőn pedagógiai tudományos táborozás kezdődött Balatonfüreden. A megnyitón megjelent Kónya Albert oktatásügyi miniszter és Kiss Gyula oktatásügyi miniszterhelyettes is. Tettamanti Béla, a Szegedi Tudományegyetem neveléstudományi tanszékvezetőjének megnyitó szavai után Kónya Albert mondott bevezetőt. Többek között kifejtette, hogy a múltban a tudományos megalapozottság hiánya hibát okozott oktatásunk minden területén. Új oktatási formák gyakori bevezetése, egyes középiskolák túlzott szakosítása helytelen irányba vitte az oktatást. A tanítóképzés sem fejlődött úgy, hogy annak zökkenésmentességét biztosíthatták volna. A minisztérium nem vette mindig figyelembe a pedagógiai tudomány részéről érkező jelzéseket, de nem ez volt a fő hiba, hanem hogy nem voltak elegendők az ilyen jelzések. Végeredményben e téren a munka nem volt kielégítő. A pedagógiai tudomány művelőinek szoros egyetértésben kell működniük az oktatás hivatalos munkásaival, mert e tudományok fejlesztése egész ifjúságunk segítését jelenti. Mérei Ferenc, a pedagógiai tudományok kutatója rámutatott, hogy a mostani tanácskozás lényege az, hogy a neveléstudomány munkásai találkoznak az oktatásügy dolgozóival. — Nem kisebb dolgot szeretnék itt bizonygatni — mondotta —, mint azt, hogy oktatásügyi kormányzatunk munkájában az elmúlt öt esztendőben a művelődéspolitikai koncepció elhalványult. Ez az 1953 júniusi határozatok után sem bontakozhatott ki, mert minden kezdeményezést elnyelt a dogmatizmus. Nagy Sándor, a Pedagógiai Tudományos Intézet igazgatója tájékoztatta ezután az értekezletet azokról az előzetes munkálatokról, amelyet az augusztus 31-én összehívott kommunista aktíva által kiküldött bizottság elvégzett. Felvetette a kutatómunka szabadságának, önállóságának és ami ezzel együtt jár, a kutatók nagyobb felelősségének kérdését. *— Feltétlenül biztosítani kell — mondotta —, hogy mindazok az elvtársak, akik éveken át, jogtalanul kívülmaradtak a pedagógiai kutatáson, dolgozni tudjanak, mint ahogyan egy részük már dolgozik is. , A hat napig tartó táborozás első napja Nagy Sándor felszólalásával véget ért. Az MTESZ székházában megkezdte tanácskozását az országos mérés- és műszertechnikai konferencia. A négy napig tartó értekezleten több mint 500 magyar szakember és csaknem 40 külföldi kutató vesz részt.* Nyugat-európai turnéra indul Cziffra György zongoraművész. Századeleji diákhistóriák. Vidám magyar film Karinthy Frigyes könyvéből filmre írta és rendezte : MAMCSEROV FRIGYES BEMUTATÓ: OKTÓBER 4 KÍSÉRŐ MŰSOR: SVEJK, A DERÉK KATONA Jaroslav Hősök művéből készült színes, csehszlovák bábfilm Rendezője: JIRI TRNKA Magyar Nemzet Október 7-én Budapestre érkezik a moszkvai Művész Színház A moszkvai Művész Színház együttese szeptember 14. óta több nagysikerű előadást tartott Prágában és a Csehszlovák Köztársaság több más városában. A Kulturális Kapcsolatok Intézetének meghívására a Művész Színház együttese csehszlovákiai vendégszereplése után október 7-én Budapestre is ellátogat. Előadássorozatát 8-án este kezdi meg a Nemzeti Színházban Csehov Három nővér című művének bemutatásával." Október 28-ra összehívták a MUOSZ közgyűlését A Magyar Újságírók Országos Szövetségének választmánya szeptember 28-án kibővített ülést tartott. A választmány október 28-ra összehívta az Újságírószövetség közgyűlését. A közgyűlés előkészítésére a választmány előkészítő bizottságot választott. Tagjai: Antalffy Gyula, Bajor Nagy Ernő, Betlen Oszkár, Bolgár István, Boldizsár Iván, Csatár Imre, Demeter Imre, Fazekas György, Fekete Sándor, Gábor Pál, Gimes Miklós, Haraszti Sándor, Hartai László, Horváth Zoltán, Kertész Róbert, Kéri János, Koncsek László, Korolovszky Lajos, Losonczy Géza, Mocsári Károly, Matusek Tivadar, Mihelics Vid, Nemes György, Novobáczky Sándor, Oroszt István, Pethő Tibor, Rejtő László, Siklósi Norbert, Vadász Ferenc, Vásárhelyi Miklós. A bizottság elnökévé Haraszti Sándort, titkárává Vadász Ferencet választották meg. ______ Magyar pedagógus-küldöttség Jugoszláviában A két nappal ezelőtt Jugoszláviába érkezett 46 tagú szegedi magyar pedagógusküldöttség Belgrád nevezetességeit tanulmányozza. A magyar vendégek hétfőn belgrádi nyolcosztályos általános iskolákat és gimnáziumokat tekintenek meg, kedden Vencsacra, Vrnyacska Banyába, majd Kragujevácra utaznak. Ezután visszatérnek Belgrádba, majd Újvidéken át hazautaznak Magyarországra. A magyar pedagógusok látogatását kölcsönösségi alapon szervezték meg. ________ Megérkezett Londonba a moszkvai Nagy Színház társulata A londoni rádió jelentése szerint a moszkvai Nagy Színház balett-társulatának legnagyobb része hétfőin délelőtt érkezett meg Londonba egy lökhajtásos utasszállító repülőgépen. Hétfőn mintegy száz munkás dolgozott azon, hogy mielőbb felépítse az előadás díszleteit. Az első előadást szerdán tartják. hy,ofA*o-szá$ vfrgty \A*uvíszzti UciuUa 1 Új magyar filmet mutattak be a mozik, amit szokás szerint nagy érdeklődés előzött meg és a szokás ellenére nagyjából egységes vélemény fogadott. Nemcsak egymással értettek egyet a kritikusok, hanem ezúttal a közönséggel is. A kritikákról — és most már világért sem a filmről! — mégis szólnunk kell valamit. Mert amilyen nagy volt az összhang ez írások között a film megítélését illetően, olyan vita alakult ki a »felelősség« körül. A kritikák egy része az írót hibáztatja, amiért filmszerűtlen forgatókönyvet írt, más részük a dramaturgiát szidja, amely elfogadta, végül a harmadik a minisztériumot ítéli el, amely elrontotta az eredetileg kiváló forgatókönyvet. Véleményünk szerint a kritikus feladata nem jogászi feladat, az ő dolga nem a felelősség kinyomozása, a bűnösök felkutatása, első- és másodrendű vádlottakká való minősítése — csupán az, hogy a kész munkát megnézze és arról írja meg legjobb belátása szerint a véleményét. A kész munkáról, arról, amelyik a közönség elé kerül. A közönség nem tud arról, ami a kuliszszák mögött történik. Jó filmeket akar látni. Ez éppoly szuverén joga, mint az írónak az. Hogy ragaszkodjék az általa helyesnek ítélt megoldáshoz, s ha nem viheti keresztül akaratát, levétesse nevét a filmről. Tiszta szívből megértjük az alkotók keserűségét, ha bürokratákkal viaskodva kénytelenek világra hozni művüket, végigszenvedni annak esetleg szemük láttára való elrontását, s azután ráadásul még kapkodni fejüket a kritika csapkodó mennykövei elől. (Nemcsak az Ünnepi vacsorát említhetjük itt példának, hanem az Egy pikoló világost és más fimjeinket is.) De az alkotóknak mégis, minden esetben vállalniuk kell a felelősséget szülöttjükért, mely nevüket viseli. Mint ahogy például az újságíró is vállalja a felelősséget cikkéért, a rajta esett szerkesztői változtatásokkal együtt. Hiszen az olvasó is azt a cikket bírálja, amely nyomtatásban napvilágot lát, nem azt, amely kéziratban elkészült, s amelyet esetleg a szerkesztő — horribile dictu — elrontott. Persze, ez az egész kérdés eltüntethető volna a föld színéről, ha művészeti életünkből végleg kiirtanánk az illetéktelen, részletekbe menő művészetellenes toldások-foldások szokását, így lehetne valóban alkotó az író (s nem részvevő), így lehetne valóban műbíráló a kritikus (s nem nyomozó). I . F. BARTÓK-FESZTIVÁL Ünnepi zenekari est Elhangzottak a Liszt-verseny utolsó zongorahangjai és a zeneünnepek lobogójára Bartók neve került. Sok szó esett már a két klasszikus magyar mester életművének nemcsak időbeli, nemcsak évfordulók találkozásában megnyilvánuló összetartozásáról, s hű jelkép a róluk való zenei megemlékezések egymásbakapcsolása. így a múlt hétfői ünnepélyes versenyzáró hangverseny harmadnapján, Bartók halála tizenegyedik évfordulóján a Zeneakadémia nagytermében három nagy Bartók-mű szólalt meg, az egyhónapos Bartókfesztivál ünnepi koncertjén. A »Zene« — ahogy rövidebb címmel, s igen tömören jellemezve nevezik Bartóknak Zene húros és ütőhangszerekre és cselesztára című négytételes szimfonikus alkotását — hangzott fel elsőnek, majd a III. Zongoraverseny, végül a Concerto. A Magyar Állami Hangversenyzenekart az első két mű előadása alkalmával Somogyi László vezényelte, a zongoraverseny szólistája Fischer Annie volt, a Concerto dirigense Ferencsik János. Közben pedig, az első hangoktól a Concerto záróakkordjaiig az történt, hogy Bartók közöttünk járt, felidézték költészetét, panaszát, józanul fájdalmas álmait és szigorúan emberséges tanítását a kottából. A Zenéről elemzője, szinte búvára, Lendvai Ernő azt írja: élményanyagával, hangzásának gazdagságával, páratlan koncentráltságával egyaránt a század legjelentősebb műalkotásai közé tartozik. A mű a maga kozmikus, világotsejtető varázsával, lelki látóhatárokat tágító emelkedettségével szólalt meg. Mindez persze üres szólamnak tűnhet, főleg az esetben, ha a zenemű megszólaltatása szólamszerű, látszatos lett volna, nem pedig oly áhítat sugallta, oly tiszteletteljes, mint volt. A Zene igen nehéz, bonyolult muzsika. Ez az előadás azonban, anélkül, hogy az elemzésre, magyarázásra törekvéssel lendületét szegte volna a zene áramának, világossá tette a bonyolult formaépítést, kibontotta a mű csodálatos belső harmóniáját. A bevezető fúga-tétel szinte tápászkodó éledése, növekedése a csúcspontig, majd lépcsőről lépcsőre enyhülő formai, hangnemi és dinamikai decrescenciója, a második tétel tréfája, mely baljóslatú hangulatba, aztán hirtelen ismét humorba fordul — a melléktémával —, hogy a zárótétel "elektromos feszültsége" szikrázzék fel azután; az Allepro-tétel kidolgozási részében izgalom és megenyhülés, félhomály és megvilágosodás a zenei hatóerő teljességével valósult meg, csak úgy, mint a III.tétel természeti hangulata, a jellegzetesen bartóki "sirató", majd "éjszaka-zenéje" a nagy fénnyel, C-dúrban bekövetkező csúcspontig. A Finale-tétel, mely koronája és megoldása a műnek, frappáns fordulataival, hatalmas fokozásával az addigi hangnem-világból valóságos dramaturgiai fordulattal egy másik hangnem-világba, a diatoniába lép át; a magyaros hangulatú költői summázás bekövetkezése szó szerint lenyűgözte a hallgatót. A III. Zongoraverseny, majd a Concerto hasonló élményszerűséggel szólalt meg: az elsőben Fischer Annie »mondotta el« Bartók utolsó költeményét. Tudott dolog, hogy számos korábbi Bartók-műben a zongora ütőhangszer szerepet visz, s e hangszernek ilyenforma kezelése még ebben a legfeloldottabb Bartók-alkotásban is érezhető. Ugyanekkor — sokhelyütt a két zongorázó két párhuzamos játékával is hangsúlyozza ezt a partitúra — a zongora a zenei anyag legdallamosabb, kantilénás elemét jelenti. Mintha Fischer Annie zongorahangja szintézist teremtene e két jelleg között: tömören harangszavas, mégis tud rezdülékenyen emberi dalolással szólni, élejektől lélekig hatolni. A zenekari kíséret — különösen a középtételben — magasztosan tiszta, ihletett módon követte és visszasugározta a nemesen muzsikáló szólóhangszer szavát. A Concerto fájdalma József Attila verssorát zengte: „országos volt a pusztulásban”. A zárótétel táncforgataga pedig Vörösmarty látomását idézte fel: »lesz még egyszer ünnep a világon ...« S a zenei és költői élményhez — Bartók Béla e méltó zenei emlékünnepén — csendesen és mélyen odagyökeresedett a hallgatók lelkébe az ő muzsikájának embersége, el nem múló és tiszta erkölcsi tanítása is. Csobádi Péter Kamarazenei A Bartók-teremben Bartók három kamarazeneművét hallottuk. A Contrasts-triót Frankl Péter, Pauk György és Kovács Béla, az I. vonósnégyest a Pauk-kvartett játszotta. A két zongorára és ütőhangszerekre írt Szonátát Horváth József, Losonczy Andor, Sándor János és Szabó Géza adta elő Mihály András vezényletével. Az értékes műsorban az I. vonósnégyes képviselte Bartók fiatalkori kamarazenéjét. A mű előadásával a Pauk-kvartett nemcsak kiegyenlített, részletekig kidolgozott, magasszínvonalú vonósnégyes-játékot mutatott, hanem a mű helyes értelmezésével is kitűnt. Az I. vonósnégyes határkő Bartók alkotásainak sorában, első sajátos, igazán bartóki ötvözete az akkor nemrég szerzett magyar népzenei élményeknek és az európai későromantikus műzene hangjának. Paukék igazi művészi érzékenységgel és fiatalos merészséggel mutatták meg a műben az ifjú Bartók forró személyes líráját, s ezzel hozzájárultak a Fából faragott királyfiig terjedő művek egész sorának teljesebb megértéséhez is. A másik két alkotás Bartók legkésőbbi kamaraműveit reprezentálta. A Contrasts-trió jól sikerült előadásából az utolsó tétel kísértetes táncképének kitűnő megfogalmazását emelem ki legszívesebben. A kétzongorás Szonátából különösen az első tétel lélükzetáltó fokozása és az utolsó tétel ragyogóan szellemes, ironikus humora marad sokáig emlékezetünkben a nagyszerű interpretálás nyomán. Ha voltak az előadásnak egyenetlenségei, az nem elsősorban az előadókon múlt. A Bartók-terem két kiérdemesült zongorája bizony nem győzte visszaadni a kétzongorás Szonáta második tételének sejtes hangverseny es, különös színeit. Jól tudjuk azt is, hogy a terem sajátságos hangzási viszonyai részben nem engedik keveredni a hangszíneket, főleg a különböző jellegű hangszerekért, s azt is, hogy a Bartók-teremben a dobogón játszó művészek jóformán alig hallják egymást. Ez magyarázza meg a Contrasts első tételében hallott kisebb hangzási aránytalanságokat és a művészek megszokottnál óvatosabb játékát is. A hangverseny egészét azonban nem ezek az apróbb fogyatékosságok jellemezték, hanem annak a megújuló tapasztalatnak a nagy öröme, menynyire otthonos előadóművészeink legifjabb generációja Bartók művészetének teljesen megértett, nagy művészi igényű megszólaltatásában. Nyu■ godtan mondhatjuk a hangversenyt a húszévesek hangversenyének, hiszen a szereplők zöme jóval harminc alatt van. Éppen ezért vált vérükké a Bartók-zene minden apró rezdülése, éppen ezért magától értődő kifejezésmód számukra az a muzsika, amelyet az idősebb művészek csak felnőtt korukban ismertek és tanultak meg. A kamarajátékban pedig mindennél jobban kiviláglik, hogy mennyire lélegzenek együtt a művészek a művel és egymással. Kiderült ezúttal is, hogy Bartók igazán jól előadott kamarazenéje vonz közönséget. Nem nagy tömegeket ugyan, de nagyon is igényes, értő és nem is túl szűkkörű publikumot. Megérdemelte volna ez a szép hangverseny, hogy az aznap amúgy is üres főiskolai nagyteremben, összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között, jobb hangszereken és jobb akusztikában hangozzék el Ujfalussy József 7