Magyar Nemzet, 1957. szeptember (13. évfolyam, 1-19. szám)
1957-09-20 / 11. szám
Péntek, 1957. szeptember 20.. Magyar Nemzet A MAGYAR IRODALOM HELYE A VILÁGIRODALOMBAN Beszélgetés Turóczi-Trostler József akadémikus egyetemi tanárral A Magyar Tudományos Akadémia kiadásában és Turóczi-Trostler József akadémikus, egyetemi professzor szerkesztésében »Acta literaria« címen új, több nyelvű irodalmi folyóirat jelenik meg. Ebből az alkalomból felkerestük Turóczi-Trostler akadémikust s megkértük, tájékoztasson a folyóirat céljairól s ezzel együtt a magyar irodalomtörténeti kutatás időszerű kérdéseiről. Ami az ""Acta Literaria" céljait illeti — mondotta Turóczi-Trostler József —, ezek elválaszthatatlanok az egyetemes magyar irodalmi és világirodalmi kutatás fellendülésétől, új területhódításaitól, s ezzel kapcsolatban számos olyan kérdéstől, amelyekkel szemben tehetetleneknek bizonyul sok régi módszer. Szükség van egy olyan folyóiratra, amely nem szorítkozik a külföldi irodalomkutatás eredményeinek magyar nyelvű, másfelől a mi eredményeinknek idegen nyelvű ismertetésére, ahogyan azt a régebbi angol, francia, német, olasz nyelvű "összehasonlító" folyóirataink tették. Folyóiratunkkal az együttműködésnek olyan formáját szeretnék megvalósítani, amely nemcsak tájékoztat a kölcsönös eredményekről, hanem egyúttal le is vonja egyetemes és magyar tanulságaikat. Ebbe a feladatkörbe tartozik például azoknak az újabb átfogó világirodalomtörténeti műveknek a bírálata, amelyek nyilvánvalóan másod- vagy harmadrangú forrásokból merítik magyar anyagukat, továbbá az olyan forma- és hatástörténeti monográfiák kiegészítése, amelyekből hiányzik a magyar fejezet, ilyen pl. Stoich Goethe und die Weltliteratur c. műve, vagy ha van ilyen fejezetük s teljesség igényével lépnek fel (W. Münch: A szonett története. Heidelberg, 1955 H. Kindermann: Das Goethe-Bild des XX. Jahrhunderts, Wien, Stuttgart, 1952.), anyaguknak, általában szempontjaiknak helyesbítése. Magától értetődik, hogy ez a kiegészítés és helyesbítés csakis a könyvek szerzőinek nyelvén vagy más európai nyelven történhetik. Irodalomtudományunk mai helyzete is — folytatta Turóczi-Trostler professzor — csak ilyen kettős távlatból nézve s az itt vázolt összefüggésben mutatkozik meg a maga teljességében. Viszont hasábokra volna szükségünk, hogy beszámoljunk az elmúlt évtized humanizmus-, romantika- és Petőfi-vitáinak, egész korszakokkal vagy egyes írókkal foglalkozó monográfiáinak, klasszikusaink kritikai kiadásainak, a fiatalabb kutató nemzedék anyagfeltáró és anyagközlő munkájának pozitív vagy problematikus eredményeiről s nem utolsósorban a marxizmus páratlan felszabadító hatásáról, meg arról az új világnézeti és tudományos biztonságérzetről, amelyhez e hatás révén jutottunk. De legalább hadd említsük meg azt a harcot, amelyet évek óta folytatunk és ma is folytatnunk kell néhány veszedelmes, fejlődésgátló irodalomtörténeti irány ellen. Az egyik a távlattalan irodalomtörténeti provincializmus, amelynek képviselői még ma is azt hiszik, hogy van nemzeti irodalom, amely a többitől elszigetelve, vakon fejlődött s nem velük együttműködve teljesítette küldetését. A második, amelyet "mikrofilológiának" (apró filológiának) szoktunk nevezni, s amely megreked az alapanyag részleteinél és sohasem jut el az átfogó koncepciókig. A harmadik a már jó ideje funkcióképtelenné lett forráskutatás, amelynek művelői alig tesznek különbséget gépies utánzás és nagy példaképek követése, a felszabadító, világnézetet alakító és tisztán technikai hatások között. Nem most állapítjuk meg először, hogy amióta a magyar nép az európai népek kultúrközösségében él, alig volt Európának haladóbb eszméje, vagy koncepciója, amely ne talált volna szellemi életünkben valamilyen visszhangra. Csakhogy az eszmék visszhangjától az eszmék befogadásáig, irodalmi, művészi kifejezéséig hosszú — nemegyszer beláthatatlanul hosszú - az út. Innen van, hogy régi íróink, költőink, gondolkodóink jóllehet a számokban kifejezhető konkrét időt tekintve, ugyancsak kortársai voltak a mindenkori Európának, ideológiájukat, művészi formájukat, kifejező eszközüket tekintve, viszont sokszor úgy hatnak, mintha évtizedekkel maradtak volna el Európától. Jól ismerjük az elmaradások, késések, sőt hoszszabb-rövidebb ideig tartó szellemi "némaságok" okait, amelyek közül az állandósult hadiállapot, a későn megindulás fejlődésében mindvégig akadályozott kapitalizálódás és polgáriasodás, a területi és felekezeti megoszlás, a gyarmati helyzet érintik legsúlyosabban »európaizálódásunk« sorsát. Viszont — s ez az, ami kezdettől fogva ellensúlyozza az egész folyamat visszásságait és káros következményeit — nincs az a politikai katasztrófa, társadalmi ellentmondás, törökdúlás, Habsburg-elnyomás, felekezeti üldözés, amely legjelentékenyebb kultúrközvetítőink, költőink, gondolkodóink tudatában elhomályosíthatta volna egy célkitűzéseiben, formájában nemzeti jellegű, eszmeileg egyetemes érvényű magyar kultúra és európai érdek, a mindenkori magyar és mindenkori európai távlat összehangolásának és ha lehet, együttműködésének igényét. Megmutatni — folytatta a professzor —, hogyan sugalmazta a két távlat összehangolásának igénye Balassi újvilági és vallásos líráját, hogyan ösztönözte Magyari Istvánt erasmista békeszózatának, Szenczi Molnárt Magyar Zsoltárkönyvének, Zrínyit a világirodalom utolsó nagy hősi eposzának, Apáczai-Csere Jánost Magyar Enciklopédiájának, Mikest leveleinek megírására, Bessenyeit kultúrprogramjának megfogalmazására; megmutatni, hogyan tükröződik a megvalósulás előtt álló összhang Kazinczy nyelvújításában, a már megvalósított pedig Széchenyi és Kossuth politikai koncepciójában. Vörösmarty, Petőfi, Arany (s nem minden ellentmondás nélkül) Eötvös, Kemény, Jókai, Ady, Babits, József Attila költői életművében, Madách "Tragédiájában" — oly feladat, amelynek teljesítése hosszú évek kollektív munkáját igényli. Pedig csak ebben az összefüggésben látni, hogyan kell értelmezni az eszmék és eszmei áramlatok, művek, költők (Shakespeare, Goethe, Schiller, Puskin, Tolsztoj stb.) hatását s követni a hatás útját első befogadása időpontjától odáig, ahol már felszabadító, formáló erőként vesz részt az európaizálódás folyamatában. Nem kell mondanunk, hogy ezzel együtt jár a hatáskutatás eddigi módszereinek teljes felszámolása. Nem kevésbé sürgős fejedt'+’,rd'''’t látunk abban hogy minél előbb kijelöljük a magyar irodalom reális helyét a világirodalomban. Tudvalevő, hogy a magyar irodalmat csak nagysokára fogadta magába Európa, akkor sem a maga egészében, hanem csupán egyetlen költője személyében. Igaz, hogy ez a költő Petőfi volt, aki tüneményes gyorsasággal futotta meg a Világhírhez vezető utat. Ideje, hogy ezen a ponton is jóvátegyünk nem egy történeti igazságtalanságot, hogy következetesebben alkalmazva az egyenlőtlen fejlődés elvét — egész irodalmunkat s benne Balassit, Zrínyit, Katonát kiemeljük a magyar elszigeteltségből, hogy például a kuruc költészetet végre felfedezzük a világköltészet, Vörösmartyt a világhír számára, hogy "Az ember tragédiáját" ne lássuk még ma is csupán Faust árnyékában, s hogy Aranyról, Móricz Zsigmondról, Adyról, József Attiláról nacionalista távlat és mértékvesztés nélkül megállapítsuk: mindegyikük több, jóval több, mint csupán magyar jelenség. Ahány név, probléma, annyi feladat. S ha mindezt még kiegészítjük az irodalomelmélet és irodalomesztétika, a forma- és stílustörténet kérdésével, ha rámutatunk erre a célkitűzésre, hogy szeretnék munkánkkal egyfelől még jobban elmélyíteni kapcsolatainkat a Szovjetunió és a népi demokráciák kutatóival, másfelől megteremteni tudományunk nyugati művelőivel való rendszeres együttműködésünk feltételeit, ezzel máris meghatároztuk az új folyóirat feladatkörét. Tibor Dénes Átkot a mi Színes film Szőnyi Istvánról A tündökletes szépségű zebegényi dunakanyarba, egyik legnagyobb élő mesterünk otthonába, műtermébe, alkotóműhelyébe vezet be a Szőnyi Istvánról készített s a moziban most pergő színes dokumentumfilm. Megmutatja a környezetet, a Szőnyi életművéből oly ismerős, kimeríthetetlen témagazdagságú, változatos, nagyvonalú tájat. Látjuk a mestert, amint biztonsággal rögzíti papírra tanulmányait, amint a régiek türelmével és odaadásával rézkarcot készít. Látjuk, amint fest. S természetesen nem marad ki, sőt nagyon helyesen a film fő törekvése éppen arra irányul, hogy megmutassa a legizgalmasabb témát, az alkotást magát, egy kép megszületését. Bepillanthatunk tehát a műhelytitkokba. Végigkísérhetjük azt az egyszerűnek látszó s mégis oly bonyolult folyamatot, amikor a valóság, a látvány áthevül a művész egyéniségén, amikor a művészi képzelet veszi birtokba a vezérszólamot. A téma szemünk láttára telítődik meg mondanivalóval, gazdag hangszerelésű érzelmessséggel. S részesei vagyunk annak a feszültségekkel teli »mágikus« műveletnek, amikor a művész szárnyaló ecsetjén a valóságból művészet, költészet lesz. Végigélhetjük azt is — s ezáltal még közelebb kerülünk Szőnyi művészetéhez és a műalkotáshoz általában —, hogyan teremti meg a mester sajátos technikájával, különféle ecsetkezeléssel, lemosásokkal és olykor ujjal való ledörzsöléssel fénypárás, aranyos tónusait, igéző kolonizmusának nemes árnyalatait, a jellegzetes Szőnyi-stílust. A kis dokumentumfilm, — amely a műfaj legsikerültebb magyar eredménye —, hangulatában, kitűnő képeiben és magvas szövegével méltó Szőnyi István munkásságához. Kollányi Ágoston munkatársaival együtt értékes, igényes művészi munkát végzett. d. m. KÖNYVEK KÖZÖTT Kosztolányi Dezső összes novellái Esztendők óta talán nem is egészen méltányosan szorítja ki köztudatunkból a költő Kosztolányit a prózaíró. Valamikor Kosztolányi neve elsősorban a lírikus életművét jelentette számunkra, s a hírlapi tárcákat, a naplószerű beszámolókat írókról, művekről, emberekről és városokról, valamint a novelláikat, szt, a regényeket is úgy tekintettük, mint a fölös költői erő, a feladatait váltogató alkotókedv remekléseit. Hisz a költők prózája mindig tartalmaz valami izgalmasat és meglepőt, a költői nyelv átáramlása a prózába mindig is az utóbbinak kifejezési lehetőségeit tágítja ki. És vannak prózaírók, akik életük végéig az elvetélt költőt hordják magukban — képeik, leírásaik, megannyi prózába oltott költemény —, színeik, zeneiségük, mint a száműzött uralkodó jelvényei. Vajon Kosztolányi prózájában a líra •«melléktermékét« kell-e látnunk — vagy inkább az alkotói sugallat sikeres* rábukkanását a maga igazi területére? Kosztolányi lírája és prózája közt szerves, mély kapcsolat van — különösképp érett, utolsó korszakában. A fiatal Kosztolányi költészete mellett a novellák többnyire csak a játék, a változatosság, a bravúr alkalmait hozzák el. Ami persze nem jelenti azt, hogy a korai elbeszélések közt ne akadnánk olyan darabokra, melyek az Esti Kornél ciklusának, vagy a Tengerszem legjelentősebb novelláinak hangját készítik már elő. Mégis, az első korszak novelláiban, a Boszorkányos esték (1908), a Bolondok (1911), a Beteg lelkek (1912), a Bűbájosok (1916) stb. írásaiban az ötlet, a paradoxon, a rögtönzés, a játék az uralkodó. Van valami ezekben a novellákban a századforduló ízléséből, helyenként a szecesszió stilizálási módjából, s a stílromantika modoros különcködéseiből is. Kosztolányi fiatalkori költeményeinek eleganciája, bravúrossága jut szóhoz ugyan a korszak elbeszéléseiben — de mennyivel kevesebb itt a mélység, mennyire átüt néha az ötlet, mennyire keresett néha a különlegesség. Alapjában spekulatív írások, habár akad köztük néhány valóban poétikus is — mint például a cseh trombitás története, mely arról szól, hogy a muzsika ez „öreg közkatonája— halála előtt találkozik — Beethovennel. És az ötletek némelyike már sejtteti azt a bensőséget és talányosságot, mely majd a kései novellákat telíti. A »bolond magyar«, aki gyászában átalakul választékos úriemberből pusztai barbárrá, egy emberileg és lélektanilag mélyebb mondanivaló majdani sajtakerülését ígéri már. De viszont az olyan történetek, mint a halott énekesnő látogatása kedvesénél, melynek harminc percét a szerelmesek nem tudják mivel kitölteni, a paradoxont túl pőrén, túl szándékoltan juttatják érvényre. Kosztolányi novellái igazi költészettel és mély értelemmel főként az Esti Kornél ciklustól kezdve telnek meg. Az az ars poetica, melyet a Tengerszem hirdet — (^Ezután én inkább kis költő akarok lenni. Nem nagy. Olyan kicsiny, mint ez a tengerszem. És olyan mély«) — ez a tömör program lépten-nyomom megvalósul Kosztolányi utolsó korszakában. A novellák immár nem a lírai alkotások mellett jönnek létre, de az alkotó munkának mintegy középpontját képezik. Sőt, a Hajnali részegség költészete szinte az Esti Kornél-ciklus kisugárzásaként hat. Az Esti Kornél, a Tengerszem-korszak Kosztolányijánál nagy változás megy végbe: világa megtelik szeretettel, könyörülettel — az ötleteik hidegsége, csillogása helyébe a megértés, az együttérzés melege lép. Az élet nem játék többé, hanem mély értelmű talány: örömök és szörnyűségek csodálatos szövedéke. A csók, melyet Esti Kornél a trieszti gyors fülkéjében kap a csemnevész, háborodott lánytól és a tenger, melynek szépsége reggelre kimossa szívéből ezt a borzongató emléket: íme a kettős értelmű élmény, mely többé-kevésbé az egész ciklust is jellemzi. A korai novellák megszállottjai, holdkórosai, lelkibetegei helyébe most olyan szereplők lépnek, akiket nem a modor vagy a stilizálás tesz érdekessé, hanem az emberi sors mindennapi tragikuma. Mogyoróssy Pali története, az újságíróé, aki a kávéházban hirtelen megőrül, s akit Esti Kornélék bevisznek az elmegyógyintézetbe, a leginkább megrendítő Kosztolányi-novellák egyike, csodálatos egyszerűségével, fájdalmasságával, a jeltelen életek valóságát szívbemarkolóan fejezi ki. A kisember, a nagyváros kallódó népe, íme, az író legkedvesebb témája — olyan téma, melyhez nemcsak az ismeret, de a szeretet kötelékei is fűzik. Vagy az Egy asszony beszél sorozata, a szemérmes nyomor e tartózkodó vallomásai: itt ideje lenne Rideg Sándor nelvet megalapítani az Irodalomban. Legjava elbeszéléseinek most megjelent kötete egyesíti erényeit, mondandói lényegét. E jegyzetfüzér csupán hevenyészetten, vázlatosan elemzi az írót. Igénybe véve a Kosztolányi által feladott tételt: »egy pohár vízben meg lehet mutatni a tengert, delejét, titkait, varázséletét". Jelen esetben egy jelentős írói múltat veszünk vizsgálat alá, motozgatva az elbeszélésesekben. A kritikus teendője nagyítóján keresztül vizsgálni. A húsz elbeszélése (és nem novella, mert epikusságát, széles lendületű tempóját szerkesztési módszerében a móriczi mértékhez igazítja), ha cselekményben különálló, egészében egységes. Álom és élet, valóság és tűnődés szülte figurák, olykor vígoperai komikum keveredik népmesei elemekkel. Mégsem Krúdy ködlovagjai, emlékekbe, szomorúságba, s melankóliákba vesző árnyai... Voltak eredetieskedő kritikusok, akik Krúdy s Virginia Woolf között bizarr párhuzamot vontak, sőt közös írói sorsot emlegettek. Egyik-másik bíráló Rideg Sándor alakjaiban is rabelais-i rusztikus zamatokat, póriasságot, népi hagyományokat fedez fel. A leckét rosszul mondják. A kritikai tétel itt épp annyira nem helytálló, mint a Krúdyénál. * Rideg tehetsége a nép, egész pontosan a magyar nép szájhagyományain nevelődött. A Duna—Tisza közti parasztemberek lelkivilágát bontja ki, mint a rügy, mely a fából pattan. Elbeszéléseit az teszi olyan élvezhetővé, hogy népmese íze van, a nép képzeletének közvetlen forrásából merít. (Talán a legnépmeseszerűbb címnovella kivétel. A Horthy közigazgatást mesterien perszifláló rész, Füst Milán Goldnágel Efrájimjának groteszk, félelmetes ízeit, vad humorát juttatja eszünkbe.) Az érchangú kakas, A tükrösszívű huszár, a Csongorádi hun király című elbeszélésekben — hogy csak néhányat említsünk — Rideg a legszebb hagyományokat folytatja. Az olyan kifejezések, mint "a piros hentes", a füstölt kolbászról adott tömény s fűszerszagú, szenvedőmár egy kor is kitárul előttünk, a gazdasági válság Magyarországának, s abban, főként az értelmiségi nyomornak, kiszolgáltatottságnak képe. Az utolsó novella-korszakot olyan líra hatja át, mely Kosztolányi költeményeiben sem jelenik meg gyakran, kivéve ugyancsak az utolsó évek verseit. A játékos irónia továbbra is, mindvégig jelen van, de csak azért, hogy ez írások erős érzelmi telítettségét mintegy ellensúlyozza, s ily módon létrejöhessen az a harmónia, az írói magatartás ama bonyolultsága, mely a mű légkörét néha a legtarkább, legellentétesebb elemekből teremti meg. Klasszikus művészet ez: Kosztolányi utolsó novellái —s nem utolsósorban az író érett formaművészetének jóvoltából is — a bemutatott világ, a tárgyát átjáró költői érzelem, a kifejezési teljesség és szabatosság klasszikus teljességéhez jutottak el. A magyar novella a századfordulótól kezdve világirodalmi szintet képvisel. Móricz Zsigmond mellett — és a Kosztolányival egy időben kibontakozó Nagy Lajos, majd pedig Gelléri Andor Endre somszédságában, az Esti Kornél, a Tengerszem írója olyan művet hoz létre, melyet immár nemcsak magyar, de világirodalmi mértékkel kell mérnünk. Sőtér István íyes színekben elénk idézett képsor, abból az íratlan epikus és költői gazdagságból ered, mely olyan remekművek elindítója volt irodalmunkban, mint a János vitéz, a Ludas Matyi. Az elbeszéléseket olvasva, tudjuk, ez az író a nép közt" téblábolva, letanyázva, gyalogosan a szegény emberrel bandukolva, élte életét. Agya, "az eleven jegyzetfüzet", mindent megjegyzett, megtartott, emlékezetbe vésett s végül is feldolgozott. A móriczi módszer szükséges is volt. Ezért érthető, hogy a stilizált szóképekben a népi burleszk pajkos, furfangos motívumait fedezzük fel. Ezért is oly vonzók alakjai. Rideg Sándor a népi komikum varázsvízébe mártja figuráit s a mese legősibb, legmélyebb szókincsével öltözteti őket fel. Vajda Sándor Rideg Sándor: Csongrádi hun király NAPLÓ A Csiky Gergely nevét viselő kaposvári színház az új évadot Csiky Gergely "Mákvirágok" című vígjátékával kezdi. A bemutatón részt vesz vendégként a kiváló szerző fia, dr. Csiky Ödön. * Westsik Vilmos, Kossuth-díjas tudós fél évszázados munkájáról, a nyírségi homoktalaj megjavításáról filmet készítettek, amely rövidesen a közönség elé kerül.• A Természettudományi Közlöny szerkesztősége 21-én este 19 órakor a Kossuth Klubban (Múzeum utca 7.) olvasóankétot tart. Az ankét vezetője dr. Törő Imre akadémikus. • A Budapesti Kórus tagfelvételére írásban lehet jelentkezni a korábbi működés ismertetésével. (V., Semmelweis u. 1/3.). Nemrég jelent meg az olasz könyvpiacon Vasco Pratolini legújabb könyve, a Diario sentimentale (Érzelmes napló), amelyben az író ifjúkorának emlékeit eleveníti fel. 11 Ék 11 01MAGYAR FILM ÜL Hm lm. II | -mÚj MAGYAR FILM HL /n ÜL n i új magyar film Bemutató: október 3 ||L flf| Jf_ 1