Magyar Nemzet, 1957. szeptember (13. évfolyam, 1-19. szám)

1957-09-29 / 19. szám

Vasárnap, 1997. szeptember 39., _ MagyarNylMrs__ Az eszmei zűrzavartól­­ a szocialista konszolidációig Beszélgetés a felsőoktatás problémáiról Az ellenforradalom súlyos következményekkel járt egye­temeinken és főiskoláinkon is Nemcsak az intézményeinket ért anyagi károkról van szó hanem elsősorban arról az esz­mei zűrzavarról, amely az el­lenforradalom fegyveres erejé­nek leverése után is nehezítet­te a szocialista konszolidáció megindulását. Most, az új tanév megindu­lása után felkerestük dr. Sulin Bélát, a Művelődésügyi Mi­nisztérium felsőoktatási főosz­tályának vezetőjét idevonat­kozó néhány kérdéssel: Hogyan látja az egyete­mek szerepét az ellenfor­radalom eszmei előkészíté­sében és lefolyásában? — Felsőoktatásunknak az el­lenforradalmi támadás követ­keztében előállott nehéz hely­zetében a legnehezebb problé­mát a területünkön uralkodó eszmei zűrzavar jelentette. Is­meretes, hogy az ellenforrada­lom ideológiai előkészítésében egyetemeink és főiskoláink is jelentős szerepet játszottak. Elég itt arra utalnunk, milyen széleskörű szociális és tanul­mányi demagógia fejlődött ki 1953 óta felsőoktatási intézmé­nyeinkben, főleg a hallgatóság­­ és az oktatók egy részének köreiben. Ez a folyamat felső­­oktatásunk tényleges hibáinak bírálatával indult. A bírálat­ból azonban hamarosan fele­lőtlen bírálgatás lett, majd a kétségtelen eredményeket is kereken tagadó, a hibákat el­torzító, koncentrált, demagóg támadássá fajult. Ennek cél­pontjába éppen a szocialista felsőoktatás kiépítésében elért eredményeinket állították: a szocialista kulturális forradal­mat szolgáló iskoláztatási poli­tikánkat, a szocialista szakem­berképzés szerves részét képe­ző ideológiai oktatást, a szo­cialista felsőoktatás egész tar­talmi, módszertani és szerve­zeti rendszerét, a szocialista nevelés legfontosabb segítőjé­nek, az egész ifjúságot átfogó, egységes ifjúsági szervezetnek a létjogosultságát támadták. Mindezzel lényegében a felsza­badulás előtti felsőoktatási rendszer visszaállítására töre­kedtek. Az ellenforradalmárok célja az ifjúság megtévesztése és az ellenforradalmi felkelés­hez való megnyerése volt. No­ha a fegyveres harcokban az ellenforradalom oldalán hall­gatóinknak csak kis része vett részt, jelentős szerepük volt azonban az ellenforradalmi eszmék propagálásában.­­ A tanári kar egy része is az ellen­for­rad­al­om uszályába került. Egynéhányan nyíltan is ellenforradalmi programmal és kötelé­­s­ekkel léptek fel az úgynevezett "forradalmi" bi­zottságokban. Fellépésükkel, intézkedéseikkel támogatták az ellenforradalmat. Természetes, hogy az ellenforradalom fegy­veres leverése az egyetemeken és főiskolákon sem jelentette az ellenforradalom eszmei megsemmisítését. Az ottlevő ellenforradalmi erők továbbra is helyükön maradtak, nem nyugodtak meg, legfeljebb tak­tikát változtattak: az érvényes kormányzati rendelkezéseket sutba dobva arra törekedtek, hogy a felsőoktatási intézmé­nyeket a tervezett egyetemi "■autonómia" megvalósításával "Sündisznó állásokká" építsék ki a szocialista állammal szem­ben. Hozzájárult mindehhez az is, hogy a minisztérium irányí­tó munkája lassan szilárdult meg, miközben — az egyete­mek uszályába kerülve — egy két megfontolatlan intézkedé­sével csak nehezítette a kibon­takozást. Az ellenforradalom fegy­veres leverése után ho­gyan indult meg és hol tart ma a szocialista kon­szolidáció a felsőoktatás­ban? — Az ellenforradalom soka­kat meg is edzett, megerősített a párthoz, népi demokráciához való hűségükben. Tanuló Ifjú­ságunk, oktatói karunk és az állami irányításban dolgozók egy része a párt és a forradal­mi munkás-paraszt kormány tevékenységének eredménye­ként hamar átlátta a helyzetet és a harc logikája szabta ten­nivalókat. Hamar létrejöttek az egyetemi és főiskolai párt­­szervezetek és talpraálltak az irányító minisztériumi szervek. Ezzel megvalósultak a szocia­lista konszolidáció megindítá­sához szükséges fő tényezők a felsőoktatásban is. Megindult a népi demokráciához hű erők tömörülése, amit a hallgatóság vonalán hatékonyan elősegített KISZ-­szervezetek létrejötte is. Megindult a harc az ellen­­forradalmi erők kiszorításáért. A szocialista irányú kon­szolidáció mindenekelőtt meg­követelte az ellenforradalmat tevékenyen támogató hallgatók és oktatók felelősségre vonását. A vizsgálatok törvényessége és alapossága, a szigorú, de igaz­ságos ítéletek, melyek végre­hajtása során eltávolítottuk az egyetemekről és főiskolákról az ellenforradalom vezetőit és fő hangadóit, pozitív módon hatottak az erők polarizálódá­sára, erősítették a népi de­mokráciához hű elemeket és elősegítették a tisztánlátást. Ezzel levontuk a szükséges kö­vetkeztetést az ellenforrada­lom egyik fő tanulságából fel­sőoktatási politikánkban: az egyetemi oktatóktól nemcsak magas színvonalú szakmai tudást kell megkívánnunk, ha­nem a szocialista államhoz való lojalitást, a nép ügyéhez való hűséget. Azok számára, akik ezt a mértéket nem ütik meg, de tudományos munkate­rületükön megállják helyüket, az egyetemeken kívül biztosí­tunk megfelelő elhelyezkedést. Milyen intézkedéseket tett a kormányzat az egye­temi munka színvonalá­nak emelése érdekében az új tanévben? — Amikor most visszaállít­juk a marxizmus—leninizmus oktatását, javítjuk a munkát ezen a területen is. Az oktatás a jövőben jobban tekintetbe veszi a karok profilját, csök­ken a szemináriumi órák szá­ma, de elmélyültebb, maga­sabb színvonalú lesz a szemi­náriumi munka. Az óraszám negyven százalékát a filozófia történetének oktatására fordít­juk és ezzel elősegítjük a hall­gatók filozófiai és történeti szemléletének kialakítását. Az ismeretanyag nyújtásán túl a hallgatók történeti szemléleté­nek fejlődését szolgálja majd az 1058—50-es tanévben beve­zetésre kerülő "tudományos szocializmus" elnevezésű tan­tárgy is, amely a nemzetközi és a magyar munkásmozgalom történetét és legfőbb elvi kér­déseit fogja tárgyalni. — A vidéki tudományegye­temeken visszaállítottuk az egyetemi reform bevezetése­kor megszüntetett klasszika filológiai és modern (germán, román) filológiai tanszékeket. Ezzel teljesebbé válnak az ér­dekelt egyetemek, lehetőség nyílik újabb szakcsoportok be­vezetésére az oktatás és tudo­mányos munka kiszélesítésére, a hallgatók pedig lehetőséget kapnak arra, hogy megismer­kedjenek a rokon tudomány­­szakok problémáival is. Hogyan látja az új tanév legfontosabb feladatait? — Az új tanév eredményes lefolytatásának a szervezeti feltételeit megteremtettük. Most már valamennyiünkön: a minisztériumon, az egyeteme­ken — az egyetemi vezetésen és szerveken, az oktatói karon, a hallgatóságon — a sor, hogy az új tanév minden eddiginél sikeresebb legyen és teljessé váljék felsőoktatásunkban is a szocialista konszolidáció. A fel­adat nem könnyű. A mai hely­zetben mindenekelőtt a nevelő munkát kell gyökeresen meg­javítani és magas színvonalra kell emelni az ideológiai mun­kát, hogy felszámolhassuk az ellenforradalom okozta eszmei zűrzavar maradványait, a kon­szolidáció legfőbb akadályát. Ennek érdekében a legfonto­sabb kialakítani az egyetemi nevelés minden tényezőjének: az állami irányító szerveknek, az oktatói karnak, az egyetemi párt- és KISZ-szervezeteknek teljes egységét a nevelőmunka fő célkitűzései, a szocialista szakemberképzés megvalósítá­sa tekintetében, éppen e nagy célkitűzés, a szocialista állam­hatalomhoz való lojalitás és hűség talaján — fejezte be nyilatkozatát dr. Sülén Béla. R. Farkas Klári kacagását is az esztréd­ király. — Mit képzelt? Hogy grátisz, szívszerelemből csinálok ma­gából sztárt? De egye fene! Ez egyszer könnyelmű leszek. A betanítást is beleveszem a kétezer francsiba. Viszont a százalékból egy grandot se en­gedek lealkudni. Vette, drága­ságom? Egy grandot se! — Tessék? — nyitotta har­madszor is ugyanarra a szócs­kára REVLON ("PAINT THE TOWN PINK") rúzzsal hibát­­lanított ajkait hősnőnk. Amire az esztrád-király egy szuverén fensőbbségével: — A "lé"-ről, a gázsijáról beszélek, cs­uskám — dörzsöl­te össze szőrös, nikotin-sárgí­­totta ujjait. — Ahányszor fel­lép, annyiszor kap belőle húsz százal­ékot Lukács-papa. Ge­­roacht? — Tizenötöt! — lépett most kéretlenül is a küzdőtérre s egy bajnok magabiztosságával a szép lelkű zölds­égkereskedő. — Húszat! — bömbölte szi­­lajon, egy bika dühével az esztrád-király. A válasz egy lusta, ám an­nál félreérthetetlenebb moz­dulat volt. Szép lelkű zöldség­­kereskedőnk — egyébként sat­nya, girhes kis férfiú volt, igazi paszu'ykaró —, a szíve fölé, beeső zsebe iránt csúsz­tatta jobbját, s egy ismétlő­óra monoton makacsságával: — Tizenöt! — mondta. — Jó — hagyta érvénye­sülni mint nyomós argumen­tumot a kétezer forint hamari bírhatását az esztrád-király. —­­Legyen tizenöt, maga ... maga kan-vámpír. Elő a dohányt, aztán spongyát rá. Esküszöm: főnyeremény, igazi szamba­hercegnő lesz ez a bűbáj kis cicus itt. És halljunk csudát: egy gyenge hónap is alig kellett hozzá, s hősnőnk csakugyan "befutott". Be bizony. Amit is a legékesebben talán az bizo­nyít, hogy míg báb korában csak a legmeghittebb barátai ismerték a becenevén, most — pillangóul—egycsapásra "a" Millácska: mindenki becézett­je lett. Így ünnepelték Apáca- Szörcsökön csakúgy, mint Bal­­maz-Tőtikén, bár a rossz nyel­vek szerint a lelkes újrázáso­kat nem annyira "művészeté­­­nek, mint inkább fizikai adott­ságainak köszönhette. Állítólag Gyurgyalagfalván történt meg, hogy a község ifjú tanítója — úgy is mint lelkes és szakavatott népdal­­gyűjtő —, ilyen zokszavakkal fordult Takó Pista bácsihoz, a környék messze földön híres nótafájához: — Ugyan már Pista bácsi, mit tapsol? Irtani kéne, nem meg új­rázni az ilyen ... emele­tes ostobaságot. Mire az öreg Takó, akinek egyébként szőlőpásztori mes­tersége van, s akit még ma is meghuncfutoznak a menyecs­kék. — Csakhogy... én nem a kornyikálást óhajtom ám! — mondta s hunyorított hozzá. — Hát! — A nőt! Mert ugyebár... mit lehessen tudni? Se pánt, se szalag a ruháján neki, az­tán ... hátha leesik rulla, ami­kor a legerősebben komyikál. Hogy pontosan: az utolsó szócskáig így hangzott-e el, ami elhangzott, arra csak rosszmájúságból lehetne esküt tenni. De kétségtelen, hogy a dologban mégiscsak lehetett valami, mert a kieestélyi, ami­ben Malácska pompázni szo­kott, csakugyan pajzán egy ruhaköltemény volt, s mint ilyen valósággal sugallta a csintalannál csintalanabb gon­dolatokat. Anyaga taft volt, fe­kete taft. A vállat teljesen meztelenül, a kebelrészt viszont amolyan fantázia-mozgató fél­­pucérsággal mutatta. És tapadt, simult, a nedves fürdőruhánál is parancsolóbban hívta fel a hímnem figyelmét a különféle domborzati viszonylatokra. Egyébként­— hogy őszinték legyünk —, kár megütközni az ilyen ártatlan kis önreklá­mozáson. Mióta világ a világ, a "nagyérdemű közönség" min­dig megkövetelte, hogy a pén­zéért kapjon is valamit. — Hogyan? — kérdezhet­nék erre a kákán is csomót keresők. — Hát nem korunk csalogánya, magyar­án: nem "dizőz" volt Millácska? De igen! A hangja "decens" is, búgó is: igazi bölömbika-hang. Az ember nem is értette — ahogy a bölömbika nevű vízimadárka esetében sem érti —, honnan és hogyan is tudta a hangok tomboló hullámhegyeit abból a csepp kis torkicájából világ­gá hömpölyögtetni?! A hangja tehát megfelelt volna — elvégre a bombardon is kitűnően ellátja a zenekar­ban a maga funkcióját —, ha­nem a hallása?!!! Bár ismét csak legyünk őszinték: baj az egyáltalán, ha egy szamba-hercegnőnek bot­­füle van? Baj a csudát! Kellő rutin és hidegvér esetén akkor vált parlandóra, amikor csak akar. S h­a váltás közben mutál, csuklik egyet a hangja, hát az se baj. Baj? Érdem! Csemege! Megtap­solni való virtuozitás! De ne ragadtassuk el ma­gunkat. Vezérelvünk: a tárgyi­lagosság, s célunk: a kultúr­­históriai hűség arra kötelez, hogy mint megmásíthatatlan tényt húzzuk alá: ha Mi­locs­­ka Budapesten, hazánk vájt­­fülű székesfővárosában "debü­tál", hát rutin ide, bölömbika­hang oda ?— nyomban megbu­kik. Mégpedig olyan csúfosan, akkora füttyorkánt támasztva, hogy soha többé, még otthon, a fürdőszoba meghitt magá­nyában sem meri szambára igazítani a száját. Vidéken viszont — mint lát­tuk — megfelelt, mi több, mint a SEHU-brigád törzsökös tag­ja valósággal a közimádat tár­gya lett, s tán ma is porondon van még, sikerrel párosítván a "kultúráit a népgazdaság érdekeivel, ha a derült égből nem csap le pár esztendeje egy kettős ostorú iker-villám, s nem teríti le mind Dagi Lu­kácsot, az esztrád-királyt, mind pedig tízezreket tejelő tehenét, az úgynevezett "cél­­propagandá"-t. Ami is a gyakorlati élet nyelvére lefordítva azt jelen­tette, hogy Dagi Lukács — im­már mint trónra­ fosztott, állás­talan király — jobb híján a börtönök kulturális lehetősé­geit lett kénytelen tanulmá­nyozni, a brigádok pedig — mert engedélyezőjük, bár eszé­nek szüntelen gyötrésével, de mégiscsak rájött, hogy pénz­­pocsékolás, fabatkát se ér a VÁL-ok, ÉRT-ek, TEX-ek és társaik kultúr­ kontárkodása — mondom: a brigádok pedig mind feloszlottak és jön a "Gólyahír"-presszó táján tar­hálás, hozamra-fogyasztás és vadászat is — amazonoké — áldozatkész mecénásokra. (Folytatjuk) ! A. N. OSZTROVSZKIJERDŐ !!lilll!!lllll!llllllllllllllll!lllllllllllllll!ll!lllllllllll!!lillill!IIIHI>l!ll "Tulajdonképpen Arkagyij barátom, hogyan is kerültünk ide ebbe az erdőbe, ebbe az őserdőbe? Minek is riogatjuk itt ezeket a nagyfejű fülesbag­lyokat? Minek ezeket zavarni? Éljenek, ahogy akarnak! Hi­szen itt minden rendben van, öregem, ahogy az erdőben szokás. A vénasszonyok férj­hez mennek a zöldfülűekhez, a kislányokat meg átkarolja a halál, mert rossz a sorsuk a rokonaiknál — erdő ez öre­gem — mondja Gurmi­­szkaja asszony szalonjában Sanyarov, a színész, barátjá­nak, Vidorovnak. S e szavak nem csupán az orosz nemesség jelenlevő néhány tagjáról szól­nak, a cári Oroszország ural­kodó osztályát, az erkölcsi zül­lés posványába süllyedt ne­mességet bélyegzi meg a szí­nész szavain keresztül a szer­ző. Osztrovszkij számos művé­ben állítja középpontba, lep­lezi le az önmagát túlélt, gaz­daságilag hanyatló nemesség életét. Megdöbbentő erővel áb­rázolja azt a fojtó hazugságok­kal telített környezetet, amely­ben meg sem értik a tiszta ér­zelmeket, s a nemesebb, embe­ribb életre vágyóknak el kell pusztulniuk. Osztrovszkij min­dig új oldalról, új színekkel festi meg kora társadalmát, de a végkicsengés többnyire azo­nos: ennek a világnak le kell tűnnie a történelem színpadá­ról, át kell adnia a helyét egy szabadabb, tisztultabb világ­nak, ahol az emberek ember­hez méltóan élhetnek. Az alkotó korszaka második felében Írott Erdőben, akárcsak a Farkasok és bárányokban, a földbirtokosnő típusát rajzolja meg. Könyörtelen kritikával lep­lezi le Raisza Pavlovna asz­­szony undorító züllöttségét, ha­­zudozásait, cinizmusát, amely­­lyel céljai elérése érdekében keresztülgázol azokon, akik­ről mint szívéhez legközelebb­­állókhoz beszél. Ebből a föld­birtokosnőből kiveszett min­den nemesebb emberi érzés, csak szerelmi kalandjaival tö­rődik, és idős korában férjül vesz egy léha, a vagyonért mindenre kész, húszéves fi­­csúrt. A világ drámairodalma alig ismét­ undorítóbb alakot, mint ezt a Bulanov diákot. A nemességről adott képet jól ki­egészíti Milonov, az üresfejű földbirtokos figurája, aki még a sötétség birodalmának "sza­badságét" is túl nagynak tart­ja. A nemesség leleplezése mel­lett, maró gúnnyal eleveníti meg az urakhoz simuló, egyre jobban tollasodó kupec-paraszt típusát, Voszmibratov szemé­lyében. De mennyire lágyan fog az író tolla a tiszta, becsületes, érző szívű fiatal leány, Arisz­­jusa ábrázolásánál. A leány életének bemutatása önmagá­ban is súlyos vádirat a szegé­nyeket igájukban tartó hatal­masok ellen. Osztrovszkij, akinek »a színpad egész külön világot köszönhet«, műveiben méltó helyet biztosít a szívéhez oly BEMUTATÓ A MAGYAROK NÉPHADSEREG­­­SZÍNHÁZÁBAN közelálló színészeknek. Ábrá­zolásában mindig magasztos eszmeiség, méltóságuk, hiva­tásuk tudata hatja át őket, nem komédiások, mélyen érző művészek, és megvetik a va­gyonnal, születéssel szerzett előjogok élvezőit. Természetes, hogy Sanyarov színész meg­érti a fiatalok érzéseit, s utolsó fillérét is odaadja bol­dogulásukért. Sangarov egész lénye any­­nyira eggyé válik hivatásával, hogy néha akaratlanul is sze­repek szavait mondja, Shakes­peare és Schiller izzó szen­vedélyű mondataival ítélkezik de a szenvedély nem kölcsön­vett. Bár néha komikusan hatnak a túlzott érzelmi ki­törések, a feltörő könnyek­ alapjában nem válik nevetsé­gessé. A nagyszerű tragikomédia előadása vonzó, ugyanakkor bonyolult feladat elé állítja mind a színészt, mind a ren­dezőt. A nemesi udvari láz lég­körének hiteles megeleveníté­­se, az egyes figuráik sokrétű ábrázolása elengedhetetlen fel­tétel a szerző intencióinak hű­séges tolmácsolásához. A Nép­hadsereg Színházának együt­tese, sajnos, nem tudta hiány­talanul megoldani ezt a fel­adatot. Elsősorban Szendra József rendezésének néhány olyan sajátosságát kell megemlíteni, amely alapjaiban eltér a szer­ző elgondolásától. Érthetetlen és felesleges például az erede­tiben nem szereplő óra és az azzal kapcsolatos előjáték be­állítása. Osztrovszkijnál, a konkrét meghatározások drá­maírójánál nem nagyon sze­rencsés ötlet az ilyenfajta szim­bolizálás. Általában az epves jelenetek között a ren­dezés nem találta meg a tűl színezéstől mentes átmenete. Sulyok Mária Raisza Pav­lovna szerepében művészi pá­lyafutásának egyik legragyo­góbb alakításához érkezett el. Játékának bensőséges átélésé­vel szinte maradéktalanul sze­mélyesíti meg az Osztrovszkij megrajzolta figurát. Sanyarov sokrétű, nagysze­rű szerepére hiba volt Kis­ Ferencet meghívni, mert test­alkatánál, egész megjelenésé­nél fogva, egy percre sem tud­ta az unokaöccs illúzióját kel­teni. És a rendezés sem segí­tette abban, hogy az osztrov­szkij­­ színész mély humaniz­musát, felsőbbrendű erkölcsi­­ségű emberét adja. Vidorov szerepében Bilicsi Tivadar, a tragikus vonások bemutatása mellett jól ábrá­zolta a mulattató komédiást. Kár, hogy helyenként bur­­leszk-figurává változott. Tábori Nóra Arisztusája jól érzékelteti a szerető, szebb életre vágyó, tiszta szenvedé­lyű fiatal leány alakját. An­nál szembetűnőbb a kontraszt Verebes Károly Pjotrjánál, akiről merevsége, fagyossága miatt, sokszor nehéz elhinni, hogy valóban szerelmes. Sán­dor Iza, Bakos Gyula, Győrffy György és Szendrő József, Alita kulcsárnő és Karp lakát, illetve Milonov és Bodjajev földbirtokosok szerepében hí­ven adják vissza a múlt szá­zad 70-es évei Oroszországának tipikus alakjait. Beák Sándor Voszmibratovja korrekt alakí­tás. Endre Emil zenéje hangula­tosan festi alá a hiányosságok ellenére is művészi élményt adó előadást. Upor Tibor dísz­letei igen színvonalasak, in­kább a rendező felelőssége, hogy volt bennük az órán kí­vül is néhány felesleges stili­­záció. Hollósi Tibor Várnai Zseni tÉVEIM Amikor negyven éves lettem, nagyon sokaltam ezt a számot, egy évecskét hát letagadtam, hosszabbítván az ifjúságot. Nem tudtam akkor, mily parázslón ifjú, aki csak negyven éves, s magamat csalva ragaszkodtam, ahhoz az egy ellopott évhez. Mikor azután ötven lettem, — de csak negyvenkilencet mondtam —, ma már tudom, — én balga lélek, akkor is még, mily ifjú voltam. És egyre szörnyűbb évek jöttek: milliók haltak, ifjan égtek... nem számoltam már életemmel, mindegy volt már, mióta élek. Mindegy volt már, hogy meddig élek, — sorsom a messzi csillagokban, harcoltam, írtam, árva lélek, egy elvadult embervadonban. Hány év repült el így fölöttem, lehetne száz, vagy ezer év is, volt úgy, hogy majdnem összetörtem, aztán szivem föléledt mégis. Élek, mint ősi tölgy az erdőn, évgyűrűimmel megjelölve, s lombkoronás, magas fejemmel zúgom a dalt, u­tán’ mindörökre! Svéd VILLANYBOROTVÁZGÉP érkezett! Minden budapesti ILATSZERBOLT­I$ DRM árusítja ! Víz, ecset, szappan nélkül olcsó, gyors, biztonságos borotválkozás 9

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék