Magyar Nemzet, 1957. december (13. évfolyam, 73-96. szám)

1957-12-01 / 73. szám

8 Magyar Nemzet *Tudósítónk jelenti Moszkvából 600 SZÍNHÁZ VERSENYE Moszkva, november 29. Nagy meglepetés érné a Moszkvába érkező beavatatlan idegent, ha a színházi plakátokat kezdené tanulmányozni. Azt látná ugyanis, hogy a legtöbb színház helyiségében egy másik színház együttese játszik. Néhány héttel ezelőtt kezdődött meg Moszkvában a szovjet színházak és művészi együttesek országos versenyének második fordulója s egyben döntője. A fővárosi színházhelyiségekben most a vidéki és köztársasági színházak mérik össze művészi erejüket a moszkvaiakkal. Meglepetések a döntőben Az Októberi Forradalom 40. évfordulója tiszteletére rendezett országos versenyt — vagy ahogy itt nevezik, fesztivált — két fordulóban bonyolítják le. Az első fordulóban — amely nemrég fejeződött be — hatszáz színház és művészi együttes vett részt. A zsűri tagjai heteken át járták az országot, hogy az egyes városokban megtartott első forduló alapján eldöntsék, ki kerülhet a döntőbe. A zsűri elnöke Igor Ilinszkij, a kiváló komikus, akit a Volga, Volga... A karneváli éjszaka és több más filmből a magyar közönség is ismer. A fesztivál feltételei értelmében minden színház két előadással nevezhetett be a versenybe: egy újjal és egy olyannal, amely már azelőtt is szerepelt a műsorában. A második forduló programjára belül nemrég fejeződtek be a drámai színházak bemutatói, s jelenleg — egészen december 22-ig — a zenei színházak, énekkarok és népi együttesek mutatják be művészetük javát; január—februárban pedig a gyermek- és bábszínházaké a szó. A döntőbe az olyan ismert »nagy« színházakon kívül, mint a Moszkvai Művész Színház, a Majakovszkij Színház, a Kis és Nagy Színház, mint a leningrádi Gorkij Színház, a kijevi Franko Színház, olyan eddig kevésbé ismert együttesek is bekerültek, mint például az azerbajdzsáni Azizbekov Színház, az üzbég Hamza Színház, a kumik Nemzeti Színház és a Faluszínház. A színházi fesztivál olyan sokrétű, művészi eseményekben oly gazdag, hogy eddig még 'egyetlen szovjet kritikus sem vállalkozott átfogó, mindent felölelő cikk megírására. Engedje meg az olvasó, hogy én is csak néhány fő motívumot és érdekességet említsek. Mindenekelőtt az országos színházi verseny tematikájáról. Természetesen egyetlen színházat sem köteleztek arra, hogy ezt vagy azt a darabot mutassa be, mégis a különböző jellegű és nemzetiségű együttesek hasonló témakörből származó darabokat hoztak Moszkvába. Félreértések elkerülése végett: ez nem szürkíti, sőt még érdekesebbé teszi a versenyt. A hasonló témakör alatt ugyanis nem azt értem, hogy egyszerre tíz drámát is láthatunk például a kisipari szövetkezetek dolgozóiról. Dehogy is! A két fő témakör: az Októberi Forradalom, valamint Lenin ábrázolása és a mai élet bemutatása. Nemcsak a színházi szakemberek, de az egyszerű nézők számára is érdekes, élvezetes összehasonlítani, mondjuk három-négy Leninről szóló darabot. (Hogy csak néhány példát említsek: Dmitrij Zorin: Az örök forrás a moszkvai Vahtangov Színház, Ilja Szelvinszkij: A nagy Kirill és A. Kapler: Viharos év, a leningrádi Puskinról elnevezett színház és H. Jasen: Vezérlő csillaga az üzbég Hamza Színház előadásában.) Amikor Moszkva tanulhat a vidéktől Néha a fővárosi együttesek is tanulhatnak a vidékiektől. Moszkvában már hosszú-hoszszú ideje nem játsszák Wagner operáit. Nem elvi okokból, hiszen a Pravda három évvel ezelőtt kérte számon a Nagyszínháztól a német zeneóriás valamelyik operájának bemutatását. Csak éppen, úgy látszik, nem merik rászánni magukat. Most az országos döntőben a leningrádi Kis Operaház jelentkezik a Bolygó hollandival. Amennyire ennek a színháznak a képességeit ismerem, tartok kissé az előadás színvonalától. De amint mondani szokás: aki mer, az nyer. A moszkvai közönség reméli, hogy valamelyik moszkvai operaház tanul majd leningrádi társától kezdeményezést. A moszkvai Szatíra Színház Majakovszkij Buffó-misztériumával vett részt az országos versenyben. Ezt a darabot, amelyet szerzője az Októberi Forradalom első évfordulójára írt s amelyet akkor Mejerhold rendezett, azóta sem adták elő. Most a Szatíra Színház műsorán egyébként állandóan szerepel Majakovszkij másik két darabja is — vállalkozott arra, hogy harminckilenc esztendő elteltével, ismét az Októberi Forradalom évfordulójára, felújítsa a darabot. Az első verses dráma Két előadással vett részt az országos verseny döntőjében az Észak-Oszét Állami Színház. Moszkvában, azt hiszem, az itt élő oszéteken kívül legfeljebb csak néhány tucat ember tudhat oszétül, a színház előadásaira mégis zsúfolásig megtelt a nézőtér. Thapszájevért, a nagyszerű oszét művészért ugyanis rajong a moszkvai közönség. Néhány évvel ezelőtt az egyik fővárosi színház rendezője fedezte fel szűkebb hazájában, Oszétiában és meghívta Moszkvába. Thapszájev azonban maradt. Már csak azért is, mert kiejtése nem teszi lehetővé, hogy orosz nyelvű előadáson játsszék. Egy szezonra azonban elfogadta a moszkvai meghívást. Othello szerepét alakította, méghozzá oszét nyelven az orosz nyelvű előadásban. Drámai előadásban ritka az ilyen jellegű vendégjáték, különösen akkor, ha a vendégművész nyelvét a közönség jelentékeny része nem érti.De Thapszájev olyan sikert aratott Moszkvában, amellyel kevés orosz Shakespeare-színész dicsekedhet. Most Kozlov: Vihar előtt című darabjában játszotta a főszerepet, egy kegyetlen földesurat alakított és ismét óriási sikerrel. » A színházi fesztiválon végre megjelent az a műfaj, amelyet a szovjet kritika már oly régen hiányol: a verses dráma Ilja Szelvinszkij nem sokkal a színházi fesztivál előtt fejezte be A nagy Kirillt, amely a polgárháborúról szól. ■Egy moszkvai ismerősöm találóan jegyezte meg a napokban: — Most különösen irigylen magam azért, hogy moszkva vagyok. Az elmúlt hetekben a moszkvaiak »sűrített formában" találkozhattak a szovjet művészet legjavával. Néhány hó alatt több jó filmet mutattak be, mint az elmúlt néhány esztendő alatt. (Elegendő csak a csendes Don első két részért a Nővérek-re vagy a Szállnak a darvak-ra hivatkozni.) A november elején megnyílt országos képzőművészeti kiállító nemcsak az ott bemutató művek mennyisége, de azok művészi színvonala szempontjából is sokkal nagyobb és jelentősebb, mint az elmúlt évtized bármelyik kiállítása. S most a színházi fesztivál döntőjében a moszkvaiak megismerkedhetnek valamennyi köztársaság legjobb színházi előadásaival. Elhiszem, hogy moszkvai barátom irigyli önmagát. És mennyire irigyelhetik őt a nem-moszkvaiak! Kulcsár István Csak örülni lehet annak, hogy a Képzőművészeti Alap Kiadója egymásután jelenteti meg könyvalakban karikaturistáink rajzait s ezzel kiszabadítja őket az újságrajzoló egynapos vagy egyhetes dicsőségének szűk keretéből. Ha Vasvári Anna és Réber László albumait átlapozva, sorozatos rajzaikat egymásután nézegetjük, közelebbről megismerjük egyéniségüket, szemléletüket, humoruk sajátos hangjait, amellyel ugyan a Ludas Matyi hasábjain gyakran találkozunk. A Vasvári-féle "Női dolgok" már eddig is nagy népszerűségre tettek szert, mert a mai nő életének annyi kedves, keserű, csalódott, fejtörést okozó mozzanatát, tipikus női problémákat villant fel. Tükre nem torzít, iróniája nem vág eleven húsba, humora szinte cirogatóan gyöngéd, bár hajlik a malícia felé és érinti a társadalomkritika határait. De Vasvári mindenekelőtt félelmetesen ismeri a nőket, nőtársait és nagyszerűen kihegyezett jelenetekben tud megmutatni bennünket a strandon, a tükör előtt, a második műszakban, a barátnőink között, a passzivitásában is zsarnok férj lábainál. Rajzaiban mindig magunkra ismerünk egy kissé. Kritikusunk és barátunk Vasvári, aki együtt érez velünk, vigasztal, korhol és simogat s szívből buggyanó humorának belsejéből az cseng ki: nőnek születtél, s habár ezért nem is illeti áldás a sorsot, van ebben az adottságban jókora lehetőség, ami minden műszakok ellenére sem ad okot a fanyar pesszimizmusra. Réber László nem ilyen egyszerű és nem ilyen átlátszó. Regisztere szélesebb. Az élet leghétköznapibb dolgainak fonákját is tolla hegyére veszi, de nemegyszer mélyebb, átfogóbb és úgynevezett nagy problémák talányához nyúl. Nem egy rajza valóban talány, de érdemes rajtuk eltűnődni. Idézzük "Leszerelés" című rajzának éles alabárdját, amely néhány elegánsan, könynyeden odavetett vonal között békésen szántó ekévé válik. Az ellentétes világokat összekötő ruhaszárítókötél vagy a madárkalitkát kinyitó nyájasarcú macska, a "megszabadító", mind olyan jelképek, melyek elgondolkoztatnak s mély igazságokat és tanulságokat forgatnak meg bennünk. Réber komolyan veszi a karikatúrát, ötleteit kidolgozza, kiérleli s epigrammikus tömörséggel ötvözi. Érdekes művész, nagy utat tett meg a Clochemerle kitűnő illusztrációi óta s az albumában közölt szoborkarikatúrái is csúfondáros látásának eredetiségét vetítik elénk. Mégsem ártana, ha mondanivalóinak képi megformulázását kissé a közérthetőség felé terelné. (d. m.) karikatúra-album Leszerelés (Réber László rajza) . . . és tudod az a legborzasztóbb, hogy tönkrement a nylonom... (Vasvári Anna rajza) TÖBB MINT FÉNYKÉP! Küldjön Kedveseinek Külföldre Keskeny-FILMET családjáról és otthonáról KÜLFÖLDÖN FIZETHETŐ Felvilágosítást ad: HUNGAROFILM — CSALÁDFILM AKCIÓ Budapest, V. Báthory u. 10. Telefon: 312—777 Megkezdődött a Kodályhangversenysorozat Nagy zeneköltőnk, Kodály Zoltán 75. születésnapja alkalmából hangversenysorozatot rendez az Országos Filharmónia. Az első bérleti hangverseny pénteken este a Zeneművészeti Főiskola nagytermében volt. Ezúttal Kodály kamaramuzsikája szólalt meg Tátrai Vilmos, Banda Ede és a Tátrai vonósnégyes előadásában. Kitűnő művészeink az I. vonósnégyes, a Duó hegedűre és gordonkára, a Triószerenád ihletett tolmácsolói s az ünnepi alkalom különösképpen emelkedetté tette megnyilatkozásukat. Vasárnap, 1957. december 1. Meghalt Benjamino Gigli Mint az Italia olasz hírügynökség jelenti, Benjamino Gigli, a híres olasz oparaénekes szombat reggel, 67 éves korában meghalt. Benjamino Gigli 1890-ben született Recanatiban, egy cipészmester legkisebb fiaként. Még gyermekkorában templomi énekesként kezdte pályáját, Michelangelo freskói alatt, a sixtusi kápolna kórusában, majd a római S. Cecília konzervatóriumban végezte el zenei tanulmányait. Huszonnégy esztendős korában, 1914-ben jelent meg először magánénekesként operaszínpadon, Rovigóban Ponchielli Giocondájának tenor szerepét énekelte. Szárnyaló tenorja azóta talán Wagner műveinek kivételével, valamennyi jelentős dalműben elkápráztatta a világ zeneszerető közönségét. Hangjának szépsége különösenaz olasz operákban bontakozott ki, akár Verdi, Puccini vagy Mascagni hőstenor szerepeit, akár Donizetti vagy Rossolni lírai tenor áriáit énekelte. Gigli szinte diadalmenetben járta be az egész világot. Még egészen fiatal korában lett tagja a milánói Scalának és hosszú ideig gyönyörködtette az amerikai zenebarátokat a New York-i Metropolitan színpadáról. Járt Budapesten is, ahol a magyar közönség minden alkalommal szívébe zárta. Azt mondották róla, hogy Caruso halála után ő lett a tenorhang fejedelme. Közönségétől nemrégiben búcsúzott el utolsó bécsi hangversenyén, amelyet a Magyar Rádió is közvetített, s amely maradandó élmény volt. Orvosai az idén augusztusban jelentették, hogy Benjamino Gigli súlyos szívbántalmakkal megbetegedett és közölték a lesújtó hírt is, hogy állapota aggasztó. Halálának híre mélységes gyászba borítja az egész művelt világot: az egyetemes kultúra hatalmas értékével lettünk szegényebbek. Mexico nagy forradalmi festője, Diego Rivera halálára Egy távoli földrész munkásai és parasztjai gyászolják nagy művészüket, a mexikói Diego Rivera-t, aki Mexikó fővárosában hetvenegy éves korában meghalt. De velük együtt gyászol mindenki, aki valaha egy reprodukcióból is megismerte Rivera giottói erejű művészetét, akinek egyszer is élményt jelentett a riverai festményekből kiáramló forradalmi szenvedély. Széles távú, újszerű művészete hosszú utat tett meg. Mexikó egy sziklafészkében, Guanajuato városkában született, spanyol származású apja tanító volt, aki Juarez elnök szolgálatában harcolt Miksa császár elnyomó uralma ellen. A család forradalmi tradíciója végigkísérte Rivera-t egész életén át. Gyermekkorában végigélte apjával a nagy munkássztrájkokat, ő maga is részt vett különféle haladó megmozdulásokban. Később az Akadémián a festészetben alapos kiképzést nyert, de ezután is szívesen és gyakran tartózkodott az indiánok között a hegyekben, ott festegetett és rajzolgatott. Rivera később megismerte az európai festészetet, Brüszszelben rajongója lett Brueghelnek és ugyanebben az időben Londonban Marx műveit kezdte tanulmányozni. Később Párizsba került, ahol megismerkedett Picasso, Braque, Juan Gris művészetével, ahol Modigliani lett a legjobb barátja, s ahol Apollinaire is felfigyelt Rivera eredeti tehetségére. De a mexikói festő a párizsi környezetben nem találta meg igazán önmagát. Visszatért szülőföldjére és újból felfedezte az ősi mexikói művészetet, a mayák és az aztékok különös képzeletű festői világát. Ezek a benyomások olyan erőteljesek voltak, hogy Rivera egyéniségét teljesen megváltoztatták. Tökéletesen levetette a párizsi idők emlékeit. Forradalmi festő lett, egész munkásságát az ősi mexikói festészeti hagyományokba ágyazta. A népi művészetből indult ki, a népi jelképeket használta és ezeket hallatlan eredetiséggel, életerővel fejlesztette tovább. 1916-ban már nagy kiállítással aratott sikert New Yorkban. Az ottani Munkás Akadémia számára festette meg az első híres falképeit, amelyek Amerika forradalmi történetét jelenítették meg. 1920-ban kinn járt a Szovjetunióban, s 1922-ben, amikor megalakult a Mexikói Kommunista Párt, vezetőségében két másik festő, Siquieros és Guerrero mellett Rivera is helyet kapott. Ők hárman alapították az El machetet című, haladó szellemű újságot, amelyet a népi fametszetek stílusában gazdagon illusztráltak. Művészi alkotóközösségük az egész világon páratlan művészi értékű, forradalmi tematikájú nyomatokat adott ki. Közben Rivera hatalmas méretű falfestményeiben megörökítette a szegényparasztok és a munkásság életét, ábrázolta a takácsokat, kékfestőket, fazekasokat, megörökítette a cukornád-szüretet, a gyári jeleneteket, nagy tömegfelvonulásokat, s számtalan témát dolgozott föl Mexikó történetéből, politikai és szociális küzdelmeiből. Vele egy sajátos, modern művészet született meg, nagyhatású monumentális piktúra, amely a nép nyelvén beszél, szuggesztív erejű, korszerű művészi nyelven. Nagy falfestményei nem egyszer dühítették fel a nagytőke embereit. 1933-ban Rockefeller megbízta Riverát, hogy fessen falképet a híres Rockefeller-központ bejáratára. Egy hét hiányzott még a munka befejezéséből, amikor Rockefeller észrevette, hogy Rivera a falképen szereplő munkásvezér alakjában Lenint ábrázolta. A megrendelő követelte, hogy Rivera fesse át a fejet. Mivel azonban Rivera erre nem volt hajlandó, Rockefeller levezette a falról a csaknem kész festményt. Hatalmas méretű freskói, amelyek középületek falait díszítik, gyakran merítik témájukat a mexikói nép harcaiból. Óriási munkabírása volt. Mexikó egyik középületét díszítő freskójának mérete kétezerhatszáz négyzetméter. De készített Rivera mozaikokat és hatalmas méretű szobrokat is. Legszebb műve és egyben legnagyobb teljesítménye a mexikói főváros közelében a tanuló ifjúság városa, amelyet Diego Rivera az építészet, a festészet és a szobrászat tökéletes szintézisében oldott meg. Nagy munkája közben volt ideje arra is, hogy részt vegyen a békekongresszusokon, sőt egyik kezdeményezője volt a nyugati félteke békeharcának. Csaknem minden békekongresszuson ott volt és nagyhatású beszédeket mondott. Egy nemrég közzétett felhívásában a következőket írta: »Minden maradék erőmmel arra hívom föl a világ fiatal művészeit, értsék meg, munkájuk számára az a legkedvezőbb, a legelőnyösebb, ha csatlakoznak ahhoz a harchoz, amely a háború megelőzéséért, a béke megnyeréséért folyik. Bármi legyen is a művész stílusa, irányzata, ihletet nyerhet munkájához abból a lángoló vágyból és kimeríthetetlen akaratból, hogy megteremtse a barátságot, az örömet és a szeretetet a világ fiatalsága között. Diego Rivera két évvel ezelőtt súlyosan megbetegedett, az orvosok megállapították, hogy gyógyíthatatlan, rosszindulatú daganata van. Akkor Moszkvába ment, ahol kobaltkezeléssel a szovjet orvostudománynak sikerült a nagy mexikói festő életét meghoszszabbítani. Halálával nagy forradalmár művész távozott az élők sorából, olyan ember, aki nemcsak a népe, hanem minden elnyomott felemelkedéséért küzdött ecsetjével és szavával.