Magyar Nemzet, 1959. szeptember (15. évfolyam, 204-229. szám)
1959-09-13 / 215. szám
Vasárnap, 1959. szeptember 13.. Bölöni György: HALLJA KEND TÁNCSIC Részlet a Táncsics-életrajzból A magyar szabadságnak, a nép függetlenségének önfeláldozó harcosát, a szocializmus első magyarországi hirdetőjét már-már a feledés köde takarta, amikor Bölöni György »Hallja Kend Táncsics« című kitűnő munkájával ismét élővé, ragyogóvá tette alakját. Művét Párizsban, a fasiszta megszállás napjaiban írta — emigráns sorsa sok közös vonást mutatott Táncsicséval —; Magyarországon először 1945- ben jelent meg. Alább részletet mutatunk be a könyvből. A fogoly Táncsics napjai csöndesen teltek Budán. Anynyira csöndesen, hogy Teréz lement Győrbe Mihály gombkötő öccséhez pihenni. A fogoly kapcsolata a pesti világgal ezzel megszakadt, így is észrevette, hogy Buda körülötte néhány nap óta megváltozott. A kaszárnya udvarán éjjelente szokatlan mozgás volt, katonaság vonult ki s be. A Bécsikapu utcában, amint ablakára felkúszva megfigyelte, a rendesnél több ember járt, március 14-én az utca hangos beszéde felvette a fogság megszokott néma csendjét. Március 15-én pedig a közeli gimnázium ifjúsága reggel óta állandóan zsivajgott: valami szokatlan történhetett. A porkoláb sem hozta be már a megszokottPesti Hírlap**-ot. Mihály, mint máskor, a sorok között nem olvashatta ki az izgalom okát. A porkoláb pedig egy szót sem szólt. Dél felé a zsibongás még nőtt. Mihály állandóan ablaka rácsán csüngött, hogy elleshessen valamit abból, ami kint történt.Annyit látott csak, hogy az utca teli ide-odasiető emberekkel. Ha a szembejövők találkoztak, titokzatosan öszszesúgtak. Az őr délután többször is benézett foglyához, ami pedig nem volt szokása. Nyugtalan volt, magaviselete elárulta, hogy kint valami rendkívüli történt, és még van is készülőben. A gimnáziumban a diákok lármája erősbült, mint megbolydult méhkal zúgott az ifjúság. Négy óra felé Táncsics ablaka alatt kiáltozni kezdtek és mintha ez a kiáltás egyenesen neki szólt volna: — Budára jönnek! Átjönnek Budára! Pár perc múlva a börtön parancsnoka nyitott be: — Pesten kitört a forradalom! A nép Budára tódul, hogy önt kiszabadítsa! — hebegte. És kérlelte foglyát, amint az már ilyen esetekben történni szokott, hogy ne szolgáltassa ki a népnek, mert hiszen ő felsőbb utasításra csak kötelességét teljesítette. A börtönbe már behallatszott a sokaság moraja. Felpattant a börtönajtó, Klauzál Gábor és Nyáry Pál léptek be elsőnek Terézzel, akit a nyugtalanság visszahajtott Győrből. — Nincs többé cenzúra! — borult Teréz sírva az ura nyakába. , Táncsics meséli el nekünk ezeket és bevallja, hogy meglepetésében egy szót sem tudott szólni. Hogyan is foghatta fel, mi történt, hogy a nép egy nap alatt lerázta rabláncait ... ... Mihály gyorsan összeszedte írásait és bekötötte egy zsebkendőbe. Aztán Nyáry Pállal, a kiszabadító tömeget vezető Pest megyei alispánnal és Terézzel kocsiba ült. A tüntetők kifogták a lovakat és lelkes emberek húzták át Támcsicsék kocsiját Budáról Pestre. Ha elfáradtak, újabb tüntetők fogták be magukat helyükbe. Már esteledett, Buda ablakait kivilágították a nép nagy örömére. Így érkezett Táncsics az örömmámorban úszó Budáról folyvást növekvő embertömegben a Lánchídon át Pestre. A Nemzeti Színház előtt állapodott meg a sokaság. A színházban a cenzúra által eltemetett Bánk bánt játszották ingyen előadásként... A megittasult közönség zúgni kezdett, mindenki kiabált, végre a nép kitalálta, hogy mi kell neki: — Lássuk Táncsicsot! Táncsics Mihályt! Táncsicsot akarták a színpadon. A Táncsicsot ünneplő tömeg ekkorra Budáról a színház elé ért. Mihályt kérlelték, hogy foglaljon helyet a nádorpáholyban, de ő elhárította magáról a megtiszteltetést. Sietett a városházára, ahol a Közcsendi Választmány ülésezett. Ennek kívánta megmutatni magát kötelességszerűen, hogy valóban szabad. A Közcsendi Választmányt a nép mozgalma teremtette. A magyar államiság és nemzeti függetlenség megtestesítője volt. A börtönből kikerült Táncsics a forradalom e hatalmas szülöttjét kívánta látni és üdvözölni. Petőfi írja históriai jegyzeteiben: »1848. március 15-én egész nap esett az eső... Táncsicsot a színházba vitték, onnan jött a városházához és köszönetet rebegett**. A választmányt Táncsics így szólította meg: — Kendtek ... Nem volt mit tenni, az öreg a válla közé húzta a fejét, s hallgatott. Magában gondolta ugyan, hogy jaj, milyen keserves a szegény szolga élete, mert hát egyszer lop, pedig nem is lop, máskor pedig még a róka is a farkával rajta takarékoskodik. — Most mit csináljunk? — mondta a gazda. — Állani kell a szót — felelte az öreg. •— Fizessek? —• Mondja tovább is, hogy fele-fele. — De rám bizonyítják! — Mivel? Fogjanak rókát! *— Nekem van. — S tudják? — Tudják. Ismét csend lett. Ültek ketten szótlanul, s a rókabőr is félelem nélkül lapult a földön. Végre felállt a gazda, s látszott az arcán, hogy sikat talált a kerítésen. — Készüljön fel, hamar! — mondta. — Hova? — A városba. Elviszi ezt a rókabőrt, s eladja. Bányai tímárnak, vagy annak a Sultéti szőcsnek. Itt a bőr, s induljon még világodat előtt. S ha aztán nem lesz rókabőr, fogjanak ők rókát. Addig fele-fele, no, gyerünk! — Mi az ára? — Negyven. Ha muszáj, harmincöt. Kellő ruhát öltött az öreg, s a rókabőrt beletette egy hatalmas tarisnyába, kenyeret is az útra, nagy darab szalonnát, s vereshagymát is, két fejet A tarisnyát a nyakába akasztotta, s nagy elszánással, mint amikor háborúba vagy ritka nagy vállalkozásra indul a falusi ember, megemelte ájtatosan a kalapját. — No, az Isten segítsen meg minket! — mondta melléje. S elindult. — De aztán titkon viszi! — szólt utána a gazda. — Titkon, titkon. Éppen javában virradt, s ráért a menéssel az öreg, mert hiszen tíz kilométerre feküdt a városka s annyi utat pedig, öt órától nyolc óráig, még az andalgó búcsújárók is könnyen megtesznek. Elmerengett hát a felkelő nap dicsőségén, s a távoli hegyek arany sapkáján nézegette a korai madarakat, s az út két oldalán a zsendülő határt. Egy forrás mellett falatozott is valamit, majd elment egyenesen Sultéti szőcshöz, aki negyvenegy pengőért meg is vette a rókabőrt. Az öreg meglapogatta a zsebiben a pénzt s betért hízott lélekkel egy városvégi csárdába, ahol maga elé terítette az elemózsiát, s kért egy liter borocskát is. Ráérő módom fogyasztott, s Riogatott lassan. Aztán, úgy délfelé, dudorászva hazament. , — No, megvették-e? — kérdezte a gazda. — Nem volt mit — mondta az öreg. — Hát?! — A finánc elvette a bőrt, elkobzotta. Szólni sem tudott a gazda, úgy megfülledt rögtön. Hegyes lett a szeme is, mint a bicska éle, amit sokat használtak immár. Valamit összetör mindjárt, úgy látszott, de akkor a mérgire ismét rácseppentett egyet az öreg. — A libat is felfedezte a bőrön — mondta. — A golyó nyomát?! — Azt. S megkérdezte, hogy ki lőtte a rókát. — S maga?! — Én pedig — folytatta az öreg —, mivel lopni s hazudni nem szoktam, hát megmondtam a fináncnak, hogy Mustár Imre lőtte a rókát. Erre azt kérdezte a finánc, hogy van-e annak a Mustár Imrének fegyvertartási engedélye, mert ha van s bemutatjuk, akkor viszszaadja a rókabőrt. — S ha nincs?! — kérdezte Mustár. — Akkor birság, a duplája. — Minek a duplája? — A rókabőrnek, vagyis amennyit ér a bőr. Hát erre az ég felé emelte Mustár a két karját s a két szemével is verdeste a gerendás mennyezetet, ahogy kérte azt a mennybéli felséges Atyaistent, hogy amennyi róka van ezen a széles világon, azt mind döglessze meg, még azon a pénteki napon, hogy szombatra egy se maradjon. Utána csend lett. — Most már így van — szólt végül az öreg, s aztán elment, hogy a gazdaságban ezt-azt megtegyen, s majd aludjék is a fináncra egyet. Elmúlt a délután, s az este leszállt. Az öreg is nyugovóra bújt az istállóban, s mivel a rágalmat, hogy ő szénát lopott volna, az áldott róka lemosta róla, hát olyan édesen aludt, mint a gyermekben a tej. Hajnalig. Mert úgy a hajnali időben ismét ugatott a kutya, s titkolatlan lépésekkel valaki ismét közeledett. — Matyó bácsi! — szólt a hang, mint a kegyes harang. Az öreg megismerte, hogy maga Mustár, aki szólt. — No, mi van ismét? — kérdezte. — Még egy róka talán? — Csend, csend! — mondta a gazda. Közelebb ment az öreghez, úgy lépegetve jámbor módra, s a hangjában is töredelem settenkedett. Az öreg felült az ágyban s oly kegyesen várta a szót, mintha ő lett volna Jézus Krisztus első tanítványa. — Ismeri maga azt a fináncot? — kérdezte. — Hogyne! — mondta az öreg. — Égéi származás. — Vajon, nem lehetne bedugni a száját? — Nagy van neki — egyengetett az öreg. — Egy tízes, mit gondolt? — Áhh! — botránkozott meg az öreg. — Húsz pengő sem elég neki! Olyan esetben nézett a gazda, mintha abban a percben omlott volna rá a gondolat, hogy elvétette az egész életét, mert hiszen fináncnak kellett volna lennie. Megnehezült lélekkel elővett mégis egy húszast, s odaadta az öregnek. — Hát akkor megteszi? — Megpróbálom. Még a tarisnyába is maga a gazda csomagolt, sok jó ennivalót, s bőségesen. Matyó bácsi pedig a nyakába akasztotta a tarisznyát, s virradattal elindult. Ahogy kimehetett a faluból, jobbra átalvágott egy úton, Kodoz község felé, ahol egy komája élt, bizonyos Firkó Mihály. Elment hát ahhoz a komájához, s mivel a lopás vádjában pénze volt elegendő, hát nagy lakomát csaptak. Utána pedig haza banda-; költ az öreg, a tarisznyát az ágyra dobta, s nagyot szusz- ; szánt; majd az ujjával legyez; ni kezdett a gazda orra előtt, s így szólt: — Rókát többet ne lássak, s a fináncot ne ismerjek. Hallot- ta-e?! — Olyan nehéz volt? — Olyan. — De meglett. — Meg — mondta az öreg. 5 — Hanem a húsz pengőn túli még innom is kellett véle, a magaméból. Amit meg kell nekem téríteni. S a fejem is fáj, attól a fináncbortól. A gazda megölelgette az öreget, úgy köszönte a nagy 5 szívességet. Megígérte azt is neki, hogy a bor árát megtéríti, majd azt ajánlotta, hogy 2 menjen, Matyó bácsi, s alud- 2 jék egyet a fájós fejivel. Sanyarún bólogatott az öreg, majd a kertben kifeküdt egy virágra almafa alá, s a langy tavaszban nemsokára már aludta is az igazak álmát. Madar Nemzet OPERAHÁZUNK 75. évadja elé IV em “ünnepi cikk** igényével írom ezeket a sorokat — a háromnegyedszázados jubileum napja szeptember 27-én lesz, akkor ünnepli majd a magyar zeneélet az Operaház jelentős évfordulóját, az eseményhez méltó megemlékezések erre a napra várnak. Most csupán néhány gondolatot, észrevételt szeretnék közölni, mégpedig teljesen gyakorlati céllal, a szombaton megkezdődő új évad kapcsán. Az Operaház 75. évadnyitóján, mint valami kiemelkedő ponton állunk meg, hogy tovább s lehetőleg messzebb tekinthessünk, előre, a jövőbe. S úgy gondolom, hogy ez a megállás is kitekintés valóban hasznos, annál inkább, mivel a mostani szezonban valami újnak a kezdetét pillanthatjuk meg. Miről van szó? Nem kevesebbről, mint hogy a hetvenötödik esztendő a magyar operatermés céltudatos fejlesztésének jegyében indul. Sokat írtunk már az új magyar operaművek kérdéséről, sürgettük a régóta vajúdó probléma megoldását. Örömmel jegyzem fel, hogy az ünnepi év a kezdeményezés éve, a hosszú tanácstalanság után. Gyakorlatilag ez annyi, hogy az “évente egy magyar opera, egy magyar balett** elve már színpadi valósággá válik. Meglesz az új magyar opera, új magyar balett bemutatója! Ezzel merőben új távlat nyílik meg operairodalmunk fejlődése előtt. Érdemes lesz operát írni. (Nem egy tehetséges zeneszerzőnk vonult viszsza erről a területről, mert úgy érezte — tapasztalta —, hogy nincs elég lehetősége. A kezdő, fiatal komponisták nehézségeiről pedig nem is kell beszélni.) Igen, elkezdődik valami új, friss áramlat, lendítő szél hatol be a stagnáló magyar operaszerzésbe. Legújabban, mint igen jelentős tényező, a Zeneműkiadó Vállalat állt oda az Operaház mellé; az évről-évre meghirdetett librettó-pályázat és a zeneszerzők számára biztosított anyagi segítség bizonyára serkentően fog hatni és eredményekben mutatkozik majd. Az Operaház “új szerepkört” vállalt, amikor a magyar szerzőiekét — szövegírókkal, komponistákkal — kapcsolatot teremt. Legyen ez a kapcsolat csakugyan élő, eleven, s mindenekelőtt, a közös művészi érdek átérzéséből fakadóan, a szenvedély lelkesedésétől áthatott. Szenvedélyes lelkesedés: ennek kell felváltania a régebben sokszor bizony csak langymeleg “ügyintézést**. Tó útra lépett az Operaház a magyar opera ügyének felkarolásával, hiszen ez annyit , is jelent, hogy az élettől való * elszakadás helyett jobban be akar kapcsolódni a kor áramába. A »mai« kifejezés sajnálatosan kevéssé szerepel Operaházunk terminológiájában. És persze nemcsak hazai újdonsságokat érint, hanem külföldieket is. Lépést tartani a korral — a legidőszerűbb, amit operánk megtanulhat a saját jó hagyományaiból. Ne pusztán az opera mai hajlékaiban történtekre gondoljunk, hanem arra az időre is, a “hőskorra**, amidőn még a régi Nemzeti Színház biztosított otthont a dalműnek; egy-egy időszakban mily korszerű képet adtak az operatermésről a hazai közönségnek, nyomon követve a külföldi bemutatókat... (Lásd pl. a Verdi-operák esetét.) Ha a hetvenötödüs operai esztendővel kapcsolatban jogosan beszélhetünk új kezdeményezésről, tehát fordulópontról, talán itt az ideje, hogy felülvizsgáljuk az általános színvonalat, az előadások további korszerűsítésének ügyét is. Büszkék lehetünk egyes produkcióinkra, amelyek méltók a Magyar Állami Operaház európai rangjához — de korántsem lehetünk elégedettek egész operajátszásunk — (Operaház és Erkel Színház) fejlettségi fokával. Az utóbbi években a naturalista díszletek örvendetesen eltünedeznek a bemutatók vagy felújítások színpadáról, a rendezés is új irányban kezd kísérletezni, az alkotói képzelet bátrabban érvényesül. Minden remény megvan rá, hogy a jövőben még sokkal inkább így lesz. Arra azonban nem árt vigyázni, hogy a tervezői fantázia jobban összeegyeztesse kívánalmait az ésszerűség követelményeivel. Ha egyszerűsítünk, ne komplikáljunk. S főként, a “jelzett díszletek«-kel némi költségmegtakarítást is el kellene érni... Az előadások magasabb művészi és technikai kivitele szempontjából indokolt a repertoár némi szűkítése, bármily nehéz lemondani egyes közkedvelt operákról. Természetesen, úgy kell elképzelni, hogy egyes művek ideiglenes szüneteltetéséről van szó."későbbi fel új húsukkal ismét elfoglalják helyüket a műsorban. A helyes, ha figyelmesebben megvizsgáljuk a “mesterségbeli” problémákat, s a technikai színvonalra fokozottabban ügyelünk. Éppen itt érhetünk el — s kell elérnünk — észrevehető fejlődést, amely visszahat az egész intézmény nívójára. Magyarán: sokkal nagyobb technikai követelmények színvonalára kell emelni az együttest, beleértve a magánénekeseket, a zenekart és az énekkart. A pontos megszólaltatás minden művészi hatásnak az alapkövetelménye. Szenthegyi István Megnyílt a „KOREA MŰVÉSZETE" kiállítás A Műcsarnok termeiben szombat délben nyílt meg a “Korea művészete** című kiállítás. A kiállításon megjelent a politikai, társadalmi és művészeti élet számos kiválósága, valamint a diplomáciai, testület számos tagja. A megjelenteket Dénes Leó, a Kulturális Kapcsolatok Intézete alelnöke üdvözölte, majd Mihályfi Ernő, a Magyar Nemzet főszerkesztője mondotta el megnyitó beszédét. — Korea mai művészetét s e művészet tükrében Észak-Korea népének mai életét mutatja meg ez a most megnyíló kiállítás — mondotta. Alkalmunk adódik most arra, hogy e művészetet s ezt az életet fejlődésében figyeljük meg. Bizonyosan sokan emlékezünk arra az első koreai képzőművészeti kiállításra, amelyet hat esztendővel ezelőtt, 1953-ban rendeztek Budapesten. A háborút, a háború pusztításait, szenvedéseit, a támadó amerikai imperialisák gaztetteit, kegyetlenkedéseit, de mindenekfölött a védekező nép csodálatos hősiességét ábrázolták azok a képek. Megrendítettek, megráztak és feldúltak. Az indulatok, érzelmek olyan ereje áradt belőlük, hogy ellenállhatatlanul ragadta magával a nézőt. Az arcok beszéde, a szemek kifejezése a szocialista realista ábrázolás hitelességeivel hozta elénk mindazt, ami egy nép életét betöltötte, vezette, irányította. Az a művészet része volt a nép életének, része volt az akkor folyó harcnak. Azóta hat év telt el. A képek tematikája megváltozott, de a mai életről éppen olyan hitelesen számolnak be ezek a képek, mint a háborúról azok. A rombolás helyett most építésről számolnak be a koreai művészek, gyárak munkájáról, olvasztárokról, hidak helyreállításáról, városok újjáépítéséről, sok örömről, vidám asszonyokról és gyerekekről s arról, ahogy a hős visszatér falujába. Hat év óta béke van Koreában. De mindaz, amit művészek és nép kapcsolatáról elmondottunk a háború idejéről, az helytálló most is, ezt bizonyítja ez a kiállítás. A koreai festőművészet, mint ez a kiállítás is rendkívül érdekesen bizonyítja, két egymástól határozottan különböző úton fejlődik. Az egyik az évszázados hagyományokat követi, a régi tusfestés gazdag forrásából merít, ezt a technikát fejleszti, korszerűsíti, színesíti és tematikáját gazdagítja. A másik irányzat a realista törekvésű olajfestészet, amelyben igen jelentős fejlődést tapasztalhatunk a hat év előtti kiállítás óta. A két különböző kifejezési forma nyilván közeledni fog egymáshoz és szintézisükből születik meg az új koreai nemzeti művészet. A koreai—magyar kulturális kapcsolatok igen jelentős eseménye ez a kiállítás, tanulságos és maraldandó élmény lesz művészeink és nagyközönségünk számára egyaránt. 9 JEREVÁNBAN V., SEMMELWEIS UTCA 5. SZ. szeptember 15-től mindennap 5 órai teamtánc RAKÓCZY-LELKES DUÓ Apa Kiváló ételkülönlegességek, mtb//! remek italok, nagyszerű kiszolgálás a PALACE íttU&Mfo&A VIII. Rákóczi út 43 Telefon: 136 . 000