Magyar Nemzet, 1959. október (15. évfolyam, 230-256. szám)

1959-10-18 / 245. szám

Vasárnap, 1959. október 18.. Emberi sors — emberi erkölcs Néhány hét múlva nálunk is közönség elé kerül a nyári moszkvai filmfesztiválon nagydíjat nyert szovjet film, az Emberi sors, most pár napja pedig arról értesültünk, hogy egy fiatal örmény zeneszerző, Dzsiván Ter-Tatevoszjan Embersors címmel szimfóniát komponált. Annak, hogy Solohov novellája a művészet más dimenzióiban is hamarosan jelentkezett, hogy a mű gondolata képekké, vonalakká, hangokká formálódva, megsokszorozódva kiáradt a két fedőlap közül és világhódító útra indult, csak az lehet a magyarázata, hogy páratlan hatása, hatalmas ereje, ihlető kisugárzása van. Attól tartunk azonban, hogy olvasóközönségünk sokkal többet hallott erről a novelláról, mint, amennyit tud róla. Magyar nyelven még csak egyszer jelent meg — két évvel ezelőtt a Helikon Kiadónál, Makai Imre kitűnő fordításában —, a példányszáma azonban meglehetősen szerény volt. Hogy miről szól, arról a filmkritikák és tudósítások annak idején már részletesen beszámoltak. Egyszerű története van, szinte zavarba jön az ember, ha el akarja mondani. Egyszerű és hétköznapi sors, ezer meg ezer ilyen van — vagy Volt, közvetlenül a háború után. Egy szovjet ember, gyármunkás és sofőr, két gyermek apja, elmegy a háborúba, megsebesül, fogságba esik, szenved és megszökik, családját közben elpusztítja egy náci bombatámadás, a fia, mielőtt találkozhatnának, elesik a harctéren s a minden öröméből kiforgatott magányos öregember hazatérve, kegyes csalással fiává fogad egy szerencsétlen, apátián, anyátlan gyermeket. Ez az élettörténete Andrej Szokolovnak. Aki olvasta, azt mondhatná, hogy sokkal több van még a novellában, van benne más is, Szokolov küzdelme és hőstettei a harctéren és a fogságban, nemessége, bátorsága, igazi bajtársiassága, mély embersége, könnyekig megható férfiszenvedése, egyedülvalósága, egyszóval: Szokolov "-kalandjai, melyek nélkül valószínűleg nem is lehetett volna megcsinálni a filmet. Ez igaz is. Mégis ellentmondanánk annak, aki e valósággal akarná kiegészíteni az ismertetést. Szokolovval csak az történik, hogy ember. Semmi más. Mint minden igazán nagy művész, Solohov is grandiózusan egyszerű. Ebben a novellában sincs más, mint egyszerűség és Világosság. De próbáljuk talán megtalálni Szokolov néhány cselekedetének indítékát. Mikor fogságba esett, a fasiszták beterelték az egész csapatot egy elhagyott templomba és tisztek, komiszárok, kommunisták után kutattak. Néhány "gyanús" foglyot le is lőttek. Volt köztük egy gyenge jellemű ember, aki elárulta volna a többieket, hogy mentse a maga bőrét. Reggel odaállt volna a náci tisztek elé és ujjal mutatott volna a kommunistákra Szokolov csöndben odakúszott melléje és megfojtotta. "Még kiáltani sem tudott... tartottam néhány percig, aztán felálltam. Vége az árulónak. Utána anynyira rosszul éreztem magam, hogy borzasztóan szerettem volna kezet mosni, mintha nem is embert, hanem valamilyen csúszómászó férget fojtottam volna meg." Életében először ölt embert. Nem is ellenséget. Rosszabbat, mint az ellenség:árulót. Bosszú? Nem, nem volt még mit megbosszulni. Igazságszeretet. Ha megkísérelnék megfogalmazni ennek az epizódnak a tanulságát és elemezni a szerző szándékát, csak oda lyukadhatnánk ki, hogy az igazság és az erkölcs az, aminek az emberiség mérlegén hasznos súlya van, a közömbösség kényelmes szférája pedig — akár erkölcsi, akár művészi — mindenképpen alávaló. Aztán a fogság. »Verteik ! azért, mert orosz vagy, vertek ! azért, mert még látod a nap- ? világot, meg azért, mert dől- ? gozol rájuk, a bitangokra. Vertek azért is, mert nem úgy nézel, nem úgy lépsz, nem * úgy térülsz, fordulsz, ahogy £ kell. És vertek csupán csak ? azért, hogy egyszer végképp agyonverjenek, hogy megful- lad a tulajdon véredtől és megdögölj ütéseik alatt. Úgy í látszik, nem jutott mindenki- fenek gázkamra.* Komisz élet, száznegyvenhét £ emberből hat hónap múlva öt s vénen maradtak. És egy napon is irtózatosan cinikus tréfát teszelt ki az egyik náci tiszt, " Igyál pálinkát »ruszki Iván*, most abban a megtiszteltetésben lesz részed, hogy sajátkezűleg lőjek agyon. "De nem, megúsztam. Ezúttal is elhaladt mellettem a halál, csak a J. hidege csapott meg." Állt a tiszt előtt, a vétek előtt az ártatlanság és a tisztesség, védtelenül és kiszolgáltatottan, kifele menet behúzta a nyakát, mert attól félt — nagyon félt —, hogy "tréfából a "! hátába lőnek... Gyilkos jele- !! net. De mégsem ivott a német!; fegyverek dicsőségére. Talán!; azért, mert hős volt? Nem. I. Solohov nem szereti az ilyen !; nagy szavakat. Mert lehetetlenség. Hiába is akart volnainni, hogy megmentse az életét, nem ment volna le a torkán. Van a gyávaságnak egy foka, mely alá tisztességes ij ember, bármennyire fél is, de nem züllhet, mert az biológiai képtelenség is lenne, fellázadnának a sejtjei. S végül a kegyes csalás. A háborúból hazatért öregedő ember árván, csalódottan, kifosztottan ténfereg egykori otthona romjai között Találkozik egy kisgyerekkel, aki ugyanolyan árva, mint ő, s mikor a gyermek apját véli megtalálni benne, nincs ereje tiltakozni, megöleli és azt mondja: "kisfiam". A durvaság és az ördögiség, bármilyen nagy átmeneti szüretje volt is, nem győzhet. Mélységesen emberi filozófiát hirdet ez az egyszerű történet. A művészet hatalmas erejével döbbent rá, hogy az ember képes arra, hogy a saját hajánál fogva kirántsa magát a gonosz és letipró erők hatalmából. Az írói és emberi lelkiismeretnek olyan magas orma, tökélye ez, amely előtt csak megrendülve állhatunk. E novella olvasása közben az ember elfelejti, hogy olvas. Elfelejti, ha vannak, irodalmi ismereteit, elszórja fogalmainak szánalmas skatulyáit és megérti, hogy a történet — éppen azért mert "csak ennyi, ilyen egyszerű és világos — mintaképe az életnek és a kornak. Tamás István — Mért hazudik? — kérdezte csendesen. — Nem leszünk jóban, ha már így kezdi. — Leszoktam a dohányzásról, kérem. A másik elmosolyodott. — Mikor? — Három napja. — Rágyújtani! — mondta a százados és megint elébe tartotta a tárcát. Szimfónia volt benne. Rágyújtott, bosszankodva, hogy az első csatát elvesztette. De aztán öröm járta át — mégiscsak győzött! A cigaretta nem ízlett. — Hát meséljen — szólt a százados és leült az íróasztala mellé. — Miért van itt? Egy pillanat ezredrészéig fontolta a választ. — Mert letartóztattak — Őrizetbe vettük — mondta szórakozottan a százados. — Ha jogi térre tereljük a vitát, legyenek csak szabatosak ... Szóval hát mért vettük őrizetbe? — Nem tudom, kérem. A százados a szemébe nézett. — A társa intelligensebb volt, fiam. Az tudta, hogy mért van itt. Na, gondolkozzék egy kicsit! Ezek a legrettenetesebb percek, tudta jól, figyelmeztették. Amikor az ember még nem ismeri az ellenfél kártyáit, s nem akar többet mondani, mint amenynyit óhatatlanul muszáj. — Az okmányok miatt — mondta aztán csöndesen. — No, látja! — derült fel a százados arca. — Mégiscsak jó az a memória. No, akkor meséljen! — Kérem, nem tudok sokat mondani. Néhány hónappal ezelőtt elhatároztam, hogy segíteni fogok azokon az embereken, akiket most üldöznek, és ezért üres anyakönyvi blankettákat szereztem, amelyeket aztán eljuttattam a rászorulóknak. — Honnét szerezte a blankettákat? — Hivatalokban lopkodtam őket... — Maga egyedül? "Mit tudsz, mit tudsz, mit tudsz?— Én egyedül... — Más nem segített? — De igen, kérem. Kornai-Krenner Imre festőművész. "Mit tudsz még, kiről tudsz még? Pokoli ez!— És más nem? — Más nem. — Biztos? — kérdezte a százados. — Császár István sem? Székely Vince sem? Lefut fejéből a vér, érezte. Nem felelt, de az arca elárulja, tudta. Hallgatott. A százados mosolygott. — Azt hitték, nem tudunk magukról, mi? Hogy titokban játszhatják kisded játékaikat? ... Csak az alkalomra vártunk, fiacskám. — Nyújtózkodott, ásítást nyomott el. — Most eljött az alkalom — mondta elégedetten. — No, meséljen csak tovább. "Miről, te mocsok, mikor mindent tudsz?!— Nem mesél? — A hang most már fenyegető volt. — Miről, kérem? — Te! — kiáltotta a férfi s felpattant, ütésre emelt kézzel elébe ugrott. — Ne hergelj! Beszélj! — Az okmányokról? A százados odalépett az ablakhoz, kinézett. Amikor megfordult, már megint nyugodt volt a tekintete. Nem szabad ezekkel ilyen hangot használni mindjárt az elején. Az ilyesmitől csak bezárkóznak, ahelyett, hogy megoldódnék a nyelvük... Intelligens kölyök, egyetemista — ezekhez más hang kell, mint a prolikhoz, még a tahó parasztokhoz ott jó a szigor a legelején, ezekkel viszont, eddig úgy tapasztalta, okosabb emberi hangot használni. Ha nem megy, nem megy. De meg kell próbálni. Figyelmesen nézett a "fiúra, maga sem tudta megmagyarázni, miért, de nem találta ellenszenvesnek. Pedig a fejét szeretné szétaprítani... De van valami rokonszenves a tekintetében ... Valami tisztaság árad belőle... És ezzel az ártatlan pofájával szervezkedik a csibész, ahhoz azért van esze... Mi lakhatik egy ilyen figura bensejében? — Maga zsidó? — kérdezte aztán barátságosan. Visszament asztalához, leült. — Nem. — Akkor mi a fenének kellett belekeverednie ebbe a marhaságba? A fiú állt, nézte a férfit. Negyven év körüli ember volt, apró kis madárfejjel, s mozgékony, értelmes szemekkel. A keze feltűnően finom, épült, akár egy nőé vagy zongoraművészé. Nem lehet valami nagy véreb; Imrét se bántotta. S a hangja is egészen jóindulatú. Talán segíteni akar...? Unja már ez is a törtelmet? — No — emelte rá megint pillantását a százados —, hát hogy keveredett bele ebbe a marhaságba, tisztességes keresztény ember létére? — A lelkiismeretem parancsára — felelte csendesen. (Folytatása következik) Magyar Nemzet 9 EGY SZOBORPÁLYÁZAT NGYJÁRA A Ferihegyi repülőtér büszkeségünk, az utasforgalom növekedése tempót diktál, Ferihegy állandóan épül, bővül, terjeszkedik. És szépül is. Nemcsak a csarnokokban és a várószobákban zöldellő növényzet ápoltságára, a rózsaszín virágú, ritka begóniákra gondolunk, hanem egész Ferihegy kulturált, tartózkodóan modern, elegáns, intim atmoszférájára, a belső berendezés, a bútorok, világítótestek kellemes arányaira, a színek megnyugtató harmóniájára. Ferihegy azonban nem elégszik meg ennyivel. Féléve annak, hogy pályázatot hirdettek az épület előtti tér rendezésére és díszítésére. A bejárat előtti lant-alaprajzú térre szobrot szeretne Ferihegy, művészi alkotást, mely elsősorban dísze a térnek, már meszsziről üdvözli az utasokat és kifejez valamit a repülés, a légiutazás élményéből. A jóhiszemű laikus azt gondolná, hogy egy ilyenfajta pályázati felhívás érdeklődést kelt a szobrászok között és serkent a nemes versengésre. Annál is inkább, mert ennél a kívánalmaiban csak nagyjában körülírt, körvonalazott témánál nem kísért a megkötöttség gátja; a Uralmat ad a képzelet szabad szárnyalására, újszerű, merész kísérletekre. Aránylag mégis kevesen éltek ezzel a lehetőséggel. Helytelen lenne ebből azt a következtetést levonni, hogy szobrászaink nem óhajtanak szárnyalni, repülni, újabb tartalmi és formai lehetőségeik után kutatni. Nem lenne helyes, még akkor sem, ha a pályázat eredményét az eléggé vigasztalan földhözkötöttség, a költőiség hiánya jellemzi, s ha szép gondolat villan fel, vagy újszerű életérzés keres szobrászi megoldást, mintha valami érthetetlen elbátortalanodás fékező ereje már csírájában elvetélné. Ismét egy pályázat, melyet a zsűri meddőnek nyilvánított és ennek következtében a díjakat sem osztotta ki. A részvételre száz művészt kértek fel s mindössze ötvenkét pályamű érkezett be, s ennek nagy részében is a nyilvános pályázatok makacs részvevői, a műkedvelők ostromolták meg a zsűrit. A Ferihegyi repülőtér nagy csarnokának emeleti kerengőjén van a pályázat közszemlére téve. Még az a szem is— melynek sok-sok pályázat eredményében volt alkalma ■ edzettségre szert tenni —meghökkenve mered egyegy pályamunkára. Kétségbeejtően zsúfolt ízléstelenségek, bombasztikus pátosz, kispolgári elképzelések riogatják itt , az embert. Részt vettek ugyan a pályázaton ismert, beérkezett művészek is, de sem képzeletüket, sem újító szándékukat nem nagyon pazarolták a témára. Mintáztak józan mértéktartással szép formájú emberi alakokat, melyek jól megállnák helyüket egy sétatér díszíkútján, de semmi közük a repüléshez, Ferihegyhez, a légipályaudvar monumentális architektúrájához. Mondjuk el, hogy láttunk olyan pályamunkát, mely ágak-bogak közé ékelt női alakot ábrázolt s többek számára a Delphi-jósdát képzel, társítja. És mit láttunk még? Lucifereket, hatalmas, ijesztő szárnyaikkal, amint éppen el akarnak szakadni a földgömbtől; fáklyát tartó ifjút, kinek karjáról lehullóban van a bilincs, ezzel szemben bokáját mestere rakétáikkal sarkantyúzta meg. Láttunk sárkányt eresztő gatyás bojtár-gyereket. Viszontláttuk a traktoroslányt, ez alkalommal repülőgéppel, láttunk egy vízfejű kisfiút labdával, griffeket és turulmadarakat, Pegazust, melynek két szárnyán állva lovagol a merész ifjú, ízetlenül kanyargó absztrakt architektúrákat, olyiknak ormán emberi alakok tesznek kétségbeesett úszómozdulatokat. Nem hiányoznak a múlt század szokványos emlékmű típusai sem, azzal a változattal, hogy a talapzatot a repülés úttörői ülik körül. Nem volt gátlása az egyik pályázónak Leonardót is odaültetni. És természetesen akadnak olyanfajta megoldások, melyek eséllyel indulhatnának egy cukrászati pályázaton. Két tehetséges fiatal szobrász nem okoz csalódást. Marton László és Nyirő Gyula komolyan foglalkozott a feladattal. Tervük figyelemreméltó, távol van a szokványtól. Mártoné elégikusabb hangvételű, talán reprezentatívabb Nyirő könnyedebb, derűs, lebegő érzéseket keltő tervénél. Ez utóbbinak előnye, hogy minden nézetből egyformán érvényesül, a repülőgépeket vagy vadlibákat, de mindenképpen a repülést jelképező és intonáló, harmonikusan összefűzött, finom ritmusú megoldás. Örvendetes, hogy a fiatal szobrásznemzedék, ha kis számmal is, de képviselte magát a pályázaton. Elgondolkodásra késztet, miért vettek ilyen kevesen részt fiatalok a nemes versengésben? Hiszen volt már arra példa, ha nem is a közelmúltban, hanem jó néhány száz esztendővel ezelőtt, hogy fiatal, kezdő szobrászt bíztak meg olyan munkával, melynek a Világ ma is csodájára jár. Lorenzo Ghiberti huszonkét éves volt, amikor megbízták a firenzei Battistero második bronzkapujának — Michelangelo szerint —, a "Paradicsom kapujáénak díszítésével. Íme, nem indokolt tehát eleve lemondani a reményről! A Ferihegyi repülőtér dolgozói között — nagyon helyesen — közvéleményi utalást tartottak: mit szólnak ők, akik ismerik a repülőtér minden zugát és életük felét ott töltik, a pályázathoz? Nem csekély szorongással érdeklődtünk a közvéleménykutatás eredménye iránt. Ám csodák nincsenek, és tudjuk, Róma sem épült egy nap alatt. Ne kendőzzük el hát a valóságot, ne hallgassuk el a tényeket. Inkább hallgassunk a figyelmeztető jelre, mely ismételten arra int, mekkora teendők vannak az ízlések fejlesztése terén. Viszont örülhetünk annak, hogy Ferihegy dolgozói nem mentek el értetlenül a két fiatal művész újszerű pályamunkája mellett sem. A legtöbb szavazatot is sóhajtsunk egyet most a zárjelben) a cukrászipari mű kapta. De a fiatalok mellett is kiálltak vagy húszan. Nem teljesen se- ménytelen tehát a szobrászatiunkban új hangot, új formát kereső s a közönség ízlését megnyerő művészet helyzete. Gondoljon erre a bírálóbizottság is! És amikor nemsokára a szűkebb körű, újabb pályázat lezajlása után a bíráló bizottság kezében lesz a végleges döntés joga, bízunk abban, hogy ők is szárnyat öltenek és nem szűkkeblűen a szokványos mellett szállnak le a síkra. Ferihegy, a mi szép Ferihegyünk mindenképpen megérdemelné. Dutka Mária Beszéd (Részlet) Mivel előbb-utóbb üreges koponyámat beszövi szállal a pók, a vágy s a valóság kettős fala közt nem járok tántorogva. De míg el nem jutok a végső hegyoromra (mit a szivek körülnyaldosnak, mint a lángok, s egyetlen pillantással magamba szívom a kitágult világot) addig szüntelen csapdosok kezemmel, mint a részeg s rikoltó hangomat zúdítom, faltörő kosként az égnek, hogy széles utakat törjön későbbi győzteseknek, kik ne legyenek, mint mi, bőségében a sebeknek, közöttük ne legyen senki társai közt is árva, ne sírjon, ne vonítson hangos szókkal kiáltva, hanem, mint összenőttek, egy vérrendszerrel és bőrrel eleven tüzes falként vívjanak meg az idővel, melyről ütések, röhejek, vízcseppként leperegnek, de láttán görbe derekak sudárrá egyenesednek, legyek aprócska fény nekik, mely szüntelen világít, parány erejét emésztve jobb sorsuk kapujáig. Gyritt Imre Fiatal festőművészt avatott a Hazafias Népfront I. kerületi székháza. Pogány Géza sokoldalú kollekciója sokatigérő tehetség bemutatkozása. Budapesti városképeinek színkultúrája, bensőséges hangja különösen megkapta a látogatókat. De hasonló színvonal jellemzi kompozícióit és emberábrázoló képességét, melynek legszebb példája Joviczky József portréja Othelló szerepében. Gyógyulás, pihenés, szórakozás ! HÉVÍZ PALATÍNUS szálló egész éven át nyitva Napi penzió elő- és utószezonban 109,- Ft A penzióárban benne foglaltatik: napi háromszori étkezés, szálloda A szálló épületében: orvosi kezelés, fürdő, masszázs, fizikoterápia