Magyar Nemzet, 1960. április (16. évfolyam, 78-102. szám)

1960-04-01 / 78. szám

4 RÁDIÓJA TEK-FESZTIVÁL 1960 HAJÓKOFFER Egy jelszituáitagglegény ki akar vándorolni. Útlevélkérelmét visszautasítják. Majd váratlanul mégis megkapja a kivándorlási engedélyt, lelki egyensúlya, élete felborul, barátjával nem érintkezik, szerelmét elkerüli. Felszámolja itteni életét, ingóságait, rengeteg baja van — és végül mégis hazájában marad. Érdekes téma, amit még érdekesebbé avat, hogy vígjáték formájában került feldolgozásra. Ez máris elárulja, hogy nem 1956 telének valamely szomorú emberi drámájáról van szó, hanem egy felemás helyzetbe került ember félszeg kapkodásáról, komikusan anakronisztikus pánikjáról. Mindenesetre jó vígjáték-anyag. Ám e jó anyagból csak akkor kerekedik jó rádiódarab, ha jelemvígjátékot formálnak belőle. Ha komikuma karakterkomikum, ha a szereplők önmagukat és egymást jellemezve valóságos emberekkel népesítik be a hangszínpadot, ha nemcsak felszínes gondolataikat és megnyilvánulásaikat ismerjük meg, hanem társadalmi helyüket, belső világukat, mindazt, ami egy ember helyét a világban meghatározza. A vígjátéki torna semmi esetre sem jelenthet felmentést az elmélyült karakter-ábrázolás igénye alól — sőt, a feldolgozás könnyedsége —mondhatni: rakonpenzációs alapon — még inkább erre kötelez. Mert mi marad egy rádióvígjátékból, ahol a helyzetkomikum nem érvényesülhet, ha a szerző nem teremt karaktereket? A poén, a geg. Boross Elemér Hajókoffer című rádiódarabja egy jó vígjáték-anyag nem teljesen szerencsés feldolgozása. Alakjai inkább arra jók, hogy a történetet mozgassák, mondataikból nem rajzolódnak ki sajátos emberi profilok a hallgató előtt. Rendszerint nem mindig szerencsés“pesti-* jópofaságokat mondanak — ha lelki válságban vannak, akkor is — egyiket a másik után, mintha másképp nem is tudnák kifejezni magukat. Pedig kár az alapötletért és néhány jó formai megoldásért is. Az apróhirdetésre jelentkező ingóságvásárlók között — itt a hangvétel már boltozativá erősödik — akadt néhány kitűnően felvillantott, rövid, gyors vonásokkal is jól ábrázolt karakterfigura. Gál István, a rendező, igyekezett jó környezetet teremteni a szakadatlanul puffogó poéneknek, és gyorsan pergő játékritmussal, ügyes formai ötletekkel pótolni az ábrázolásbeli és dramaturgiai hiányosságokat. A főszereplők — Ráday Imre, Pécsi Sándor, Komlós Juci, Gyurkovics Zsuzsa — elevenül mondták szövegüket és igyekeztek minél mulatságosabban komédiázni. Görgey Gábor NAPLUII Az Eötvös Loránd Tudományegyetem felszabadulásunk 15. évfordulója alkalmából ma délelőtt az egyetem színháztermében ünnepélyt tart. Az ünnepség érdekes színfoltja lesz egy öt képből álló táncjáték, Pillanatképek a hansági építőtáborból címmel. S Fodor János és Papp Júlia, Operaházunk magánénekesei Prágába érkeztek és tegnap este felléptek a hazánk felszabadulási évfordulójának tiszteletére rendezett ünnepségen. A két művész több ízben szerepel április folyamán Csehszlovákiában.* A Zeneműkiadó Vállalat által meghirdetett Operaszövegkönyv-pályázat eredményét március 31. helyett későbbi időpontban teszik közzé, mivel a bírálóbizottságok még nem fejezték be munkájukat a beérkezett pályaművek nagyszáma miatt. A múlt évben Angliában újabb 480 mozi szüntette be működését. 1956 óta ezzel 1181-re emelkedett a bezárt filmszínházak száma. Moszkva és Leningrád címmel Vámos László fotóművész színesfénykép-kiállítása nyílik meg ma délben a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállító termében. A magyar—német kulturális egyezmény idei munkaterve alapján kulturális küldöttség utazott az NDK-ba a felszabadulásunk 15. évfordulója alkalmából megrendezésre kerülő ünnepségekre. A küldöttség vezetője Hevesi Gyula akadémikus, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a delegáció tagjai: Petőházi Gábor földművelésügyi miniszterhelyettes és dr. Kardos László Kossuth-díjas egyetemi tanár. Csütörtökön reggel Bulgáriába utazott a Magyar Néphadsereg Vörös Csillag Érdemrenddel kitüntetett művészegyüttesének tánckara, népi zenekara és három énekszólistája. A művészcsoport két hetet tölt a Bolgár Népköztársaságban, majd a Román Népköztársaságban folytatja vendégszereplését. Ennyit mondtam csak. Aztán megcsókoltam Piroskának a kezét, s hazamentem a szobámba, amelyik a mesterséges állattenyésztés épületében van. Ebergényinek köszönhettem, hogy olyan alkalmas lakhatásom lett, ahol nemcsak villany világított, hanem tanulhattam és hallgathattam rádiót is, mert egyedül voltam. Hazajöttem tehát ebbe a szobába. Az írás, amit kedves látó írt, ott hevert az asztalon, nagy csomóban. Bizony, nagy csomóban, mert annak a nyolc hónapnak minden faját-virágát megírta nagyapám. Igaz, sokáig is írta, mert az ő regéje szerint december tizenötödikén kezdte el az írást, a tavalyi esztendőben. Pontosan tehát annak másnapján, amikor innét Muzsoláról, a baglyodiküldöttség hívására, szárnyas hangyának hazament. S írta egészen ennek a jelen februárnak első hétfő napjáig, amikor az “örökre” szó után letette a tollat, s azt mondta anyámnak: — Hangyák másznak a fejemben, te Zsuzsika! Mivel többet nem is nyúlt a penna után, így kereken hét hétig írta, amit írt. De csak esténként tudott, írni, mert nappal a közös gazdálkodás dolgában járt-kelt, s hányravetette ezzel s amazzal a tervet. Dehát ne kalandozzam el, mint némely ember szokott, hanem folytassam a magam történetét, hogy aztán azon keresztül eljussak én is a bolyhoz, majd megboldogult kedves látónak a betegágyához, s onnét a tanulsághoz, melyet az ő írása és példája nyomán nyertem. Tehát ott állott a nagyapám írása az asztalomon, nagy csomóban. Itt-ott belenézegettem még, s emberséget és jó magyar beszédet csipegettem belőle. Aztán magamba költöztem én is, ahogy ő magáról írta az egyik helyen. S amikor elérkeztem a lelkem legbelsejébe, amit ő oltárnak nevezett, hát akkor ő azt mondta nekem a maga hangján, hogy Pálocska, írd meg a kilencedik hónapot, hadd legyen olyan ez a történet is, mint ■a gyermek, aki kilenc hónappal születik. S legyen csengetyű, amit írsz, mert nemcsak a tanácsba kell csengetyű, ahogy te mondtad egyszer, hanem mindenfelé, s legfőképpen az ifjúságnak. Szegény látó nem hinné el, ha most azt mondanám neki, hogy csakugyan hallottam az ő hangját. Úgy vélekedett rólam, s abban igaza is volt, hogy én nem a képzelem felhői között illogok, hanem a valóság földjén járok értelemmel. Ilyen vagyok most is, azt hiszem. Csak hát, ahogy telik az idő, a valóság tágul. Így valóság lett, az én keserű fájdalmamra, a nagyapám halála, s az lett az írása, ami a szememen keresztül a lelkemre maradt. És ennek a kettőnek a sugárzása folytán valóság lett az is, hogy ő bennem holta után elevenre kelt. Vegye is úgy mindenki, hogy a lelkem lég belsejében Sziromátó megszólalt, s azt mondta nekem, hogy írjam meg a kilencedik hónapot. Írjam meg, hadd egészüljön ki velem, mint ahogy a mindennapi életben is velem egészült ki. Hát én szót fogadtam neki, s a téli este csendjében írni kezdtem. Ennyit, ami idáig írva van, már valahogy el is mondtam. De kínlódva, s mégsem elég jól. Az indulat szorongat engem, hogy az ő szavához képest az én szavam csak szekérzörgés. Ha engednék az indulatnak, apró darabokra szaggatnám a papirost, s ezt a tollat is részlikbe törném, pedig nem is az enyém, hanem Piroskáé. Dehát, ha megfeszülök, akkor sem tudok olyan pillangósan s mégis a szeg fejére írni, mint ő. Haragszom magamra, nohát. De ha már így van, hogy nem tudnak repülni a szavaim, akkor zörögjön a szekerem tovább. Induljon onnét, hogy december tizennegyedikén, a múlt esztendőben, azon a vasárnapon hazament Sziromátó Baglyodba. Helyesen írta ebben a regében, hogy akkor Ebergényi maga mellé vett engem, hogy a tudományos műhelyben hasznára legyek. Egyeztünk is mi ketten elég jól, mert én elnéztem Ebergényinek, hogy gyakran bennem lakott, amikor valami tudományos munkát gyorsan kellett megcsinálni. Márpedig azzal a maggal, amit a bikáktól nyertünk, szorgosan kellett dolgoznia, mert különben az élet szálai a magban elvesztették elevenségüket, s könnyen magukba is haltak. Ilyenkor hiba nélkül és sebesen kellett a kezébe adogatnom a vegyítő szereket és az üvegcsöveket. Ha elvétettem valamit, akkor könnyen kiszaladt a paraszt szentháromság a száján, vagy a góbé isten még gyakrabban. Ez rosszul esett, mert ő sem volt a Dániel oroszlánja, hanem csak egy gyöngyösi finánc fia. S nem esett jól azért sem, mert a mi bolgunkban a paraszt műveletlen és bogos embert jelent, a góbé pedig ötkerekű balgafit. Igaz, ilyen pattogások után Ebergényi mindig megkedvesedett ismét. Tetten én is, hogy nincs semmi baj, mert ha magam is a fináncok zöld szentjeit kezdtem volna emlegetni, akkor a békesség felborult volna közöttünk, s én a mesterséges tenyésztés tudományában hoppon maradtam volna. Én pedig tanulni akartam folytonosan, mint ahogy nagyapám is helyesen írta rólam. Makacs módon csakugyan szeretek, mint némely madár is, mindig előre szökdösóra, s folyton többre. S ha megszimatolok valami új és hasznos dolgot, főleg a tudományban és a gépek világában, akkor arra valóban vadmacska vagyok. De fizetnem kellett érte, ilyen nyelésekkel is. Néha szidtam magam, amikor szó nélkül zsebre tettem a sértéseket, még keményebben is talán, mint ahogy Ebergényi tette. De olyankor eszembe jutott nagyapám, aki a bajban soha nem ugrott az indulat hátára, hanem inkább babrálta az ibolyák tövét. Azt hiszem, jól is tettem, hogy idáig türelmes voltam. S legyen erőm, a kutya mindenit, hogy a jövőben is az legyek. Mert a tudás megérdemli, ha az ember nemcsak a maga kedvére akar tudni, hanem a mások hasznára is. Veszem csak ezt a nemesítést a hasznos állatok dolgában, amit a tudomány már összekapcsolt a mesterséges tenyésztéssel. Nagy dolog ez! Láttam a nagyító szerkezet alatt, többször is már, a bika életmagjának egy cseppecskéjét, vagy ahogy nagyapám írta, egyetlen egy szikráját. Hát az a szikra csupa életakarat és lobogás volt, s benne az élet szálai úgy száguldoztak, mint ezer és ezer számra a parányi repülőgépei, amelyek egymás mellett villongva sokamn rának tova, de egyik a másikba soha nem ütközik. Mindig úgy felgyújtott engem, amikor ezt láttam, hogy a világ hátán éreztem magam, ahogy ül a huszár is a lovon. Onnét, a világ hátáról vártam, hogy elkövetkezzék az esztendő utolsó napja, amely szerdára esett. Azon a napon a bikákat sem ugrattuk, hadd ünnepeljenek ők is. S az Ebergényi utazása miatt, mert a fővárosba volt mehetnékje, már délelőtt szabadságot adtunk magunknak is. Szépen felöltöztem, s mindjárt elmentem Piroskához. Okos és kedves szóval azt mondta nekem, hogy az öreg Szilvesztert vigyük el az ő tűzhelyére. Délben már vonatra is ültünk, hogy elmenjünk a szüleihez, akik egy dunántúli városkában laktak. Az apja kertész volt ottan, s ma is az, az édesanyja pedig ügyes gömbölyű asszony, aki főzni-sütni jól tud. Csaptunk is olyan Szilvesztert, hogy még másnap délután is az asztal mellől indultunk vissza. Úgy láttam, meg is szerettek. (Folytatása következik) Tamási Áron : Szirom és Boly (Magycr rege, az 1958—59 esztendőkből) (35) (Kasa János rárca) Magyar Nemzet Szerelem és halál órája Remarque új regényéről Remarque-nak, a Nyugaton a helyzet változatlan világhírű írójának új regénye egy német katona útját rajzolja meg, egy átlagkatonáét, aki jóformán az iskolapadból került az orosz frontra, s a fronton, majd háromheti szabadsága alatt Németországban szerzett tapasztalatai révén jut el a hitleri háború lényegeinek felismeréséig. Igaz, hogy ez a felismerés csak a tétova és langyos aktivitásig ível; cigarettát ejt le a koncentrációs tábor foglyai mellett, nem szívesen végzi ki az elfogott partizánokat, sőt végül futni is hagyja őket, kineveti a megszállottakat és nem Írisz a győzelemben. Eredményeit tekintve nevetségesen rövid a fejlődésnek ez az útja, tulajdonképpen azonban mégis több, mint tanennyinek látszik: olyan fiatalemberről van szó, aki döntő ifjúkori élményeit a náci rendszertől kapta, fasiszta tanokon nevelődött, szuggerált tömeg mámoros drilljét látta maga körül egy évtizeden át, olyan tömegét, amely miközben "tervszerű elszakadó mozdulatok sajátos stratégiai akciójaként menekült — elhitte Göbbelsnek, hogy még sohasem ragyogott ilyen fényesen a hadsereg szerencsecsillaga. Vagyis, látó lett a rombolók, gyilkosok, őrültek és vakok hadseregében. Remarque regénye jelszándékú olvasmány, kár, hogy ennél több akar lenni. Filozofálni akar, holott a tézisek egyszerű illusztrálásánál többre nem futja erejéből. Figuráinak többsége egysíkú, olykor papírízű. Kompozícióján az az eltökélt elhatározás érzik, hogy a “riportok, beszámolók, hadijelentések, dokumentumanyagok százaiból összeszűrt regény” valóságértékű legyen. Nem lett. Nem lett belőle több, mint Remarque szenvedélyes pacifizmusának, erkölcsi emelkedettségének újabb írásos bizonyítéka, érdekes részletekkel, megható epizódokkal, helyenként kellemes lírával, hasznos tanulságokkal. A keleti front megjelenítése nagyon halvány, nincs benne valóságos élmény, nem hiteles, meglátszik rajta, hogy Remarque Svájcból és Amerikából figyelte a második világháború eseményeit. A befejezés hősét, miután viszszatért a frontra, a szabadon bocsátott partizánok egyike lelövi a hatalmas pofon az addigi 380 oldalnak; valami olyanféle tanítás, hogy a langyosakat az isten is kiköpi a szájából, de igen szerény meggyőző erővel, meglehetősen naivan, a második világháború alapvető társadalmi és erkölcsi problémáitól idegenül.. Ungvári Tamás fordítása kitűnő, előszava azonban, úgy érezzük, kissé eltúlozza a Remarque-“ügy« jelentőségét. (Magvető Kiadó.) (t. i.) ,,erti igazi muzsikái Itakok Beszélgetés Lamberto Gardellivel, az „Ory grófja" karmesterével Lamberto Gardelli, a kiváló olasz karmester jó ismerőse a magyar közönségnek. Rövid időn belül negyedszer vendégszerepel hazánkban. Legutóbbi háromhónapos itt-tartózkodása alatt gazdag művészi tevékenységet fejtett ki: ő vezényelte a Rádióban a Sevillai borbély stúdió-előadását, olasz preklasszikus művekből összeállított szimfonikus műsort adott, s ezenkívül két hangversenyen állt a Filharmonikusok élén. Magyarországi tartózkodásának legfontosabb célja azonban az volt, hogy betanította Operaházunk együttesének Rossini Ory grófja című operáját. A Hanglemezgyártó stúdiójában, a felvétel végén, előbb operai munkájáról beszél az olasz mester. — Az elmúlt évben az Operaház vezetősége felkért, hogy Rossininak ezt a ritkán játszott művét betanítsam és vezényeljem. Noha ezt a Rossinioperát akkor még nem ismertem, hazámba visszatérve áttanulmányoztam a partitúrát és nagy kedvem kerekedett hozzá. A feladat ugyanis nem könnyű. Az Ory grófja Rossini utolsó, talán legérettebb műve, akárcsak Verdinek a Falstaff. Én Pesaróban tanultam, Rossini szülővárosában, s gyakran elsétáltam Rossini háza előtt, ahol annyi szép művét alkotta. De nemcsak tanulóéveim tettek muzsikájának rajongójává, hanem az is, hogy stílusát sallangoktól mentes, tiszta zenének érzem. Megragadott Rossini humora is, amelyhez hasonlót a modern zenében Prokofjev képvisel. — És ha már Prokofjevet megemlítettem, hadd mondjak néhány szót a mai zenéről. Nagyon nagyra tartom Bartókot és Kodályt. De hogy őket az ember csakugyan megismerje, ismernie kell a magyar természetet, tájat, földet és a népet. Erre magyarországi tartózkodásom alatt sok alkalmam nyílt. — A nagy mesterek, amilyenek a zenében például Mozart vagy Händel, a képzőművészetben Michelangelo, az irodalomban Dante és Shakespeare, úgy nemzetiek, hogy ugyanakkor a nemzetek felett is állnak. Azoknak a kortársainknak azonban, az elektronikus zene híveinek, akik közös szisztéma szerint dolgoznak, véleményem szerint nincs nemzetiségük. S a kettő között nagy a különbség. A modern zenéről beszélgetve, elmondta Gardelli azt is, hogy a Hanglemezgyártó stúdiójában most fejezte be Respighi Róma fenyői című művének felvételét. Áradozva beszél a műről: — Láttam a fenyőket, melyek Respighi házát övezik és amelyek a mű megírására ihlették. Ezért kétszeresen is át tudom élni ezt a gyönyörű muzsikát. Ebben az átélésben nagy segítségemre volt a Rádió zenekara is, amelyet világviszonylatban is kiválónak tartok. Lamberto Gardelli, aki bejárta a fél világot, s akit a világ számos nagy városához sok forró siker emléke fűz, búcsúzóul még ezt mondja: — Talán sehol a világon nem éreztem magam ennyire otthon, mint Magyarországon. És ez nem udvarias formula csupán. Azért érzem itthon magam, mert itt igazi muzsikát hallok. Felszabadulásunk 15. évfordulója alkalmából a bukaresti Gheorghe Enescu Állami Filharmónia díszhangversenyt rendez, a Román Népköztársaság Oktatás- és Művelődésügyi Minisztériuma pedig ünnepi filmbemutatót tart Bukarest egyik filmszínházában, itt három napon át újabban készült magyar filmeket vetítenek. * ÁPRILIS PORONDJA * A FŐVÁROSI NAGYCIRKUSZBAN * ÁPRILIS 3-ÁN, VASÁRNAP 1 4-ÉN, HÉTFŐ DÉLUTÁN FÉL 4 ÉS FÉL 8 ÓRAKOR Fenlek, 1964. április 1.