Magyar Nemzet, 1962. augusztus (18. évfolyam, 178-203. szám)
1962-08-01 / 178. szám
m 4 Arcképvázlatok és tanulmányok Bóka László könyve Alig jött ki a nyomdából Bóka László új könyve, amikor már meglehetősen széles körökben izgatottan tárgyaltak a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézete kiadásában megjelent vaskos műről. Ez a "szakmai" körökön messze túlterjedő, nagy érdeklődés nem annyira a "tanulmányokénak szólt és szól — bár Bóka sokoldalúsága, a legelvontabb témát is vonzóan megközelítő stílusa és nem utolsósorban azok a tanulmányai, amelyek "hozzáférhető" helyekről (hetilapok, rádió stb.) jutottak el a legutóbbi években az olvasókhoz, illetve hallgatókhoz, előzetes híreket toboroztak a most megjelent kötet második részének is. Az igazán széles körű siker azonban azé a majd száznegyven arcképvázlaté, amelyekben Bóka elmondja véleményét és ítéletét — nemegyszer csak egy rövid, de markánsan jellemző anekdota erejéig — a húszas évek végén, s a harmincas években kulturális életünk egy-egy alakjáról. József Attilától az apologetikus dzsentri-regényeket író (de Paul Valeryvel levelező) Szemere Györgyig, Móricz Zsigmondtól Tóth Tihamérig, Károlyi Mihálytól az új utakat kereső matematikusnak indult, s őrült "hungarista" ideológussá züllött Bencsik Béláig egymástól sokszor végletesen különböző figurák bukkannak fel Bóka tollának varázslatára. Elvillant arcok, akikről oly líraian — legrégibb emlékeinek rétegeibe ásva — vall, mint Benedek Elekről, vagy akiket (látszólag) csupán a mikrofilológusok figyelmébe ajánl, mint — például — a különös Greiner Jenőt, a vörös hajú közgazdasági újságírót, aki Adynak, Babitsnak, Móricz Zsigmondnak, több jel szerint, gondolatkölcsönző, termékenyítő barátja volt. Berzeviczy Alberttel, a Magyar Tudományos Akadémia — és a Magyar Általános ICC szénbányász R. T. — elnökévelkapcsolatban csak egy aprócska adatot mond el, Bartók Béláról csak tíz sort (s benne két szóval idézve a Mesterit: "Legyetek becsületesek*), de ezekben — mint az arcképvázlatok legtöbbjében — a kor legfontosabb eszméit, társa-dalmi erőit megtestesítő embe-rek lépnek elénk. Mindebből nem következik, hogy az arc-' képvázlatok" színvonala végig] egyenletes. Nem egy "vázlat*, bár felfedezhettünk bizonyos, öncélúságot, amit aztán szeretet-reméltóan enyhít a szerző iro-unikus emlékezése egyetemista] korának szinte megható sznob-] izmusára. Másutt túllő a cé-ron, például ott, amikor a Pe-kár Gyulának valóban hódoló* 1 * (és valóban rossz műfordító)" Radó Antalt valósággal a reak- ció kútfejének, irodalmi köz-, tudatunkból sürgősen (és seprűvel) kirekesztendő figura- naik állítja be, elfeledkezve egyrészt a Magyar Könyvtár, szerkesztésének tiszteletre méltó tényéről, másrészt arról, hogy "Radó bácsi"-ról már senki sem beszél. Az indulati ördöge és a kajánság manócs-kája el-elragadja az arckép-, vázlatok íróját, mindez azon-ban nem vet árnyékot arra a nagy értékre, amit e fontos, sajátos, komplex műfajú írások összessége jelent. Áldásy Antal, a konzervatív történész (és bogaras budai virilista) — ahogyan őt Bóka megrajzolja — mintha egy Krúdy regényből lépett volna ki. Osztem Salamon Pál, a szórakozott tanár Rejtő Jenő legjobb írásai egyikéből, Török Sophie egy finom Duhamel-novellából. Az egész együtt azonban egy nagy Bóka-regény, pontosabban: építőanyaga egy — reméljük, egyszer majd elkészülő —, nagyszabású szépirodalmi műnek, amelynek tárgya a magyar értelmiség útkeresése, tragédiákba botló, de a tragikumokon végül is túllépő története. Bármilyen vonzók is az arcképvázlatok, igazságtalanság lenne nem leszögezni, legalább azt, hogy a nagyobb esszék, tanulmányok elolvasása is tanulságos. Itt van — például — a kitűnő Kosztolányi-tanulmány, amely egy szakfolyóirat sírjából kelt új életre a könyvben. Bóka ebben élesen visszautasítja azokat a "marxista körítésben napvilágot látott, gyermekded nézeteket, amelyek szerint Kosztolányi "született erkölcstelen, "született individualista stb. Ugyanakkor szembeszáll néhány esszé és könyvbevezető túlzó értékelésével is és igyekszik helyére tenni a kiváló költőt és írót, akinek "élete és művészi fejlődése a polgári lét elhatároltságának korlátai között folyt, ám aki olykor sikeresen küzdött ez ellen*. A kötet hosszabb lélegzetű írásai között örömmel olvastuk újra — például — a "Modernség, modernizmus, kritika című tanulmányt, amely eredetileg 1959 őszén jelent meg azÉlet és Irodalom— ban és eredményesen oszlatott szét (új termékeny vitát kezdeményezve) több, a »modernizmus--sal kapcsolatos (azóta már kevésbé kísértő) félreértést. ... E szerény ismertetést írva ingerelt a vágy: hadd szóljak én is, Bókáról szólva, Bóka arcképvázlatai modorában. Hiszen majd húsz éve ismerem a szerzőt és ismerem azt a gazdag anekdota-kincset (vagy, ha úgy tetszik: mitológiát) is, ami írói, tudósi és nem utolsósorban professzori működése körül és köré formálódott. A nemes versenyt azonban kilátástalannak ítélem a magam számára. Így hát megelégszem azzal, hogy szárnyaló ábrázolás helyett gyalogjáró fogalmazással mutassak rá: az elkészült arcképvázlatok és a (még?) el nem készült értelmiségi nagyregény egyik legizgalmasabb, legszínesebb, legegyénibb alakja maga a szerző, az élet és a megismerés étoszát az ötödik évtizeden túl is, ifjonti szenvedélyességgel élvező Bóka László, Antal Gábor Tizenkétezer miniatűr vörösréz bográcsot exportál az Iparművészeti Vállalat ötvösstúdiója Koppenhágába és Lahtiba. Az északi országokban a régi bográcsok kicsinyített mása kedvelt dísztárgy. * Charles Trenet, a híres francia énekes novemberben egyhónapos vendégszereplésre utazik a Szovjetunióba. Másnap délelőtt Ludmilla ezzel fogadta, amikor melléje ereszkedett a strand sárga homokjába: — No, hát megismeri még az egyszerű kislányokat is? — Miért? — Hallja! Tegnap este már azt hittem, csak a filmszínésznők érdeklik. — Miért bánt? — kérdezte Bencze panaszosan. — A látszat néha csal, kedves Ludmilla. — Úgy találja? — Gondoljon csak utána! — mondta Bencze, s boldog volt, mert érezte, hogy egyre folyamatosabban beszél franciául. A kínos-keserves gya-korlat tegnap felkavarta hosz- szú évek óta leülepedett szó- kincsét, s most meglepve tapasztalta, hogy még a bonyolultabb fogalmak kifejezésére 'szolgáló szavak is egy-kettőre eszébe jutnak. Ezt mondta ugyanis: — Igen, a látszat, csal, Ludmilla. Tegnap este zavarban voltamba tegnap délután miatt, s csak azért nem foglalkoztam magával, nehogy , édesanyjának feltűnjék ... — Mi ne tűnjék fel? — Hát hogy... hogy van s köztünk valami... [ — Hát van? — kérdezte alány ártatlanul, s olyan pillantást vetett rá, hogy melege lett tőle. — Tegnap este nem is vettem észre. — És délután? — kérdezte S szemrehányón Bencze.[ — Istenem — legyintett a leány. — A híres író unatkozik, a híres író flörtöl a kis bakfissal... Külföldön váci gyünk, nyár van, szabad... « Igaz? ]» — Ugyan — mondta kin-II lódva Bencze. — Csak nem '[tételez fed ilyesmit rólam? ] — Be lehet bizonyítani az ]»ellenkezőjét — mondta kur' tán a lány. Aztán lehunyta e szemét, lustán elnyújtózott a homokban, s átengedte testét a napsugár csókjainak. Sokáig csönd volt. — Az édesanyja? — kérdezte később Bencze. — Ő nem jön ki a strandra? Ludmilla, ki sem nyitotta szemét, úgy mondta, kissé gúnyosan. — Délutánig kell rá várnia, kedves lovag. Nem jön ki a strandra, félti a bőrét. — Egyetlen lendülettel megfordult most, hogy a hátát süttesse, a napfény megvillant szoborszerű, olajtól fénytől telt, fiatal vállán. — Vagya ráncait titkolja... — tette még hozzá, aztán befúrta fejét a karja közé, s úgy látszott, elaludt. Másnap, az ebédnél, Bencze fellázadt. Titokban lázadt fel, még csak magában. Damianowska egyelőre nem vett észre semmit. Zavartalanul csevegett, az időjárást dicsérte, fitymálta a kosztot, aztán beszámolt egy regényről, amit éppen olvasott. S időnként melegen rámosolygott a férfira. Ludmilla lengyelül csertelt ezalatt a kis tolmáccsal, gyakran összenevettek. Benczét majd szétvetette a tehetetlen düh és a hirtelen fellángolt féltékenység. Alig várta, hogy véget érjen az ebéd. Az aszszonyra most is meleg, megértő pillantásokat vetett — legalább ennyije legyen, gondolta, ha már válaszokat alig kap. Damianowskának azonban szemlátomást elég volt ennyi is, fesztelenül, vidáman beszélt, mindig csak beszélt. Bencze ekkor határozta el, hogy törik, szakad, menekülnie kell. Ő ezt nem állja meg tizenkét napig! Befejezték már az ebédet, a feketekávét is megitták, egy pillanatra szótlanság ereszkedett közéjük. — Nincs kedve csónakázni egyet délután? — fordult hozzá váratlanul az asszony. — Nem akar megint járni egyet a parkban? — kérdezte mindjárt utána Ludmilla is. Bencze biztos volt benne, hogy a leány nem értette anyja kérdését, hisz nem tudott angolul — a két kérdés csak véletlen lehetett. De annál keservesebb véletlen! Először a leányhoz fordult. — Az édesanyja is majdnem ezt kérdezte az imént... — No és? — De hát nem lehetek egyszerre két helyen . ... Most mit csináljak? A lány felvonta vállát. — Amihez inkább kedve van. — S már el is fordult tőle, újból a kis tolmácsnak mondott valami csiklandósat. Megint nevettek. Damianowska a tányérját nézte, hallgatott, várta a férfi válaszát. "Értette volna, amit Ludmillával beszéltünk — tűnődött Bencze. — Lehetetlen! Hisz nem tud franciául!* — No, döntött már? — nézett rá hirtelenül a lány. — Döntöttem. — És kivel megy? — Magával — felelte halkan a férfi. Damianowska várt még néhány pillanatig, aztán intett a pincérnek. — Bocsásson meg — szólt angolul —, de most felmegyek a szobámba. — No? — nézett rá az öröm s a lelkiismeretfurdalás furcsán vegyülő érzékével Bencze. — És a csónakázás? Az asszony elfordult. — Megfájdult a fejem — mondta halkan. S fehér bőrén egy villanásnyi idő alatt a hajáig futott fel a pirossági A vacsorához nem jött le aznap este, s a következő délben az ebédhez sem. Csak másnap este ült ismét közé, bült, a szokottnál is sápadtabb volt. És szótlan, egész este. A hangulat változásából a kis szőke tolmács is megérezhetett valamit, mert maga is szokatlanul hallgatag volt, sietve bekapta vacsoráját, aztán felállt, s a délutáni kézilabda-mérkőzés fáradságára hivatkozván köszönt is el, hogy indul lefeküdni. Anya és leánya csendesen beszéltek egymással lengyelül. Bencze magányosnak, idegennek, öregnek, fáradtnak, kivert kutyának érezte magát. Szeretett volna szólni hozzájuk, de nem tette. Damdanowskát úgysem tudta megszólítani, a lányt meg éppen ezért restellte volna. Ült, kenyérgalacsinokat gyúrogatott, fújta a füstöt. S várta, mikor áll fel végre a két nő, hogy maga is indulhasson. Hogy maga búcsúzzék, ezt orcátlan sértésnek érezte volna. Egy idő múlva végre Damianowskáék kocoghattak a pincérnek, fizettek s felkerekedtek. Tőle barátságosan, de röviden búcsúztak. Elkeseredve állt fel, s nekivágott a parknak. Tíz óra elmúlt, a park néhány sápadt villanylámpáját is eloltották már, feketébe burkolózott körülötte minden. A buja lombú fák alatt koromsötét volt, a szem csak a kavicsos út tompa derengése után tájékozódott. — Haza kellene utazni — dohogott magában Bencze. — Micsoda ostoba történet! Varsóban kellemes társaság várja, ő meg itt gyötrődik ebben és képtelenül kellemetlen helyzetben, mint valami lelkiismeretlen szerelmi szédelgő. Holnap beszél is a tolmáccsal. Hívja fel Varsót és intézze el, hogy utazhassanak! (Folytatjuk) Bárány Tamás: (3 * S) TENGERPARTI NYÁR Mór Nemzet Hazaérkezett a Fővárosi Operettszínház társulata Kedden kéthetes vendégszereplés után megérkezett Budapestre a Fővárosi Operettszínház társulata. A művészeket a Ferihegyi repülőtéren Hadnagy László művelődésügyi miniszterhelyettes, továbbá a Kulturális Kapcsolatok Intézete és a szovjet nagykövetség munkatársai fogadták. A színiház vezetői elmondották, hogy a két hét alatt a társulat összesen 12 előadást tartott zsúfolt házakkal, mintegy 24 000 néző előtt. A művészek ellátogattak a Vörös Proletár Gépgyárba, ahol ötezer üzemi munkásnak adtak hangversenyt. Felkeresték az 1905-ös forradalomról elnevezett gyárat is, ahol több ezer munkás tekintette meg műsorukat. A moszkvai közönség rendkívül lelkes fogadtatásban részesítette a színház együttesét. Az előadások után 10—20 percig is tartott a vastaps és a nézők virággal borították el a színpadot. A művészek felléptek a televízióban és a rádióban is. Szabad idejükben megnézték néhány moszkvai színház előadását, s a többi között találkoztak Richterrel is, aki melegen gratulált játékukhoz. NAPLÓ Augusztus Székely Zoltán művészeti író, műkritikus tragikus körülmények között meghalt. Rengeteg cikk, kritika fűződik működéséhez. Egyformán értője volt a régi és a modern magyar művészetnek. Derkovits életművével több tanulmányban foglalkozott, legutóbb a Magyar Nemzeti Galéria Évkönyvében jelent meg nagy Derkovits-tanulmánya. Nagyobb lélegzetű monográfiát írt Madarász Viktorról. Az utóbbi években műtárgy fényképezéssel is foglalkozott. Halála mély részvétet keltett művészkörökben. Decemberben töltötte volna be negyvenedik évét.# Két világhírű csellóművész: Gáspár Cassado és Maurice Eisenberg — Casals tanítványa és barátja — elvállalta az 1963. évi budapesti nemzetközi Casals-csellóverseny zsűritagságát. G. Francia művészek: Yves Allegret filmrendező és Charles Spaak forgatókönyv-író érkeztek hazánkba a Germinal francia—magyar filmváltozata forgatásának előkészítésére. St Palotai Boris "A madarak elhallgattak« című sajtó alatt levő regényéből augusztus 5-én, vasárnap délelőtt részleteket sugároz a rádió. Magyar festők a XX. században címmel kiállítás nyílt meg a balassagyarmati palócmúzeumban a Képzőművészeti Alap támogatásával. Tájjellegű iparművészeti ajándéktárgyak készítésére pályázatot hirdet a Belkereskedelmi Minisztérium és az Iparművészeti Vállalat, a Képzőművészeti Alappal egyetértésben. A kereskedelmi forgalomba kerülő tárgyak pályázata nyilvános és jeligés, a pályaműveket szeptember 12- ig kell beküldeni az V., Aulich utca 3. szám alá. A pályázatról részletes felvilágosítást ad az Iparművészeti Vállalat művészeti osztálya (V., Kossuth Lajos utca 12.). (§ Franciaországban az idei nemzetközi népitánc fesztiválon a szolnoki Tisza-táncegyüttes képviseli hazánkat. A harminctagú együttes Confolensben és Brestben lép színpadra. Kedden befejeződött az ötödik balatoni nyári szabadegyetem. A részvevők kilenc előadást hallgattak meg. A külföldi hallgatók elismeréssel szóltak a vendéglátásról és hasznosnak minősítették a gazdag kiránduló programmal egybekötött előadásokat. Rotterdamban most kezdték meg Európa egyik legmodernebb hangverseny-palotájának építését, melyben három különböző méretű hangversenyterem lesz, a legnagyobb 2550 személyes. Az építkezés, előreláthatólag három év múlva fejeződik be, s 25 millió holland forintba fog kerülni. .Szerda, 1932. augusztus 1 Vásárhely Júlia A „literátus főkapitány” Nagy veszteség érte 25 évvel ezelőtt a szegedi kultúrát: meghalt Szalay József, akit a haladó magyar irodalom köztudata a "literátus főkapitány" díszítő néven emlegetett. Szalay József nem volt szegedi, de minden idegszálával szegedivé vált ő is, mint a magyar irodalom két nagy klasszikusa: Tömörkény István és Móra Ferenc. Békéscsabán született 1870. február 17-én. Családi hagyományként a közigazgatási pályára kellett lépnie, de egész eszmevilága az irodalom felé vonzotta. Lelkes könyvszeretete egészen a szenvedélyig fokozódott. Könyvtára mintegy 15 000 darabból állott, az irodalom minden ágazatát felölelte. Előszeretettel gyűjtötte az első kiadványokat, a ritkaságokat. Csak Petőfiből mintegy négyszáz első kiadású példánya volt.. Legtöbb könyve mellé megszerezte a szerző ajánlását, autogramját, de sok könyvéhez volt kötve a szerző névjegye, fényképe, nekrológja, gyakran a gyászjelentése is. Hatalmas kézirat gyűjteménye is a legértékesebbek, leggazdagabbak közé tartozott. Móra Ferenc neki ajándékozta az Aranykoporsó című regényének teljes kéziratát. Amikor a jobboldaliak, a fasiszták a nagy írót üldözőbe vették, Szalay megrendíthetetlen barátságsal állt mellette. Erről Móra következő dedikációja tesz bizonyságot, amelyet az Énekek a búzamezőkről című poétikusan szép regényében írt. Szalay Józsefnek, a napsütésben, förgetegben kipróbált barátnak, szeretettel ajánlom ezt a könyvem. Móra Ferenc Móra Ferenc 1924-ben bekövetkezett halála gyógyíthatatlan sebet ejtett Szalay szívén. További egész életét nagy barátja emlékezetének szentelte. Ő rendezte sajtó alá Móra posthumus műveit, éjszakákat kutatott, hogy a szignó nélkül megjelent írásainál a szerzőséget megállapítsa. Számos tanulmányt, emlékezést is írt Móráról Ezek könyvárusi forgalomba nem kerültek, barátai, a szerkesztőségek, kultúrintézmények között osztotta szét. Saját műveit kedves dedikációkkal nyújtotta át barátainak. Írt emlékezéseket, tárcákat, sőt meséket is. De minden munkája között egyik legértékesebb a könyvről írt tanulmánya. Juhász Gyulához is meleg barátság fűzte, de őt már az apa simogató, melengető szeretetével nézte és talán nem lesz érdektelen a magyar irodalomtörténet szempontjából, ha átadjuk itt a legszélesebb magyar nyilvánosságnak néhány kis levelét, amelyeket a nagy költőhöz intézett A következő sorok a sietős hivatali munka forgatagában íródtak, de bizonyítékai annak, hogy volt olyan költője is Magyarországnak, aki az írói honoráriumát maga szabhatta meg... Az igaz, hogy ezt a költőt Juhász Gyulának hívták. Ezzel kapcsolatban a sietős sorok így hangzanak: "Kedves Gyulám! Kérlek, ne feledd, hogy március 27-i Beethoven-ünnepélyünkre ódát írj. Honoráriumát magad szabod meg és magad is olvasod fölé. Az ezt követő levélből az tűnik ki, hogy a Beethovenóda költői tiszteletdíja ötven pengő volt. Szalay József kora uralkodó szellemétől eltérően a kultúrát nem tekintette egyes kiváltságos társadalmi osztályok monopóliumának, forró vágya volt oktatni, tanítani, nevelni, az ismereteket, az irodalom szeretetét mind szélesebb körben terjeszteni, átadni a népnek. A szegedi tanyavilágba ő vitte ki először az irodalmat. Hivatali előszobájában üldögélő huszárja — Patik — nemcsak újságokat olvasott, de verseket, könyveket is, amelyeket Szalay adott a kezébe. Lelkes könyvszeretetéért nyerte el a "literátus főkapitány" díszítő nevet. Könyveit nem tárgyaknak, hanem élőlényeknek tekintette, díszes köntösbe öltöztette. A szegedi szerzők művei vörös szattyán bőrben sorakoztak könyvtárszobájában. Ám Szalay József tisztában volt azzal is, hogy a könyvek élete egy bizonyos geográfiai egységben nem örök életűek. Bensőségesen tárta fel erről is a véleményét: "A magángyűjtemények soroását illetőleg három eset lehetséges. Az egyik az, hogy teljes ([egészükben fennmaradnak, ez ((azonban a legritkábban fordul elő, mert a következő [(nemzedékben már rendszerint ('lankad a gyűjtési lelkesedés, fákkor teher és nem élvezet ( többé a sok ezer kötetnyi ]] könyv. A másik eset meg az, ]] hogy árverési kalapács alá is kerülve, szétszóródnak és másbibliofilek gyűjteményében esetleg évtizedekig élve, az antikváriusok és buktinisták ezer kezén át, belekerülnek a ván[dorlás forgatagába. A harmadik és a legjobb eset az, hogy ]»— mint a Napba a meteorok ]— belehullanak valamely ('nagy könyvgyűjteménybe.* | Az ifjú József Attila verseidnek őszinte csodálója volt. Ér[dekes lenne tudni, hogy József Attila A Szépség koldusa cícímű verseskönyve Szalaynakdedikált példánya jelenleg kiknek a tulajdonában van?... (Remélni szeretnék, hogy valamely közgyűjteményünkbenőrzik. S 1932-ben ment nyugdíjba és ]hivatali szobájából költözköd,ve három-négy ruháskosárban ([vitték utána a könyveket, irodalmi kéziratokat, relikviákat. )Egy ruháskosár színültig telve (volt Ady-könyvekkel, plakettekkel, sajtóközleményekkel és más Adyra vonatkozó emlékekkel. Volt tehát olyan főkapitánya is Magyarországnak, aki pár perces hivatali pihenőjét Ady verseinek olvasásával töltötte. Ám Ady versei fellelhetők voltak éjjeli szekrényén is. Hogyan lehetne a legkifejezőbben jellemezni halála 25. évfordulóján ennek a kései Jókai regényhősnek nagyszerű alakját? ... Talán egyetlen mondatban: a szép szót szerette, a betű rajongó híve volt !