Magyar Nemzet, 1964. szeptember (20. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-20 / 221. szám
Vasárnap, 1964. szeptember 20- EGY ÉPÍTÉSZ FELJEGYZÉSEI A múlt védelme a jövő érdekében mísért :vagyok, aki kiválásából eredően a jövőnek él, többre becsüli a keletkezőt az elmúló-elül. Ez szabja meg helyét a társadalomban, viszonyát a tennivalókhoz. S ennek a viszonynak az alapja nem lehet más, mint az újat, a jobbat akarás. S mégis, éppen az építésznek most a múltért kell szót emelnie. A múltért egy városban, amelyet szeret, a múltért egyáltalán városokban, hiszen lényeges tulajdonságuk a városoknak, hogy múltjuk van. S azért is, mert mint építész tudja, érzi, hogy mindaz, amit ma építünk, minden újszerűsége ellenére mennyi szállal — hely, szokások, anyagok, méretek, arányok, formák — tapad a múlthoz, a város az ország múltjához. Szót kell emelnie az építésznek, mert a város múltjának megbecsülése körül haladás, eredmények mellett még mindig, napról napra problémákat lát, sőt hibákat vét. A műemlékvédelem éppen újabban sok sikert ért el, sok híve van, de vannak ellenfelei is, akikkel újra meg újra meg kell küzdenie. Más téren pedig a múlt védelmének még a szervei, a törvényei is hiányoznak, még inkább a készség hozzá. Mert nemcsak mint építész, nemcsak épületek, városképek pusztítása miatt szólok, hanem az épületekhez, városképekhez tartozó sok egyéb, kisebb dologért is. Például emléktáblákért, kerti vendéglőkért, bútorzatokért. S itt válhat a téma hálássá, mert az elmúlt dolgok nosztalgiája — Krúdy sikere a megmondhatója — sokakban él, egyben félreérthetővé, hiszen olyanok együttérzésére találhat, akik többet s mást sajnálnak a múltban, mint egy város emlékeit. Mi a KV Az, hogy napról defoltról napra történik valami, ami arra vall, hogy a város múltját nem helyesen értékeljük, kis áldozatokkal, vagy akár áldozat nélkül is megmenthető dolgokat pusztítunk. A jövőt pedig ezzel nem szolgáljuk, mert a múlt eltüntetésével nehezítjük azt, hogy kialakuljon, megerősödjön a városlakók közösséggé válása, emberies együttélése, erre való igénye. Ez látszólag túl messzire lendülő következtetés, de végső soron így van: egy város nevelő, asszimiláló ereje nagymértékben arányos a múltjával — azzal, amit tárgyi emlékekben, kisebb szokásokban, dolgokban láthatóan is őriz, mert napi életét s így karakterét is jórészt meghatározzák. Lakóit valami rendhez szoktatják. Egyaránt gondolok tehát arra, hogy érdemes épületek a helyükön megmaradjanak, üzleteket ott találjon az ember, ahol megszokta, mint ahogyan annak is van jelentősége, hogy ismerős postás naponta ugyanabban az időben hozza a leveleket, autóbuszok az ismert sarkokon álljanak meg. FnitfpszPít dolgokkal kezítpiebiendem A Vigadó megtartása szinte a mai napig kemény viták tárgya volt. A margitszigeti Ybl-fürdő eltávolítása, éppenséggel anélkül, hogy helyébe más, új, szebb került volna, már elpanaszolt dolog, noha fájdalma még nem múlt el. Nincs is kedvem azóta a felső szigetre járni. A Fő utcában, Budán voltak rozoga régi házak, ös- szefüggő csoportban, ezeket érdemes lett volna helyreállítva meghagyni, hogy lássuk, milyen volt valamikor ez az utca, különben még a neve is elveszíti értelmét. Hiszen egy eltűnő régi városrésznek, a Vízivárosnak volt a fő utcája. A tabáni templom előtt volt egy formás kis előtér, ez most eltűnt, mert lebontották a házat, ami képezte; a ház öreg volt, kicsi, rozzant, de hát talán lehetett volna helyreállítva valamire — például cukrászdának — felhasználni ilyen szép helyen, egy korábbi városréteg maradványaként. Annyi rengeteg jellegtelen, semmitévő, sőt összedűlni készülő ház van még a városban, miért ilyenekkel kell hát sietni? Olyanokkal, amelyek helyük, csoportosulásuk révén képet adnak a múltról. Olykor még egyetlen ház is megteszi ezt. Nemrégen Varsóban járva, új, széles utcákon, vadonatúj házak között, akár egy koloniális városban — hirtelen megpillantottam egy öreg kormos bérházat, olyasfélét, amilyen nálunk a Terézvárosban sok akad — itt azonban az egyetlent, ami a pusztulásból megmaradt —, és megrendültem. Ez az egy ócska, csúnya ház hirtelen valami mélységet tárt fel — akár olykor egy hang hallatán az emberi emlékezet —, azt az érzést, hogy itt valaha egy másik város volt. A krisztinavárosi Déryné — volt Auguszt — cukrászda patinás, hangulatos, sőt kényelmes ,belsejének oktalan széthordását nemrégen mint levélíró szóvátettem, s ez még az építészethez, a belső építészethez tartozik. Kár az ilyenekért. Magam is félek, mint egy másik levélíró, mit találok majd a megújított Belvárosi Kávéház megszokott belseje helyén. Itt sem műértékekről van szó, hanem arról, hogy egy várost részben éppen ilyesmik tesznek várossá — olykor régi kacatok, céh jelvények (ki sírná mégis vissza a céheket?), kutak, kövek, feliratok, sőt akár pusztán belső falburkolatok, bútorok. Hamarosan talán kirámolják az Apostolok sörözőjének bokszait is, mert csakugyan nem éppen kényelmesek, de hát megszoktuk őket. IW VI*!f*m ^ ennek Y CICIM, bármikori, tetszés szerinti — ki tudja kinek a tetszésétől függő — lehetősége nincs rendjén. Nem érzi magát jól egy városlakó, ha megszokott helyeit, dolgait gyakran s érzése szerint feleslegesen változtatják. Minél inkább s mély szükségszerűséggel változnak körülöttünk a világ dolgai, a valóban fontos dolgok, annál inkább kellene megszabni olyan kisebb dolgokat, amelyeknek a jelentősége talán nem is más, csak az, hogy ott vannak, maradnak, ahogyan tudtuk, megszoktuk. Minderre talán első ízben akkor gondoltam, amikor néhány éve meghökkenéssel láttam, hogy a Krisztina téri templom faláról eltávolították a táblát, mely tudatta, hogy Széchenyi István itt tartotta esküvőjét. Vajon milyen veszélyt rejtett magában? Széchenyi történeti szerepét mindig is sokféleképpen fogják értékelni, éppen mert sokrétű, nagy ember volt — de hát szobra ott áll a főterek egyikén, utca, hegy, híd, rakpart van elnevezve róla. Az pedig, hogy itt valaha egyházi esküvőt tartott, arra talán nem volna érdemes, hogy most utólag megörökítsük, viszont arra sem szolgál rá, hogy emlékét eltávolítsuk. Szegényebbek lettünk a régi Nemzeti Színház oszlopfőjével is, amit egykor megmentettünk, s a Múzeum körút sarkán később a gyepre helyeztek — ez szép gondolat volt —, az aluljáró felépítése óta eltűnt. Nemrégen meg azt olvastam, hogy eltávolították Podmaniczky Frigyes emléktábláját a Rudas László utca sarkáról. Az emléktáblát elvinni, nem tudom, helyes-e. Nem láttam, mi állt, talán korrigálni való is lehetett rajta, de azt tudom — és ezt Kovalovszky Miklós időközben megjelent cikke megerősíti —, hogy Podmaniczky 1873-tól 1903-ig a Fővárosi Közmunkák Tanácsa tevékeny, rátermett alelnöke volt, s hogy Budapest, a belseje, úgy, ahogyan ma használjuk, szeretjük, külföldieknek büszkén mutogatjuk, igen nagy részben ezen időszakban s a Közmunkák Tanácsa működésének eredményeképpen épült. A körutak, a Népköztársaság útja, a Duna-partok, a hidak, hídfők, a középületek, ahol az olykor többszörös névcserék után már a kalauzok, taxisofőrök sem ismerik az újakat. Történészeknek is nehéz lesz majd kinyomozniuk egykor, hogy mi hol történt. Sőt, olyasmi sem szolgálja a tájékozódást, hogy például a zugligeti volt 81-es és a hűvösvölgyi volt 83-as villamos számát az útirány bárminő megváltoztatása nélkül megváltoztatták; a régi számokat egy fél életen át megszoktam, az újakat képtelen vagyok megjegyezni, s ha kérdik tőlem, megmondani. Azt se, hogy melyik most a Magyar, a Madách Színház a többszöri névcsere után. A Vígszínház talán most már újra a régi. Más, új elnevezések tömegéről nem is szólva. A Fehér Galamb vendéglő a Várban miért lett hirtelen Fekete Holló? Vajon, ha a Gundelétterem, a Royal, a Gellértszálló megtarthatta a nevét, mert méltó rá, s megtartása célszerű is volt, nem lehetett volna ugyanezt az elvet követni még néhány más dologgal is? Például a »Zserbó*«-val? S — ha már vendéglátó helyekről van szó — megtartani vagy visszaállítani a Central Kávéházat a város közepén; egyetemi, irodalmi emberek csendes, kedvelt dolgozó, beszélgető helyét? Van azonban valami hangulati, atmoszferikus vonása is az ilyesminek. Az eligazodás az otthonosság érzésének egyik lélektani alapja. Az idegenségének pedig az ellenkezője: a kiismerhetetlenség, a bizonytalanság. Helyes-e egy várost a lakói jó része számára s nem szükségszerűen szinte idegenné tenni? Elvenni, legalábbis csökkenteni azt a lényegében ártalmatlan nevekből, számokból eredő jó érzést, hogy ez az a város, amiért s ahol élt, él, élni akar. Állandó riadalomban hagyni, hogy mit, mikor, hol talál, vagy egyáltalán megtalál-e? Sőt ez még az idegenforgalom ügye is. Párizsban például minden látogató meghökkenne, ha a Boulevard St. Michelt, az Odeon színházat más néven találná, vagy a Café de la Pacix-t nem találná. S ez nemcsak utcaelnevezési bizottságok ügye, hanem mindenféle elnevezéseké, átkereszteléseké, amelyekre nincsenek külön bizottságok, de amelyeknek valamiféle felelőssége, következménye együttesen mégis van, s amihez éppen ezért valami egységesebb s józanabb hozzáállás, elvi alap kellene. Tisztázni a határt, mit nem lehet megtartani s mit lehet, meddig szabad menni egy városban a csereberélésekkel, s meddig kell őrizni — éppen ilyen kis dolgokban, tárgyi emlékekben — a múltat. Miként Lengyelországban, Csehszlovákiában is őrzik. Temperamentumos ü gyünk, ilyen a hírünk, s a probléma talán részben innen ered. S itt szólal meg bennem újra hangosabban az építész — mert igazában közben is szólt —, hiszen építeni csak földön, alapokon lehet, s az alap csak ez a föld, a megmaradt, s megtartható múlt lehet, s hogy ezek a dolgok összefüggnek, még egy-egy épületben is, s még inkább egy egész városban. Itt kis dolgokról volt szó, de együttvéve mégis fontossá, naggyá válnak: részeivé az otthonnak és hazának. Granasztói Pál A névváltoztatásokról, csereberélésekről egyébként sok szó esik, itt csak utalok rá. Van gyakorlati része, nehéz eligazodni egy városban. Magyar Nemzet A Párizsban évente kiosztásra kerülő Testvériség-díjat Vercors francia írónak ítélték, „Állatkert, avagy az emberbarát bűnöző” című színművéért. A darab a fajelméletet támadja. A moszkvai nemzetközi filmfesztivál mellett a szovjet filmesek újabb fesztivált szerveztek. Leningrádban kétévenként megrendezik a szovjet film versenyét Ciprius kicllítója a Szépművészeti Múzeumban /] hetvenöt éves nagy belgylia művésznek ez az első kiállítása Budapesten. Mégis kevés művész hatotta át erőteljesebben a Horthy-fasizmus évtizedeiben a haladó magyar képzőművészetet, mint a fekete-fehér műfaj mágusa. A húszas évek végén — mikor először jelentek meg nálunk Masered metszetei — számos alkotása illusztrálta a különböző munkásmozgalmi kiadványokat. Lassanként beszivárogtak képregényei is a Horthy-Magyarországra, ezek a műfajt teremtő fametszetsorozatok: -Egy ember passiója*, -Az eszme*, -A mű*, -A nap*, baráim könyve* stb. Ezek a szűkszavú, forradalmár alkotások fokozatosan bekerültek a magyar munkásság életébe, tanultak belőle a szocialista képzőművészek, hatósugarába került a magyar művész- és íróvilág haladó rétege. Ekkor talán csak annyit tudtak róla, hogy Romain Rolland barátja és harcostársa, az első világháború idején Rolland lapjának, a Génfben megjelenő Le Feuille-nek rajzolója, ő illusztrálta a Jean Christophe-ot, Zola Germinalját, Hugó regényét, A tenger munkásait. Olyan óriásoknak lett kongeniális társa, mint Shakespeare, Villon, Erasmus, Lev Tolsztoj, Verhaeren. És ♦megírta* a képregényeket is. /'“7/Hallatlan erő és félreérteethetetlen mondanivaló volt ezekben a képsorozatokban, az emberi gondolatoknak és érzéseknek roppant tárháza, az élet valósága és igazsága, tudatos közreműködés a haladó emberiség harcában, felelősségvállalás a munkásság felszabadítása és a béke érdekében. Drámák és tragédiák, forrongó érzelmek, leplezetlenül, őszintén. Ilyen a világ, ilyenek az emberek. Segítsünk rajta művészetünkkel is, hogy jobb legyen. Ezzel függ össze az a mívesség, páratlan művészi gond, amellyel tökéletesítette ezt a klasszikus műfajt. Elmélyedés a témában és a téma kifejtésében. A részletek alig összemérhető gazdagsága s jellemző ereje, az arány és mérték tisztelete, amely még a romantikus ívelésű lapokon sem szorul háttérbe — mindez egy olyan művészt jellemez, aki nélkül más és kevesebb lenne korunk művészete. A nagy humanista művész keserves életet élt át a második világháború idején. Tenger melletti otthona elpusztult, ő maga pedig Párizsból menekült az emberek tízezreivel együtt a náci megszállók elől. De a sors még kegyetlenebb: műveinek eredeti példányai, a dúcok, rajzai és festményei jórészt áldozatul estek a háború viharainak. A művész töretlen erővel fogott hozzá új művek alkotásához, s a barátainál, tisztelőinél levő régebbi metszetei, rajzai, illusztrációi összegyűjtéséhez. Fájdalom, öröm és küzdelem, alkotó erő — így élte meg hetvenötödik életévét, 1964. július 30-án.Tasereel ma is fiatalosan Iiil gondolkodó és kereső művész-mester. Időtlenül modern, mert megtalálta mondanivalójához az adekvát, félreérthetetlen formákat, kifejező eszközöket. Klasszikus vagy modern, romantikus vagy szimbolista, talán expresszionista? Igen és még sok minden. Mindez benne van művészetében. Tudatosanösztönösen, kiegyensúlyozottan, alig kielemezhetően. Ez talán egyik kulcsa művészete megközelítésének. És ugyanakkor — ez a másik kulcsa — sajátos képnyelvének alapja és ihletője az a törekvés, hogy mindig megtalálja kapcsolatát a mű lüktetésével, napjaink ritmusával. A művész fejlődése nem állhat meg. A külső világ hatása, belső élményei újabb célok felé sarkallják. Ezt bizonyítja a Szépművészeti Múzeum gondosan rendezett kiállítása is, mely Masereel utóbbbi éveinek terméséből mutat be száznál több fametszetet, rajzot, akvarellt és olajfestményt. A témakör talán csak kissé bővült: a munkások élete és harcai, a nagyváros számos arca* tájak, állatok jellegzetes masereeli képei mellett ott láthatjuk a »Roumain Rolland emlékére* című megható lapját, vagy a *Baudelaire emlékére* című metszetét, amely megjelenítő erővel ábrázolja a szimbolizmus nagy költőjének világát, vagy a szatirikus hangúRészvénytársaság*-ot és aDetektívregény*-t. Újszerű utakat keres az Isteni Színjáték című film díszleteinek tervezésénél. Az egész korszakot, melyet a kiállítás bemutat, az érettség belső és külső egyensúlya jellemzi, az oldottabb formálás, a részletek kimunkálása. Olyan csodálatos gyümölcsei vannak ennek a tökéletessé csiszolódott művészetnek, mint a •Szőlő*, melyben szinte eszközök nélkül teremti meg a természet tökéletességének atmoszféráját, vagy a »Kozmosz* megrendítő kompozíciója. Ha rajzaival és vízfestményeivel egyes kiadványokon olykor már találkozhattunk metszetei mellett, most közvetlenül is szemlélhetjük a belga művész festményeit. Masereel, ha nem lenne a fametszet egyedülállóan nagy mestere, festőnek sem lenne kisebb formátumú egyéniség, mégis a grafikus gondolkodása és kezejárása, ami jellegzetes vonásokat kölcsönöz mindenfajta alkotásának. Így testben-lélekben fiatal’ művész mutatkozott be budapesti kiállításán, a hetvenöt éves Masereel, aki talán csak most fog majd hozzá, hogy learassa érett korának érett gyümölcseit. Flórián László FIMM Maserec fametszete: Szőlő NAPLÓ Szeptember 20 A sport a görög művészetben címmel az olimpiai játékok jegyében kiállítás nyílt szombat délelőtt a Szépművészeti Múzeumban dr. Szilágyi János György rendezésében. A tárlat ízelítőt ad a képzőművészet és a sport kapcsolatáról az i. e. VI. század közepétől az i. sz. III. századig. KJ Guineában decemberben rendezik meg az első afrikai művészeti és művelődési fesztivált. A fesztivál célja: bemutatni az afrikai kultúra és művészet reneszánszát a független országokban. Cervantesnek, a Don Quijote szerzőjének kalandos életét viszi a vászonra King Vidor, az amerikai filmrendezők doyenje. Utána visszavonul a rendezéstől és emlékiratait állítja össze. Békeffi István, a svájci Asconában élő magyar író, akinek Nyugaton írt filmjeit nálunk is vetítik, feleségével, Turay Idával háromhetes látogatásra hazajön. A francia Odéon színházban leleplezték Albert Camus szobrát. A Massy Művelődési Központban dokumentumokból, fényképekből és kéziratokból kiállítás nyílt. Görög amfiteátrum mintájára építenek szabadtéri színpadot az Egyesült Államok Michigan államinak Ypsilanti városában. Az 1966-ban elkészülő színházban nyaranta nagy európai színházi együttesek szerepelnek majd. A világhírű szovjet Állami Pjatnyickij Népi Tánc- és Énekegyüttes október elején hosszabb turnéra utazik az NDK-ba.