Magyar Nemzet, 1965. október (21. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-24 / 251. szám
10 KÉT NŐ KÖZT Marivaux vígjátéka a Nemzeti Színházban Fiúnak öltözik • lány — jó, ezt már ismerjük, ebből víg bonyodalmak szoktak kerekedni színpadon. Az ilyesmi témát ládarakományszám rágják az egerek a színházak padlásain. De ha a fiúnak öltözött lány nadrágban kiadja magát a saját szobalányának, ez már valami, erre már érdemes egy kicsit odafigyelni. Hogy is: tehát egy lány, aki kiadja magát fiúinak, fiúként aztán kiadja magát lánynak, de más lánynak, mint aki? Sajátlagos eset. Nézzük csak! Mindig megkapó, ha valaki, akár egy író, a régin módosít egy kicsikét, matat rajta valamit, csavar rajta egyet, babrál vele, hogy fölfrissítse. Ebből mindig kisülhet valami. Ennél már csak az a megkapóbb, ha valaki, akár egy író, valami újat csinál. Vagy, mondjuk, egy színház csinál valami újat. Az is megkapó lenne. De ez a ritkább s ha követelhető is, teszem azt, egy élő színháztól, semmiesetre sem várható egy halott írótól, pláne, ha már épp kétszáz éve halott, mint Marivaux, a Nemzeti Színház e pillanatban aktuális szerzője, a Két nő közt című, elragadó vígjátékéval. Marivaux matatásaiból a régi témákon csakugyan kisült valami. Kisült például a francia vígjáték csevegő, friss, fordulatos, csipkelődő párbeszéd nyelve — igaz, kisültek belőlük mellesleg a manvaudage-nak nevezett, elviselhetetlen affektációk is, de azokat a francia színpadi ízlés szerencsére kiirtotta, közben a színházi portájáról — kisült a szellemében és a dikciójában egyaránt gyorsmozgó, vígjátéki nagy francia dialóg, a pergőtűz, amelyet hol élessel, hol vaktöltéssel lődöznek egymásra francia szatírák és francia bohózatok figurái. Marivaux tett valamit a témák limlomja között a francia színpad jövőjéért. Beszélni, fecsegni, csevegni tanította, elegáns nyelvmesterként, drámaíró-utódait, s beszéd közben egy kicsit, icipicikét, gondolkodni is. Musset másként szól könnyű kis darabjaiban, bizonyára gyakorlatlanabbul, ha Marivaux nincs, nem is beszélve Scribe-ről, Sardou-ról, Achardról. De holtbiztos, hogy Anouilh is másként fog neki a színpadi gondolkodásnak és ötletből ötletbe, gondolatból gondolatba bujkáló-öltődő párbeszédeinek, ha Marivaux történetesen hiányzik a francia drámairodalom történetéből. Filológiai szorgalom talán még Giraudoux drámai családfáján is ki tudna mutatni egy mellékágat, ahonnan beszivárgott valamelyes Marivaux-örökség s a fiatal Billetdoux-nak sem kellene szégyenkezve takargatni, ha a türelem kikutatná a rokonságot vele. Marivaux tehát megtette a magáét a francia dráma jövőjéért Ja, igen, megtette a magáét értünk is, ha mosolyogva eszünkbe jut néhanapján a tegnapelőtt bemutatott vígjátéka, a két nő közt. Elragadóan mulatságos darab, a csacsik rafinériájával fölépítve, olyan átlátszó fordulatokkal, hogy kiszámíthatóságuk szerzi egyik meglepetést a másik után. Csacsik rafinériája? Talán nem is. Inkább a nagyon gyakorlott színpadi rókáké. Másnak nem is jutna eszébe a fiú-lány átöltöztetésen belül megcsinálni az újabb átváltozást s vissza-visszarázni nadrágjából a lányt a szoknyájába, hogy a semmi kis mese olyannak látsszék, mintha valami volna, mintha az előre kiszámítható valami váratlan volna. Marivaux ege az a derültség, ahonnét soha nem csap le villám, és ez igazán meglepő. S megtette a magáét ez a tisztes és ravasz, alig valamitmondó klasszikus vígjátékért a színészekért is, a színházért is , s azok is megtesznek most érte mindent a Nemzeti Színház aranyos, vidám, ragyogó előadásán. Ha úgy látszik is, hogy ez a vígjáték a saját fényes széljárásaitól, a szerepei sodrától, önműködően tud futni, mégis nagyon sok finom hajhogy abban a sűrűn visszatérő, eszmei-gondolati szélcsöndben, amely a darabban minduntalan beáll, el ne akadjon. Ezek a hajszálrugók percegnek Both Béla rendezésében igen pontosan, nem hallhatóan, nem is látványosan, de azzal a műgonddal és ízléssel, olyan stílusérzékkel, ahogyan egy ilyen csalafinta fantáziával előállított játékban szükséges. Ugyanilyen tartózkodóan kellemes, pasztellben tartott művészi munka Varga Mátyás színpada és Vágó Nelly jelmezterve. Abban a szélcsöndben, amely Marivaux művét gondolatilag körülveszi — hiába próbálnak különböző tájékoztatók valami szatirikus társadalomrajzot beleláttatni — a darab igazi sebességét a színészi játék adja, és persze az a nagyiramú, sistergő fordítás, ahogyan Kolozsvári Grandpierre Emi nyelvén Marivaux beszélhet. Három kétségtelen színészi remeklést: Berek Katalinét, Sinkovits Imréét és Agáról Gáborét mindenesetre följegyezhet magának a százhetvenöt éves magyar színjátszás története. S ez a mondat nem a fogalmazás kényelme miatt hangzik így, hanem azt is jelenti, amit mond: a három alakítás színháztörténeti értékű. Berek Katalin a mindig nagyon hálás nadrág-szerepeknek megteremti az egyetlen, és talán utánozhatatlan mintapéldányát, voltaképpen a nadrág-szerepek alkonyán. Nemhogy nem könnyű, de rendkívül nehéz ezt a szerepet, amelyben nőnek nővel mármár viszonyt kéne kezdeni, olyan ízléssel, annyi kedves ötlettel, lovag-hetykeséggel és leánybájjal eljátszani, a kettőt folyvást elkeverni egymással, hogy a nézőben bizonyos viszolygás ne ébredjen. Ezt a bravúrt mutatja meg Berek Kati játéka: végigviszi a parázson a nézőt úgy, hogy egyetlen hólyagot nem húz a talpán. Sinkovits Imre is ilyen kettős képet ad egy inas figuráról: slamposan elegánsat, faragatlanul finomművűt, bumfordi ravaszat, a lássan fölényeset. Első hangütésével megszólaltat egy világfi csavargót, egy blochard-t, aki toprongyában is választékos, legalacsonyabb észjárásában is filozófus, és ezt a dupla hangot, ezt a saját terc-kíséretét, végig tartani tudja az egész alakításon. Homogénebb szerep a szokványos Arlequin-alak, a másik inas. Agárdi Gábor játssza, messze minden szokványostól, kivételes eredetiséggel, olyan új, összefüggéseiben, típusteremtésben új színészi leleményekkel, amilyenek azzal a veszéllyel fenyegethetnek, hogy egyszerre el fognak szaporodni a magyar színpadokon, akkora az utánzásra ingerlő hatásuk. Sok eredetit a szerep valódi színezettsége hiányában Tordai Teri nem tud kitalálni egy sztereotip, íróilag egy síkon tartott grófnő alakjában, de színészi megoldásai így is igen kedvesek, vonzóak és finoman humorosak. Úgy tűnik fel, hogy a póruljárt, hozományvadász udvarló szerepében több a karakterizálható vonás, mint amennyit Fülöp Zsigmond megtalált benne. Egy harmadik inas alakját Suka Sándor is szürkébbre festi, mint amilyenre talán árnyalható volna. Semmi baj nem volna a Nemzeti Színháznak ezzel a Marivaux-előadásával, ha az ember érezné, hogy a francia vígjátéki hagyománnyal való gazdálkodás egy nagyobb, átfogó műsor-koncepció része s a színház ezzel a bemutatóval, ahogyan egy nemzeti színháznak időnként kötelessége is, egy stílust, egy gondolatkört, egy hagyományt , a színháztörténeti múltat kívánja föltámasztani. Nagyon jól lehet, persze, a Marivaux-vígjátékon szórakozni így is, hogy nem része egy tervnek, csak jó színházi este. De jobban lehetne örülni neki úgy, ha része volna. Bár — ezt is őszintén meg kell mondani — a Nemzeti Színháznak e pillanatban is, ezután is, lenne mit föltámasztani a színháztörténeti, meg nem-színháztörténeti jövőn is. Mátrai Betegh Béla Magyar Nemzet .Vasárnap, 1965. október 24. KOLDUSOPERA Brecht a Madách Színházban Lehetséges, hogy Bertolt Brecht világszerte legnépszerűbb művét, a Koldusoperát is eléri a szem- és szívgyönyörködtető színház sorsa? Ebből is rafinált ínyencfalat lett, a színházi élvezetek konyhaművészete, mely ellen Brecht fáradhatatlanul és oly keserű dühvel küzdött egy életen át? Lehetséges, hogy éppen azokat a bejáratott idegpályákat és emóciókat mozgatja meg közönségében, amelyeket a Brecht által végletesen elítélt polgári színház oly könnyedén hozott működésbe csiklandozó és könnyfacsaró mechanizmusával? A világslágerre felkapott songok vajon nem ugyanazokat a sztereotip élethelyzeteket szövik át közönségében andalító dallamukkal, mint a nagy operettmelódiák, melyek rádöbbentés helyett olcsó gyógyírt adnak sérült kispolgári érzelmekre? Nem vette birtokba ezt a művet is az olcsó igényekre dolgozó illúzió-ipar? Brecht már az 1930-as ősbemutató után gyanakodott: idegesítette a váratlanul nagy siker, úgy látta, még mindig túl sok engedményt adott az érzelmi gourmandoknak, akik az élet csúfságát feledtető finom falatokért járnak színházba. Semmit sem utált szenvedélyesebben, mint az érzelmes csámcsogást. Brechtnek e gyanúra volt oka ugyan, de a következményektől nem kellett félnie. A Koldusopera zseniális csapda ugyanis. Nem arról van szó, hogy túl sok engedményt ad a konvencionális élvezőknek — csupán egy módszerről, mely az illúziót és az illúziók rombolását egyszerre tálalja. Szépen kipingált kulisszákat rak elénk, hogy azután egyetlen nyers mozdulattal el is rántsa. Úgy kritizál, hogy először engedi, hadd ringassuk bele magunkat a történetbe, éljük át a mesét — majd hirtelen szétpukkasztja az egész színes hazugságot és mi, akik már-már elandalodtunk, nemcsak a fonák színpadi fordulaton, hanem önmagunkon is kénytelenek vagyunk nevetni. Nemcsak mulattat tehát, hanem megszégyenít, nevetésemet óhatatlanul magam ellen fordítja, a következő csapdánál már óvatosabb vagyok s e lassan gyarapodó óvatosság előkészíti a brechti célt: ne csak szórakozz, hanem gondolkozz is, komoly dolgokról beszélek. E csapdarendszerben azonban éppen az a zseniális, hogy e lassú öntudatra ébresztés nem válik örömtelenné, nem veszi el a kedvünket a komolyodó játéktól: továbbra is szabad, sőt, kell nevetni. Ez a nevetés lehetett kissé gyanús Brecht számára. Pedig valójában azt jelzi, hogy az író elérte a célját, a közönség vette a lapot. Mert e különös drámai kettős könyvelés egyidő után már csak azok számára mulatságos, akik megértették, hogy nem csupán mulatságos, amit látnak. Aki ezen a racionális katharzison kívül maradt, értetlenül és savanyúan ülhet a nézőtéren. Mint ahogy — bármily hihetetlennek hangzik — sok koldusopera-előadáson láttam ilyen savanyú figurákat mosolytalanul darvadozni. Különösnek látszik első pillanatban a Madách Színház vállalkozása. Már az 1958-as fiatalos frisseségű főiskolai vizsgaelőadás váratlan sikert hozott, majd nagy szériában játszotta a darabot két évadon át a Petőfi Színház. Láthattuk Burianék és a Berliner Ensemble produkcióját is. Azt gondolnák, hogy a siker tartalékai néhány évre kimerültek. De a Madách Színház premierjének kirobbanó sikere és az újraértelmezett, újabb színeket felfedő előadás érdemben igazolja a vállalkozást. Ez az előadás újabb többletet ad az eddigiekhez. Ádám Ottó rendezésében az egyéni invenciónak és egy rendkívüli gonddal kidolgozott összegezésnek a találkozását látjuk. Nem a darab valamelyik rétegét emelte ki és hangsúlyozta, hanem felszínre hozta valamennyit s e szintézis most már nem egy előadásbeli kuriózum, hanem a teljesség élményét kelti a nézőben. A brechti elmélet és a gazdag anyag teljes egységben jelenik meg, természetesen magától értetődően, mélységes igazolásban. Ádám Ottó állandó éberségre, belső felkészültségre kényszerít, anélkül, hogy elrontaná a játék örömét, ügyetlen stagnáló helyzet, mondat, figura nincs ezen a színpadon, mint egy zenekar dirigense, minden egyes hangszerre szakadatlanul odafigyel. Mindenre van gondja és mindennek az ellenkezőjére is, ha elénk helyez valamit, pillanatig sem hagyja nyugodni az előadás dinamikájában és dialektikájában. Egyetlen mozzanat sem jelenti csak önmagát, hanem önmagának a fonákja is egyszersmind, még e sajátos ábrázolás módszereit, magát a darabot sem hagyja megpihenni babérain. A gúny ezzel az öngúnyos felhanggal válik igazán hitelessé. S rendezői egyéniségének ereje azért olyan imponáló, mert éppen e tág hangzású sokszólamúságban teremti meg a mű szellemének valami nagyon zárt, mégis ezerarcú, kerekded és kompakt egységét, olyannyira, hogy — bármily paradoxul hangozzék is — feszességében, ötvözetében egy klasszikus francia dráma tökélyét idézi. Tragikum és bohózat szüntelen ironikus váltakozása, a cselekménynek és az alakoknak a valóság és a színpadi irrealitás határán való mozgatása, a mondatok állandó belső feszültsége komolyság és öngúny váltóáramában — az emberi lét valamely nagyon mély rétegét érinti. Mindeddig társadalmi bohózatként láttam a darabot. Ádám Ottó ezt a réteget is maximálisan érvényesíti, de hozzáad vagy megtalál egy másikat is: a filozófiai bohózatot A színészekre áttérve. Bicska Maxi: Gábor Miklós. Az első felvonásban még nem mindig találta meg az intellektuális elvonatkoztatás és az átélés, a figura és a figura kritikája, bonvivánság és groteszk fintor harmóniáját. A továbbiakban azonban e bonyolult színészi ellenpontozás bravúrjaival kárpótol, humora és öniróniája ellenállhatatlan. Az előadás kétségtelenül legnagyobb eseménye Psota Irén Polly-ja. Oly elementárisam él e szerepben, hogy minden kritikai éberség elnémul a nézőben, kritikai fogalmakkal alig meghatározható. Ő maga Polly, ahogy az író elképzelhette. Robbanékonyság és precíz kidolgozás, izzó indulat és értelmi távolságtartás, hangok, gesztusok, járások, arcjátékok, tökéletes eggyé munkálása — mindezzel színész és szerep nagy találkozásának vagyunk tanúi. Peacockmé: Kiss Manyi. Itt is a szerepfelfogás teljességének örülünk: nagyszerű humorával nemcsak a komikus vonásokat hangsúlyozza: most láttam először olyan Peacocknét, aki félelmetes ragadozó is. Veszedelmes szörnyeteg, akinek az alkoholizmusa több, mint egyszerű humorforrás. Peacock: Pécsi Sándor: Világosan felépített, kitűnő színészi műhelymunkával kicsiszolt alakítás. De joviálisabb a figuránál, mely magabiztosságában is inkább keserű, mint kedélyes. Tigris Brown: Márkus László. Pompás, egyénien és mégis együttesbe fogalmazott alakítás, szinte a korrupció élő anatómiáját adja, mesterien váltogatva hangjait és színeit a darab többszólamúságában. Ilosvay Katalin nem a mutatós és látványosan démoni, hanem a szánalmas, kiégett Kocsma Jenny arcát mutatta meg. Vass Éva Lucy-ja friss, kitűnő komikai erővel ható alakítás. A »banda« tagjai közül ki kell emelnünk Garas Dezső eredeti, a figurát sok új árnyalattal bemutató Leprás Mátyását. Igazi -nagy- percei vannak, már a nyitány némajátékában is. Kitűnő, egy-egy mozzanatában feledhetetlen karaktert teremt Körmendi János, mint Horgasujjú Jakab és Szénási Ernő, mint Szomorúfűz Walter. Blum Tamás fordítása pergő, színpadszerű, jól énekelhető, jól társul Kurt Weill zenéjéhez. Blum vezeti a zenekart is, kitűnően, nem harsogja túl a színészeket. Makai Péter remek díszletei a szó szoros értelmében játszanak, eredetiek, praktikusak és mondanivalójuk van. Mialkovszky Erzsébet jelmezei funkcionálisan beleépülnek az előadásba és ez jelenti a legnagyobb elismerést. Görgey Gábor Az új francia képzőművészeti évkönyv 11 ezer festő és szobrász nevét és címét tartalmazza. A kiadvány 700 műkereskedést tüntet fel. Közli a művészeti lapok, szakértők, fényképészek címét, a művészeti dokumentumanyag beszerzésének helyét. Maxi, Polly és a banda (Szlovák György rajzai) A helyes magyar kiejtés konferenciája Egerben Alapítvány a szépen beszélő diákok számára Pénteken reggel zsúfolásig megtelt az egri városi tanács díszterme. Nyelvészeti, pedagógusok, előadóművészek, a Rádió és a Televízió bemondói, riporterei és egyetemi hallgatók foglalták el a padsorokat, hogy részt vegyenek a Magyar Nyelvtudományi Társaság, az MTA Nyelvtudományi Intézete, az Egri Tanárképző Főiskola és a TIT által a helyes magyar kiejtésről rendezett konferencia vitáin. Megjelent a konferencián Kodály Zoltán is, aki 28 évvel ezelőtt felhívta a közvélemény figyelmét nyelvünk, beszédünk elszíntelenedésének, romlásának veszélyére. És ott volt Péchy Blanka, aki az általa alapított díjakkal annyit tett e romlás megakadályozására. Meghallgatta az előadásokat Jusomoto Tokumaga profeszszor, a tokiói egyetem idegennyelvű tanszékének vezetője és Paavo Siro, a finnországi Tampere Társadalomtudományi Főiskolájának finn-ugor professzora, aki jelenleg a finn—magyar kulturális csereegyezmény alapján tanulmányozza nálunk a finn-ugor nyelvek oktatási módszerét. Eljöttek a konferenciára a Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület képviselői is: Korom Tibor, az egyesület főtitkára, az újvidéki rádió szerkesztője és Gellér Tibor, az egyesület beszédművészeti osztályának vezetője, az újvidéki rádiószínház rendezője, hogy tájékozódjanak a magyar kiejtés normáiról, a konferencia határozatairól. Bárczi Géza akadémikus elnöki megnyitója és Tamás Lászlónak, a Heves megyei pártbizottság üdvözlő szavai után Deme László, egyetemi vendégtanár vitaindító előadásával kezdődött a konferencia. Előadásában a beszélt nyelv fő fejlődési tendenciáinak két fő jelenségére: a széthúzó, egyéni beidegzéseken alapuló tendenciára és az egyre jobban előtérbe kerülő egységesülésre hívta fel a figyelmet. A helyes kiejtés, a szép magyar beszéd általánossá tétele érdekében szerinte tudományosan meg kell vizsgálni a nyelv fejlődésének tendenciáit, formáit; ki kell alakítanunk a helyes kiejtési normákat és ezeket az iskolarendszer egészének, s a beszéd hivatásos művelőinek, az előadóművészeknek, színészeknek, a Rádió és a Televízió munkatársainak segítségével el kell terjesztenünk. Ugyanezeket a célokat hangsúlyozták a következő előadók is, akik a probléma egy-egy részletét ragadták ki. Lőrincze Lajos a tájnyelv és kiejtés kapcsolatát, G. Varga Györgyi pedig a budapesti köznyelv és a kiejtési norma kapcsolatát elemezte. Bencédy József minisztériumi főosztályvezető A kiejtés és az iskola című előadásában az eddig elért eredményeket összegezte. Bejelentette, hogy Péchy Blanka alapítványt adományozott a legszebben beszélő iskolai tanulók jutalmazására és a Kazinczy Ferencről elnevezett országos versenyt már az idén meg fogják rendezni. A verseny győztesei oklevelet, jelvényt és pénzjutalmat kapnak majd az alapítványból. A péntek délutáni ülésen hangzott el Bakos József: Kiejtés és tanári beszéd a felsőoktatásban. Fischer Sándor: Kiejtési problémák a rádió és televízió gyakorlatában. Fónagy Iván: Új eszközök és módszerek a beszédoktatásban, valamint Bolla Kálmán és Molnár József közös előadása: Az audiovizuális eszközök a kiejtés oktatásában. A konferencia szombaton folytatta munkáját és a hozzászólások után meghozta határozatait . n. Tangó—fényes padló 1 Fényes padló,tangó TANGÓ parkett, linóleumpaszta 8