Magyar Nemzet, 1965. december (21. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-08 / 289. szám

4 CORIOLANUS Shakespeare—Bred­A bemutató a Nemzeti Színházban Shakespeare szentté avatási perét éppenúgy elhúzták a századokban, mintha az egy­ház, és nem a világirodalom legnagyobb drámaírója lett volna. Munkáit a XVII. szá­zad végétől átírták, töröltek szövegeiből, vagy éppen tra­gédiáit komédiákra változtat­ták át s még olyan eszes em­ber, mint dr. Johnson sem bírta el, hogy a­­Lear ki­­rályá-t eredeti szövegében adja közzé. Megsajnálta Cor­­déliát s néhány tollvonással meg is mentette. Még a hagyományőrző an­golok sem csináltak különö­sebb ügyet abból, hogy az Erzsébet-kori drámaírók egyi­ke, bizonyos Shakespeare mi­ként mondta és gondolta el eszméit és világát; az egészsé­ges irodalmi önzés korszakai­ban a szellemi magántulaj-­­donnak nem volt különösebb becse. A szellemi magán­tulajdon fogalmát Shakespeare sem is­merte. Történeteit olasz novel­listáktól, görög és latin króni­kásoktól kölcsönözte; Coriola­­nusának anyagát Plutarchos­­tól vette át. Shakespeare-t szentté a polgári irodalom avatta; a romantika emelte ki környezetéből s ütötte pá­ratlan zsenivé. Egy olyan iro­da­lomszemlélet, mely minden irodalmi műben csupán a gé­niusz üzenetét látta és soha­sem a koráét. Brecht sem lett volna Brecht, ha ezeket a tényeket és útmutatásokat, korokból kiolvasható eljárásokat, gya­korlati színházi emberként meg sem kísérli. Zseni volt maga is, és egészséges tehet­ségként sose félt plágiumtól, átírástól. A Világirodalmat közös vadászmezőnek tekin­tette, melyet nem kerítettek el úgy, mint a Shakespeare­­korabeli földesúrnak a községi földet. S főként: vitázva sze­retett átdolgozni Brecht; a saját korának mondandóját fontosabbnak tartotta elvont művészi üzeneteknél, az álta­lánosan aktuálist kevésbé lé­nyegesnek a napjaink szerint korszerűnél. A „Coriolanus“ szövegén különben sokat nem változta­tott. Nem a részleteket vette célba: az egészet Brecht fi­gyelme különben sem csupán a szövegre terjedt ki: darabok egészében gondolkozott, ren­dezésben, kosztümben, szín­padban és játékstílusban. A­­Coriolanus­ átírása kisebb merénylet, mint egy rosszul tolmácsolt, szövegében teljes­séggel előadott mű. Brecht ha­tározottan átírta Shakes­­peare-t, a tömegjelenetekben. És határozottan visszatalált Shakespeare-hez, ahol az a plutarchosi történetet követte, és politikai példázatot mun­kált ki. A­­Coriolanus­' már Shakespeare-nek is példázat volt; a hatalomról. Arról a té­bolyról, mely egy ragyogó ké­pességű férfit hazája és népe ellen fordít. Arról a hiúságról, mely egyetlen ember feladatá­nak látja a történelem és a népek sorsának irányítását. Brecht ebből kihallotta mind­azt, ami a mi korunkra is ér­vényes. Csak éppen megtol­dotta a történetet, kiegészítet­te a példázatot, érthetővé tet­te és nemcsak átélhetővé. A tömegnek nála nagyobb funk­ciója van. Beleszól az ese­mények menetébe, erőszako­sabban, min­t Shakespeare hajdani statisztái. Brecht, igaz, a hajdani mestertől vette még a szövegeket is — ki­emelt egy-két replikát az­­An­tonius­ ból, megdézsmálta a­­Szentivánéji álmot* —, de ez a végeredmény szempontjából mindegy. Hiteles-e a szöveg vagy sem: érdektelen. Hiteles és korszerű a­­Coriolanus­­ból tolmácsolt gondolat, mely a világtörténelmet, vagy leg­alábbis annak egy szakaszát a patríciusok és a nép, a ma­gányos hadvezér és a tömeg vitájából mutatja fel. Brecht egyszerre volt hűséges — hűt­lenségében is — Shakespeare­­hez, önmagához és a törté­nelmi igazsághoz, ezért oly iz­galmas kísérlet a­­Coriola­nus*. A rendező, Major Tamás számára különben az ilyen feladat­­haladó hagyomány*. Mindig élt benne a törekvés és a hajlam Shakespeare át­értelmezésének a megértésé­re. Emlékezzünk Richárdjára A szövegében oly szép és tel­jes Richárdra, melyet háború múltán izzó aktualitással jele­nített meg. De azt és akkor másként nem lehetett játszani. Mint ahogy nem lehet elját­szani­­az eredeti* Coriolanust akkor, amikor a Brechté már meghódította a világot, s el­sők között Angliát, ahol ezt a szentségtörést Brecht szentté­avatása követte. Major a Berliner Ensemble előadásából indul ki. Tudja, hogy amit egyszer kitaláltak, nem­­érdemes újra kitalálni. De követni annál érdemesebb egy olyan színházban, ahol ez a stílus még meglehetősen idegen és távoli. Major zárt és összefogott, pontosan kidol­gozott és olajozottan működő rendben pergeti le a Coriola­nus történetét. Filmek snitt­jeiben láthatunk ilyen pontos vágásokat. Akadálytalanul ha­lad a dráma, csak ott szakad meg, ahol Brecht — és ren­dezője — célzatosan gondol­kodási, eszmélési szüneteket tart. A villany félig felgyul­lad a nézőtéren, minket, ta­núkat is bevonva a játékba. A feltáruló világ nem a ró­mai birodalomé. Inkább egy példázaté, melyben a katona zöldes egyenruhája nagyon is mai képzeteket idéz. A dísz­let nemcsak Róma és Co­­rioli kapuja, hanem a Brecht színházáé, az agitatív színházé, ahol a durva vászon előfüggöny — csaknem min­den darab önálló főszereplő­je — a jeleneteket metszi el összevonásával, a mindunta­lan meginduló drámákat kezdi széthúzód­ásával. Az előadásból, legjobban, a láthatatlan főszereplő, a ren­dező tetszett, Major Tamás. Mondjuk el azt is, ami nem tetszett. A rendezés nem tudta meg­oldani a harcosok jeleneteit A rómaiak és a volszkuszok hadi­tornáját csupán egy esz­tendőkön át fegyelmezett és nevelt balett-gárda, vagy szak­munkást státusban dolgozó sta­tiszta-sereg jelenítheti meg. A beállítás pompás volt. A meg­valósítás olykor a komikum határát súrolta. S nehéz jutott Kál­lai Ferencnek, Coriolanus ala­kítójának is, aki ezeknek a jeleneteknek élő részvevője. Kállai nem született Coriola­nus. Hős-színésszé inkább a képessége, mint az alkata avatja. De hatalmas felké­szültséggel, fegyelmezett mun­kával, óriási akarással, meg­hódította magának ezt a sze­repet s vele talán a szerep­kört is. Kállai új beszédstílus­sal kísérletezik: legjobb jele­neteiben pontos és hideg, el­szánt és intellektuális — csak­ugyan megértette, mit jelent a brecht­ elidegenítés. Nem va­lamely gyökeresen más szín­házi tónust, inkább egy ben­sőbb és elmélyültebb szenve­délyt, melynek bizonyos hideg izzása, fojtott ereje van. Ahol Kállai ilyen, nagyszerű. Né­hány képben, javarészt a nagy shakespeare-i monológokban visszaesik egy korábbi modor­ba és harsány lesz. Alakítása, meglehet egyenetlen, de a lé­nyegét telibe találta. Mellette fő­szereplővé nőtt, s képességeinek teljét csillog­tatta: Bős­ti Lajos. Ravasz reálpolitikust mintáz, hajlé­kony eszközökkel, szolid ele­ganciával, biztonsággal. Ru­tinnak nyoma sem volt a mun­kájában. Inkább a pontos ér­telmezés és okosság ereje sü­tött át az alakításon. Megrázó volt a Coriolanus előtti kö­nyörgése. Gelley Kornél energikus és jelentékeny vezért formált. Tiszta hangjai voltak, szép be­széde minden mondat értelmét kicsengette. Ungvári László egy tömbből faragott hadvezér ér­zékletes és jó szerepfel­t­ogás­­ról tanúskodott. A női főszerepet, Voluminiát Somogyi Erzsi játszotta. Ré­gen láttuk színpadon s élve­zettel néztük a régi fényeket — pedig ezúttal nem az érzel­meivel, inkább gondos, letisz-tult, eszközeivel aratott sikert. Mellette Tímár Éva és Cser­mis Mariann egyszerű haragjai hatottak jól. Szívesen sorolnánk fel va­lamennyi szereplőt, akiket e hatalmas és nehéz darabban nemcsak Major Tamás, hanem a társrendezőként munkálko­dó Tatár Eszter irányított. Említsük meg Rajz János, Szirtes Ádám és Suka Sándor friss, érdekes alkotásait, egy olyan gazdag szereposztásból, ahol rövid szerepekben is je­lentékeny művészeket láthat­tunk, mint Agárdi Gábor, Pásztor János, Makláry Já­nos, Horváth József, Tarsoly Elemér, Sándor Géza, Őze La­jos, Győrffy György, Raksányi Gellért és Csurka László. Török Iván díszletei pompá­san érvényesültek. A forgó­színpadra épített kapu brechti találmány, de egyéni s tehet­séges leleménnyel bővítve Schaffer Judit jelmezeiben költői erő és fantázia egyesült. A szép kiállítású ruhák sosem váltak öncélúvá, a darabot szolgálták. Külön kell említenünk Vas István kitűnő fordítását. Nem­csak Shakespeare-rel és Brechttel, Petőfivel is össze kellett mérnie az erejét. Sze­rencsére e művészi tornán Brecht szövegét Vas István új egységnek fogta fel, melynek régies ízeit modern szavak, köl­tői dikcióját prózai humor egészíti ki. Az, hogy az új Coriolanus egyáltalán megszólalhatott, az ő múlhatatlan érdeme. Ungvári Tamás Kegyelmet Rómának! (Szlovák György rajza) Pályázat képzőművészeti írók számára A Képzőművészeti Alap Fia­tal Képzőművészek Stúdiója pályázatot hirdet 35 éven aluli fiatal magyar képzőművészek műveivel, illetve munkásságá­val foglalkozó kritikák, esszék, tanulmányok írására. A pá­lyázat célja a kritikai és mű­vészetírói tevékenység fejlődé­sének elősegítése, és az élő, al­kotó művészetre irányuló fi­gyelem serkentése. A pályáza­ton részt vevő írók, kritikusok, költők, művészek, esztéták, művészettörténészek és építő­művészek egy nyomdai ív ter­jedelmű jeligés tanulmányt küldhetnek be a stúdió címé­re. A pályamunka benyújtásá­nak határideje 1966. március 1. A bíráló bizottság által elfo­gadott pályaművek 15 000 fo­rint keretben, egytől négyezer forintig terjedő pályadíjban ré­szesülnek. Ezen túlmenően a bíráló bizottság által javasolt műveket a folyóiratok is kö­zölni fogják külön szerzői jog­díj fizetése mellett. A pályá­zattal kapcsolatos részletesebb felvilágosításokat a Fiatal Képzőművészek Stúdiója nyújt. Beszélgetés Boda Eszterrel, a londoni nemzetközi hegedűverseny győztesével Immár háromszoros kötelék kapcsol bennünket a London­ban évről évre megrendezésre kerülő Karl Flesch-emlékver­­senyhez. Mindenekelőtt a név­adó, mester maga — eredeti nevén Flesch Károly. Moson­­ban született 1873-ban és 1944- ben halt meg Luzernben. Az ő emlékére fenntartott ver­senyt éppen hét évvel ezelőtt Kovács Dénes — időközben immár világhírűvé lett — he­gedűművészünk nyerte, a má­sodik díjat pedig ugyanakkor Vadas Ágnes érdemelte ki. A fiatal Boda Eszter másodszor hódította el a győzelmet. Neve és művészete már nem ismeretlen a magyar koncert­látogató közönség előtt — la­punk itt többször megemlé­kezett produkcióiról. Aki csak egyszer is hallotta őt, megra­gadta Boda Eszter eruptív, robbanékonyan eleven és élet­teljes muzikalitása és jól meg­alapozott hegedűtechnikája. —­ Ha valóban jó technikám van, azt mindenekelőtt Kato­na Bélának, tanáromnak kö­szönhetem. És egyben ő se­gített abban is, hogy elindul­hassak a versenyen. Boda Eszter győzelméről megjelent már néhány rövid hír a magyar sajtóban — ez azonban még inkább kíván­csivá tesz bennünket. Meg­kérdezzük Boda Esztert, hogy milyen felépítésű a londoni Flesch-verseny ? — Különös módon e ver­senynek csupán két forduló­ja van. Az elsőben mindössze egy Bach szólóhegedű-szonátát kell eljátszani, a hat közül tetszés szerint választva. A második fordulóban már csak három versenyző vehet részt és közöttük dől el az első három hely sorsa. Utóbbiban egy hegedűversenyt kell elő­adni zongora­kísérettel, szint­úgy tetszés szerint választva — természetesen csak a­­nagy­ ok közül: Bach, Beethoven, Mendelssohn, Csaj­kovszkij, Bartók. Én Bartókot választottam. — Volt a versenynek vala­milyen különlegesen forró pil­lanata, olyan élménye, amely rontott vagy javított esé­lyein? — Amikor az elődöntőben el­játszottam a Bach g-moll szó­lószonáta Adagióját és Fúgá­ját, egyszerre nagy taps tört ki és a közönség­e»bravúr-t kiáltott. Ez azért jelentett kü­lönösen nagy élményt nekem, mivel abban a hitemben soha senki sem erősített meg, hogy Bachot jól játszom. Itthoni fellépéseim alkalmával min­dig a modern művek előadá­sáért dicsértek meg... Be­vallom, Bartók Hegedűverse­nyében sokkal biztosabban ér­zem magamat... — Játszott egyéb modern műveket is? — Igen sokat, de közülük alig néhányat játszhattam el eddig hangversenyen is. Bar­tók versenyét is Londonban játszottam el első ízben nyil­vánosság előtt. A Bartók-szó­­lószonátát és a két rapszódiát is játszottam, valamint We­­bern hegedűdarabjait. Sztra­vinszkij hegedűversenyét szin­tén megtanultam, de még nem adtam elő közönség előtt — Mire készül a közeljövő­ben? — A Rádióban játszom egyenes adásban Brahms he­gedűversenyét néhány nap múlva, majd pedig áprilisban Csajkovszkij versenyét. Vidé­ken pedig Vivaldi­­Négy Év­szak* című művét adom elő. Ebben az évadban valószínű­leg szólóestem is lesz. Ennek műsorában még nem vagyok biztos, de nagyon szeretném Bartók I. hegedű-zongoraszo­nátáját és a Bach g-moll szó­lószonátát játszani. Végezetül megkérdezzük Bo­da Esztert hogy melyik elő-,­adóművészt tartja eszmény­képének? — Yehudi Menuhint tiszte­lem mindenekelőtt főként Bar­tók-játéka tett rám min­denkinél nagyobb hatást Mel­lette azonban Richtert érzem a legközelebb magamhoz, an­nak ellenére, hogy zongora­­művész. Richter olyan nagy, hogy a hangszer az ő produk­ciójánál szinte már közömbös, szinte eltűnik keze alól és csak a muzsika marad. FMS A debreceni Kodály-kórus jubileumi hangversenye Tíz esztendővel ezelőtt ala­kult meg Debrecenben Gulyás György karnagynak, a Debre­ceni Zeneművészeti Szakisko­la igazgatójának vezetésével a Kodály-kórus. A kitűnő ének­kar, amely éveken át női kó­rusként működött és 1958-ban a llangolleni énekversenyen első díjat nyert, s más külföl­di városokban is sok sikert aratott, az utóbbi időben ve­gyeskórussá alakult át Alapí­tó karnagyát közben a kórus­művészet fejlesztésében elért eredményeiért Liszt-díjjal tün­tették ki. A megalakulásának tizedik évfordulóját ünneplő kitűnő kórus vasárnap este tartotta meg jubileumi hangversenyét a Zeneakadémia kistermében. Az­ együttes, amelynek reper­toárján a preklasszikusoktól kezdve a modern kórusmuzsi­káig számos komponista mű­ve szerepel, ezúttal főképpen a magyar énekkari zenéből adott áttekintést Monteverdi behízelgő szépségű kantátája, a Lamento di Arián na illán — ebben a kiváló kórus mellett a rendkívüli tehetséges, gyö­nyörű orgánumé Hamari Jú­lia is remekelt —, a Bartók- és Kodály-művek szomszéd­ságában sorra szólaltak meg az újabb magyar kórusiroda­lom jelentékeny művei. Tar­­dos Béla, Farkas Ferenc, Sző­­nyi Erzsébet, Udvardy László és Kocsár Miklós énekkari kompozícióit nagy ovációval fogadta a közönség és külön ünnepelte a megjelent kom­ponistákat, élükön a magyar zeneszerző-gárda legjelesebb alkotójával, Kodály Zoltánnal, akinek nevét a tehetséges együttes viseli. A debreceni Kodály-kórus és Gulyás György karnagy több ráadással köszönte meg az ünneplést Az együttes ez­zel a szép hangversennyel is­mét igazolta eddigi fényes si­kereit és valamennyiünket azzal a reménnyel biztat, hogy a következő jubileumig sem ér el a mostaninál kisebb eredményeket. (­­­ti Solohov Stockholmba érkezett Mihail Solohov kedden Stockholmba érkezett a Nobel­­dij átvételére. A kikötőben a Nobel-dij bizottság képviselői, svéd közéleti személyiségek, a szovjet nagykövetség munka­társai fogadták az írót és csa­ládtagjait .Szerda, 1965. december 3. AI­­elevízió műsoráról iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiniminmiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiMimmiiimiiiiiimimm Színház a stúdióban Világszerte a televízió saját színházi bemutatói helyettesí­tik, vagy legalábbis kiegészí­tik a helyszíni közvetítések programját. Nemcsak a közis­mert okokból, hanem azért is, mert a stúdióban meg lehet te­remteni a mű tolmácsolásának legelőnyösebb körülményeit. A Magyar Televízió stúdió­színházának első évadját — amelynek első bemutatóját szombaton tartották — ilyen értelemben joggal tekinthetjük kísérletnek, annak ellenére, hogy néhány színdarabot, a többi között görög klasszikuso­kat már alkalmaztak televízió­ra. A stúdió-színháznak azon­ban — legalábbis egyelőre — sokkal szorosabb kapcsolata van formailag is a színpadhoz. A stúdió itt tulajdonképpen csak a közvetítés helyszíne, olyan színpad, ahol a televízió igényeinek megfelelően lehet világítani, mikrofonokat elhe­lyezni. A­ tapasztalat fogja megmutatni, hogy a stúdió­előadásban mennyit és hogyan kell változtatni, alakítani a színpadi formán. Vidéki színházakkal állapo­dott meg a televízió néhány stúdió premier előkészítésé­ben. Érthető, hogy ezzel a le­hetőséggel elsősorban a vígjá­ték-hiány pótlására készül, így került műsorra az Egy pohár víz. Seribe jól ismert komé­diája, a miskolci és az egri színház egyesített társulatának vendégjátékában, Lendvai Fe­renc rendezésében. A színészek számára megle­hetősen szokatlan a stúdió-­ előadás. Zavar a közönség hiá­nya, a művészeket körülvevő, szinte légüresnek érzett tér. Ezúttal egy-két kivétellel olyan színészek szerepeltek, akik eddig alig, vagy egyálta­lán nem dolgoztak kamera előtt. Az egész vállalkozás új­szerűsége mellett tehát még ezt a szorongást is le kellett küzdeni: premier négymilliós láthatatlan nézőtér előtt, a lámpalázat oldó taps, nevetés -támaszat nélkül. Nem vélet­len, s nemcsak a tehetség is­mérve, hogy a rokonszenves együttesben a televíziót már alaposan ismerő Margittay Ág­ alakítása keltett elsősorban fi­gyelmet, ő volt leginkább fel­szabadult. Mint ahogy az is érthető, ha Kovács Mária csak a második felvonásban találta meg igazi hangját és fokozato­san javult Máriáss József, Ba­logh Emese és Dobránszky Zoltán játéka is. Világirodalmi vetélkedő A Földönjáró csillagok című sorozat szerkesztői, Ascher Gabriella és Radb György fe­lülvizsgálták a világirodalmi vetélkedő eddigi módszerét és a közönség jogos kívánságának engedve, a kitűnő rendezővel, Horváth Tiborral együtt köny­­nyítettek a vetélkedő rejtvé­nyein, a műsor feszesebb lég­körén. Az egyetemi vizsgát idéző díszletek helyét most az Erzsébet-kori színház stilizált színpada és nézőtere foglalta el. A játékvezető az Irodalmi Klub sikersorozata után ismét Szakáts Miklós. Gyakorlott, kultúrált és humánus magatar­tását még inkább értékelhet­jük, miután ismételten bebizo­nyosodott: milyen nehéz, sok­rétű feladat egy vetélkedő ve­zetése, s milyen kevesen érte­nek hozzá. A kérdések változatosak, öt­letesek voltak, az illusztrációs lehetőségeket alaposan kihasz­nálták. A zsűri ítéletét helyen­ként kissé különösnek érez­tük. A műsor kétfelé osztása helyesnek bizonyult Az angol televízió Shakes­peare dokumentumfilmje, a vetélkedő bevezetője, mara­dandó, művészi élmény, és hogy azzá vált, nagyrészt a ki­tűnő magyar szinkron érdeme, melyet Varga Éva rendezett. A többi között Sinkovits Imre, Kálmán György és Major Ta­más mondta el a képeket ki­egészítő idézeteket, a művek­hez méltó színvonalon. Arcképek, találkozások A képzőművészeti filmport­­ré-sorozat egyik legszebb film­jét készítette el Zsigmondi Bo­ris, Pap Gábor és Németh At­tila. Feladatukat tragikus ese­mény bonyolította: a riport­alany, Bokros Birman Dezső, a film forgatása közben meghalt. Az érdekes dokumentumfilm­ nemcsak a művekbe sűrített vallomást rögzíti, hanem a mű­vész önéletrajzának felhaszná­lásával, barátok, ismerősök megszólaltatásával kialakítja Bokros Birman, az ember port­réját is. A rendezőt dicséri, hogy a művek és a szavak, a sok irányból vont szerkezeti szálak harmonikus egységben futnak össze, kialakul a művészi pá­lya íve, az ember karaktere, az alkotó ars poeticája. A posthu­­mus portréfilm mint az újsze­rű, érdekes művek általában, a televízió lehetőségeinek és kö­telességeinek újabb távlatát nyitja meg. Vulcsek Anna

Next