Magyar Nemzet, 1965. december (21. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-08 / 289. szám
4 CORIOLANUS Shakespeare—BredA bemutató a Nemzeti Színházban Shakespeare szentté avatási perét éppenúgy elhúzták a századokban, mintha az egyház, és nem a világirodalom legnagyobb drámaírója lett volna. Munkáit a XVII. század végétől átírták, töröltek szövegeiből, vagy éppen tragédiáit komédiákra változtatták át s még olyan eszes ember, mint dr. Johnson sem bírta el, hogy aLear királyá-t eredeti szövegében adja közzé. Megsajnálta Cordéliát s néhány tollvonással meg is mentette. Még a hagyományőrző angolok sem csináltak különösebb ügyet abból, hogy az Erzsébet-kori drámaírók egyike, bizonyos Shakespeare miként mondta és gondolta el eszméit és világát; az egészséges irodalmi önzés korszakaiban a szellemi magántulaj-donnak nem volt különösebb becse. A szellemi magántulajdon fogalmát Shakespeare sem ismerte. Történeteit olasz novellistáktól, görög és latin krónikásoktól kölcsönözte; Coriolanusának anyagát Plutarchostól vette át. Shakespeare-t szentté a polgári irodalom avatta; a romantika emelte ki környezetéből s ütötte páratlan zsenivé. Egy olyan irodalomszemlélet, mely minden irodalmi műben csupán a géniusz üzenetét látta és sohasem a koráét. Brecht sem lett volna Brecht, ha ezeket a tényeket és útmutatásokat, korokból kiolvasható eljárásokat, gyakorlati színházi emberként meg sem kísérli. Zseni volt maga is, és egészséges tehetségként sose félt plágiumtól, átírástól. A Világirodalmat közös vadászmezőnek tekintette, melyet nem kerítettek el úgy, mint a Shakespearekorabeli földesúrnak a községi földet. S főként: vitázva szeretett átdolgozni Brecht; a saját korának mondandóját fontosabbnak tartotta elvont művészi üzeneteknél, az általánosan aktuálist kevésbé lényegesnek a napjaink szerint korszerűnél. A „Coriolanus“ szövegén különben sokat nem változtatott. Nem a részleteket vette célba: az egészet Brecht figyelme különben sem csupán a szövegre terjedt ki: darabok egészében gondolkozott, rendezésben, kosztümben, színpadban és játékstílusban. ACoriolanus átírása kisebb merénylet, mint egy rosszul tolmácsolt, szövegében teljességgel előadott mű. Brecht határozottan átírta Shakespeare-t, a tömegjelenetekben. És határozottan visszatalált Shakespeare-hez, ahol az a plutarchosi történetet követte, és politikai példázatot munkált ki. ACoriolanus' már Shakespeare-nek is példázat volt; a hatalomról. Arról a tébolyról, mely egy ragyogó képességű férfit hazája és népe ellen fordít. Arról a hiúságról, mely egyetlen ember feladatának látja a történelem és a népek sorsának irányítását. Brecht ebből kihallotta mindazt, ami a mi korunkra is érvényes. Csak éppen megtoldotta a történetet, kiegészítette a példázatot, érthetővé tette és nemcsak átélhetővé. A tömegnek nála nagyobb funkciója van. Beleszól az események menetébe, erőszakosabban, mint Shakespeare hajdani statisztái. Brecht, igaz, a hajdani mestertől vette még a szövegeket is — kiemelt egy-két replikát azAntonius ból, megdézsmálta aSzentivánéji álmot* —, de ez a végeredmény szempontjából mindegy. Hiteles-e a szöveg vagy sem: érdektelen. Hiteles és korszerű aCoriolanusból tolmácsolt gondolat, mely a világtörténelmet, vagy legalábbis annak egy szakaszát a patríciusok és a nép, a magányos hadvezér és a tömeg vitájából mutatja fel. Brecht egyszerre volt hűséges — hűtlenségében is — Shakespearehez, önmagához és a történelmi igazsághoz, ezért oly izgalmas kísérlet aCoriolanus*. A rendező, Major Tamás számára különben az ilyen feladathaladó hagyomány*. Mindig élt benne a törekvés és a hajlam Shakespeare átértelmezésének a megértésére. Emlékezzünk Richárdjára A szövegében oly szép és teljes Richárdra, melyet háború múltán izzó aktualitással jelenített meg. De azt és akkor másként nem lehetett játszani. Mint ahogy nem lehet eljátszaniaz eredeti* Coriolanust akkor, amikor a Brechté már meghódította a világot, s elsők között Angliát, ahol ezt a szentségtörést Brecht szenttéavatása követte. Major a Berliner Ensemble előadásából indul ki. Tudja, hogy amit egyszer kitaláltak, nemérdemes újra kitalálni. De követni annál érdemesebb egy olyan színházban, ahol ez a stílus még meglehetősen idegen és távoli. Major zárt és összefogott, pontosan kidolgozott és olajozottan működő rendben pergeti le a Coriolanus történetét. Filmek snittjeiben láthatunk ilyen pontos vágásokat. Akadálytalanul halad a dráma, csak ott szakad meg, ahol Brecht — és rendezője — célzatosan gondolkodási, eszmélési szüneteket tart. A villany félig felgyullad a nézőtéren, minket, tanúkat is bevonva a játékba. A feltáruló világ nem a római birodalomé. Inkább egy példázaté, melyben a katona zöldes egyenruhája nagyon is mai képzeteket idéz. A díszlet nemcsak Róma és Corioli kapuja, hanem a Brecht színházáé, az agitatív színházé, ahol a durva vászon előfüggöny — csaknem minden darab önálló főszereplője — a jeleneteket metszi el összevonásával, a minduntalan meginduló drámákat kezdi széthúzódásával. Az előadásból, legjobban, a láthatatlan főszereplő, a rendező tetszett, Major Tamás. Mondjuk el azt is, ami nem tetszett. A rendezés nem tudta megoldani a harcosok jeleneteit A rómaiak és a volszkuszok haditornáját csupán egy esztendőkön át fegyelmezett és nevelt balett-gárda, vagy szakmunkást státusban dolgozó statiszta-sereg jelenítheti meg. A beállítás pompás volt. A megvalósítás olykor a komikum határát súrolta. S nehéz jutott Kállai Ferencnek, Coriolanus alakítójának is, aki ezeknek a jeleneteknek élő részvevője. Kállai nem született Coriolanus. Hős-színésszé inkább a képessége, mint az alkata avatja. De hatalmas felkészültséggel, fegyelmezett munkával, óriási akarással, meghódította magának ezt a szerepet s vele talán a szerepkört is. Kállai új beszédstílussal kísérletezik: legjobb jeleneteiben pontos és hideg, elszánt és intellektuális — csakugyan megértette, mit jelent a brecht elidegenítés. Nem valamely gyökeresen más színházi tónust, inkább egy bensőbb és elmélyültebb szenvedélyt, melynek bizonyos hideg izzása, fojtott ereje van. Ahol Kállai ilyen, nagyszerű. Néhány képben, javarészt a nagy shakespeare-i monológokban visszaesik egy korábbi modorba és harsány lesz. Alakítása, meglehet egyenetlen, de a lényegét telibe találta. Mellette főszereplővé nőtt, s képességeinek teljét csillogtatta: Bősti Lajos. Ravasz reálpolitikust mintáz, hajlékony eszközökkel, szolid eleganciával, biztonsággal. Rutinnak nyoma sem volt a munkájában. Inkább a pontos értelmezés és okosság ereje sütött át az alakításon. Megrázó volt a Coriolanus előtti könyörgése. Gelley Kornél energikus és jelentékeny vezért formált. Tiszta hangjai voltak, szép beszéde minden mondat értelmét kicsengette. Ungvári László egy tömbből faragott hadvezér érzékletes és jó szerepfeltogásról tanúskodott. A női főszerepet, Voluminiát Somogyi Erzsi játszotta. Régen láttuk színpadon s élvezettel néztük a régi fényeket — pedig ezúttal nem az érzelmeivel, inkább gondos, letisz-tult, eszközeivel aratott sikert. Mellette Tímár Éva és Csermis Mariann egyszerű haragjai hatottak jól. Szívesen sorolnánk fel valamennyi szereplőt, akiket e hatalmas és nehéz darabban nemcsak Major Tamás, hanem a társrendezőként munkálkodó Tatár Eszter irányított. Említsük meg Rajz János, Szirtes Ádám és Suka Sándor friss, érdekes alkotásait, egy olyan gazdag szereposztásból, ahol rövid szerepekben is jelentékeny művészeket láthattunk, mint Agárdi Gábor, Pásztor János, Makláry János, Horváth József, Tarsoly Elemér, Sándor Géza, Őze Lajos, Győrffy György, Raksányi Gellért és Csurka László. Török Iván díszletei pompásan érvényesültek. A forgószínpadra épített kapu brechti találmány, de egyéni s tehetséges leleménnyel bővítve Schaffer Judit jelmezeiben költői erő és fantázia egyesült. A szép kiállítású ruhák sosem váltak öncélúvá, a darabot szolgálták. Külön kell említenünk Vas István kitűnő fordítását. Nemcsak Shakespeare-rel és Brechttel, Petőfivel is össze kellett mérnie az erejét. Szerencsére e művészi tornán Brecht szövegét Vas István új egységnek fogta fel, melynek régies ízeit modern szavak, költői dikcióját prózai humor egészíti ki. Az, hogy az új Coriolanus egyáltalán megszólalhatott, az ő múlhatatlan érdeme. Ungvári Tamás Kegyelmet Rómának! (Szlovák György rajza) Pályázat képzőművészeti írók számára A Képzőművészeti Alap Fiatal Képzőművészek Stúdiója pályázatot hirdet 35 éven aluli fiatal magyar képzőművészek műveivel, illetve munkásságával foglalkozó kritikák, esszék, tanulmányok írására. A pályázat célja a kritikai és művészetírói tevékenység fejlődésének elősegítése, és az élő, alkotó művészetre irányuló figyelem serkentése. A pályázaton részt vevő írók, kritikusok, költők, művészek, esztéták, művészettörténészek és építőművészek egy nyomdai ív terjedelmű jeligés tanulmányt küldhetnek be a stúdió címére. A pályamunka benyújtásának határideje 1966. március 1. A bíráló bizottság által elfogadott pályaművek 15 000 forint keretben, egytől négyezer forintig terjedő pályadíjban részesülnek. Ezen túlmenően a bíráló bizottság által javasolt műveket a folyóiratok is közölni fogják külön szerzői jogdíj fizetése mellett. A pályázattal kapcsolatos részletesebb felvilágosításokat a Fiatal Képzőművészek Stúdiója nyújt. Beszélgetés Boda Eszterrel, a londoni nemzetközi hegedűverseny győztesével Immár háromszoros kötelék kapcsol bennünket a Londonban évről évre megrendezésre kerülő Karl Flesch-emlékversenyhez. Mindenekelőtt a névadó, mester maga — eredeti nevén Flesch Károly. Mosonban született 1873-ban és 1944- ben halt meg Luzernben. Az ő emlékére fenntartott versenyt éppen hét évvel ezelőtt Kovács Dénes — időközben immár világhírűvé lett — hegedűművészünk nyerte, a második díjat pedig ugyanakkor Vadas Ágnes érdemelte ki. A fiatal Boda Eszter másodszor hódította el a győzelmet. Neve és művészete már nem ismeretlen a magyar koncertlátogató közönség előtt — lapunk itt többször megemlékezett produkcióiról. Aki csak egyszer is hallotta őt, megragadta Boda Eszter eruptív, robbanékonyan eleven és életteljes muzikalitása és jól megalapozott hegedűtechnikája. — Ha valóban jó technikám van, azt mindenekelőtt Katona Bélának, tanáromnak köszönhetem. És egyben ő segített abban is, hogy elindulhassak a versenyen. Boda Eszter győzelméről megjelent már néhány rövid hír a magyar sajtóban — ez azonban még inkább kíváncsivá tesz bennünket. Megkérdezzük Boda Esztert, hogy milyen felépítésű a londoni Flesch-verseny ? — Különös módon e versenynek csupán két fordulója van. Az elsőben mindössze egy Bach szólóhegedű-szonátát kell eljátszani, a hat közül tetszés szerint választva. A második fordulóban már csak három versenyző vehet részt és közöttük dől el az első három hely sorsa. Utóbbiban egy hegedűversenyt kell előadni zongorakísérettel, szintúgy tetszés szerint választva — természetesen csak anagy ok közül: Bach, Beethoven, Mendelssohn, Csajkovszkij, Bartók. Én Bartókot választottam. — Volt a versenynek valamilyen különlegesen forró pillanata, olyan élménye, amely rontott vagy javított esélyein? — Amikor az elődöntőben eljátszottam a Bach g-moll szólószonáta Adagióját és Fúgáját, egyszerre nagy taps tört ki és a közönsége»bravúr-t kiáltott. Ez azért jelentett különösen nagy élményt nekem, mivel abban a hitemben soha senki sem erősített meg, hogy Bachot jól játszom. Itthoni fellépéseim alkalmával mindig a modern művek előadásáért dicsértek meg... Bevallom, Bartók Hegedűversenyében sokkal biztosabban érzem magamat... — Játszott egyéb modern műveket is? — Igen sokat, de közülük alig néhányat játszhattam el eddig hangversenyen is. Bartók versenyét is Londonban játszottam el első ízben nyilvánosság előtt. A Bartók-szólószonátát és a két rapszódiát is játszottam, valamint Webern hegedűdarabjait. Sztravinszkij hegedűversenyét szintén megtanultam, de még nem adtam elő közönség előtt — Mire készül a közeljövőben? — A Rádióban játszom egyenes adásban Brahms hegedűversenyét néhány nap múlva, majd pedig áprilisban Csajkovszkij versenyét. Vidéken pedig VivaldiNégy Évszak* című művét adom elő. Ebben az évadban valószínűleg szólóestem is lesz. Ennek műsorában még nem vagyok biztos, de nagyon szeretném Bartók I. hegedű-zongoraszonátáját és a Bach g-moll szólószonátát játszani. Végezetül megkérdezzük Boda Esztert hogy melyik elő-,adóművészt tartja eszményképének? — Yehudi Menuhint tisztelem mindenekelőtt főként Bartók-játéka tett rám mindenkinél nagyobb hatást Mellette azonban Richtert érzem a legközelebb magamhoz, annak ellenére, hogy zongoraművész. Richter olyan nagy, hogy a hangszer az ő produkciójánál szinte már közömbös, szinte eltűnik keze alól és csak a muzsika marad. FMS A debreceni Kodály-kórus jubileumi hangversenye Tíz esztendővel ezelőtt alakult meg Debrecenben Gulyás György karnagynak, a Debreceni Zeneművészeti Szakiskola igazgatójának vezetésével a Kodály-kórus. A kitűnő énekkar, amely éveken át női kórusként működött és 1958-ban a llangolleni énekversenyen első díjat nyert, s más külföldi városokban is sok sikert aratott, az utóbbi időben vegyeskórussá alakult át Alapító karnagyát közben a kórusművészet fejlesztésében elért eredményeiért Liszt-díjjal tüntették ki. A megalakulásának tizedik évfordulóját ünneplő kitűnő kórus vasárnap este tartotta meg jubileumi hangversenyét a Zeneakadémia kistermében. Az együttes, amelynek repertoárján a preklasszikusoktól kezdve a modern kórusmuzsikáig számos komponista műve szerepel, ezúttal főképpen a magyar énekkari zenéből adott áttekintést Monteverdi behízelgő szépségű kantátája, a Lamento di Arián na illán — ebben a kiváló kórus mellett a rendkívüli tehetséges, gyönyörű orgánumé Hamari Júlia is remekelt —, a Bartók- és Kodály-művek szomszédságában sorra szólaltak meg az újabb magyar kórusirodalom jelentékeny művei. Tardos Béla, Farkas Ferenc, Szőnyi Erzsébet, Udvardy László és Kocsár Miklós énekkari kompozícióit nagy ovációval fogadta a közönség és külön ünnepelte a megjelent komponistákat, élükön a magyar zeneszerző-gárda legjelesebb alkotójával, Kodály Zoltánnal, akinek nevét a tehetséges együttes viseli. A debreceni Kodály-kórus és Gulyás György karnagy több ráadással köszönte meg az ünneplést Az együttes ezzel a szép hangversennyel ismét igazolta eddigi fényes sikereit és valamennyiünket azzal a reménnyel biztat, hogy a következő jubileumig sem ér el a mostaninál kisebb eredményeket. (ti Solohov Stockholmba érkezett Mihail Solohov kedden Stockholmba érkezett a Nobeldij átvételére. A kikötőben a Nobel-dij bizottság képviselői, svéd közéleti személyiségek, a szovjet nagykövetség munkatársai fogadták az írót és családtagjait .Szerda, 1965. december 3. AIelevízió műsoráról iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiniminmiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiMimmiiimiiiiiimimm Színház a stúdióban Világszerte a televízió saját színházi bemutatói helyettesítik, vagy legalábbis kiegészítik a helyszíni közvetítések programját. Nemcsak a közismert okokból, hanem azért is, mert a stúdióban meg lehet teremteni a mű tolmácsolásának legelőnyösebb körülményeit. A Magyar Televízió stúdiószínházának első évadját — amelynek első bemutatóját szombaton tartották — ilyen értelemben joggal tekinthetjük kísérletnek, annak ellenére, hogy néhány színdarabot, a többi között görög klasszikusokat már alkalmaztak televízióra. A stúdió-színháznak azonban — legalábbis egyelőre — sokkal szorosabb kapcsolata van formailag is a színpadhoz. A stúdió itt tulajdonképpen csak a közvetítés helyszíne, olyan színpad, ahol a televízió igényeinek megfelelően lehet világítani, mikrofonokat elhelyezni. A tapasztalat fogja megmutatni, hogy a stúdióelőadásban mennyit és hogyan kell változtatni, alakítani a színpadi formán. Vidéki színházakkal állapodott meg a televízió néhány stúdió premier előkészítésében. Érthető, hogy ezzel a lehetőséggel elsősorban a vígjáték-hiány pótlására készül, így került műsorra az Egy pohár víz. Seribe jól ismert komédiája, a miskolci és az egri színház egyesített társulatának vendégjátékában, Lendvai Ferenc rendezésében. A színészek számára meglehetősen szokatlan a stúdió- előadás. Zavar a közönség hiánya, a művészeket körülvevő, szinte légüresnek érzett tér. Ezúttal egy-két kivétellel olyan színészek szerepeltek, akik eddig alig, vagy egyáltalán nem dolgoztak kamera előtt. Az egész vállalkozás újszerűsége mellett tehát még ezt a szorongást is le kellett küzdeni: premier négymilliós láthatatlan nézőtér előtt, a lámpalázat oldó taps, nevetés -támaszat nélkül. Nem véletlen, s nemcsak a tehetség ismérve, hogy a rokonszenves együttesben a televíziót már alaposan ismerő Margittay Ág alakítása keltett elsősorban figyelmet, ő volt leginkább felszabadult. Mint ahogy az is érthető, ha Kovács Mária csak a második felvonásban találta meg igazi hangját és fokozatosan javult Máriáss József, Balogh Emese és Dobránszky Zoltán játéka is. Világirodalmi vetélkedő A Földönjáró csillagok című sorozat szerkesztői, Ascher Gabriella és Radb György felülvizsgálták a világirodalmi vetélkedő eddigi módszerét és a közönség jogos kívánságának engedve, a kitűnő rendezővel, Horváth Tiborral együtt könynyítettek a vetélkedő rejtvényein, a műsor feszesebb légkörén. Az egyetemi vizsgát idéző díszletek helyét most az Erzsébet-kori színház stilizált színpada és nézőtere foglalta el. A játékvezető az Irodalmi Klub sikersorozata után ismét Szakáts Miklós. Gyakorlott, kultúrált és humánus magatartását még inkább értékelhetjük, miután ismételten bebizonyosodott: milyen nehéz, sokrétű feladat egy vetélkedő vezetése, s milyen kevesen értenek hozzá. A kérdések változatosak, ötletesek voltak, az illusztrációs lehetőségeket alaposan kihasználták. A zsűri ítéletét helyenként kissé különösnek éreztük. A műsor kétfelé osztása helyesnek bizonyult Az angol televízió Shakespeare dokumentumfilmje, a vetélkedő bevezetője, maradandó, művészi élmény, és hogy azzá vált, nagyrészt a kitűnő magyar szinkron érdeme, melyet Varga Éva rendezett. A többi között Sinkovits Imre, Kálmán György és Major Tamás mondta el a képeket kiegészítő idézeteket, a művekhez méltó színvonalon. Arcképek, találkozások A képzőművészeti filmportré-sorozat egyik legszebb filmjét készítette el Zsigmondi Boris, Pap Gábor és Németh Attila. Feladatukat tragikus esemény bonyolította: a riportalany, Bokros Birman Dezső, a film forgatása közben meghalt. Az érdekes dokumentumfilm nemcsak a művekbe sűrített vallomást rögzíti, hanem a művész önéletrajzának felhasználásával, barátok, ismerősök megszólaltatásával kialakítja Bokros Birman, az ember portréját is. A rendezőt dicséri, hogy a művek és a szavak, a sok irányból vont szerkezeti szálak harmonikus egységben futnak össze, kialakul a művészi pálya íve, az ember karaktere, az alkotó ars poeticája. A posthumus portréfilm mint az újszerű, érdekes művek általában, a televízió lehetőségeinek és kötelességeinek újabb távlatát nyitja meg. Vulcsek Anna