Magyar Nemzet, 1965. december (21. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-08 / 289. szám

Sxertia, 1965. december . __itanarNfflErt. Hazahozták Bécsből MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ HAMVAIT A magyar Művelődésügyi Minisztérium a bécsi Zentralfriedhofban kihantol­­tatta, hazahozatta s a pesti Kerepesiben díszsírhelyre te­­metteti el Mednyánszky László hamvait A vándor, aki végigbolyong­­ta életét, hazatért Vad bo­lyongásaihoz még haló porá­ban is hű maradt Holtan is vándoro. Már itt van, ideig­lenesen a dombos, nyirkos Farkasréten. Onnan szállítják át Kossuth, Móricz, Medgyessy földjébe, lakó Pantiheonunk­­ba, a Kerepesibe. A vándor Beczkón született 1852-ben, 1919-ben halt meg Bécsben,­­koporsóját néhány ismerős s egy­-két bámészkodó idegen kísérte­­ki a Zentral­­friedhofba. Halála után negy­venhat évvel újra temetik. A L ednyánszky a legtalkstetot­­i’­* taibb, az egyik legcsudá­­latosabb művész volt, aki ezen a földön élt Mágnásnak született, a Mo­narchia Magyarországának Felvidékén két kastélya — Nagyőr, Beczkó — volt, gaz­dagsága ellenére elhanyagolt ruházatban, már-már ron­gyosra kopva vándorolt, ő volt­­a bolond Mednyánszky­", aki szünet nélkül csavargott, ba­rangolt negyven éven át, me­nekült Krakkótól Marseille-ig, Szolnoktól Barbizonig, a zempléni erdőktől a pontini mocsarakig. Láz űzte, szenvedély szaggat­ta, erdőkerülőknél, szénége­tőknél hált, szegény ördögök­kel barátkozott, a természet s később a szegénység világa érdekelte, kastélyaiból ki-ki­­szoldva, mint egy nagy bús madár, szomorú szárnycsapá­­sokkal repülte be a természet, a szegénység, a háborús fron­tok világát, Pesten különös figuráinak aquáriumában ül­dögélt és minden időben, mindenütt idegen maradt. "■Mindenütt és mégis sehol idegenként és mégis minde­nütt hontalanul* — jegyezte be naplójába, Párizsban, a hontalan most megjött. A ** régi mágnásnak végül a szocialista ország nyújt végső hazát örvénylő élet sír-mély re­gény. Hazatért a csavargó úr, aki szétszórta pénzét és életét, s kétezer olyan festményt, rajzot és tanulmányt hagyott reánk, amelyeknek kincseink közt van helyük. Igen régi idő óta nem volt kiállítása Budapesten. Ha lesz, megborzongunk majd ör­dögi színein, szegény sátán­jain, zúzmarás tájain, merész és szomorkás világán, amelyet holtában kivetít A hazatért piktor a legna­gyobb magyar művészek kö­zül való.­­ Tata a természet színeinek katedrája lenne, a halott Mednyánszky lehetne egyik professzora. Minden érdekelte, ami sá­padt, s minden, ami ég. A piszkos vörösről például ezt írja: új legnagyobb mérték­ben izgatja az idegeket­. Sze­retett mindent, ami fáradtan fakó és sajátos módon min­dent ami fénylik. »A fényt ragyogóan és melegen kell festeni.« Túlzott, mindenkién ezt tet­te, s ez volt festői ars poeti­cája: *»A túlzás mindig kell.­­Ki akarta sajátítani, idegeibe akarta belopni a természet vad és kedves, ördögi és elbá­joló színeit Meg akarta tudni a levegő titkát, meg akarta ismerni gyöngéd hajnalok, sá­padt alkonyatok, zöldellő völ­gyek, hegyi világok levegőjé­nek a színét és mindezt át­­szűrette keserű, szomorkás egyéniségén. -A hangulat irá­nyát, én csak azt látom min­denben.-* Impresszionista volt. Sokáig színek, hangulatok rabrácsai mögött élt a színek bezárták, foglyul ejtették, de ecsetjén át meg is teremtették egyik legszebb, örvénylő orgiájukat. Ez a rabság még a gyer­mekkor fogsága és öröksége volt. Mednyánszkyra szinte ifjúsága óta rázuhantak a régi Felvidék színei. Zempléni er­dők fojtott zöldje, a Magas- Tátra kékeslila fluoreszkálása, hegycsúcsok lilás vöröse, hor­hosok kobaltja, az ég kékes­zöldje, őszi dombok bánata, sarok hamuszíne, azután a sa­játos "tört színek", melyek­nek rajongó barátja volt. Az égő színben a szenvedély iz­zását kereste, a fáradt szí­nekkel melankóliáját akarta átitatni és olyan színeket ke­vert ki, amelyek — akár a*, piszkosvörös — izgatják, és borzolják a fáradt idegeket. Rabolta színeit, akár Pro­metheus a tüzet. S közben annyira rejtekezve élt, hogy magyar, német s francia nyel­vű naplójegyzeteit görög be­tűkkel írta, akár a szemér­mes Gárdonyi, aki megta­nulta a tibeti nyelvet, hogy jegyzeteit, lelke­sedőit még családja se pillanthassa meg Mednyánszky nap­ló jegyze­teinek a legszebb része a szí­nekről szóló vallomás. T­udta, hogy úr. Menekült ettől. Érezte a támadó vi­hart Talán még szomjúhozta is. »Végzetszerűen közeledik a Kikerülhetetlen« — írta volt Talán még kastélyait is képes lett volna fölgyújtani, hogy meglesse a lángok al­vadt vörösét Napokig figyelgette zemplé­ni bükkösök rozsdás színét. Még a láva színét is megfi­gyelte. Egyszer majdnem be­kerítette az Etna lávafolya­ma. Messinában kikötői zsák­hordónak állt be, a pontini mocsaraknál maláriát kapott, egy telet elbújva Marseille kikötőjében töltött, s bárhol élt, Münchenben, Barbizon­­ban, Újpesten, fölivott min­den színt, magába itatott minden hangulatot. Mindent bejárt, amit csak lehetett. A Felvidéket, a Dunajec merész völgyét, a déli lengyel vilá­got, majdnem az egész Mo­narchiát, Normandiát, Bre­­tagne-t, Erdélyt, a Székelyföl­det, hol a Hernád völgyében festeget, hol az Adria aqua­­marinját figyeli, hol ködöt kerget, hol a zúzmarás tájat lesi. Egyszer azt írta, útszéli rabló módjára és 1900-ban gyalog indult el Pestről Becz­­kóra, otthon megpihent, azután folytatta menekülését Galíciába. »­A bolond Mednyánszky­ meg akart hódítani minden­féle avart, fasort, a fák téli ezüstjét, minden sáros utat, patakok völgyeit, fakó domb­oldalakat, kékeslila hegycsú­csokat, melyek különös kő­­sapkáknak tűnnek a ledőlő ég alatt Menekülése, Mednyánszky "futása" megragadó imp­resszionizmust teremtett. Em­berileg azonban nem sikerült. Miután a természet nem vi­gasztalta meg, s nem­ tudta feloldani fáradt megkövült bánatát, az emberi szegénység világába ment szegény ördö­gök, parasztok, mesterlegé­nyek, szénégetők, csavargók közé, pesti aquáriumának »halait« figyelte, katonák közt kesergett a szerb, orosz, olasz frontokon. Azok felé fordult, akik a vállaikra terült ron­gyaikon elhozták és győze­lemhez segítik a »Kikerülhe­­tetlen*-t. A "Kikerülhetetlen* azon­ban forró volt, kemény, kér­lelhetetlen, azt már nem le­hetett szomorkásan, bús me­lankóliával lefesteni. A kike­rülhetetlen erőt, új stílust, új ábrázolásmódot is követelt. A fáradt kastélyos úr, szí­nek rabja, erdei csendek ván­dora, fagyos zúzmarák va­rázsló mestere, az emberi sze­génység tájai fölé hajolva las­san realista lett. őszi avar­ból indult, végül az égőpiros, lázadó emberi szomorúságot és megalázottságot fedezte föl. ősz hazatért volt szegé­­nyeine­k fiai s unokái kö­zé. Volt szegényei az elsuhant hosszú idő alatt államhata­lommá emelkedtek. S mi lett közvetlen övéi­vel? Unokahúga a régi nagy­őri kastélyban, Szlovákiában él, megbecsült művész, festő és restaurátor. Unokaöccse Rio de Janeiróba szóródott ki, éjjeli menedékhelyeken él, fá­radt, szomorú és csavargó, akár a nagy rokon, de a nagy rokon művészi izzása nélkül. A nagy rokont a közeli idő­ben dísztemetésen búcsúztatja el ez a város, ez az ország, a magyar művésztársadalom. "Mindenütt és mégis sehol idegenként , és mégis minde­nütt hontalan* — írta egy­szer. Holtan, másodszor eltemet­ve, már nem hontalan. A por hazatért, eggyé lesz azzal a szürke, zúzmarás földdel, amelyet mindig szeretett Ruffy Péter Meghalt Kocsis Ferenc dr. Ma kellett volna átvennie az Országház épületében a Munka Érdemrend kitüntetés arany fokozatát. Az ember el­töpreng azon, hogy akitől annyit hallottunk életről, an­nak a halála igaz lehet-e. Dr. Kocsis Ferenc mint orvos, az Élet­ és Tudomány főszerkesz­tője, a Világosság szerkesztő bizottságának tagja, a Tudo­mányos Ismeretterjesztő Tár­sulat elnökségének tagja, az előadó, féltucatnyi könyv szer­zője, három gyermek apja, nagy tudású, ugyanakkor sze­rény, halk szavú, szilárd meg­győződésű ember volt. Korunk diadalmas világnézetét hirdet­ve, a tudás fáklyáját magas­ra tartva és a maga tudását másoknak átadva találta meg igazi énjét. Előadások, köny­vek, cikkek, szerkesztés fog­lalta le minden percét Élet és halál című könyvének kéz­iratát alig néhány napja nyúj­totta be a Kossuth Könyvki­adónak. A sors kegyetlen volt hozzá, 51 éves, ambiciózus, tettvággyal teli korában ra­gadta el körünkből a halál. Így is jelentős életművére há­lás tisztelettel nézünk és meg­őrizzük azt. Dr. Kocsis Ferencet a Tudo­mányos Ismeretterjesztő Tár­sulat és a Hírlapkiadó Válla­latot saját halottjának tekin­ti, temetéséről később intéz­kednek. N­incs influenzajárvány, de sok a meghűlés Az Egészségügyi Miniszté­rium tájékoztatása szerint az utóbbi hetek szeszélyes időjá­rása jelentősen megnövelte a hűléses megbetegedések szá­mát Az iskolai hiányzások szá­ma, a táppénzes állomány nö­vekedése azonban nem volt olyan mérvű, hogy influenza­­járványra lehetne következtet­ni. Kétségtelen azonban, hogy a mostani meghűléses betegsé­gek egy részét az influenza okozza, a B-vírus, amelynek jellegzetessége, hogy a megbe­tegedések kisebb-nagyobb gó­cokban fordulnak elő, nem ala­kul ki nagy járvány és a meg­betegedések lefolyása is enyhe. Az Egészségügyi Világszerve­zet jelzései is csak a szomszé­dos Csehszlovákiából kötödnek influenzás megbetegedéseket, amelyeket szintén a B-vírus okozott Az influenza elleni védeke­zésben fontos az általános egészségügyi szabályok meg­tartása, ezzel nemcsak magun­kat, hanem embertársainkat is védjük. A szervezet ellenálló­képességének fokozására és a betegség könnyebb átvészelé­sére előnyös a citrom és más C-vitamin tartalmú élelmisze­rek fogyasztása. Fordítsunk to­vábbá gondot az időjárás in­gadozásainak megfelelő öltöz­ködésre és a lakások szellőz­tetésére. Átadták a kisterenyei új gimnáziumot Háromhónapos késéssel el­készült a kisterenyei nyolc­­tantermes új gimnázium. Csaknem hétmillió forint be­ruházással a múlt év októbe­rében kezdődtek az új közép­iskola építési munkái A diákok maguk rendezték be új iskolájukat sőt 295 diák már be is népesítette az új gimnáziumot Az új középis­kola építésével, átadásával a legkorszerűbb követelmények­nek megfelelően alakult a Kisterenye környéki, főleg bá­nyászgyerekek középiskolai el­látottsága. Már csak 3 NAPIG vásárolhat könyvsorsjegyet! Főnyeremény: Moszkvics 408 személygépkocsi * Fényképezőgép MEGÉRKEZETT A ^ / mm mm WU m 2,8-as objektwvel |­s írvAklC A ^ P® ■ Bfl modern szovjet fényképezőgép 1 8,1# ÚJDONSÁG | lu­st Am. (tokkal) 1400_n j 5 Jelentéktelen, öreg épület a Bakáts téren, a Schöpf-Merei Ágost koraszülött kórház. Ka­puja: ezer reménység és aggo­dalom, az örömteli várakozás és a szorongó félelem kapuja. És a kapun túl különös, el­zárt kis világegyetem. Itt örö­kös élethalálharc folyik. Harc a grammokért, a szívdobbaná­sokért, a lélegzetvételekért, a pupillareflexekért, a görcsösen rebbenő mozdulatokért. Itt kvarclámpák sugaraival még a levegőt is sterilizálni próbál­ják. Itt az élet ritmusát nem a nappalok és éjszakák váltako­zása szabja meg, hanem eteté­sek, hőmérőzések, az újra és újra ismétlődő különféle be­avatkozások — vércserék, ge­­rinccsapolások —, a végtelen gondosság, a nemegyszer már­­már a lehetetlent megostromló tudomány számtalan módsze­res "varázslata amely ezeket a még alig lélegző-mozduló le­heletkönnyű, ezer veszélynek kitett korán érkezett kis lénye­ket az élethez segíti. — Hazánkban a csecsemőha­lálozás az utóbbi két évtized­ben jelentősen csökkent. Ám ezt a csökkenést sajnálatosan lassítja a koraszülések gyako­riságának fokozódása — mond­ja Gergely Károly, a koraszü­lött kórház igazgató főorvosa. — És mi okozza a koraszü­lések szaporodását? — Nem tudom — rázza fe­jét határozottan a főorvos. — A korszaszülés nem betegség, helyesebben többnyire nem be­tegség következménye. Hogy mi az oka, arra pontos választ így nemigen lehet adni. Világ­szerte sok ezer orvos kutatja a koraszülések okait, megelőzé­sének módjait. Kétségtelen, hogy a koraszüléseket számos élettani és szociális körülmény összejátszása, gyakran a fiatal anya­jelöltek vigyázatlansága, éretlensége, a mai felgyorsult élettempó produkálta számta­lan megrázkódtatás együttesen eredményezi. Például Buda­pesten a legutóbbi statisztikai felmérések szerint a szülések 13 százaléka koraszülés. Külö­nösen veszedelmes, hogy e ko­raszülöttek jelentős része 1500 grammnál kisebb. Ezeknek életben tartása nehéz, áldozatos és speciális orvosi feladat. 52 százalék, négy és fél százalék Erre a speciális feladatra hozták létre ezt a­­speciális in­tézményt­, a Schöpf-Merei Ágost koraszülött kórházat, amelynek eredményei — jog­gal elmondhatjuk — világvi­szonylatban is jelentősek. A főorvos aggályosan, töp­rengve csóválja fejét: — Való­ban vannak eredményeink. Je­lentős eredmény, hogy az 1500 —2000 gramm súllyal születet­tek 79 százalékát életben tud­juk tartani, a két kiló felet­tieknek pedig csupán négy és fél százaléka hal meg intéze­tünkben. De ott áll egy másik, egy súlyos, aggasztó statiszti­kai adat, hogy minden orvosi hozzáértés és igyekezet ellené­re ma még az 1500 gramm alatti súllyal született csecse­mők 52 százaléka meghal.­­ A koraszülöttek életben­­tartása hallatlanul sokrétű, bo­nyolult orvosi feladat. Minden­képpen helyes és célszerű volt erre a feladatra egy külön in­tézetet létrehozni — magyaráz­za a főorvos. — A szülőosztá­lyunk most 30 ágyas, ezzel évi 1200 koraszülés lebonyolítható. Sajnálatosképp sok szülőnő nem tudja, hogy mi a koraszü­lött intézet célja és feladata. Bár más kórházak is foglalkoz­nak koraszülöttekkel, ameddig ki tudja a Schöpf-Merei Intézet elégíteni az igényeket, addig célszerű, ha a koraszülő nők a mi szülőosztályunkra kerül­nek. Ezzel szemben csak évi 500 koraszülés jut hozzánk, a többi más kórházba kerül, mi pedig a speciálisan koraszülő­osztályon normál­ szüléseket vagyunk kénytelenek levezet­ni, hogy mégse hagyjuk ki­használatlanul az "ágy­kapaci­tásunkat!* A főorvos statisztikát tesz elém: — a világ egyik legkor­szerűbb — és természetesen legdrágább — New York-i ko­raszülött intézetének felmérése szerint egy csecsemőre napi 26 dollár gondozási költség jut és az óriási összeg ellenére ha­lálozási statisztikájuk szinte semmivel sem jobb, mint a bu­dapesti Schöpf-Merei Intézeté. — Már volt rá példa, hogy 560 grammos csecsemőt is élet­ben tartottunk és közvetlenül koraszülés után már végeztünk csecsemőn sikeres vakbélmű­tétet is. De hát ezzel együtt még sok, nagyon sok meg­oldásra váró orvosi feladattal küszködünk. Az üvegcellák világa A kórtermekben kis üveg­cellák egymás mellett, mind­egyikben oxigénsátor alatt ap­ró, magatehetetlen kis lény, koraszülöttek.­­ A koraszülött életének el­ső szakasza egyetlen nagy élet­veszély — mondja a főorvos. — Szervezete, természetes el­­lenállóképessége még kialaku­latlan és így esik át az emberi élet egyik legnagyobb megráz­kódtatásán, a megszületésen. Görcsösen meg-megránduló tagok, hunyt szemek, még alig­­alig emberi formák. — Vajon mi jut el hozzájuk abból a vi­lágból, ami annyi mindent ígér és rejteget számukra? Egyelőre még nem sok: fé­nyek és árnyak, a hideg és a meleg, a táplálék, az anyatej íze, a jóllakottság megnyugta­tó kis csodája és az első talál­kozás azzal a felkavaró, kínzó, ijesztő Valamivel, ami olyan igazságtalan, olyan oktalan vadsággal zúdul néha rájuk — a fájdalommal. — A külvilág most még száz halálos veszélyt jelent — mondja a főorvos. — De az üvegcellák mesterséges kör­nyezete »megtévesztik a kis­embert: utánozza az anyates­tet. — Az inkubátor — mutatja közelebbről a kis üvegkamrát a főorvos. — Itt kondicionál­juk az 1500 grammnál kisebb, nehéz eseteket — Adott a pá­ratartalom, állandó hőmérsék­let, sterilizált a levegő, oxigén­­befúvás. Az oxigénszivattyú halkan surrog, a baba nyugodtan lé­legzik, most evett, rögtön el­aludt. Szilágyi Éva — olvasom — a láztopon egy­ egyenlete­sen emelkedő és egy fokozato­san elsimuló leszálló vonal. — Kilencvenhárom dekával született, most 1100 gramm. Az emelkedő vonal a súlygrafikon. Az anya máshol szült a baba az átszállítás után 39 fokos lázzal ért hozzánk — mondja a főorvos. — És a lázgrafikon magasba szökő, ijesztő csúcsai őrzik az első napok halálos válságát — de most már csak a milliméterpapíron. — A legnehezebbek az első napok — mondja a főorvos. — A csecsemő szülés után ugyan­is még veszít az amúgy is cse­kély súlyából. Aztán kialakul az emésztés, a táplálkozás rendszere, a gyomor- és bél­fló­ra, ilyenkor enyhén megsárgul a csecsemő bőre. Ez a legve­szedelmesebb, legérzékenyebb időszaka. A kórterem ajtajában fiatal nővérek állnak összebújva, halkan beszélgetnek. — Kicsit pletykálnak — mo­­solyodik el a főorvos. — Ritka dolog, hogy ráérnek. Hajnali hatkor fürdetnek, kétóránként etetés­­— napi 35 liter anyate­jet fogyaszt a kórház —, na­ponként három nagyvizit, foly­tonos készenlét, állandó fel­ügyelet, itt csak az a nővér ma­rad meg, aki összeforrt mun­kájával, akinek ez az élete. És különös, hogy általában mind ilyenek, az elmúlt évek során a Schöpf-Mereiből nővér úgyszólván csak nyugdíjazás­sal távozott. A tizedik születésnap A kórterem üvegablakának másik oldalán parányi vörö­ses bőrű csöppséget tart ma­gasba a nővér. Szomjasan, só­­váran, szinte hozzátapad a kis törékeny fiatalasszony az üveglaphoz — a kislányát né­zi. — Zsuzsi, Zsuzsikám — súg­ja, mintha attól félne, hogy fel­ébreszti a békésen alvó babát — Zsuzsi — ejti ki a kislány nevét és egyre peregnek sze­méből a könnyek. — Miért sír, lelkem? — kér­di kis nehezteléssel a főnővér, nincs annak a kislánynak az égvilágon semmi baja. — Igen — szepeg a kisma­ma, még ő maga is szinte gye­rek —, tudom. De mikor olyan kicsi, olyan iszonyúan kicsi! Mi lesz vele? Az örök kérdés: mi lesz ve­le? Távol villamos zörög, va­lahol rádió szól, az élet ezer­nyi apró zaja. A főorvos mel­lettem áll, töprengve forgat kezében egy félelmetes leletet: sim­a trombózis, agyvérzés. Zsuzsika nem tud semmit — esőről, napfényről, agyvérzés­ről, halálról. Hajnali hatkor fürdetik, kétóránként etetik, vigyáznak rá — nagyon sokat, öntudatlan boldogsággal alszik. — Olyan pici! — sír fel az asszonyka. — Pedig ma van a születésnapja, tíznapos. Zsuzsi tíznapos! — Minden­nap születésnap, mindennap egy megnyert csata — minden­nap ünnep. szász István A kocát* éck­ezettek­­­/éddu*élet*

Next