Magyar Nemzet, 1965. december (21. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-08 / 289. szám
Sxertia, 1965. december . __itanarNfflErt. Hazahozták Bécsből MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ HAMVAIT A magyar Művelődésügyi Minisztérium a bécsi Zentralfriedhofban kihantoltatta, hazahozatta s a pesti Kerepesiben díszsírhelyre temetteti el Mednyánszky László hamvait A vándor, aki végigbolyongta életét, hazatért Vad bolyongásaihoz még haló porában is hű maradt Holtan is vándoro. Már itt van, ideiglenesen a dombos, nyirkos Farkasréten. Onnan szállítják át Kossuth, Móricz, Medgyessy földjébe, lakó Pantiheonunkba, a Kerepesibe. A vándor Beczkón született 1852-ben, 1919-ben halt meg Bécsben,koporsóját néhány ismerős s egy-két bámészkodó idegen kísérteki a Zentralfriedhofba. Halála után negyvenhat évvel újra temetik. A L ednyánszky a legtalkstetoti’* taibb, az egyik legcsudálatosabb művész volt, aki ezen a földön élt Mágnásnak született, a Monarchia Magyarországának Felvidékén két kastélya — Nagyőr, Beczkó — volt, gazdagsága ellenére elhanyagolt ruházatban, már-már rongyosra kopva vándorolt, ő volta bolond Mednyánszky", aki szünet nélkül csavargott, barangolt negyven éven át, menekült Krakkótól Marseille-ig, Szolnoktól Barbizonig, a zempléni erdőktől a pontini mocsarakig. Láz űzte, szenvedély szaggatta, erdőkerülőknél, szénégetőknél hált, szegény ördögökkel barátkozott, a természet s később a szegénység világa érdekelte, kastélyaiból ki-kiszoldva, mint egy nagy bús madár, szomorú szárnycsapásokkal repülte be a természet, a szegénység, a háborús frontok világát, Pesten különös figuráinak aquáriumában üldögélt és minden időben, mindenütt idegen maradt. "■Mindenütt és mégis sehol idegenként és mégis mindenütt hontalanul* — jegyezte be naplójába, Párizsban, a hontalan most megjött. A ** régi mágnásnak végül a szocialista ország nyújt végső hazát örvénylő élet sír-mély regény. Hazatért a csavargó úr, aki szétszórta pénzét és életét, s kétezer olyan festményt, rajzot és tanulmányt hagyott reánk, amelyeknek kincseink közt van helyük. Igen régi idő óta nem volt kiállítása Budapesten. Ha lesz, megborzongunk majd ördögi színein, szegény sátánjain, zúzmarás tájain, merész és szomorkás világán, amelyet holtában kivetít A hazatért piktor a legnagyobb magyar művészek közül való. Tata a természet színeinek katedrája lenne, a halott Mednyánszky lehetne egyik professzora. Minden érdekelte, ami sápadt, s minden, ami ég. A piszkos vörösről például ezt írja: új legnagyobb mértékben izgatja az idegeket. Szeretett mindent, ami fáradtan fakó és sajátos módon mindent ami fénylik. »A fényt ragyogóan és melegen kell festeni.« Túlzott, mindenkién ezt tette, s ez volt festői ars poeticája: *»A túlzás mindig kell.Ki akarta sajátítani, idegeibe akarta belopni a természet vad és kedves, ördögi és elbájoló színeit Meg akarta tudni a levegő titkát, meg akarta ismerni gyöngéd hajnalok, sápadt alkonyatok, zöldellő völgyek, hegyi világok levegőjének a színét és mindezt átszűrette keserű, szomorkás egyéniségén. -A hangulat irányát, én csak azt látom mindenben.-* Impresszionista volt. Sokáig színek, hangulatok rabrácsai mögött élt a színek bezárták, foglyul ejtették, de ecsetjén át meg is teremtették egyik legszebb, örvénylő orgiájukat. Ez a rabság még a gyermekkor fogsága és öröksége volt. Mednyánszkyra szinte ifjúsága óta rázuhantak a régi Felvidék színei. Zempléni erdők fojtott zöldje, a Magas- Tátra kékeslila fluoreszkálása, hegycsúcsok lilás vöröse, horhosok kobaltja, az ég kékeszöldje, őszi dombok bánata, sarok hamuszíne, azután a sajátos "tört színek", melyeknek rajongó barátja volt. Az égő színben a szenvedély izzását kereste, a fáradt színekkel melankóliáját akarta átitatni és olyan színeket kevert ki, amelyek — akár a*, piszkosvörös — izgatják, és borzolják a fáradt idegeket. Rabolta színeit, akár Prometheus a tüzet. S közben annyira rejtekezve élt, hogy magyar, német s francia nyelvű naplójegyzeteit görög betűkkel írta, akár a szemérmes Gárdonyi, aki megtanulta a tibeti nyelvet, hogy jegyzeteit, lelkesedőit még családja se pillanthassa meg Mednyánszky napló jegyzeteinek a legszebb része a színekről szóló vallomás. Tudta, hogy úr. Menekült ettől. Érezte a támadó vihart Talán még szomjúhozta is. »Végzetszerűen közeledik a Kikerülhetetlen« — írta volt Talán még kastélyait is képes lett volna fölgyújtani, hogy meglesse a lángok alvadt vörösét Napokig figyelgette zempléni bükkösök rozsdás színét. Még a láva színét is megfigyelte. Egyszer majdnem bekerítette az Etna lávafolyama. Messinában kikötői zsákhordónak állt be, a pontini mocsaraknál maláriát kapott, egy telet elbújva Marseille kikötőjében töltött, s bárhol élt, Münchenben, Barbizonban, Újpesten, fölivott minden színt, magába itatott minden hangulatot. Mindent bejárt, amit csak lehetett. A Felvidéket, a Dunajec merész völgyét, a déli lengyel világot, majdnem az egész Monarchiát, Normandiát, Bretagne-t, Erdélyt, a Székelyföldet, hol a Hernád völgyében festeget, hol az Adria aquamarinját figyeli, hol ködöt kerget, hol a zúzmarás tájat lesi. Egyszer azt írta, útszéli rabló módjára és 1900-ban gyalog indult el Pestről Beczkóra, otthon megpihent, azután folytatta menekülését Galíciába. »A bolond Mednyánszky meg akart hódítani mindenféle avart, fasort, a fák téli ezüstjét, minden sáros utat, patakok völgyeit, fakó domboldalakat, kékeslila hegycsúcsokat, melyek különös kősapkáknak tűnnek a ledőlő ég alatt Menekülése, Mednyánszky "futása" megragadó impresszionizmust teremtett. Emberileg azonban nem sikerült. Miután a természet nem vigasztalta meg, s nem tudta feloldani fáradt megkövült bánatát, az emberi szegénység világába ment szegény ördögök, parasztok, mesterlegények, szénégetők, csavargók közé, pesti aquáriumának »halait« figyelte, katonák közt kesergett a szerb, orosz, olasz frontokon. Azok felé fordult, akik a vállaikra terült rongyaikon elhozták és győzelemhez segítik a »Kikerülhetetlen*-t. A "Kikerülhetetlen* azonban forró volt, kemény, kérlelhetetlen, azt már nem lehetett szomorkásan, bús melankóliával lefesteni. A kikerülhetetlen erőt, új stílust, új ábrázolásmódot is követelt. A fáradt kastélyos úr, színek rabja, erdei csendek vándora, fagyos zúzmarák varázsló mestere, az emberi szegénység tájai fölé hajolva lassan realista lett. őszi avarból indult, végül az égőpiros, lázadó emberi szomorúságot és megalázottságot fedezte föl. ősz hazatért volt szegényeinek fiai s unokái közé. Volt szegényei az elsuhant hosszú idő alatt államhatalommá emelkedtek. S mi lett közvetlen övéivel? Unokahúga a régi nagyőri kastélyban, Szlovákiában él, megbecsült művész, festő és restaurátor. Unokaöccse Rio de Janeiróba szóródott ki, éjjeli menedékhelyeken él, fáradt, szomorú és csavargó, akár a nagy rokon, de a nagy rokon művészi izzása nélkül. A nagy rokont a közeli időben dísztemetésen búcsúztatja el ez a város, ez az ország, a magyar művésztársadalom. "Mindenütt és mégis sehol idegenként , és mégis mindenütt hontalan* — írta egyszer. Holtan, másodszor eltemetve, már nem hontalan. A por hazatért, eggyé lesz azzal a szürke, zúzmarás földdel, amelyet mindig szeretett Ruffy Péter Meghalt Kocsis Ferenc dr. Ma kellett volna átvennie az Országház épületében a Munka Érdemrend kitüntetés arany fokozatát. Az ember eltöpreng azon, hogy akitől annyit hallottunk életről, annak a halála igaz lehet-e. Dr. Kocsis Ferenc mint orvos, az Élet és Tudomány főszerkesztője, a Világosság szerkesztő bizottságának tagja, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat elnökségének tagja, az előadó, féltucatnyi könyv szerzője, három gyermek apja, nagy tudású, ugyanakkor szerény, halk szavú, szilárd meggyőződésű ember volt. Korunk diadalmas világnézetét hirdetve, a tudás fáklyáját magasra tartva és a maga tudását másoknak átadva találta meg igazi énjét. Előadások, könyvek, cikkek, szerkesztés foglalta le minden percét Élet és halál című könyvének kéziratát alig néhány napja nyújtotta be a Kossuth Könyvkiadónak. A sors kegyetlen volt hozzá, 51 éves, ambiciózus, tettvággyal teli korában ragadta el körünkből a halál. Így is jelentős életművére hálás tisztelettel nézünk és megőrizzük azt. Dr. Kocsis Ferencet a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat és a Hírlapkiadó Vállalatot saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek. Nincs influenzajárvány, de sok a meghűlés Az Egészségügyi Minisztérium tájékoztatása szerint az utóbbi hetek szeszélyes időjárása jelentősen megnövelte a hűléses megbetegedések számát Az iskolai hiányzások száma, a táppénzes állomány növekedése azonban nem volt olyan mérvű, hogy influenzajárványra lehetne következtetni. Kétségtelen azonban, hogy a mostani meghűléses betegségek egy részét az influenza okozza, a B-vírus, amelynek jellegzetessége, hogy a megbetegedések kisebb-nagyobb gócokban fordulnak elő, nem alakul ki nagy járvány és a megbetegedések lefolyása is enyhe. Az Egészségügyi Világszervezet jelzései is csak a szomszédos Csehszlovákiából kötödnek influenzás megbetegedéseket, amelyeket szintén a B-vírus okozott Az influenza elleni védekezésben fontos az általános egészségügyi szabályok megtartása, ezzel nemcsak magunkat, hanem embertársainkat is védjük. A szervezet ellenállóképességének fokozására és a betegség könnyebb átvészelésére előnyös a citrom és más C-vitamin tartalmú élelmiszerek fogyasztása. Fordítsunk továbbá gondot az időjárás ingadozásainak megfelelő öltözködésre és a lakások szellőztetésére. Átadták a kisterenyei új gimnáziumot Háromhónapos késéssel elkészült a kisterenyei nyolctantermes új gimnázium. Csaknem hétmillió forint beruházással a múlt év októberében kezdődtek az új középiskola építési munkái A diákok maguk rendezték be új iskolájukat sőt 295 diák már be is népesítette az új gimnáziumot Az új középiskola építésével, átadásával a legkorszerűbb követelményeknek megfelelően alakult a Kisterenye környéki, főleg bányászgyerekek középiskolai ellátottsága. Már csak 3 NAPIG vásárolhat könyvsorsjegyet! Főnyeremény: Moszkvics 408 személygépkocsi * Fényképezőgép MEGÉRKEZETT A ^ / mm mm WU m 2,8-as objektwvel |s írvAklC A ^ P® ■ Bfl modern szovjet fényképezőgép 1 8,1# ÚJDONSÁG | lust Am. (tokkal) 1400_n j 5 Jelentéktelen, öreg épület a Bakáts téren, a Schöpf-Merei Ágost koraszülött kórház. Kapuja: ezer reménység és aggodalom, az örömteli várakozás és a szorongó félelem kapuja. És a kapun túl különös, elzárt kis világegyetem. Itt örökös élethalálharc folyik. Harc a grammokért, a szívdobbanásokért, a lélegzetvételekért, a pupillareflexekért, a görcsösen rebbenő mozdulatokért. Itt kvarclámpák sugaraival még a levegőt is sterilizálni próbálják. Itt az élet ritmusát nem a nappalok és éjszakák váltakozása szabja meg, hanem etetések, hőmérőzések, az újra és újra ismétlődő különféle beavatkozások — vércserék, gerinccsapolások —, a végtelen gondosság, a nemegyszer mármár a lehetetlent megostromló tudomány számtalan módszeres "varázslata amely ezeket a még alig lélegző-mozduló leheletkönnyű, ezer veszélynek kitett korán érkezett kis lényeket az élethez segíti. — Hazánkban a csecsemőhalálozás az utóbbi két évtizedben jelentősen csökkent. Ám ezt a csökkenést sajnálatosan lassítja a koraszülések gyakoriságának fokozódása — mondja Gergely Károly, a koraszülött kórház igazgató főorvosa. — És mi okozza a koraszülések szaporodását? — Nem tudom — rázza fejét határozottan a főorvos. — A korszaszülés nem betegség, helyesebben többnyire nem betegség következménye. Hogy mi az oka, arra pontos választ így nemigen lehet adni. Világszerte sok ezer orvos kutatja a koraszülések okait, megelőzésének módjait. Kétségtelen, hogy a koraszüléseket számos élettani és szociális körülmény összejátszása, gyakran a fiatal anyajelöltek vigyázatlansága, éretlensége, a mai felgyorsult élettempó produkálta számtalan megrázkódtatás együttesen eredményezi. Például Budapesten a legutóbbi statisztikai felmérések szerint a szülések 13 százaléka koraszülés. Különösen veszedelmes, hogy e koraszülöttek jelentős része 1500 grammnál kisebb. Ezeknek életben tartása nehéz, áldozatos és speciális orvosi feladat. 52 százalék, négy és fél százalék Erre a speciális feladatra hozták létre ezt aspeciális intézményt, a Schöpf-Merei Ágost koraszülött kórházat, amelynek eredményei — joggal elmondhatjuk — világviszonylatban is jelentősek. A főorvos aggályosan, töprengve csóválja fejét: — Valóban vannak eredményeink. Jelentős eredmény, hogy az 1500 —2000 gramm súllyal születettek 79 százalékát életben tudjuk tartani, a két kiló felettieknek pedig csupán négy és fél százaléka hal meg intézetünkben. De ott áll egy másik, egy súlyos, aggasztó statisztikai adat, hogy minden orvosi hozzáértés és igyekezet ellenére ma még az 1500 gramm alatti súllyal született csecsemők 52 százaléka meghal. A koraszülöttek életbentartása hallatlanul sokrétű, bonyolult orvosi feladat. Mindenképpen helyes és célszerű volt erre a feladatra egy külön intézetet létrehozni — magyarázza a főorvos. — A szülőosztályunk most 30 ágyas, ezzel évi 1200 koraszülés lebonyolítható. Sajnálatosképp sok szülőnő nem tudja, hogy mi a koraszülött intézet célja és feladata. Bár más kórházak is foglalkoznak koraszülöttekkel, ameddig ki tudja a Schöpf-Merei Intézet elégíteni az igényeket, addig célszerű, ha a koraszülő nők a mi szülőosztályunkra kerülnek. Ezzel szemben csak évi 500 koraszülés jut hozzánk, a többi más kórházba kerül, mi pedig a speciálisan koraszülőosztályon normál szüléseket vagyunk kénytelenek levezetni, hogy mégse hagyjuk kihasználatlanul az "ágykapacitásunkat!* A főorvos statisztikát tesz elém: — a világ egyik legkorszerűbb — és természetesen legdrágább — New York-i koraszülött intézetének felmérése szerint egy csecsemőre napi 26 dollár gondozási költség jut és az óriási összeg ellenére halálozási statisztikájuk szinte semmivel sem jobb, mint a budapesti Schöpf-Merei Intézeté. — Már volt rá példa, hogy 560 grammos csecsemőt is életben tartottunk és közvetlenül koraszülés után már végeztünk csecsemőn sikeres vakbélműtétet is. De hát ezzel együtt még sok, nagyon sok megoldásra váró orvosi feladattal küszködünk. Az üvegcellák világa A kórtermekben kis üvegcellák egymás mellett, mindegyikben oxigénsátor alatt apró, magatehetetlen kis lény, koraszülöttek. A koraszülött életének első szakasza egyetlen nagy életveszély — mondja a főorvos. — Szervezete, természetes ellenállóképessége még kialakulatlan és így esik át az emberi élet egyik legnagyobb megrázkódtatásán, a megszületésen. Görcsösen meg-megránduló tagok, hunyt szemek, még aligalig emberi formák. — Vajon mi jut el hozzájuk abból a világból, ami annyi mindent ígér és rejteget számukra? Egyelőre még nem sok: fények és árnyak, a hideg és a meleg, a táplálék, az anyatej íze, a jóllakottság megnyugtató kis csodája és az első találkozás azzal a felkavaró, kínzó, ijesztő Valamivel, ami olyan igazságtalan, olyan oktalan vadsággal zúdul néha rájuk — a fájdalommal. — A külvilág most még száz halálos veszélyt jelent — mondja a főorvos. — De az üvegcellák mesterséges környezete »megtévesztik a kisembert: utánozza az anyatestet. — Az inkubátor — mutatja közelebbről a kis üvegkamrát a főorvos. — Itt kondicionáljuk az 1500 grammnál kisebb, nehéz eseteket — Adott a páratartalom, állandó hőmérséklet, sterilizált a levegő, oxigénbefúvás. Az oxigénszivattyú halkan surrog, a baba nyugodtan lélegzik, most evett, rögtön elaludt. Szilágyi Éva — olvasom — a láztopon egy egyenletesen emelkedő és egy fokozatosan elsimuló leszálló vonal. — Kilencvenhárom dekával született, most 1100 gramm. Az emelkedő vonal a súlygrafikon. Az anya máshol szült a baba az átszállítás után 39 fokos lázzal ért hozzánk — mondja a főorvos. — És a lázgrafikon magasba szökő, ijesztő csúcsai őrzik az első napok halálos válságát — de most már csak a milliméterpapíron. — A legnehezebbek az első napok — mondja a főorvos. — A csecsemő szülés után ugyanis még veszít az amúgy is csekély súlyából. Aztán kialakul az emésztés, a táplálkozás rendszere, a gyomor- és bélflóra, ilyenkor enyhén megsárgul a csecsemő bőre. Ez a legveszedelmesebb, legérzékenyebb időszaka. A kórterem ajtajában fiatal nővérek állnak összebújva, halkan beszélgetnek. — Kicsit pletykálnak — mosolyodik el a főorvos. — Ritka dolog, hogy ráérnek. Hajnali hatkor fürdetnek, kétóránként etetés— napi 35 liter anyatejet fogyaszt a kórház —, naponként három nagyvizit, folytonos készenlét, állandó felügyelet, itt csak az a nővér marad meg, aki összeforrt munkájával, akinek ez az élete. És különös, hogy általában mind ilyenek, az elmúlt évek során a Schöpf-Mereiből nővér úgyszólván csak nyugdíjazással távozott. A tizedik születésnap A kórterem üvegablakának másik oldalán parányi vöröses bőrű csöppséget tart magasba a nővér. Szomjasan, sóváran, szinte hozzátapad a kis törékeny fiatalasszony az üveglaphoz — a kislányát nézi. — Zsuzsi, Zsuzsikám — súgja, mintha attól félne, hogy felébreszti a békésen alvó babát — Zsuzsi — ejti ki a kislány nevét és egyre peregnek szeméből a könnyek. — Miért sír, lelkem? — kérdi kis nehezteléssel a főnővér, nincs annak a kislánynak az égvilágon semmi baja. — Igen — szepeg a kismama, még ő maga is szinte gyerek —, tudom. De mikor olyan kicsi, olyan iszonyúan kicsi! Mi lesz vele? Az örök kérdés: mi lesz vele? Távol villamos zörög, valahol rádió szól, az élet ezernyi apró zaja. A főorvos mellettem áll, töprengve forgat kezében egy félelmetes leletet: sima trombózis, agyvérzés. Zsuzsika nem tud semmit — esőről, napfényről, agyvérzésről, halálról. Hajnali hatkor fürdetik, kétóránként etetik, vigyáznak rá — nagyon sokat, öntudatlan boldogsággal alszik. — Olyan pici! — sír fel az asszonyka. — Pedig ma van a születésnapja, tíznapos. Zsuzsi tíznapos! — Mindennap születésnap, mindennap egy megnyert csata — mindennap ünnep. szász István A kocát* éckezettek/éddu*élet*