Magyar Nemzet, 1966. augusztus (22. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-12 / 190. szám
___ tagjarNTO|____ Az állami képzőművészeti vásárlások bemutatása a Műcsarnokban MECÉNÁSNAK LENNI KIVITELEZ — mondotta volna maga Maecenas, Augustus császár "kultuszminisztere", ■rogy II. Gyula, aki annak idején Szolgálatába fogadta és megrendelősekikel halmozta el Michelangelót. Napjainkban már nem ilyenek látják el a művészetek pártolásának tisztét, de a mecénási kötelezettségek továbbra is fennállnak. Társadalmunkban mindenki mecénás egy kicsit, ment napról napra megrendelője és “fogyasztója" a művészi alkotásoknak , s csupán az a kérdés, hogy igényeivel mire képes serkenteni az alkotókat, milyen irányban befolyásolja a művészet fejlődését. A napi igények változó színvonalú kielégítése mellett az állami vásárló szervek hivatása a minőség fölötti őrködés, az előremutató művek kiválasztása és az ilyet létrehozó alkotómunka támogatása. Most a felszabadulás óta először, a képzőművészet három legfontosabb mecénása, a Művelődésügyi Minisztérium, az Állami Vásárló Bizottság, és a tavaly létrehívott, évente ismétlődő kétmillió forintos vásárlás zsűrije számot ad egyesztendős tevékenységéről. Az 1965-ben megvásárolt táblaképek, grafikák és szobrok, vagyis a kisebb, intimebb műfajok képviselői töltik meg a Műcsarnok termeit. Ez a kiállítás izgalmas mérleg, mert egyaránt levizsgáznak a közönség előtt a művészek és a vásárlást lebonyolító zsűrik: — továbbra is termékeny hatású-e a mecénás és művész találkozása? A MÉRLEG MEGVONÁSA** KOR figyelembe kell vennünk, hogy bár nem az első vásárlások ezek, mégis az első kísérlet arra, hogy az állami szervek ilyen irányú tevékenysége társadalmi kontroll elé kerüljön. A kétmilliós akció ezenfelül valóban új formája a táblaképek vásárlásának, s titkos szavazással működő zsűrije (kétszer tizenöt fő) maga is jelzi a tárgyilagos kiválogatás fokozottabb igényeit. A kezdeményezés így feltétlenül hasznos: az ilyen kiállítások a demokratikus művészeti élet nélkülözhetetlen részei, s az ott szereplő anyagnak idővel olyan minőségű és olyan fejlődésű előremozdító gyűjteménnyé kell válnia, amely méltó utóda lehet az egykori mecénások nagy jelentőségű gyűjteményeinek. A sommás mérlegelés eredménye: a kiállítások ezzel a tárlattal útjukra indultak, de a kiállított anyag természetesen még messze elmarad attól, amit a jövőben az ilyen bemutatóktól várunk. A tárlat összképe egységesebb, mint például a X. országos kiállításé, mert annak eléggé tisztázatlan (jobbára kispolgárias) életérzését ez a gyűjtemény domasztikus körítés nélkül, egyszerűbben, őszintébben, és ezért több tanulságot is nyújtóan vállalja. ÚTA VÉGIGSÉTÁLUNK A 11 KIÁLLLÍTÁSON, és alaposabban szemügyre vesszük a képeket, bizony mai táblaképfestészetünk sok avitt vonását, gyerekbetegségként továbbhurcolt szépséghibáját vehetjük észre. Megmosolyogni valók azok a nagy gonddal elkészített tájak, melyeknek előterébe fentről, szinte a képkeretből platán- vagy gesztenyelombok sziluettje lóg bele, akár a fényképes levelezőlapok megszokott "kompozícióiba". Szelíden derülünk a képeken, melynek közepén egy vagy két figura ugyanolyan lámpalázzal szorong a széken, vagy áll "nekitámaszkodva" valaminek, mint nagyanyáink és nagyapáink eljegyzési fényképfelvételeiben. Vannak mozgalmasabb kompozíciók is, szinte már maiak, mert egyegy képes magazin riportfelvételét transzporálják át, az olajfestés és a "modern" ecsetkezelés műfajaiba. Sokszor azonban a legigényesebbnek tetsző festmények árulják el a legrégibb, még a fotóművészet feltalálása előtti tartalmi és formai vonásokat. Felmegy a függöny, s a színen barnákba-szürkékbe boruló színészcsoport jelenik meg, életképszerű beállításban, a Walter Scott-i regényes beszélyek heroldjaihoz hasonlók, s szinte szól is az egyik, a lándzsájára támaszkodó: "Sir, esteledvén elérjük Canterburyt rajh..." S a kép címe: Martinászok, amiről eszünkbe juthat a híradófiknek mantinkemencéje, az izzó, szikrázó fém, az olvadt és kegyetlenül sütő massza, a fény és az árnyék vibráló játéka, a kitágult és szinte világító emberi szemek, s ha művészek lennénk, elképzelhetnénk a képet, amely mindezt valami új, a mi korunkra jellemző színanyag és formaegyüttessé szintetizálja, a munka és az emberi tevékenység új élményeinek esszenciájává. Pedig a kétmilliós vásárlás is kifejezetten a frissítés céljával indult útjára, hogy a táblakép műfaját, ezt a látszólag háttérbe szoruló, de mégis oly fontos és termékeny műfajt kiemelje a közöny és — ahogy néha egy-egy hullámban érkező esztétikai felfogás mondja: — a halálraítéltség állapotából. E tárlat egyik legfontosabb tanulsága tehát: ha a táblakép műfaja valóban csak a felsorolt fajtájú kompozíciókat merítheti ki, akkor nem érdemes életét tovább erőltetni, nem érdemes egy avitt világ árnyékképeként mesterségesen fenntartani. Meggyőződésünk — és erre szerencsére a kiállítás is ad némi biztatást —, hogy e műfaj nemcsak ilyen képeket ismer, és nem halt ki e "pittoreszk" anekdotákkal és idillekkel, hanem képes a XX. századi világban élő, és annak anyagi, társadalmi dolgaira reflektáló embert is korszerűen szolgálni. Elsősorban a grafikák és a szobrok között találhatunk ilyen hangvételű alkotásokat, de néhány festmény is — sajnos egyelőre nagyon kevés — melléjük sorolható két mű — Bortnyik Ritmus című grafikája és Domanovszky Kék szék című lendületes színkompozíciója — a legbontottabb formák alkalmazásáról ad magas színvonalú példát. A TÁRGYILAGOS ÍTÉLETHEZ hozzátartozik azonban az is, hogy számításba vegyük, mit küldtek be a művészek ezekre a vásárlásokra, miből válogathatott a zsűri. Bizonyára nagyon gyenge anyagból, ami a múlt rossz beidegzéseivel magyarázható. De nemrég tekinthették meg a művészek és a szakemberek az idei kétmilliós akció egy részletvásárlását, ahol mind a beküldött művek, mind pedig a megvásároltak láthatók voltak. Igen sok kvalitásos festmény érkezett be a zsűrihez, s a legkritikusabb szemmel sem lehetett volna a vételre kiválasztottakat többel, mint három-négy képpel még kiegészíteni — a jó művek tehát általában a megvásároltak közé kerültek. Köztük van például Barcsay Jenő 1928-ban festett Munkáslánya — ma már művészettörténeti fontosságú, s múzeumba illő darab —, s más hasonló jelentőségű alkotások. Ez azt mutatja, hogy az 1965-ös esztendőről számot adó kiállítást valóban csak nyitánynak kell tekintenünk, s nem szabad túl szigorúan megítélni e kezdet természetes nehézségeit. MEGOLDATLAN KÉRDÉS azonban, hogy az állami vásárlások útján összegyűjtött képek — több száz alkotás — hová kerüljenek. A most bemutatott anyag kapcsán elmondták a vásárlás vezetői, hogy a képek nem kapósak, s az elhelyezés nehézségekbe ütközik. A jelenlegi táblaképanyag esetében ez a tartózkodás érthető (kell-e ennél meggyőzőbb bizonyíték arra, hogy nem a legszerencsésebb kollekció ez?), de a jelek máris azt mutatják, hogy idővel a legigényesebb rostává és iránymutatóvá fejlődhetnek a vásárlások. Elhangzott olyan javaslat is, hogy a Képcsarnok Vállalat útján kerüljenek üzleti forgalomba a festmények — ez azonban visszahatna a zsűrizés szempontjaira is, és így az egész akció értelmetlenné válna. Legszerencsésebbnek talán az a megoldás tűnik, hogy a műveket vegyék át letétként a vidéki múzeumok, s hat-nyolc esztendő múlva döntsenek csak az illetékesek arról, hogy mi kerül eladásra belőlük, s melyek válnak végleg múzeumi darabbá. Gondolnunk kell egy kortárs műveket bemutató múzeum és állandó kiállítás megteremtésére is (ilyen javaslatok már lapunk hasábjain is nyilvánosságra kerültek), mert ez mind a közönség, mind pedig a művészek részére a legbiztosabb kontrollt jelentené. Egy biztos: az állami vásárlások potenciálisan már most is azt a mecénás tevékenységet biztosítják, amelyek döntően befolyásolhatják a művészeti közéletet az előrehaladás, a szakmai elmélyülés és a demokratikus munkaszellem irányába. Hogy ezeket a lehetőségeket maximálisan kihasználjuk, ahhoz két feladatot kell megoldanunk: a kiválasztott anyag egyre magasabb színvonalú és sokoldalúbb öszszetételét, s a felgyülemlő értékek méltó, az alkotómunkára is visszaható bemutatását és elhelyezését. Perneczky Géza NAPLÓ Augusztus 12 Az Állami Gorkij Könyvtár a nyári szünet után ismét megnyílt. A kölcsönző, az olvasóterem és az audióstúdió ismét a közönség rendelkezésére áll. •••*• • « Borisz Paszternak válogatott verseit közrebocsátotta a Szovjet Szépirodalmi Kiadó K. Csukovszkij előszavával. A kötet összeállításában közreműködött Zinaida Paszternák, a költő özvegye, akihez számos vers szól, s aki nemrég hunyt el.★ Az utóbbi évek egyik legtöbbet magasztalt filmjét, aNem félünk VirginiaWoolftól című filmet, Elizabeth Taylorral és Richard Burtonnal a főszerepekben, több amerikai városban betiltották. Előfordult, hogy a helyi rendőrség saját hatáskörében vetette le a filmet a műsorról. A Tennessee állambeli Nashville-ben az ügyeletes rendőr egyszerűen leállította a film vetítését. 4. Furcsa tartásdíj-pert indítottak Amerikában. Mark Herson színész beperelte különélő feleségét, Judy Garland-t és jelentős apanázst követel tőle. Mindössze öt hónapig élt együtt a nálunk főként bakfisfilmjeiből ismert színésznővel. Egyévi távollét után hazaérkezett Budapestre Mező László gordonkaművész, az Országos Filharmónia szólistája. Amerikai tartózkodása során a többi között a New York-i Juilliard-iskolában Gregor Pintigorsscynál és Puerto Ricóban Fabio Casalsnál folytatott tanulmányokat. . . ♦ A legújabb Qualiton hanglemezek között megjelent Móricz Zsigmond Mehemed című gyermekdalának és a Kis Bence című gyermekdalnak a dzsessz-változata, valamint a televízió táncdalfesztiválján legnagyobb sikert elért számok első lemeze is. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Körszínház (telefon: 212—213): Troilus és Cressida (8) — Fővárosi Nagycirkusz: Cirkusz profasz vendégjátéka (fél 8) — Városmajori Színpad: Állami Hangversenyzenekar (vez. Sándor János, közr. Vlagyimir Krajnyev (8) — Kisceli Múzeum: Schubert-est (közr. a Weiner-vonósnégyes, Hámori Júlia és Kovács Lóránt (Kiscelli bér, 3.) (8) (rossz idő esetén 13-án). MÁR MOST JELENTKEZHET AZ IBUSZ ÖTNAPOS BRASSÓI TÁRSASUTAZÁSÁRA! Utazás különvonattal Városnézés Brassóban Kirándulás a környező hegyekbe Egésznapos autóbusz kirándulás Sinaiára, a csodálatos Peles kastély megtekintése INDULÁSI IDŐPONT: OKTÓBER 1. Részvételi díj: 1300,— Ft. Költőpénz: 200,— lei . 342,— Ft JELENTKEZÉS ÉS RÉSZLETES FELVILÁGOSÍTÁS BUDAPESTEN A II. Mártírok útja 67. IV. (Újpest), Bajcsy-Zs. u. 13. V. Bajcsy-Zs. út 18. VI. Dalszínház u. 1. X. (Kőbánya), Körösi Csoma u. 3. XI. Bartók Béla u. 9. XIX. (Kispest), Vöröshadsereg útja 151. XXI. (Csepel), Rákóczi u. 87 sz. alatti ÉS VALAMENNYI VIDÉKI IBUSZ UTAZÁSI IRODÁBAN ■ Péntek, 1964. augusztus 12. MEGJEGYZÉSEK c mai mngjjaJ tájnjezuudmc Erős bírálatok érik már hoszszú idő óta a magyar tánczenét, elsősorban a magyar táncdalokat. A magyar táncdalok szövege sivár, művészietlen, a dallam naiv, régies — ilyen és ehhez hasonló megjegyzések hangzanak el szinte hétről hétre. De a bírálatok nem mutatnak rá, melyek azok a hibák, amelyek már évek óta akadályozzák a magyar táncdalok színvonalának emelkedését. A Televízió mostani fesztiválja jó alkalom közelebbről vizsgálni táncdalainkat. A három elődöntőben elhangzott 60 dal reális képet ad nemcsak a mai magyar tánczenéről, hanem azokról a gátló tényezőkről is, melyek a fejlődést akadályozzák. Nem volt véletlen, hogy míg az elődöntő zsűrije és közönsége nagyjából egyetértett, a képernyő előtt ülő közönség sohasem arra a dalra adta a legtöbb szavazatot, amely a színháziban ülőknek és a zsűrinek tetszett, hanem a zsűri által alacsonyra helyezett számokat emeli az élvonalba. Ha ezt a szélesebb közízlést tükröző szavazást jobban szemügyre vesszük, kiderül: lényeges különbség van a divatos, modernebb, új hangvételre gyorsabban reagáló városiak és fiatalok, illetve a régies dallamokhoz jobban ragaszkodó falusi és idősebb korosztály ízlése között, mely még mindig a "magyarnótás, kuplés" táncdalokat helyezi előtérbe. Ez az oka, hogy táncdalszerzőink ritkán kísérleteznek újjal és inkább maradnak az ötvenes évek stílusa mellett. A táncdalfesztiválon is felbukkant jó néhány ezekből a dalokból, — a szakértő közönség és a zsűri előtt csekély sikerrel. A mai magyar táncdalok nagy részében lépten-nyomon régi slágerek nyomait fedezhetjük fel. Ezeknek a slágereknek egy része operettbetét, más része pedig az egykor divatos tánc: tangó, szamba, szving stb. volt. Ez azt mutatja, hogy a slágerszerzők jó része nem tud elszakadni a hagyományos, "klasszikus" ritmusoktól és "lassú számon" egyedül a tangót érti. De mekkora a különbség az ötvenes évek lassú slágere, a Féltékenység és a You are my.... az utóbbi évek lassú slágere között! Az ötvenes évek slágerei nagyrészt inkább giccses, mint szép dallamú, túl romantikus "hősköltemények" voltak, melyeket "bárzongora"stílusú kíséret egészített ki. Szövegük zárt, hagyományos-klasszikus négysoros formában készült, amely, ha egy mai táncdalban a hagyományos harmóniákkal, illetve kadenciákkal található meg, korszerűtlennek, réginek hat. Kivált, ha tekintetbe vesszük, hogy a mai tánczene egyre inkább közeledik a dzsesszhez, amely pedig nem tűri el a hagyományos formákat és fordulatokat Ma egyre inkább úgy tűnik fel, mintha a dallam csak körvonalakban meghatározott formában, mint "improvizáció" mozogna a harmóniák felett. (Nagyon jó példa itt a Beatles-k Michele című száma, amely megfelel a korszerű táncdal követelményének és amelyről a későbbiek folyamán még lesz szó.) A sláger elengedhetetlen követelménye valaha az, volt, hogy "fülbemászó", könnyen megjegyezhető legyen. Bár ez a követelmény alapvetően ma sem változott a mai slágereknél a hangszerelés a fontos és az előadás kapcsán a hallgatóban kialakult összbenyomás. Míg a régebbi idők slágerei — látszólag — minden alkalommal más harmóniai vázra épültek, addig manapság egy előre meghatározott harmóniai alapra több dal is épülhet. Ilyen a Roberta című dal harmóniai váza, mely a klasszikus barokk zene hagyományos kadenciája. Erre a harmóniai vázra nagyon sok dal épült és épül még most is. Változatok persze akadnak, de ezek az alapvető funkciós rendet nem érintik, inkább ritmusvariációk. A felkelő nap háza című dal harmóniai vázára is sok dal épült azóta. S amíg szinte minden ország táncdalszerzői kiaknázzák ezt, a magyar táncdalszerzők szinte alig éltek ezzel a lehetőséggel. Például az Angéla az egyetlen olyan dal, melynek harmóniai váza megegyezik a Roberta harmóniai vázával. De ez nem jelenti azt, hogy a szerzők megelégszenek a tálcán kínált harmóniákkal. Példa erre a Michele és a Viaszbaba című számok szép harmóniafűzése, mely eltér minden eddigi harmóniafűzéstől. Magyar szerzők miért nem kísérleteznek ezzel? Miért elégszenek meg lapos, szellemtelen harmóniakísérletekkel? A táncdalfesztiválon egyetlen olyan dallal találkoztunk, melynek harmóniai váza kifejezetten szép volt: Bágya, Más ez a szerelem című dala. Ez a dal, mely mintául szolgálhatna a jövőben minden magyar táncdalszerzőnek, nemcsak harmóniai felépítésével, hanem dallamával, szövegével, hangszerelésével. Reális volt, hogy a 60 dal közül ez a dal kapta a legmagasabb pontszámot a zsűritől. (De a közönség szavazatai után az ötödik helyre esett vissza.) A szöveg régi problémája a magyar táncdaloknak. A Más ez a szerelem című dal — sajnos, egyoldalú — sikere a jó szövegnek is tulajdonítható, mert messze kimagaslott a mezőnyből tiszta magyarságával, pontos prozódiájával. Ezzel szemben hallhattunk néhány olyan dalt (Négy év után, Még fáj a csók...), melynek szövege nem törődik a magyarsággal. A "big-beat" stílus magyar utánzatát abban látja, ha átveszi az angol nyelv hangsúlyozását. Ez szótorzításokhoz, rossz mondatkapcsolatokhoz vezet, nem beszélve az antimauzikális prozódiáról. Az éveken át vitatott, silány táncdalszövegek után most ez a veszély fenyeget — ami annak a következménye, hogy a beat-zene egyes magyar népszerűsítőinek, illetve a magyar beat-stílust megteremteni akaró "zeneszerzőknek" kevés közük van a zenéhez. Végül a hangszerelésről is ejtsünk néhány mondatot. Aki figyelemmel kíséri a tánczenei műsorokat, egy idő múlva meg tudja különböztetni a nyugati hangszerelési technikát a magyartól. Ez a magyar technika sajátos keverékből áll. Bizonyára mindenki emlékszik a negyvenes évek német esztrádzenekarára, melynek fő jellemzője a fúvós, sőt rézfúvós hangszerek döntő számbeli fölénye. Ehhez az együtteshez jött azután az ötvenes évek szovjet esztrádzenéjének jellemző hangszere, a háromféle szaxofon. Ebből a keveredésből alakult ki a sajátos magyar tánczenekar. (Természetesen vonóskarral együtt, melynek összeállítása helyenként változik.) Ez az együttes önmagában véve még nem adna okot a bírálatra. De sajnos, az már igen, hogy elég kevés táncdalszerző tudja használni ezt az összeállítású együttest Sokszor az az érzése az embernek egy-egy szám után, mintha hangszerismeret-előadást hallott volna. Megfigyelhető, hogy némely táncdalnál az előjátékban és a közjátékokban szinte az összes fúvós és vonós képviselteti magát szólisztikusan, akár néhány hang, akár néhány ütem erejéig. Némely táncdal valóságos "szimfóniává" lesz ettől s az abból ered, hogy a szerzők nem ismerik el teljességgel a zenekar kíséret szerepét. Bármely nyugati zenekarnál megfigyelhetjük, hogy a kíséret tömör, masszív harmóniacsoport melyben ok nélkül egy hangszer sem próbálkozik önálló ellenszólammal. Mi szüksége van például a Viaszbaba magyar változatánál arra, hogy a gitár, az elsőhegedű és a pisztonok váltakozva játsszák a dallamot? Speciális magyar szokás egyegy, már slágerré vált dalt két-háromféle formában is meghangszerelni, annak ellenére, hogy azok rendszerint gyengébbek az eredetinél, sőt sokszor egyenesen lerontják azok színvonalát. Nagyon sok szempont merülhetne még fel, miért éri annyi bírálat a magyar táncdalokat, a magyar tánczenét. Addig is, amíg a magyar tánczene versenyképes lesz a nagy nemzetközi fesztiválokon, táncdalszerzőink ne elégedjenek meg felületi sikerekkel. Próbálják megteremteni a magas fokú esztétikai alapokon nyugvó, új magyar tánczenei tílust. _ ... Orosz István SÍROKRA VIRÁGKIÜLTETÉST ÉS GONDOZÁST Szőnyeg- és nyári virágkiültetést, Szédámozást (jegecske), A BEFIZETÉSTŐL SZÁMÍTOTT 72 ÓRÁN BELÜL FELELŐSSÉGGEL ELVÉGEZZÜK A befizetés helye: A Fővárosi Temetők Irodáiban KELLEMES r** g n «Z VT étterem kerthelyiségében szentes trió NYÁRI ESTÉK a A* *Lm vil, bajza utca i. " ZVÍ N C