Magyar Nemzet, 1966. augusztus (22. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-12 / 190. szám

___ ­tagjarNTO|____ Az állami képzőművészeti vásárlások bemutatása a Műcsarnokban MECÉNÁSNAK LENNI K­­­IVI­TELEZ — mondotta vol­na maga Maecenas, Augustus császár "­kultuszminisztere", ■rogy II. Gyula, aki annak ide­jén Szolgálatába fogadta és megrendelő­sekikel halmozta el Michelangelót. Napjainkban már nem ilyenek látják el a művész­etek pártolásának tisz­tét, de a mecénási kötelezett­ségek továbbra is fennállnak. Társadalmunkban mindenki mecénás egy kicsit, ment nap­ról napra megrendelője és “­fo­gyasztója­" a művészi alkotá­soknak , s csupán az a kér­dés, hogy igényeivel mire ké­pes serkenteni az alkotókat, milyen irányban befolyásolja a művészet fejlődését. A napi igények változó szín­vonalú kielégítése mellett az állami vásárló szervek hivatá­sa a minőség fölötti őrködés, az előremutató művek kivá­lasztása és az ilyet létrehozó alkotómunka támogatása. Most a felszabadulás óta elő­ször, a képzőművészet három legfontosabb mecénása, a Mű­velődésügyi Minisztérium, az Állami Vásárló Bizottság, és a tavaly létrehívott,­­ évente is­métlődő kétmillió forintos vá­sárlás zsűrije számot ad egy­­esztendős tevékenységéről. Az 1965-ben megvásárolt táblaké­pek, grafikák és szobrok, vagy­is a kisebb, in­timebb műfajok képviselői töltik meg a Mű­csarnok termeit. Ez a kiállítás izgalmas mérleg, mert egy­aránt levizsgáznak a közönség előtt a művészek és a vásár­lást lebonyolító zsűrik: — to­vábbra is termékeny hatású-e a mecénás és művész találko­zása? A MÉRLEG MEGVONÁSA­** KOR figyelembe kell ven­nünk, hogy bár nem az első vásárlások ezek, mégis az első kísérlet arra, hogy az állami szervek ilyen irányú tevé­kenysége társadalmi kontroll elé kerüljön. A kétmilliós ak­ció ezenfelül valóban új for­mája a táblaképek vásárlásá­nak, s titkos szavazással mű­ködő zsűrije (kétszer tizenöt fő) maga is jelzi a tárgyilagos kiválogatás fokozottabb igé­nyeit. A kezdeményezés így feltétlenül hasznos:­­ az ilyen kiállítások a demokratikus művészeti élet nélkülözhetet­len részei, s az ott szereplő anyagnak idővel olyan minő­ségű és olyan fejlődésű­ előre­mozdító gyűjteménnyé kell válnia, amely méltó utóda le­het az egykori mecénások nagy jelentőségű gyűjtemé­nyeinek. A sommás mérlegelés ered­ménye:­­ a kiállítások ezzel a tárlattal útjukra indultak, de a kiállított anyag természete­sen még messze elmarad attól, amit a jövőben az ilyen bemu­tatóktól várunk. A tárlat össz­képe egységesebb, mint pél­dául a X. országos kiállításé, mert annak eléggé tisztázatlan (jobbára kispolgárias) életér­zését ez a gyűjtemény domasz­­tikus körítés nélkül, egysze­rűbben, őszintébben, és ezért több tanulságot is nyújtóan vállalja. ÚTA VÉGIGSÉTÁLUNK A 11 KIÁLLLÍTÁSON, és ala­posabban szemügyre vesszük a képeket, bizony mai táblakép­festészetünk sok avitt vonását, gyerekbetegségként tovább­hurcolt szépséghibáját vehet­jük észre. Megmosolyogni va­lók azok a nagy gonddal elké­szített tájak, melyeknek előte­rébe fentről, szinte a képke­retből platán- vagy gesztenye­lombok sziluettje lóg bele, akár a fényképes levelezőla­pok megszokott "kompozíciói­ba". Szelíden derülünk a ké­peken, melynek közepén egy vagy két figura ugyanolyan lámpalázzal szorong a széken, vagy áll "­nekitámaszkodva­" valaminek, mint nagyanyáink és nagyapáink eljegyzési fény­­képfelvételeiben. Vannak moz­galmasabb kompozíciók is, szinte már maiak, mert egy­­egy képes magazin riportfel­vételét transzporálják át, az olaj­festés és a "modern" ecset­kezelés műfajaiba. Sokszor azonban a legigé­nyesebbnek tetsző festmények árulják el a legrégibb, még a fotóművészet feltalálása előtti tartalmi és formai vonásokat. Felmegy a függöny, s a színen barnákba-szürkékbe boruló színészcsoport jelenik meg, életképszerű beállításban, a Walter Scott-i regényes beszé­­lyek heroldjaihoz hasonlók, s szinte szól is az egyik, a lán­dzsájára támaszkodó: "Sir, esteledvén elérjük Canter­­buryt rajh..." S a kép címe: Martinászok, amiről eszünkbe juthat a híradófiknek mantin­­kemencéje, az izzó, szikrázó fém, az olvadt és kegyetlenül sütő massza, a fény és az ár­nyék vibráló játéka, a kitá­gult és szinte világító emberi szemek, s ha művészek len­nénk, elképzelhetnénk a képet, amely mindezt valami új, a mi korunkra jellemző szín­anyag és formaegyüttessé szin­tetizálja, a munka és az embe­ri tevékenység új élményeinek esszenciájává. Pedig a kétmilliós vásárlás is kifejezetten a frissítés cél­jával indult útjára, hogy a táblakép műfaját, ezt a látszó­lag háttérbe szoruló, de mégis oly fontos és termékeny mű­fajt kiemelje a közöny és — ahogy néha egy-egy hullám­ban érkező esztétikai felfogás mondja: — a halálraítéltség állapotából. E tárlat egyik leg­fontosabb tanulsága tehát: ha a táblakép műfaja valóban csak a felsorolt fajtájú kom­pozíciókat merítheti ki, akkor nem érdemes életét tovább erőltetni, nem érdemes egy avitt világ árnyékképeként mesterségesen fenntartani. Meggyőződésünk — és erre szerencsére a kiállítás is ad némi biztatást —, hogy e mű­faj nemcsak ilyen képeket is­mer, és nem halt ki e "pitto­­reszk" anekdotákkal és idil­­lekkel, hanem képes a XX. századi világban élő, és annak anyagi, társadalmi dolgaira reflektáló embert is korsze­rűen szolgálni. Elsősorban a grafikák és a szobrok között találhatunk ilyen hangvételű alkotásokat, de néhány fest­mény is — sajnos egyelőre na­gyon kevés — melléjük sorol­­ható két mű — Bortnyik Rit­mus című grafikája és Doma­­novszky Kék szék című lendü­letes színkompozíciója — a legbontottabb formák alkal­mazásáról ad magas színvona­lú példát. A TÁRGYILAGOS ÍTÉLET­­HEZ hozzátartozik azon­ban az is, hogy számításba ve­gyük, mit küldtek be a művé­szek ezekre a vásárlásokra, miből válogathatott a zsűri. Bizonyára nagyon gyenge anyagból, ami a múlt rossz be­idegzéseivel magyarázható. De nemrég tekinthették meg a művészek és a szakemberek az idei kétmilliós akció egy rész­letvásárlását, ahol mind a be­küldött művek, mind pedig a megvásároltak láthatók vol­tak. Igen sok kvalitásos fest­mény érkezett be a zsűrihez, s a legkritikusabb szemmel sem lehetett volna a vételre kiválasztottakat többel, mint három-négy képpel még kiegé­szíteni — a jó művek tehát ál­talában a megvásároltak közé kerültek. Köztük van például Barcsay Jenő 1928-ban festett Munkáslány­a — ma már mű­vészettörténeti fontosságú, s múzeumba illő darab —, s más hasonló jelentőségű alkotások. Ez azt mutatja, hogy az 1965-ös esztendőről számot adó kiállí­tást valóban csak nyitánynak kell tekintenünk, s nem sza­bad túl szigorúan megítélni e kezdet természetes nehézsé­geit. M­EGOLDATLAN KÉRDÉS azonban, hogy az állami vásárlások útján összegyűjtött képek — több száz alkotás — hová kerüljenek. A most be­mutatott anyag kapcsán el­mondták a vásárlás vezetői, hogy a képek nem kapósak, s az elhelyezés nehézségekbe üt­közik. A jelenlegi táblakép­­anyag esetében ez a tartózko­dás érthető (kell-e ennél meg­győzőbb bizonyíték arra, hogy nem a legszerencsésebb kol­lekció ez?), de a jelek máris azt mutatják, hogy idővel a legigényesebb rostává és iránymutatóvá fejlődhetnek a vásárlások. Elhangzott olyan javaslat is, hogy a Képcsarnok Vállalat útján kerüljenek üz­leti forgalomba a festmények —­ ez azonban visszahatna a zsűrizés szempontjaira is, és így az egész akció értelmetlen­né válna. Legszerencsésebbnek talán az a megoldás tűnik, hogy a műveket vegyék át letétként a vidéki múzeumok, s hat-nyolc esztendő múlva döntsenek csak az illetékesek arról, hogy mi kerül eladásra belőlük, s melyek válnak végleg múzeu­mi darabbá. Gondolnunk kell egy kortárs műveket bemutató múzeum és állandó kiállítás megteremtésére is (ilyen ja­vaslatok már lapunk hasáb­jain is nyilvánosságra kerül­tek), mert ez mind a közönség, mind pedig a művészek részé­re a legbiztosabb kontrollt je­lentené. Egy biztos: az állami vásár­lások potenciálisan már most is azt a mecénás­ tevékenysé­get biztosítják, amelyek dön­tően befolyásolhatják a művé­szeti közéletet az előrehaladás, a szakmai elmélyülés és a de­mokratikus munkaszellem irá­nyába. Hogy ezeket a lehető­ségeket maximálisan kihasz­náljuk, ahhoz két feladatot kell megoldanunk: a kiválasz­tott anyag egyre magasabb színvonalú és sokoldalúbb ösz­­szetételét, s a felgyülemlő ér­tékek méltó, az alkotómunká­ra is visszaható bemutatását és elhelyezését. Perneczky Géza NAPLÓ Augusztus 12 Az Állami Gorkij Könyvtár a nyári szünet után ismét megnyílt. A kölcsönző, az ol­vasóterem és az audióstúdió ismét a közönség rendelkezé­sére áll. •••*•­ • « Borisz Paszternak váloga­tott verseit közrebocsátotta a Szovjet Szépirodalmi Kiadó K. Csukovszkij előszavával. A kötet összeállításában köz­reműködött Zinaida Paszter­nák, a költő özvegye, akihez számos vers szól, s aki nem­rég hunyt el.★ Az utóbbi évek egyik legtöbbet magasztalt filmjét, a­­Nem félünk Virginia­­Woolftól­ című filmet, Elizabeth Taylorral és Richard Burtonnal a főszerepekben, több amerikai városban betiltották. Előfordult, hogy a helyi rendőr­ség saját hatáskörében vetette le a filmet a műsorról. A Tennessee állambeli Nashville-ben az ügye­letes rendőr egyszerűen leállította a film vetítését. 4. Furcsa tartásdíj-pert indítot­tak Amerikában. Mark Herson színész beperelte különélő fe­leségét, Judy Garland-t és je­lentős apanázst követel tőle. Mindössze öt hónapig élt együtt a nálunk főként bakfis­­filmjeiből ismert színésznővel. Egyévi távollét után haza­érkezett Budapestre Mező László gordonkaművész, az Országos Filharmónia szólis­tája. Amerikai tartózkodása során a többi között a New York-i Juilliard-iskolában Gregor Pintigor­sscynál és Puerto Ricóban Fabio Ca­­salsnál folytatott tanulmányo­kat. . . ♦ A legújabb Qualiton hang­lemezek között megjelent Mó­ricz Zsigmond Mehemed cí­mű gyermekdalának és a Kis Bence című gyermekdalnak a dzsessz-változata, valamint a televízió táncdalfesztivál­­ján legnagyobb sikert elért számok első lemeze is. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Körszínház (telefon: 212—213): Troilus és Cressida (8) — Fővárosi Nagycirkusz: Cirkusz profasz ven­dégjátéka (fél 8) — Városmajori Színpad: Állami Hangversenyzene­kar (vez. Sándor János, közr. Vla­gyimir Krajnyev (8) — Kisceli Múzeum: Schubert-est (közr. a Weiner-vonósnégyes, Hám­ori Júlia és Kovács Lóránt (Kiscelli bér­, 3.) (8) (rossz idő esetén 13-án). MÁR MOST JELENTKEZHET AZ IBUSZ ÖTNAPOS BRASSÓI TÁRSASUTAZÁSÁRA! Utazás kü­lönvonattal Városnézés Brassóban Kirándulás a környező hegyekbe Egésznapos autóbusz kirándulás Sinaiára, a csodálatos Peles kastély megtekintése INDULÁSI IDŐPONT: OKTÓBER 1. Részvételi díj: 1300,— Ft. Költőpénz: 200,— lei . 342,— Ft JELENTKEZÉS ÉS RÉSZLETES FELVILÁGOSÍTÁS BUDAPESTEN A II. Mártírok útja 67. IV. (Újpest), Bajcsy-Zs. u. 13. V. Bajcsy-Zs. út 18. VI. Dalszínház u. 1. X. (Kőbánya), Körösi Csom­a u. 3. XI. Bartók Béla u. 9. XIX. (Kispest), Vöröshadsereg útja 151. XXI. (Csepel), Rákóczi u. 87 sz. alatti ÉS VALAMENNYI VIDÉKI IBUSZ UTAZÁSI IRODÁBAN ■ Péntek, 1964. augusztus 12. MEGJEGYZÉSEK c­­ mai mn­gjjaJ tájnjezuudmc Erős bírálatok érik már hosz­­szú idő óta a magyar táncze­nét, elsősorban a magyar táncdalokat. A magyar tánc­dalok szövege sivár, művé­szietlen, a dallam naiv, régies — ilyen és ehhez hasonló megjegyzések hangzanak el szinte hétről hétre. De a bírá­latok nem mutatnak rá, me­lyek azok a hibák, amelyek már évek óta akadályozzák a magyar táncdalok színvonalá­nak emelkedését. A Televízió mostani feszti­válja jó alkalom közelebbről vizsgálni táncdalainkat. A há­rom elődöntőben elhangzott 60 dal reális képet ad nem­csak a mai magyar tánczené­ről, hanem azokról a gátló té­nyezőkről is, melyek a fejlő­dést akadályozzák. Nem volt véletlen, hogy míg az elődöntő zsűrije és kö­zönsége nagyjából egyetértett, a képernyő előtt ülő közönség sohasem arra a dalra adta a legtöbb szavazatot, amely a színháziban ülőknek és a zsű­rinek tetszett, hanem a zsűri által alacsonyra helyezett szá­mokat emeli az élvonalba. Ha ezt a szélesebb közízlést tük­röző szavazást jobban szem­ügyre vesszük, kiderül: lénye­ges különbség van a divatos, modernebb, új hangvételre gyorsabban reagáló városiak és fiatalok, illetve a régies dallamokhoz jobban ragasz­kodó falusi és idősebb korosz­tály ízlése között, mely még mindig a "magyarnótás, kup­­lés" táncdalokat helyezi elő­térbe. Ez az oka, hogy táncdal­­szerzőink ritkán kísérleteznek újjal és inkább maradnak az ötvenes évek stílusa mellett. A táncdal­fesztiválon is fel­bukkant jó néhány ezekből a dalokból, — a szakértő közön­ség és a zsűri előtt csekély sikerrel. A mai magyar tánc­dalok nagy részében lépten-nyomon régi slágerek nyomait fedez­hetjük fel. Ezeknek a sláge­reknek egy része operett­betét, más része pedig az egy­kor divatos tánc: tangó, szam­ba, szving stb. volt. Ez azt mutatja, hogy a slá­­gerszerzők jó része nem tud elszakadni a hagyományos, "klasszikus" ritmusoktól és "lassú számon" egyedül a tan­gót érti. De mekkora a kü­lönbség az ötvenes évek lassú slágere, a Féltékenység és a You are my.... az utóbbi évek lassú slágere között! Az ötvenes évek slágerei nagy­részt inkább giccses, mint szép dallamú, túl romantikus "hősköltemények" voltak, me­lyeket "bárzongora"stílusú kíséret egészített ki. Szövegük zárt, hagyományos-klasszikus négysoros formában készült, amely, ha egy mai táncdalban a hagyományos harmóniák­kal, illetve kadenciákkal ta­lálható meg, korszerűtlennek, réginek hat. Kivált, ha tekin­tetbe vesszük, hogy a mai tánczene egyre inkább köze­ledik a dzsesszhez, amely pe­dig nem tűri el a hagyomá­nyos formákat és fordulato­kat Ma egyre inkább úgy tű­nik fel, mintha a dallam csak körvonalakban meghatározott formában, mint "improvizá­ció" mozogna a harmóniák fe­lett. (Nagyon jó példa itt a Beatles-k Michele című szá­ma, amely megfelel a korsze­rű táncdal követelményének és amelyről a későbbiek fo­lyamán még lesz szó.) A sláger elengedhetetlen köve­telménye valaha az, volt, hogy "fülbemászó", könnyen meg­jegyezhető legyen. Bár ez a követelmény alapvetően ma sem változott a mai sláge­reknél a hangszerelés a fon­tos és az előadás kapcsán a hallgatóban kialakult össz­benyomás. Míg a régebbi idők slágerei — látszólag — min­den alkalommal más harmó­niai vázra épültek, addig ma­napság egy előre meghatáro­zott harmóniai alapra több dal is épülhet. Ilyen a Roberta című dal harmóniai váza, mely a klasszikus barokk zene hagyományos kadenciája. Er­re a harmóniai vázra nagyon sok dal épült és épül még most is. Változatok persze akadnak, de ezek az alapvető funkciós rendet nem érintik, inkább ritmusvariációk. A fel­kelő nap háza című dal har­móniai vázára is sok dal épült azóta. S amíg szinte min­den or­szág táncdalszerzői kiaknáz­zák ezt, a magyar táncdalszer­zők szinte alig éltek ezzel a lehetőséggel. Például az Angéla az egyetlen olyan dal, melynek harmóniai váza meg­egyezik a Roberta harmóniai vázával. De ez nem jelenti azt, hogy a szerzők megelég­szenek a tálcán kínált harmó­niákkal. Példa erre a Michele és a Viaszbaba című számok szép harmóniafűzése, mely el­tér minden eddigi harmónia­­fűzéstől. Magyar szerzők miért nem kísérleteznek ezzel? Miért elégszenek meg lapos, szel­lemtelen harmóniakísérletek­kel? A táncdalfesztiválon egyetlen olyan dallal találkoz­tunk, melynek harmóniai vá­za kifejezetten szép volt: Bágya, Más ez a szerelem cí­mű dala. Ez a dal, mely min­tául szolgálhatna a jövőben minden magyar táncdalszer­zőnek, nemcsak harmóniai felépítésével, hanem dallamá­val, szövegével, hangszerelé­sével. Reális volt, hogy a 60 dal közül ez a dal kapta a legmagasabb pontszámot a zsűritől. (De a közönség sza­vazatai után az ötödik helyre esett vissza.) A szöveg régi problémája a magyar táncdaloknak. A Más ez a szerelem című dal — saj­nos, egyoldalú — sikere a jó szövegnek is tulajdonítható, mert messze kimagaslott a mezőnyből tiszta magyarságá­val, pontos prozódiájával. Ezzel szemben hallhattunk néhány olyan dalt (Négy év után, Még fáj a csók...), melynek szövege nem törődik a magyarsággal. A "big-beat" stílus magyar utánzatát abban látja, ha átveszi az angol nyelv hangsúlyozását. Ez szó­­torzításokhoz, rossz mondat­kapcsolatokhoz vezet, nem be­szélve az antimauzi­kális prozó­­diáról. Az éveken át vitatott, silány táncdalszövegek után most ez a veszély fenyeget — ami annak a következménye, hogy a beat-zene egyes ma­gyar népszerűsítőinek, illetve a magyar beat-stílust megte­remteni akaró "zeneszerzők­nek" kevés közük van a zené­hez. Végül a hangszerelésről is ejt­sünk néhány mondatot. Aki figyelemmel kíséri a táncze­nei műsorokat, egy idő múlva meg tudja különböztetni a nyugati hangszerelési techni­kát a magyartól. Ez a magyar technika sajá­tos keverékből áll. Bizonyára mindenki emlékszik a negyve­nes évek német esztrádzene­­karára, melynek fő jellemzője a fúvós, sőt rézfúvós hangsze­rek döntő számbeli fölénye. Ehhez az együtteshez jött az­után az ötvenes évek szovjet esztrádzenéjének jellemző hangszere, a háromféle szaxo­fon. Ebből a keveredésből ala­kult ki a sajátos magyar tánc­zenekar. (Természetesen vo­nóskarral együtt, melynek összeállítása helyenként vál­tozik.) Ez az együttes önmagában véve még nem adna okot a bírálatra. De sajnos, az már igen, hogy elég kevés táncdal­szerző tudja használni ezt az összeállítású együttest Sok­szor az az érzése az ember­nek egy-egy szám után, mint­ha hangszerismeret-előadást hallott volna. Megfigyelhető, hogy némely táncdalnál az előjátékban és a közjátékok­ban szinte az összes fúvós és vonós képviselteti magát szó­­lisztikusan, akár néhány hang, akár néhány ütem erejéig. Némely táncdal valóságos "szimfóniává" lesz ettől s az abból ered, hogy a szerzők nem ismerik el teljességgel a zenekar kíséret szerepét. Bármely nyugati zenekarnál megfigyelhetjük, hogy a kísé­ret tömör, masszív harmónia­­csoport melyben ok nélkül egy hangszer sem próbálkozik önálló ellenszólammal. Mi szüksége van például a Viasz­ba­ba magyar változatánál ar­ra, hogy a gitár, az elsőhegedű és a pisztonok váltakozva játsszák a dallamot? Speciális magyar szokás egy­­egy, már slágerré vált dalt két-háromféle formában is meghangszerelni, annak elle­nére, hogy azok rendszerint gyengébbek az eredetinél, sőt sokszor egyenesen lerontják azok színvonalát. Nagyon sok szempont me­rülhetne még fel, miért éri annyi bírálat a magyar tánc­­dalokat, a magyar tánczenét. Addig is, amíg a magyar tánc­­zene versenyképes lesz a nagy nemzetközi fesztiválokon, táncdalszerzőink ne elégedje­nek meg felületi sikerekkel. Próbálják megteremteni a magas fokú esztétikai alapo­­kon nyugvó, új magyar tánc­zenei tílust. _ ... Orosz István SÍROKRA VIRÁGKIÜLTETÉST ÉS GONDOZÁST Szőnyeg- és nyári virág­­kiültetést, Szédámozást (jegecske), A BEFIZETÉSTŐL SZÁMÍTOTT 72 ÓRÁN BELÜL FELELŐSSÉGGEL ELVÉGEZZÜK A befizetés helye: A Fővárosi Temetők Irodáiban KELLEMES r** g n «Z VT étterem kerthelyiségében szentes trió NYÁRI ESTÉK a A* *Lm vil, bajza utca i. " ZVÍ N C

Next