Magyar Nemzet, 1966. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-01 / 258. szám
4 Elutazott Budapestről a román művelődés-és művészetügyi állami bizottság elnöke Pompiliu Macovei, a Román Szocialista Köztársaság művelődés- és művészetügyi állami bizottságának elnöke, aki Ilku Pál művelődésügyi miniszter meghívására baráti látogatást tett hazánkban, hétfőn elutazott Budapestről. A Ferihegyi repülőtéren a vendéget Ilku Pál művelődésügyi miniszter és Kukucska János, a Külügyminisztérium csoportfőnöke búcsúztatták. Ott volt Dumitru Turcus, budapesti román nagykövet is. A baráti látogatás alkalmával a román vendég és Ilku Pál eszmecserét folytatott a két ország közötti kulturális együttműködésről. Pompiliu Macoveit fogadta Aczél György, a művelődésügyi miniszter első helyettese, dr. Bognár József, a KKI elnöke és dr. Sarlós István, a fővárosi tanács végrehajtó bizottságának elnöke. Ma kezdődnek a téli politikai könyvnapok Az idén is megrendezik a Kossuth Kiadó gondozásában a téli politikai könyvnapokat. A téli politikai könyvnapokat ma este ünnepélyesen nyitják meg Nyíregyházán. Ünnepi beszédet mond dr. Orosz Ferenc, az MSZMP Szabolcs megyei első titkára. A nyíregyházi színházban kiállítás nyitik az utóbbi három esztendő jelentősebb politikai könyveiből és kiadványaiból. A kiállításit később sok más helyütt is bemutatják. Ugyancsak ma este, Kaposvárott is ünnepi esttel kezdődik meg a téli politikai könyvnapok Somogy megyei programja. A téli politikai könyvnapok alkalmából a Kossuth Kiadó számos új könyvet bocsátott közre. * 1 ............ NAPLÓ. November 1 | Vasárnap avatták föl a komáromi Klapka György Múzeum új részlegét, amelyben a római kori Szőny, az egykori Brigetio emlékeit mutatják be. A megnyitón részt vett Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke, Komárom megye országgyűlési képviselője is. oo Az esztergomi Keresztény Múzeumban dr. Ortutay Gyula akadémikus, a TIT elnöke megnyitotta az Ipolyi Arnold műgyűjtő halálának 80. évfordulója alkalmából rendezett kiállítást.* A magyar zenei élet sokoldalú, rokonszenves munkása, Fraknói Károly karmester és énekpedagógus 66 éves korában elhunyt. A húszas években kezdte művészi tevékenységét, az akkori Városi Színház operaelőadásainak volt karmestere, hasonló feladatot töltött be a berlini Reinhardtszínházaknál is. Az utóbbi években a Zeneakadémián és az Állami Operaházban fejtett ki értékes nevedő-betanító munkásságot. Zeneszerzőként is figyelemre méltót alkotott: Vercalliben kétszer nyert díjat műveivel. Zichy Mihálynak eddig ismeretlen 47 levele került egy magángyűjtőtől az Országos Széchényi Könyvtár birtokába. A József Attila Színház Bukarestben vendégszereplő társulata vasárnap este nagy sikerrel bemutatta műsora harmadik darabját is, Barillett Gredy A kaktusz virága című vígjátékát, Nádas Gábor és Szenes Iván zenés feldolgozásában. A csehszlovákiai és a magyarországi művelődési minisztériumok rendezésében a csehszlovákiai jinrichav hradeci múzeumban, az egykori jezsuita gimnázium épületében, ahol II. Rákóczi Ferenc iskoláit végezte, állandó jellegű Rákóczi emlékkiállítást nyitottak. * Két angol vendégünk, Benjámin Brittan és Peter Pears vasárnap délután meglátogatta a XIX. kerületi Ifjú Zenebarátok Csajkovszkij Klubját. JVnvember 1 _ Magyar Nemzet. KÉT VENDÉGJÁTÉK A bukaresti Caragiale Nemzeti Színház újabb előadásai -"Egér meg ember hasztalan / tervezgeti; öröm helyett csak gyász marad, / csak kin neki* — idézi Steinbeck-tanulmányában Országh László Burns egyik ismert versét, ezzel is bizonyítva, hogy a Steinbeckregény és későbbi dráma, az Egerek és emberek címét sokan félreértik. Valóban, ez a szép Burns-vers, amely a darab gondolatvilágához indítékul szolgált, egyben kulcsot ad a dráma megértéséhez is. A steinbecki elesett, kiszolgáltatott kisemberek, idénymunkások, napszámosok sorsa a kapitalista világban nem sokban különbözik az oktalan állatokétól, a mezei munka közben kiszántott egerekétől. Mélyebb elemzésre nem szorul ez a dráma, hiszen az Egerek és embereket többször játszották már nálunk, és két hőse, a gyermetegen naiv, féleszű óriás, Lennie, valamint hű barátja, George, régóta jó ismerőseink a hazai színpadokról. A Burns-verset csak azért idéztük, hogy vele megvilágítsuk a bukaresti Caragiale Nemzeti Színház előadásának fő gondolatát is: a szegény ember és az állat egyforma sorstalanságát, reménytelen életét egy igaztalan alapokon nyugvó társadalomban. Alexandru Finta rendezése érzékletesen és lírába hajlóan hordozza ezt a gondolatot, amelyet híven mutat meg már az első és az utolsó kép közötti párhuzam is. A szín mindkét képben lényegében ugyanaz: folyópart, néhány meztelen törzsű fával, bokorral — mintha Dési-Huber fáit látnók megelevenedni e képben —, és a háttér az első jelenetben élénk kék. Mert remény kél a két hősben, George-ban és Lennie-ben, mert tervezgetnek és hisznek abban, hogy az új munkahely valamivel közelebb hozza őket álmaikhoz. Azután az utolsó jelenetben, amikor George a simogatással gyilkoló, szerencsétlen Lennie után fut, és amidőn a két száműzött a folyóparton találkozik, a korábbi kék szín már sötétbe megy át, és George pisztolylövésének pillanatában csaknem fekete lesz. Felfogásunk bizonyára nem mindenben egyezik azzal, amit a Caragiale Színház előadásában láthatunk. Az az egységesen mozgatott színészgárda, amelyet Az elveszett levélben megcsodálhattunk, most mintha kissé adósunk maradna ezzel az egyöntetű lélegzetvétellel és játékstílussal. Talán azért is érezzük ezt, mert némely alakításban az alaptónus, a halk líraiság ellentéteként zavaróan hat egy-két enyhén külsődleges elem. Curley alakítója például, Victor Moldovan, akiről pedig a magunk tapasztalata alapján tudjuk, hogy kiváló színész, hiszen tíz évvel ezelőtt egy Goldoni-darabban megcsodálhattuk virtuóz tehetségét, itt kissé halványnak tűnik. A két tömegjelenet is talán egy árnyalattal hangosabban adja vissza a drámai helyzet zaklatott hevességét, és bizonyára elképzelhető olyan felfogás is, amely Lennie hatalmas testi erejét nemcsak a figura külső felépítésével hangsúlyozza. De e néhány megjegyzésünk ellenére is hangulatos, szép, összefogott, bár néha-néha fáradó ritmusú előadást láthattunk, amelyben ismét megismertünk néhány kitűnő színészt. Közülük mindenekelőtt Lennie alakítóját, Florin Piersicet említhetjük, azután egy izgalmas művészegyéniséget, Valéria Gagealovot, aki Curley feleségét játszotta. Férfias líra csendült ki Emanoil Petrát alakításából (Silm) és George-t, Lennie barátját is figyelemre méltó színészi adottságok birtokában állította elénk Matei Alexandru, itt azonban szívesen láttuk volna a szerep élesebb körvonalait. A harmadik darab, amelyet bukaresti vendégművészeink előadásában láthattunk, Alexandru Voitin drámája: Emberek, akik hallgatnak. Voitinnak, aki eredetileg költő és újságíró, tíz éve játszszák drámáit a román színpadokon. Ez a drámája egy trilógia első része. A témát a trilógia címe is meghatározza: Emberek a harcban. A három dráma a román kommunisták küzdelmeit ábrázolja a felszabadulás előtt, majd a hatalom megragadásának éveiben. A három összefüggő rész ismeretében könnyebben mondhatnánk ítéletet erről a most bemutatott drámáról is, amelyről ez ismeret hiányában főként azt állapíthatjuk meg, hogy érzékletes és találó motívumokkal jellemzett életkép az 1944. augusztus 23-át megelőző hónapokról. Az újságíró és a költő erényei a drámai helyzetek megteremtéséből egyaránt előtűnnek. Voitin nagyszerűen ismeri hőseit, a könnyelműen élő bárénekesnőt, a kis öreg házalót, a Balcescut védelmező diákot, a komunista vasúti munkást, a humanista orvostanárt, mindegyikről tud valamilyen találót és plasztikusan jellemzőt mondani. A szerző másik érdeme is kiviláglik már az első jelenetekből: az a fajta drámai sűrítés, amelynek segítségével mindvégig erőteljes feszültséggel izzik a cselekmény. Az Emberek, akik hallgatnak című Voitin-színmű azokról az egyszerű román emberekről szól, akik életük egy nehéz pillanatában, lelki erőszak, fizikai megtorlás, fenyegetés ellenére együttérző hallgatásukkal hősökké válnak. A királyi román állambiztonsági szolgálat egy illegális nyomda lelőhelyét szeretné kifürkészni, a nagyrészt találomra összefogott kommunistagyanús emberektől, összezárja velük a bárénekesnőt, aki egy német tiszt megsértése miatt került a kezükbe, és a házalót, akit felségsértéssel gyanúsítanak. Kettőjük feladata lenne a kommunisták titkainak kikémlelése, és ez megnyitná számukra a börtönajtót is. De az elfogott harcosok olyan becsülettel tartanak ki meggyőződésük mellett, hogy ez együttérzést vált ki a börtön többi lakójából is. Ennek a hittel megrajzolt életképnek különleges feszültséget ad a párhuzamos és ellenpontos szerkesztés, a börtöncellának és a titkosrendőrség szobájának egymásra felelő hat képe. A fiatal rendező, Mihai Berecet érthetően ebben a párhuzamosságban és ellentétben találta meg a színpadra állítás egyik lényeges vonását. A cselekmény a színpad két egymás fölötti síkjában felváltva játszódik, fönt az iroda látható, alant a cella lakói élik életüket. Az irodában az állambiztonsági szolgálat felügyelőjének és főnökének izgatott, pergő vitáját a szovjet hadsereg előrenyomulása, a közelgő változástól való félelem fűti át. Ugyanakkor a börtönlakók egy részét, a kommunistákat éppen ez a remény, a szovjet hadsereg és a front közeledése élteti. A rendezés ezen az ellentéten, és a jól pergő dialógusokon át hűen érzékelteti, hogy a nehéz, veszélyes helyzetek hogyan formálják át a jellemet. Igaz, a szerző ezt az átalakulást kissé vázlatosan vetíti elénk, és a rendező meg a színészek feladata marad a vázlat finomítása és mélyebb kidolgozása. Két művész, Carmen Stanescu és Vasiliu Birlic, akiket Az elveszett levélben már előnyös oldalakról ismerhettünk meg, és akiknek e Voitin-darabban a nyomda titkát kellene börtöntársaiktól megtudniuk, aprólékos műgonddal rajzolják meg azt a fejlődést, amely egyetlen éjszaka nyomán bensejükben végbemegy. Különösképpen Vasiliu Birlic formálta meg szeretetreméltó bájjal és bölcs humorral Zigunak, az öreg házalónak a szerepét. Érdekes figurát állít elénk Geo Barton is; a kitűnő művész higgadt nyugalommal, mégis állandó belső feszültséggel és a sematizmus csábító veszélyeit elkerülve alakította az állambiztonsági szolgálat felügyelőjét Emil Liptac, Ion Fintesteanu és Toma Dimitriu játéka emelkedett még ki az együttesből, amely sikerrel ismertetett meg bennünket egy rokonszenves mai román drámával. Az a három darab, amelyet a bukaresti Caragiale Nemzeti Színház művészei három estén át a Madách Színházban előadtak, az egész társulat és a román színjátszás jó színvonaláról is tudósította a magyar nézőket. A vendégjátékon egyegy klasszikus és mai román dráma, valamint modern nyugati színmű előadását láthattuk; ezek az előadások nem utolsósorban azért bizonyultak hasznosaknak számunkra, mert ismét bebizonyították, hogy a kölcsönös baráti eszmecsere a színház területén is egészséges pezsgést teremt, és sok értékes tapasztalatot nyújt mindkét ország szakemberei, nézőközönsége számára.. Gábor István A bukaresti Caragiale Nemzeti Színház együttese budapesti vendégjátéka során vasárnap este másodszor adta elő Caragiale Az elveszett levél című vígjátékát a Madách Színházban. Az előadást megtekintette Szirmai István, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára és Köpeczi Béla, az MSZMP Központi Bizottságának osztályvezetője. A RÁDIÓ MELLETT ! .. Hogy rádióelő-! Monológ adást ki hallgat, nem tudom, de annyi bizonyos, hogy még a legelvontabb előadás is emberére, azaz hallgatójára talál. Vagy még inkább belehallgatunk egyegy "monológba", és ha érdekes, akkor figyelmünket a készülékhez köti, nem enged el, s éppoly élvezetet szerezhet, mint a komplex hanghatásokra épülő, megrendezett -igazi- rádióműsorok. Hámos György kis jegyzetébe először csak belehallgattam, de aztán egyre kitartóbb figyelemmel kísértem minden mondatát. Remek szatirikus tehetsége ebben a nehéz, rövid műfajban, a jegyzetben is pompásan érvényesült. Egy öregasszonyról szólt, aki nekrológokból és temetői beszédekből ismeri meg szellemi életünk és kultúránk szerkezetét, halotti búcsúztatásokból informálódik az életről és csakugyan, a sírok mellett is megtanulja szeretni, becsülni, értékelni embertársait. Fonák, különös szituáció, de az író olyan szeretettel, együttérző humorral rajzolta meg, hogy tüstént elfogadtuk, legyőztük a téma iránti viszolygásunkat és csak arra figyeltünk, hogy egy ellesett pillanat ürügyén milyen messzire viszi a fantáziája. Riport és vetélkedő műfajokban a technika fejlődött pompásan. Bács-Kiskun és Baranya megye összecsapása a 6-os stúdióból szinte az egész két megyére kiterjedt: összeköttetés távoli versenyzőkkel, anagramma-feladatok, melyeket a helyszínen bírálnak el és az eredményről tudósítanak — mindez új és érdekes fejlemény. A rádió ott küzd meg a tévével, hogy könnyebben eljut "mindenhová", körkapcsolásokat teremt és a távolságokat a hangsebesség gyorsaságával küzdi le, így abban a műsorban is, ahol a lebontásra kerülő Siposvendéglőt kötötték össze a budai Várral, milyen meghatóan beszéltek az óbudaiak, milyen okos javaslatokat tettek a Vár lakói, mennyire igaza volt annak a riportalanynak, aki a budapesti hidak világítását kifogásolta , és mennyire igaza volt a rádiónak, hogy e sok problémát URH-kocsik és riporterek segítségével egybefogta, tömörítette. Rádiószínház | ALok Kundera Kíváncsiság című darabját mutatta be a Rádiószínház. Érdekes a mű, egy kíváncsi és tolakodó lány tragédiájáról, aki idegen emberi sorsokba avatkozva a magáét is tönkreteszi. Kundera rutinos író, aki rádióetűdjében a forma számos trükkjét és eljárását használta — sajnos, nem mindig sikerrel. A darab megmaradt etűdnek, a széteső epizódok sora és a szentimentalizmusa olykor bántó és zavaró volt. Az előadást a csehszlovák rádió rendezője, Pompe vezette és kitűnően használta fel a darab főszereplőjének, Vass Évának szép hangját, érdekes tehetségét. (u. t) .Kedd, 1966. november 1. BUDAPESTI ZENEI HETEK SCHUBERT IDÉZÉSE Peter Pears és Benjámin Britten az előadóművészet nagy pillanatai csendben, szinte észrevétlenül keletkeznek. A hallgató csak annyit érez, hogy valami befonja, megfosztja akaratától; úgy érzi, mintha ismeretlen hatalom játékszerévé vált volna. Majdhogynem kiszolgáltatott ilyenkor az ember és utólag nehezen tudja eldönteni, hogy ez az állapot kellemes-e vagy kellemetlen. A dolog azonban adott, mint valami természeti tünemény vagy mint a természet maga: féljük és tiszteljük, örülünk neki vagy szomorkodunk rajta — mindez azonban voltaképpen nem érinti legbensőbb lényegét. Amikor a nagy muzsika születik, minden érzelmi reflexió sűrítetten és egyszerre van jelen: valami különös, fájdalmas örömet érzünk ilyenkor, az elmúlást és az újjászületést magát és már azt sem tudjuk, hogy melyikük szomorú és melyikük vidám. így történt ez Benjámin Britten és Peter Pears Schubert-estjén is. Amikor a Téli utazás-ciklus első dala felcsendült, a hallgató még gyanútlanul gyönyörködhetett a produkcióban, megállapíthatta, hogy Pears tisztában van a schuberti daléneklés minden titkáral és Brittan a legjobb zongorakísérő, aki valaha koncertpódiumra lépett... De már ekkor működésbe lépett valamiféle varázslat, amiről akkor még nem tudhattuk, hogy ilyen méreteket fog ölteni. Pearsnek ugyanis igen szép, de itt-ott kissé kopottasnak tűnő hangja van. Később, persze, az is kiderült, hogy ez a hang mintegy saját magát lendíti mozgásba, hogy egyes, túlfinomultnak ható fordulata egyszerűen a "beéneklés" hiányából származott. Szükségképpen emelkedett folyvást az előadás színvonala, hiszen aki csak egyetlen ütemet hallott Pears énekéből, annak már eleve tudni kellett, hogy kivételes muzsikus egyéniség áll a pódiumon! BRITTEN azonban mindent, ami Schubert dalainak zongorakíséretében egyáltalán elképzelhető, valóra váltott. Pontosabban kifejezve: tőle tudhattuk csak meg, hogy mi képzelhető el egyáltalán. Brittan ugyanis új normát teremtett ebben a műfajban. Amit ő a zongorával tesz, zongorista számára talán már elérhetetlen magaslat — azt már csak zeneszerző tudhatja, aki a muzsika anyagával dolgozik, aki már részese volt az igazi teremtés pillanatainak és innen ismeri az újjáteremtés titkait. Az ő játékának nincs alaphangja, neki magának nincs zongorista-egyénisége. Játékát semmiféle közhasználatú jelzővel nem érzékeltethetjük. Britten muzsikus-egyénisége az érzékenység maga. Pillanatonként, ütemenként, sőt súlyonként változik játéka, aszerint, ahogyan a muzsika lélegzik vagy áramlik — mint ahogyan a folyó vagy a tenger sem ver két, pontosan ugyanolyan hullámot. És ezen felül minden dalnál arcot és alakot vált ez a játék. A Téli utazásban majd negyedszázadszor figyelhettük meg a metamorfózist, ahogyan egyetlen akkorddal, vagy néhány ütemes dallammal abszolút egyértelműen felvázolja az éppen soron levő dal hangulatát, ahogyan meghatározza "cselekményét". HUSZONNÉGY DALBÓL áll a Téli utazás ciklus. Minden túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy benne az európai ember érzelemvilágának minden rétege és árnyalata fellelhető. Nehezen találhatnánk nagyobb dicséretet annál, hogy Britten és Pears úgy vezetett végig bennünket ezen a cikluson, hogy egyetlen dalnál, sőt egyetlen emocionális mozzanatban sem maradt hiányérzetünk. A 24 dal kétszer 12-es sorozatban hangzott el, ugyanúgy, ahogyan annak idején nyomtatásban napvilágot látott. Ami most már a teljes ciklus drámai vonalát illeti , Britten és Pears előadása mint valami mágnes vonzott bennünket mind tovább és mind mélyebben a schuberti művészetbe. Az első rész 9. dala, az Irrlicht (Lidércfény) jár talán a legmélyebben a látomások világában, talán itt érezhettük meg először a fájdalmas gyönyörűség mögött a félelmet. A teremben megállt a levegő és a feszültség szinte már az elviselhetetlenségig fokozódott. A Frühlingstraum poézise ezután mintha begyógyított volna minden sebet: Pears itt már valóban álomszerű szépséggel és hajlékonysággal énekelt. A második részt indító Die Post előadásánál a zongora "fallalla"ritmusai így talán csak az olasz vagy francia reneszánszkor énekkarán szólhattak valamikor, abban az időben, amikor mámoros boldogsággal fedezték fel az akkordot magát! És végül — Der Leiermann. A zongora és az ének párbeszéde, a kintornás reménytelenül ismétlődő dallama és a költő egy-egy mondata — itt már a schuberti sötétség áthatolhatatlan. Szinte fáj, hogy tapsolni kell utána ... Peter Pears és Benjámin Britten szombat este megidézte nekünk Schubertet és a Mester engedett a hívásnak. Pernye András Kubai grafikusművészek kiállítása A Kulturális Kapcsolatok Intézete Dorottya utcai kiállító termében Kubai grafikusok munkáiból rendezett tárlatot láthat a közönség. A bemutató bizonyos mértékig ismerkedés is, hiszen eddig sajnálatosan kevés alkalmunk volt Kuba művészetének tanulmányozására. A most kiállított lapok élénk, sokszínű világról, és friss szellemű művészetről beszélnek, amely bátran tanul minden nép mestereitől, s maga is kitűnő ötletekkel gyarapítja kifejező eszközeinek fegyvertárát. A tárlat látogatóinak azonban nem csupán a formai szépségek felfedezése nyújt élményt. Leköti érdeklődésüket az a felelős, elkötelezett mondandó is, amelyet Kuba művészei eszközeikkel eléjük tárnak. Lapjaik életük dolgairól vallanak, s azokat figyelve hazájukhoz is közelebb kerülünk. A kiállító együttesből a legnagyobb figyelmet Armando Morales érdemli. Három lapja — egyformán a Fal címet viselik — magas művészi fokon megvalósított pártos állásfoglalás, nézőjét egyaránt leköti művészi és emberi erényeivel. Címük nem tartalmukat fejezi ki, hanem mintegy jelzései annak a gondolatsornak, amely a művek formai megoldását kialakította. Morales rajzain ugyanúgy kerülnek egymás mellé a szuggesztív rajzi elemek és az őket kiegészítő, magyarázó szavak: — Vietnam neve az egyiken, a Ku-kluxklan is a horogkereszt a másikon —, ahogy a házak falain a jelszavak, feliratok. Rangsorolni természetesen lehetetlen e néhány alkotás alapján az itt bemutatkozó grafikusokat. Tárlatuk alapján azonban figyelemre méltó alkotónak kel elismernünk az erőteljes egyéniségű Jose Delarra-t, aki két — néhány széles, drámai ecsetvonással felrajzolt , Ágaskodó lovat mutat be, a hűvösen szerkesztő Eugénie Rodriguez-t, akinek Lovas és Játékok című lapjait láthatjuk, Pilar Bustos-t, akinek kompozícióján két, izgalmas perspektívában ábrázolt fekvő alakot találunk. Rajtuk kívül érdemes megjegyeznünk Alfredo Sosa Bravó, és a mexikói monumentalisták hatása alatt dolgozó Serrando Cabrera Moreno nevét is. Reméljük lesz még alkalmunk találkozni alkotásaikkal és a most kapott ízelítő után alaposabban is tanulmányozhatjuk művészetüket — egyelőre még ismeretlen társaikéval együtt. (h. gy.)