Magyar Nemzet, 1967. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-03 / 208. szám

T**4m­áj., 1M*7. szeptember 1., KEDÉLYES ISKOLA A TÉVÉ-OKTATÁS TAPASZTALATAI A televízióban is megkez­dődött a tanév. Gyermekek és felnőttek számára egyaránt. Újra ad műsort az Iskolatele­vízió. Elindulnak az őszi is­meretterjesztő sorozatok, s a sorozaton kívüli adások. Új évadját kezdi meg a Száz kér­dés, száz felelet, a Kukkantó, a Nyelvész válaszol. Különleges, magas színvonalú ismeretter­jesztő sorozatokat indítanak a népszerű szombati műsoridő­ben. Meghirdették vagy rövi­desen meghirdetik azokat a nagy vetélkedőket, amelyek az évad folyamán bizonyára láz­ba hozzák majd, tanulásra, munkára, vetélkedésre készte­tik a fiatalokat. István király Asztrikkal beszélget A televízió elküldte már az iskoláknak idei tanterveit. Nyáron felfrissítették, ha kel­lett, kijavították a tavalyi fel­vételeket, és újakat készítet­tek­ Új tantárgyakkal bővítet­ték az Iskolatelevízió műsorát. Az ötödik osztály valamennyi tantárgyához már az elmúlt évben is adott segítséget a televízió. Az idén a hatodik osztály valamennyi tantárgyát is bevonták a televíziós okta­tásba. Az Iskolatelevízió legújabb felvételeiből láttunk néhány részletet. A történelemóra kü­lönösen tetszett. A bevált módszereket alkalmazták, fej­lesztették tovább a hatodik osztályosok televíziós történe­lemóráin. Az átélés és az el­idegenítés, az érzelmi hatás és a játékosság egyaránt fel­lelhető ezekben a kedélyes ok­tató műsorokban. A stúdióban kezdődik az óra. Modern díszletben. A ta­nár, akit Mécs Károly alakít, beszélget a gyerekekkel. Majd riportra vált át a kép. A Vár­ban járunk. A régész az ása­tásokról nyilatkozik. A régi színhelyen azután megeleve­nedik a történelem. Megje­lennek a szereplők. Beszélnek, de nem értik őket. A tanár megmagyarázza — ismét a stúdióból —, hogy régi ma­gyar nyelven beszéltek. Visz­­szatérünk a történelmi szín­helyre, s immár mai nyelv­re fordítva tárgyal István ki­rály Asztrik apáttal arról, ki­től kérjen koronát. Egy fontos oldal a történelemkönyvből élvezetes, drámai jelenet, kitű­nő színészek — Nagy Attila, Tomanek Nándor — tolmácso­lásában. De nem tart sokáig a varázs. Nem történelmi színművet látunk, hanem is­kolában vagyunk, tanulunk erről a korról. Néhány perc után tehát visszatérünk a stú­dióba, a mai valóságba. Táj és stúdió “Miután a családban a tévé elsősorban a szórakoztatás eszköze, a gyerekek az isko­lában is kényelmesen elhe­lyezkedve nézegetik az adá­sokat. Szükséges tehát annak tudatosítása, hogy nem tévét nézünk, hanem tévével tanu­lunk* — írja a földrajzokta­tás módszertani tapasztalatait elemezve Nagy Vendelné szak­­felügyelő, az egyik legnépsze­rűbb tévé­tanár, értékes ta­nulmányában, amelyet a tele­vízió a programokkal együtt ugyancsak eljuttatott az érde­kelt pedagógusoknak. Ez a tanulmány, s mellette dr. Nagy Istvánné cikke az Iskolatelevízió élővilágóráinak feldolgozásáról, valamint a rádió és televízió közvéle­ménykutató csoportjának fel­mérése az Iskolatelevízió hasznosításáról kapott helyet abban a szerény külsejű, ám mind a pedagógia, mind a te­levízió-műsorkészítés módszer­tanának szemszögéből igen hasznos kötetben, amelynek címe Az Iskolatelevízió szerepe az oktató-nevelő munkában, s amely újabb bizonyság arra, hogy a fiatal magyar iskola­­televízió­­ eredményei nemcsak saját munkájában használha­tók fel, hanem a tévé más is­meretterjesztő műsoraiban is. A figyelem felkeltésének és ébrentartásának módszerei például, noha Nagy Vendelné tanulmányában, illetve az ál­talános iskolai földrajz-adá­sokban a 10—11 éves gyerme­kekhez alkalmazkodnak—ter­mészetesen kisebb változ­­tatásokkal — másfajta, isme­retterjesztő programok számá­ra is hasznosak lehetnek. Szól ez a tanulmány a többi között a módszerek változatosságá­nak fontosságáról, a stúdióje­lenetek és a film megfelelő ritmusának kidolgozásáról. “•Azt tapasztaltuk, hogy le­író jellegű, a tájképek soro­zatából álló film vetítésekor 4-5 perc múlva lankad a fi­gyelem* — írja a cikk a gyer­mekekről. Az élettelen táj lát­ványa a kis képernyőn egy idő után a felnőttek számára is unalmassá válik. A trükk szerepe Kedvelik a televízió ifjú né­zői a trükkfilm és a film kom­binációját. A felnőttek is. Nagy sikere volt az Iskolate­levízió földrajzóráján tavaly egy rajzfilmnek. A cikkíró fontosnak tartja a televíziós oktatásban a játékosságot és a humort. Alighanem valameny­­nyi megállapítás helytáll az ismeretterjesztés más formái­ban, más témaköreiben, fel­nőtt műsoraiban is. Az Iskola­televízió kísérletező, a hatást, az­ eredményt folyamatosan vizsgáló műhelyében a tele­vízió egész műsorára, főként az ismeretterjesztésre érvé­nyes tapasztalatok is szület­nek, mint ahogy a televízió általános tapasztalataiból az iskolatelevízió is merít. Az egyik legjobb ilyen is­meretterjesztő műsor a Szá­zadunk, amely hosszabb szü­net után októbertől új adá­sokkal jelentkezik. Értesülé­sünk szerint néhány különle­ges dokumentummal, szenzá­cióval is szolgál majd a kö­zönségnek. Addig megismét­lik az utolsó három adást. Az első ismétlés­t eredetileg a sorozat negyedik része — már szerepelt a műsorban. Annak idején különösen sikerült ez a film, díjat is nyert a miskol­ci fesztiválon. Egyik legjobb része a történelem megeleve­­nítése, egy jegyzőkönyv alap­ján lejászott minisztertanácsi ülés. A módszer tehát lénye­gében ugyanaz, mint István király és Asztrik apát beszél­getése, s ugyanúgy él a mű­sor az elidegenítés elvével is. A Századunk is a stúdióban kezdődik, vissza-visszatér oda, s időben “kiábrándít­* a törté­nelmi színjátékból. Homokasztal az iskolában Az Iskolatelevízió tehát, no­ha külön műhely a televízió­ban, nem független attól, ha­nem felhasználja, szolgálatába állítja a televízió valameny­­nyi adottságát. Hatása egyéb­ként a televízión túl is messze terjed. Mint Nagy Vendelné tanulmányában olvastuk, né­hány szemléltetési eszköz, például a mágneses tábla és a homokasztal, a televízió nyomán terjedt el különösen az iskolákban. A televízió te­hát lassan áthatja az iskola életét, s ahogy annak idején a Ki mit tud? nyomán elter­jedt ez a játékforma a nép­művelés különböző területein, elképzelhető, hogy a televízió ismeretterjesztő módszerei is önálló életre kelnek az isko­lákban. A tévé­műsorok egy­másra hatására is több példa akad. Ilyen a tanulmányi ve­télkedő terjedése. A Ki miben tudós volt a folyamat kezde­te. Az Iskolatelevízió később próbálkozott az általános is­kolások vetélkedőjével, s a si­ker nyomán e vetélkedő to­vábbi bővítését határozta el. Az oktató-tévé és az isme­retterjesztő műsorok terveit, eredményeit, gondjait hallgat­va, s olvasva az Iskolateleví­zió idei tanulmánykötetét, ér­zékelhetjük, hogyan szívódik fel egyre inkább a televízió 13 ország kulturális vérkerin­gésébe, hogyan válik részesé­vé a tudomány, a műveltség terjedésének minden fokon, az általános iskolától az egyete­mig, s az iskolán kívüli okta­tásig, a népművelésig. Szürkeség és új szín Ugyanakkor nem hagyhat­juk említés nélkül a gondokat sem, amelyek mind a mai na­pig nehezítik e termékenyítő hatás terjedését. A közvéleménykutató osz­tály felmérése szerint az el­múlt tanévben az általános is­kolák mintegy 40 százaléká­ban vették igénybe a televí­zió segítségét. Az adatok rész­letes feldolgozásából azonban az is kiderült, hogy azoknak az iskoláknak, amelyeknek leginkább szükségük lenne a televízióra, tehát a kislétszá­­mú, falusi, tanyai iskoláknak mindössze 16 százaléka hasz­nálta az iskolatelevíziót. Ezek nagy része sem rendelkezik sa­ját készülékkel, hanem másutt nézik a tanulók a műsort. A felmérés feltárja az okok egy részét is. Sok helyen, kü­lönösen tanyai iskolákban, nincs még televíziókészülék. De túl a gyakorlati akadályo­kon, a villany és a készülék hiányán, utóbbin társadalmi összefogással esetleg itt-ott le­hetne segíteni, kismértékben ugyan, de érezhető még a kon­zervatív szemléletből fakadó ellenállás is az oktató-televí­zióval szemben. Tájékozatlanság, közömbös­ség, vagy rosszindulat szülte ezt az ellenérzést. Minden­képp kár lenne megfosztani a gyerekeket a tanulásnak e kel­lemes és nyugodtan mondhat­juk, eredményes formájától. A közvéleménykutatóik tanulmá­nya néhány érdekes megjegy­zést, véleményt idéz a tele­vízió felhasználásával kapcso­latban, egyes iskolákból. A zalalövőiek például így nyilat­koztak a televízióról: *■Kedé­lyesebbé, változatosabbá tette a tanítási órát, az iskolát. Új színt, új levegőt hozott a ha­gyományos módszerekkel dol­gozó iskolába.* Vilcsek Anna A szülői értekezleten, ame­lyen az igazgató az új tan­könyvekről beszélt, szót kért egy apa, és kissé méltatlan­kodva kérdezte: mikor érjük már meg hogy legalább 10— 15 évig állandó maradjon a tankönyv? Könnyű lenne rá az egysza­vas felelet, hogy soha, de ez a kissé cinikus válasz a szülőt nem nyugtatná meg. Külön­ben sem ilyen egyszerű a kér­dés, mert a tankönyveik vi­szonylagos állandósága lénye­ges nemzetgazdasági, pedagó­giai, kulturális problémákat is érint. Gondoljuk csak meg, hogy egy-egy sorozat új tan­könyv mibe kerül a népgazda­ságnak, hány nyomda teherbí­rását köti le, és hány ezer ton­na papírt igényel. Ugyanakkor a tankönyvek erőszakolt tartó­sítása, a minden áron való stabilitás azt jelenti, hogy az évek során felgyülemlő új is­meretanyag kimarad esetleg e könyvekből. És ezzel máris eljutottunk a kérdés lényegéig, vagyis oda, hogy milyen is legyen a kor­szerű tankönyv. Egy tankönyv élettartama Abban a cikkgyűjtemény­ben, amely A pedagógia idő­szerű kérdései külföldön so­rozatban A korszerű tankönyv címmel most jelent meg, az egyik szovjet szakember, Jan­­cov cikke is utal a stabilitás gondjára. (Azt nyilvánvalóan csak csillagászati számokkal lehet mérni, hogy a 2­5 mil­liós Szovjetunióban mit je­lent egy-egy korosztály vagy iskolatípus tankönyveinek ki­cserélése.) Ő is felteszi a kér­dést, hogy lehet-e napjaink­ban egyáltalán stabil köny­veket készíteni, például a ter­mészettudományos tárgyakból. Utal arra az ellentmondásra, amely a stabilitás jogos köve­telménye és ama másik igény között feszül, hogy a tankönyv tartson lépést a tudományok legújabb eredményeivel. Jan­­cov ezt az ellentmondást úgy hidalja át, hogy noha nem szabad lemondanunk a tan­könyv állandóságának kö­vetelményéről, ez a stabilitás csak viszonylagos lehet; élet­tartamát rövidebb időszakok­kal kell mérnünk, mint eddig bármikor. Ez a tanulmánygyűjtemény, amely lengyel, szovjet és né­met pedagógusok fejtegetéseit közli, azért is érdekes, mert nem deklarál, hanem a gon­dokról, nehézségekről beszél, őszintén és polemikusan. És miután e cikkek főképpen a megoldandó problémákról szólnak, néhány megállapítá­suk a szülők számára is hasz­nos lehet Ezúttal éppen azo­kat a kérdéseket emeljük ki, amely­ek a tankönyvkészítés gondjait világítják meg. Ezek­nek a gondoknak az ismereté­ben talán kevesebb lesz az olyan szülő, aki hangosan fel­kiált: már megint új irodal­mi tankönyv jelent meg, és kevesebb lesz az olyan is, aki méltatlankodik, hogy az űr­kutatás legújabb eredménye még mindig nincs benne az ál­talános iskolai fizikakönyvben. Élőszó és nyomtatott betű Talán furcsa, hogy a nem­zetközi vita már ott kezdő­dik: tulajdonképpen mi is a tankönyv, mi a funkciója? Ér­dekes — mondhatja a laikus —, azelőtt nem volt ezzel sem­mi probléma. Csakhogy ak­kor nem volt még Iskolatelevízió és Iskola­rádió, oktatógép és programo­zás, hogy csupán néhány pe­dagógiai vívmányról szóljunk. És régebben a nyomtatott szö­veg szerepe sem volt akkora, mint napjainkban. Cikkében Cz. Maziarz lengyel pedagógus J. Pieter lengyel pszichológus könyvéből idéz, miszerint “az élőbeszéd és az olvasás ará­nyát illetően az olvasás egyre inkább túlsúlyba kerül a hal­lás útján történő ismeretszer­zéssel szemben”. Ezt általános tapasztalatnak tekinthetjük, és akkor nyilvánvaló: korunk­ban nemhogy csökkenne az is­kolában a tankönyv jelentősé­ge, hanem ellenkezőleg, egyre növekszik. Ugyancsak Maziart vitázik azokkal, akik a tan­­­­könyvet tudományos szem­pontból kompilációnak tekin­tik, ollózásnak a mindenki számára kéz­kinccsé lett isme­retekből. Maziarz szerint a tankönyv *a maga nemében sajátos tudományos didakti­kai mű, a tudományos írás­művek válfaja*. Ez válasz le­het azoknak is, akik a tan­könyvírást elemista feladat­nak és nem a tudós rangjához méltó munkának tekintik. És ilyen nézetekkel nem ritkán találkozunk hazai tudományos körökben is. A tankönyv jellegét ille­tőm érdemes idézni egy mon­datot azokból a tézisekből, amelyeket az NDK tankönyv­kiadójának, a Volk und Wis­­sen Verlagnak a munkaközös­sége dolgozott ki az 1965-ös harmadik berlini tankönyv­konferenciára. (Már az a tény is figyelemre méltó, hogy az NDK-ban rendkívül sűrűn rendezik meg e konferenciá­kat.) A tézisek egyik részlete így hangzik: “Az oktatási eszközök rendszerében a tan­könyv mindenekelőtt abban különbözik a többi taneszköz­től, hogy az elsajátítandó tan­anyagot viszonylag átfogóan és sokrétűen tárja fel a szö­veg és az illusztrációk révén, hosszabb ideig áll a tanulók rendelkezésére, akik folyama­tosan felhasználhatják iskolai és iskolán kívüli tanulmá­nyaikban.* Ismeretek átadása A tankönyvek viszonylagos állandóságáról és a kérdés kö­rül kibontakozó polémiáról már a bevezetőben szóltunk. Érdemes erre visszatérnünk, mert a cikkgyűjtemény szerzői is újból és újból utalnak rá. Mi most csupán egyetlen, de nagyon fontos szempontból te­kintjük át e problémát. Las­san közhely már, hogy az in­formációk félelmetes mennyi­sége valósággal elárasztja az emberiséget, és a rohamosan növekvő ismeretanyag idővel megemészthetetlenné válik nemcsak az átlagember, ha­nem a tudományos kutatók számára is. Érdemes utalnunk Dubinyin szovjet akadémikus megállapítására, amely szerint a tudományos kiadványok szá­ma 10—15 évenként megkét­szereződik, valamint a szov­jet pedagógiai folyóirat, a Szovjetszkaja Pedagogika még merészebb hipotézisére, amely ezt mondja: “Ha az időszámí­tás kezdetétől 1750-ig egyszer halmozódtak fel a tudomá­nyos ismeretek, ennek meg­kétszereződéséhez már csak­ 150, 50, 10, majd 5 év kellett.­ És most tessék panaszkodni, hogy már megint kicserélik a tankönyveket! De a kérdésnek nem a szub­jektív, hanem a tudományos oldalánál maradva, az új is­meretanyag növekedése, né­hány év alatti megkétszere­ződése kétféleképpen is hat a tankönyvekre. Az egyik kér­dés: az új, alapvető ismere­teknek, felfedezéseknek, tudo­mányos megállapításoknak bi­zonyos időn belül helyet kell biztosítani a tankönyvekben is. A többi között ezt is jelen­ti az iskolareform elveiben a korszerű általános műveltség fogalma. Ennél bonyolultabb a má­sik kérdés. Az ismeretanyag nemcsak a természettudomá­nyokban sokszorozódik meg, hanem a pedagógia területén is. Jönnek a korszerűbb okta­tástani, módszertani elméle­teik, tért hódít — amint egy cikkünkben erről már beszá­moltunk — az oktatásgazda­­ságtan, új megállapításokat tesz az oktatás-lélektan, elő­térbe kerül a programozás. Világos, hogy a tankönyv nem függetlenítheti magát ezektől az eredményektől sem, amint erre az NDK tankönyvkiadó vállalatának vitaindító tézisei utalnak. Érdekes megállapítást olvashatunk ezzel kapcsolat­ban e tézisek között: »Az in­formációelmélet alkalmazása az oktatásban, megteremti an­nak lehetőségét, hogy meny­­nyiségileg kifejezhető össze­függéseket találjunk a tan­anyag mennyisége, belső struktúrája és a tanulás ered­ményessége között. Ha ez az elképzelésünk beigazolódik, akkor a tankönyvszerkesztést gyakorlati, matematikai ala­pokra helyezhetjük. Ebben az esetben a tananyag felosztása, strukturális elrendezése többé már nem empirikus szabályok, hanem tudományosan megala­pozott elvek szerint történik.­" Egy érdekes UNESCO-adat A tankönyvek jelentőségét egy tanulságos adat is szem­lélteti. Az UNESCO XXIII. nemzetközi konferenciáján, 1959-ben, megállapították: “Meglehetősen pontos felmé­rések szerint a világ könyv­termésének felét iskolai tan­könyvek alkotják, és ezek a könyvek nagyobb példány­számban jelennek meg, mint bármilyen más kiadványé. Megjegyezzük, hogy a kultu­rális szempontból fejlettebb országokban ez az arány kü­lönböző okok miatt eltolódik a tankönyveitől a többi kiad­vány felé. Az NDK-ban 1962- ben 99,4 millió könyv közül 15,8 millió volt a tankönyv, nálunk 1965-ben 45 milliós példányszámban adtak ki könyvet, és ebből körülbelül 16 millió tankönyv volt. A cikkgyűjtemény egyik NDK-beli szerzője, H. Strietzel tanulmányában érdekes kísér­letet tesz az összehasonlító tankönyvelemzésre. Megje­gyezzük, hogy cikkében né­hány hazai kiadványunk elő­nyös­­oldaláról szerepel, és a szerző külön kiemeli az álta­lános iskolások számára írott különféle munkafüzeteket. Az összehasonlítás a szocialista országok tankönyvei között készült, abból kiindulva, hogy ezekben az országokban azo­nosak a világnézeti alapelvek, a képzési és nevelési célok. Az összehasonlítás számunk­ra is tanulságos lehet, miután a tankönyvelmélet — a re­formtankönyvek minden ered­ménye, külső szépsége és bel­ső tartalmi gazdagsága ellené­re — a mi pedagógiai kö­reinkben sem ért el még túl­ságosan magas színvonalat. Aminthogy a tankönyvelmé­leti kutatások hiányosságait tárja fel e cikkgyűjtemény legtöbb írása is. A szocialista országok tankönyveinek tudo­mányos vizsgálata, egymás kiadványainak összevetése na­gyon sok gondolatot, ötletet, kezdeményezést adhat a most kibontakozó hazai tankönyv­elméleti kutatásoknak. Sok egyéb között erre is felhívja a figyelmet A korszerű tan­könyv című igényes pedagó­giai munka. Gábor István A KORSZERŰ TANKÖNYV Nemzet A CSEPELI MAGYAR POSZTÓGYÁR ŐSZI-TÉLI SZÖVETÚJDONSÁGAINAK BEMUTATÓJA ÉS ÁRUSÍTÁSA a SZIVÁRVÁNY ÁRUHÁZ MÉTERÁRU szaküzleteiben V., Petőfi Sándor utca 10. VIL. Lenin körút 20. SZEPTEMBER 5-TŐL XI

Next