Magyar Nemzet, 1967. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-03 / 208. szám
T**4máj., 1M*7. szeptember 1., KEDÉLYES ISKOLA A TÉVÉ-OKTATÁS TAPASZTALATAI A televízióban is megkezdődött a tanév. Gyermekek és felnőttek számára egyaránt. Újra ad műsort az Iskolatelevízió. Elindulnak az őszi ismeretterjesztő sorozatok, s a sorozaton kívüli adások. Új évadját kezdi meg a Száz kérdés, száz felelet, a Kukkantó, a Nyelvész válaszol. Különleges, magas színvonalú ismeretterjesztő sorozatokat indítanak a népszerű szombati műsoridőben. Meghirdették vagy rövidesen meghirdetik azokat a nagy vetélkedőket, amelyek az évad folyamán bizonyára lázba hozzák majd, tanulásra, munkára, vetélkedésre késztetik a fiatalokat. István király Asztrikkal beszélget A televízió elküldte már az iskoláknak idei tanterveit. Nyáron felfrissítették, ha kellett, kijavították a tavalyi felvételeket, és újakat készítettek Új tantárgyakkal bővítették az Iskolatelevízió műsorát. Az ötödik osztály valamennyi tantárgyához már az elmúlt évben is adott segítséget a televízió. Az idén a hatodik osztály valamennyi tantárgyát is bevonták a televíziós oktatásba. Az Iskolatelevízió legújabb felvételeiből láttunk néhány részletet. A történelemóra különösen tetszett. A bevált módszereket alkalmazták, fejlesztették tovább a hatodik osztályosok televíziós történelemóráin. Az átélés és az elidegenítés, az érzelmi hatás és a játékosság egyaránt fellelhető ezekben a kedélyes oktató műsorokban. A stúdióban kezdődik az óra. Modern díszletben. A tanár, akit Mécs Károly alakít, beszélget a gyerekekkel. Majd riportra vált át a kép. A Várban járunk. A régész az ásatásokról nyilatkozik. A régi színhelyen azután megelevenedik a történelem. Megjelennek a szereplők. Beszélnek, de nem értik őket. A tanár megmagyarázza — ismét a stúdióból —, hogy régi magyar nyelven beszéltek. Viszszatérünk a történelmi színhelyre, s immár mai nyelvre fordítva tárgyal István király Asztrik apáttal arról, kitől kérjen koronát. Egy fontos oldal a történelemkönyvből élvezetes, drámai jelenet, kitűnő színészek — Nagy Attila, Tomanek Nándor — tolmácsolásában. De nem tart sokáig a varázs. Nem történelmi színművet látunk, hanem iskolában vagyunk, tanulunk erről a korról. Néhány perc után tehát visszatérünk a stúdióba, a mai valóságba. Táj és stúdió “Miután a családban a tévé elsősorban a szórakoztatás eszköze, a gyerekek az iskolában is kényelmesen elhelyezkedve nézegetik az adásokat. Szükséges tehát annak tudatosítása, hogy nem tévét nézünk, hanem tévével tanulunk* — írja a földrajzoktatás módszertani tapasztalatait elemezve Nagy Vendelné szakfelügyelő, az egyik legnépszerűbb tévétanár, értékes tanulmányában, amelyet a televízió a programokkal együtt ugyancsak eljuttatott az érdekelt pedagógusoknak. Ez a tanulmány, s mellette dr. Nagy Istvánné cikke az Iskolatelevízió élővilágóráinak feldolgozásáról, valamint a rádió és televízió közvéleménykutató csoportjának felmérése az Iskolatelevízió hasznosításáról kapott helyet abban a szerény külsejű, ám mind a pedagógia, mind a televízió-műsorkészítés módszertanának szemszögéből igen hasznos kötetben, amelynek címe Az Iskolatelevízió szerepe az oktató-nevelő munkában, s amely újabb bizonyság arra, hogy a fiatal magyar iskolatelevízió eredményei nemcsak saját munkájában használhatók fel, hanem a tévé más ismeretterjesztő műsoraiban is. A figyelem felkeltésének és ébrentartásának módszerei például, noha Nagy Vendelné tanulmányában, illetve az általános iskolai földrajz-adásokban a 10—11 éves gyermekekhez alkalmazkodnak—természetesen kisebb változtatásokkal — másfajta, ismeretterjesztő programok számára is hasznosak lehetnek. Szól ez a tanulmány a többi között a módszerek változatosságának fontosságáról, a stúdiójelenetek és a film megfelelő ritmusának kidolgozásáról. “•Azt tapasztaltuk, hogy leíró jellegű, a tájképek sorozatából álló film vetítésekor 4-5 perc múlva lankad a figyelem* — írja a cikk a gyermekekről. Az élettelen táj látványa a kis képernyőn egy idő után a felnőttek számára is unalmassá válik. A trükk szerepe Kedvelik a televízió ifjú nézői a trükkfilm és a film kombinációját. A felnőttek is. Nagy sikere volt az Iskolatelevízió földrajzóráján tavaly egy rajzfilmnek. A cikkíró fontosnak tartja a televíziós oktatásban a játékosságot és a humort. Alighanem valamenynyi megállapítás helytáll az ismeretterjesztés más formáiban, más témaköreiben, felnőtt műsoraiban is. Az Iskolatelevízió kísérletező, a hatást, az eredményt folyamatosan vizsgáló műhelyében a televízió egész műsorára, főként az ismeretterjesztésre érvényes tapasztalatok is születnek, mint ahogy a televízió általános tapasztalataiból az iskolatelevízió is merít. Az egyik legjobb ilyen ismeretterjesztő műsor a Századunk, amely hosszabb szünet után októbertől új adásokkal jelentkezik. Értesülésünk szerint néhány különleges dokumentummal, szenzációval is szolgál majd a közönségnek. Addig megismétlik az utolsó három adást. Az első ismétlést eredetileg a sorozat negyedik része — már szerepelt a műsorban. Annak idején különösen sikerült ez a film, díjat is nyert a miskolci fesztiválon. Egyik legjobb része a történelem megelevenítése, egy jegyzőkönyv alapján lejászott minisztertanácsi ülés. A módszer tehát lényegében ugyanaz, mint István király és Asztrik apát beszélgetése, s ugyanúgy él a műsor az elidegenítés elvével is. A Századunk is a stúdióban kezdődik, vissza-visszatér oda, s időben “kiábrándít* a történelmi színjátékból. Homokasztal az iskolában Az Iskolatelevízió tehát, noha külön műhely a televízióban, nem független attól, hanem felhasználja, szolgálatába állítja a televízió valamenynyi adottságát. Hatása egyébként a televízión túl is messze terjed. Mint Nagy Vendelné tanulmányában olvastuk, néhány szemléltetési eszköz, például a mágneses tábla és a homokasztal, a televízió nyomán terjedt el különösen az iskolákban. A televízió tehát lassan áthatja az iskola életét, s ahogy annak idején a Ki mit tud? nyomán elterjedt ez a játékforma a népművelés különböző területein, elképzelhető, hogy a televízió ismeretterjesztő módszerei is önálló életre kelnek az iskolákban. A tévéműsorok egymásra hatására is több példa akad. Ilyen a tanulmányi vetélkedő terjedése. A Ki miben tudós volt a folyamat kezdete. Az Iskolatelevízió később próbálkozott az általános iskolások vetélkedőjével, s a siker nyomán e vetélkedő további bővítését határozta el. Az oktató-tévé és az ismeretterjesztő műsorok terveit, eredményeit, gondjait hallgatva, s olvasva az Iskolatelevízió idei tanulmánykötetét, érzékelhetjük, hogyan szívódik fel egyre inkább a televízió 13 ország kulturális vérkeringésébe, hogyan válik részesévé a tudomány, a műveltség terjedésének minden fokon, az általános iskolától az egyetemig, s az iskolán kívüli oktatásig, a népművelésig. Szürkeség és új szín Ugyanakkor nem hagyhatjuk említés nélkül a gondokat sem, amelyek mind a mai napig nehezítik e termékenyítő hatás terjedését. A közvéleménykutató osztály felmérése szerint az elmúlt tanévben az általános iskolák mintegy 40 százalékában vették igénybe a televízió segítségét. Az adatok részletes feldolgozásából azonban az is kiderült, hogy azoknak az iskoláknak, amelyeknek leginkább szükségük lenne a televízióra, tehát a kislétszámú, falusi, tanyai iskoláknak mindössze 16 százaléka használta az iskolatelevíziót. Ezek nagy része sem rendelkezik saját készülékkel, hanem másutt nézik a tanulók a műsort. A felmérés feltárja az okok egy részét is. Sok helyen, különösen tanyai iskolákban, nincs még televíziókészülék. De túl a gyakorlati akadályokon, a villany és a készülék hiányán, utóbbin társadalmi összefogással esetleg itt-ott lehetne segíteni, kismértékben ugyan, de érezhető még a konzervatív szemléletből fakadó ellenállás is az oktató-televízióval szemben. Tájékozatlanság, közömbösség, vagy rosszindulat szülte ezt az ellenérzést. Mindenképp kár lenne megfosztani a gyerekeket a tanulásnak e kellemes és nyugodtan mondhatjuk, eredményes formájától. A közvéleménykutatóik tanulmánya néhány érdekes megjegyzést, véleményt idéz a televízió felhasználásával kapcsolatban, egyes iskolákból. A zalalövőiek például így nyilatkoztak a televízióról: *■Kedélyesebbé, változatosabbá tette a tanítási órát, az iskolát. Új színt, új levegőt hozott a hagyományos módszerekkel dolgozó iskolába.* Vilcsek Anna A szülői értekezleten, amelyen az igazgató az új tankönyvekről beszélt, szót kért egy apa, és kissé méltatlankodva kérdezte: mikor érjük már meg hogy legalább 10— 15 évig állandó maradjon a tankönyv? Könnyű lenne rá az egyszavas felelet, hogy soha, de ez a kissé cinikus válasz a szülőt nem nyugtatná meg. Különben sem ilyen egyszerű a kérdés, mert a tankönyveik viszonylagos állandósága lényeges nemzetgazdasági, pedagógiai, kulturális problémákat is érint. Gondoljuk csak meg, hogy egy-egy sorozat új tankönyv mibe kerül a népgazdaságnak, hány nyomda teherbírását köti le, és hány ezer tonna papírt igényel. Ugyanakkor a tankönyvek erőszakolt tartósítása, a minden áron való stabilitás azt jelenti, hogy az évek során felgyülemlő új ismeretanyag kimarad esetleg e könyvekből. És ezzel máris eljutottunk a kérdés lényegéig, vagyis oda, hogy milyen is legyen a korszerű tankönyv. Egy tankönyv élettartama Abban a cikkgyűjteményben, amely A pedagógia időszerű kérdései külföldön sorozatban A korszerű tankönyv címmel most jelent meg, az egyik szovjet szakember, Jancov cikke is utal a stabilitás gondjára. (Azt nyilvánvalóan csak csillagászati számokkal lehet mérni, hogy a 25 milliós Szovjetunióban mit jelent egy-egy korosztály vagy iskolatípus tankönyveinek kicserélése.) Ő is felteszi a kérdést, hogy lehet-e napjainkban egyáltalán stabil könyveket készíteni, például a természettudományos tárgyakból. Utal arra az ellentmondásra, amely a stabilitás jogos követelménye és ama másik igény között feszül, hogy a tankönyv tartson lépést a tudományok legújabb eredményeivel. Jancov ezt az ellentmondást úgy hidalja át, hogy noha nem szabad lemondanunk a tankönyv állandóságának követelményéről, ez a stabilitás csak viszonylagos lehet; élettartamát rövidebb időszakokkal kell mérnünk, mint eddig bármikor. Ez a tanulmánygyűjtemény, amely lengyel, szovjet és német pedagógusok fejtegetéseit közli, azért is érdekes, mert nem deklarál, hanem a gondokról, nehézségekről beszél, őszintén és polemikusan. És miután e cikkek főképpen a megoldandó problémákról szólnak, néhány megállapításuk a szülők számára is hasznos lehet Ezúttal éppen azokat a kérdéseket emeljük ki, amelyek a tankönyvkészítés gondjait világítják meg. Ezeknek a gondoknak az ismeretében talán kevesebb lesz az olyan szülő, aki hangosan felkiált: már megint új irodalmi tankönyv jelent meg, és kevesebb lesz az olyan is, aki méltatlankodik, hogy az űrkutatás legújabb eredménye még mindig nincs benne az általános iskolai fizikakönyvben. Élőszó és nyomtatott betű Talán furcsa, hogy a nemzetközi vita már ott kezdődik: tulajdonképpen mi is a tankönyv, mi a funkciója? Érdekes — mondhatja a laikus —, azelőtt nem volt ezzel semmi probléma. Csakhogy akkor nem volt még Iskolatelevízió és Iskolarádió, oktatógép és programozás, hogy csupán néhány pedagógiai vívmányról szóljunk. És régebben a nyomtatott szöveg szerepe sem volt akkora, mint napjainkban. Cikkében Cz. Maziarz lengyel pedagógus J. Pieter lengyel pszichológus könyvéből idéz, miszerint “az élőbeszéd és az olvasás arányát illetően az olvasás egyre inkább túlsúlyba kerül a hallás útján történő ismeretszerzéssel szemben”. Ezt általános tapasztalatnak tekinthetjük, és akkor nyilvánvaló: korunkban nemhogy csökkenne az iskolában a tankönyv jelentősége, hanem ellenkezőleg, egyre növekszik. Ugyancsak Maziart vitázik azokkal, akik a tankönyvet tudományos szempontból kompilációnak tekintik, ollózásnak a mindenki számára kézkinccsé lett ismeretekből. Maziarz szerint a tankönyv *a maga nemében sajátos tudományos didaktikai mű, a tudományos írásművek válfaja*. Ez válasz lehet azoknak is, akik a tankönyvírást elemista feladatnak és nem a tudós rangjához méltó munkának tekintik. És ilyen nézetekkel nem ritkán találkozunk hazai tudományos körökben is. A tankönyv jellegét illetőm érdemes idézni egy mondatot azokból a tézisekből, amelyeket az NDK tankönyvkiadójának, a Volk und Wissen Verlagnak a munkaközössége dolgozott ki az 1965-ös harmadik berlini tankönyvkonferenciára. (Már az a tény is figyelemre méltó, hogy az NDK-ban rendkívül sűrűn rendezik meg e konferenciákat.) A tézisek egyik részlete így hangzik: “Az oktatási eszközök rendszerében a tankönyv mindenekelőtt abban különbözik a többi taneszköztől, hogy az elsajátítandó tananyagot viszonylag átfogóan és sokrétűen tárja fel a szöveg és az illusztrációk révén, hosszabb ideig áll a tanulók rendelkezésére, akik folyamatosan felhasználhatják iskolai és iskolán kívüli tanulmányaikban.* Ismeretek átadása A tankönyvek viszonylagos állandóságáról és a kérdés körül kibontakozó polémiáról már a bevezetőben szóltunk. Érdemes erre visszatérnünk, mert a cikkgyűjtemény szerzői is újból és újból utalnak rá. Mi most csupán egyetlen, de nagyon fontos szempontból tekintjük át e problémát. Lassan közhely már, hogy az információk félelmetes mennyisége valósággal elárasztja az emberiséget, és a rohamosan növekvő ismeretanyag idővel megemészthetetlenné válik nemcsak az átlagember, hanem a tudományos kutatók számára is. Érdemes utalnunk Dubinyin szovjet akadémikus megállapítására, amely szerint a tudományos kiadványok száma 10—15 évenként megkétszereződik, valamint a szovjet pedagógiai folyóirat, a Szovjetszkaja Pedagogika még merészebb hipotézisére, amely ezt mondja: “Ha az időszámítás kezdetétől 1750-ig egyszer halmozódtak fel a tudományos ismeretek, ennek megkétszereződéséhez már csak 150, 50, 10, majd 5 év kellett. És most tessék panaszkodni, hogy már megint kicserélik a tankönyveket! De a kérdésnek nem a szubjektív, hanem a tudományos oldalánál maradva, az új ismeretanyag növekedése, néhány év alatti megkétszereződése kétféleképpen is hat a tankönyvekre. Az egyik kérdés: az új, alapvető ismereteknek, felfedezéseknek, tudományos megállapításoknak bizonyos időn belül helyet kell biztosítani a tankönyvekben is. A többi között ezt is jelenti az iskolareform elveiben a korszerű általános műveltség fogalma. Ennél bonyolultabb a másik kérdés. Az ismeretanyag nemcsak a természettudományokban sokszorozódik meg, hanem a pedagógia területén is. Jönnek a korszerűbb oktatástani, módszertani elméleteik, tért hódít — amint egy cikkünkben erről már beszámoltunk — az oktatásgazdaságtan, új megállapításokat tesz az oktatás-lélektan, előtérbe kerül a programozás. Világos, hogy a tankönyv nem függetlenítheti magát ezektől az eredményektől sem, amint erre az NDK tankönyvkiadó vállalatának vitaindító tézisei utalnak. Érdekes megállapítást olvashatunk ezzel kapcsolatban e tézisek között: »Az információelmélet alkalmazása az oktatásban, megteremti annak lehetőségét, hogy menynyiségileg kifejezhető összefüggéseket találjunk a tananyag mennyisége, belső struktúrája és a tanulás eredményessége között. Ha ez az elképzelésünk beigazolódik, akkor a tankönyvszerkesztést gyakorlati, matematikai alapokra helyezhetjük. Ebben az esetben a tananyag felosztása, strukturális elrendezése többé már nem empirikus szabályok, hanem tudományosan megalapozott elvek szerint történik." Egy érdekes UNESCO-adat A tankönyvek jelentőségét egy tanulságos adat is szemlélteti. Az UNESCO XXIII. nemzetközi konferenciáján, 1959-ben, megállapították: “Meglehetősen pontos felmérések szerint a világ könyvtermésének felét iskolai tankönyvek alkotják, és ezek a könyvek nagyobb példányszámban jelennek meg, mint bármilyen más kiadványé. Megjegyezzük, hogy a kulturális szempontból fejlettebb országokban ez az arány különböző okok miatt eltolódik a tankönyveitől a többi kiadvány felé. Az NDK-ban 1962- ben 99,4 millió könyv közül 15,8 millió volt a tankönyv, nálunk 1965-ben 45 milliós példányszámban adtak ki könyvet, és ebből körülbelül 16 millió tankönyv volt. A cikkgyűjtemény egyik NDK-beli szerzője, H. Strietzel tanulmányában érdekes kísérletet tesz az összehasonlító tankönyvelemzésre. Megjegyezzük, hogy cikkében néhány hazai kiadványunk előnyösoldaláról szerepel, és a szerző külön kiemeli az általános iskolások számára írott különféle munkafüzeteket. Az összehasonlítás a szocialista országok tankönyvei között készült, abból kiindulva, hogy ezekben az országokban azonosak a világnézeti alapelvek, a képzési és nevelési célok. Az összehasonlítás számunkra is tanulságos lehet, miután a tankönyvelmélet — a reformtankönyvek minden eredménye, külső szépsége és belső tartalmi gazdagsága ellenére — a mi pedagógiai köreinkben sem ért el még túlságosan magas színvonalat. Aminthogy a tankönyvelméleti kutatások hiányosságait tárja fel e cikkgyűjtemény legtöbb írása is. A szocialista országok tankönyveinek tudományos vizsgálata, egymás kiadványainak összevetése nagyon sok gondolatot, ötletet, kezdeményezést adhat a most kibontakozó hazai tankönyvelméleti kutatásoknak. Sok egyéb között erre is felhívja a figyelmet A korszerű tankönyv című igényes pedagógiai munka. Gábor István A KORSZERŰ TANKÖNYV Nemzet A CSEPELI MAGYAR POSZTÓGYÁR ŐSZI-TÉLI SZÖVETÚJDONSÁGAINAK BEMUTATÓJA ÉS ÁRUSÍTÁSA a SZIVÁRVÁNY ÁRUHÁZ MÉTERÁRU szaküzleteiben V., Petőfi Sándor utca 10. VIL. Lenin körút 20. SZEPTEMBER 5-TŐL XI