Magyar Nemzet, 1969. február (25. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-01 / 26. szám

4 Magyar Nemzet. Egy hét BUDAPEST HANGVERSENYTERMEIBEN ERDÉLYI MIKLÓS csütörtöki koncertje kivételes zenei élményben részesítette a közönséget. Már a nyitószám, Muszorgszkij „Hovanscsina” című operájának előjátéka, amely a „Hajnal a Moszkva folyó felett” címet viseli, arról tanúskodott, hogy ezen az estén Erdélyi még a szokottnál is nyugodtabb, biztosabb és ihletettebb. Az Állami Hangversenyzenekar egyetlen pillanat alatt megérezte ezt, szeretettel és megértéssel fogadta és valósította meg e nagyszerű muzsikus minden intencióját. E rövid remekmű himnikus hömpölygése ringató szépséggel ölelte körül a hallgatót. Erdélyi valóságos mágneses erővel kapcsolta össze a tompított vonósok susogását a fafúvók korálénekével; valóban sajnálnunk kellett, hogy most nem megy fel a függöny és nem veszi kezdetét a színházi előadás. Ugyanez az emelkedett poézis és minden váltás megvalósítására kész robbanékony nyugalom jellemezte a műsor második felében elhangzott Dvorák VIII. szimfóniát. A közismert „Új világ”-szimfónia és a Dvorák „Requiem” felejthetetlen szépségű előadásai után már tudnunk kellett, hogy Erdélyi Miklós tévedhetetlen érzékkel és tudással kalauzol majd benünket a kevésbébé ismert VIII. (G-dúr) szimfónia zenei világában is. Amit kaptunk, az mégis felülmúlt minden várakozást. A mély megértés és a virtuóz technikai megvalósítás mögött illetve azon felül valami különleges, szenvedélyes szeretet jellemzi Erdélyi attitűdjét ehhez a műhöz. Ha az „Új világ”-szimfónia alaphangvételében heroikusnak mondható, úgy ez inkább lírikus karakterű, a szemlélődő romantikus mester portréját tárja elénk. Mintha szemlélete itt kerülne a legközelebb Csajkovszkijéhoz; mintha Dvorák is az orosz románc fájdalmas, nosztalgikus hangját érezné magához a legközelebb. De Dvorák minden idegrezdülésében már tipikusan századvégi ember: művész, mind rezignációjában, mid pedig az őt Mahlerhez közelítő naiv tisztaságában. És amikor megoldásra viszi problémáit, a szó legjobb értelmében vett színpadiasságot érezhetünk meg benne, valóságos zenedrámát kapunk tőle. Fin de siècle-művészet ez, az elődök szigorával, puritán zeneiségével és főként mérhetetlen komolyságával. Mind egyszerűsége, mind pedig bonyolultsága látszólagos, szinte megfoghatatlan. Egy szóval: remekmű a VIII. szimfónia. Az első és utolsó tétel drámai forrpontjai lélegzetelállító dinamizmussal szólaltak meg. A harmadik tételben arcot és alakot vált a mű — itt kerül a legközelebb az előbb említett románc-hanghoz: fátyolos szépségű keringő e tétel főrésze, amely valósággal lebegett Erdélyi keze alatt, szelíden aláhajló melankóliája beburkolta az embert. ZSIGMONDY DÉNES, az est szólistája Brahms hegedűversenyét adta elő, nagy rutinnal, amely mögül azonban alig vagy egyáltalán nem tört elő valóságos, zenei értelemben vett önálló mondanivaló. Hegedűhangja meglehetősen szorított és nem is mindig intőnél tisztán. Mindezzel szemben nem vitathatjuk el Zsigmondy Dénestől kiváló képzettségét és a már említett rutint, amely számos nehézségen segíti át őt. A zenekari kíséret nagyszerű, szimfonikus magaslaton állott, amiért ismételt köszönettel tartozunk az Állami Hangversenyzenekarnak és Erdélyi Miklósnak egyaránt. A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR az elmúlt évad vége táján már egyszer megörvendeztetett bennünket Bach ,A fúga művészete” előadásával szerdán újból alkalmunk nyílott arra, hogy e produkcióban gyönyörködhessünk. Sándor Frigyes betanító és a zenekart összetartó munkáját nem dicsérhetjük eléggé. Neki köszönhetjük, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar hovatovább zeneéletünk integráns részévé fejlődik, tehát nem jut az általános intézeti zenekarok szomorú sorsára, amelyek a tagok gyors cserélődése miatt nem fejlődhetnek túl egy bizonyos szinten. Mindenekelőtt a vonóskar szonárus, kiegyenlített szépségét kell dicsérnünk, azt a homogén hangzást, amely nélkül kamarazenekar elképzelhetetlen, a valóságban azonban mégis igen ritka tünemény. A hangindítás fegyelme még fejleszthető ugyan, de a legfontosabb, a hegedűt a nagybőgővel összekötő töretlen hangzásív már megvan. Bach „Die Kunst der Fuge”ja mindezen felül azonban még egy specifikus problémát vet fel: a színezés és a dinamika kérdését. Nagy hiba lenne ezen a téren bármiféle aszkézisre törekedni — szerencsére ilyesfajta törekvésnek nyomát sem találtuk. A dallam egészséges lélegzetéhez a diiamika szervesen hozzátartozik, arra azonban különösen kell vigyáznunk, hogy a piáno-indítások éppoly határozottak legyenek, mint a markáns forték, tehát minden áron el kell kerülnünk az egyes szólamok „beúszását”. Erre még mutatkozik itt-ott hajlam az egyébként kitűnő liszt Ferenc Kamarazenekarban. Mindez azonban szinte említésre sem méltó apróság. A lényeg, a mű nagy íve, az első, viszonylag egyszerű fúgától az utolsó, szinte már az emberi értelem legvégső határait feszegető hármasfúgáig, remekül valósult meg. A tavalyi előadáshoz hasonlóan, az idén is az első fúga megismétlésével zárult a ciklus, amit rendkívül szerencsés megoldásnak kell tartanunk: a hallgatónak így módjában áll összevetni a kiindulópontot a legvégső csúcsokkal. Pertis Zsuzsa a cembalóra írott oktávkánont fölényes biztonsággal játszotta, mindazonáltal egy árnyalattal lassabb tempó elősegítené a rendkívül bonyolult tétel appercepcióját. Sebestyén János rendkívül értelmesen, minden hangra kiterjedő koncentrációval orgonáit. Pertis és Sebestyén kétcembalós tételének táncos lüktetését kell még külön megdicsérnünk. LEHEL GYÖRGY vezényletével hangzott el vasárnap délelőtt a Rádió „Bach—Bartók”-sorozatának utolsó hangversenye. A kitűnő sorozat teljes értékelésére itt nem mutatkozik lehetőség. Egy dolgot azonban le kell szögeznünk: a Bachművek előadási színvonala szinte kitapinthatóan alacsonyabb volt, mint a Bartókműveké. Minden látszat ellenére le kell szögeznünk, hogy az előbbi a nagyobb, bonyolultabb és nehezebb feladat, az együttes továbbfejlődésének útja e feladat még tökéletesebb megoldásán keresztül vezet majd újabb állomásokhoz. A „Weinen, Klagen ..című, 12. számú Bach-kantáta nagy kórustétele, amelyet a hmoll Mise „Crucifixus”-aként ismer a közönség, valóban ígéretes, bizonyos mozzanataiban gyönyörű produkció benyomását keltette. Lehel György komolyan és nagy bensőséggel vezette együttesét itt és a zárókozásban egyaránt, Barlay Zsuzsa, Réti József és Bende Zsolt szólói ugyancsak szépen sikerültek. Az 56. számú szólókantátát Melis György némileg indiszponáltan adta elő, de még így is sok örömünk tellett benne. Mindkét kantáta nagy pillanatait köszönhettük Tóth Lajos koncertszerű oboaszólóinak. Bartók „Cantata profana”ját Lehel György és a Rádió együttesének előadásában dicsérni ma már közhelyszámba megy, ezért eltekinthetünk tőle. (A szólókat Réti József és Faragó András énekelte.) SÁNDOR JÁNOS pénteki koncertje az Állami Hangversenyzenekar élén Prokofjev „Klasszikus szimfóniá”-jával kezdődött. Örömmel állapíthattuk meg, hogy Sándor nyugodtabban és elmélyültebben dirigál és ennek köszönhetően a többi között a „Gavotte” antikizáló humora kitűnően megvalósult. Stravinszky „La sacre du printemps”-ja tovább mélyítette előnyös benyomásainkat, jóllehet e mű színpad nélküli előadásának lehetősége még mindig problematikusnak látszik. Sztravinszky barbár lüktetése és a pogány szertartás komor félelmetessége jól és hatásosan valósult meg ezen az estén, nagy sikert hozván az előadóknak. Almássy László — a modern művek jól ismert előadója — Lendvay Kamilló „Concertino zongorára, fúvóshangszerekre, ütőkre és hárfára” című alkotását kitűnően játszotta. Nagy technikai biztonsággal uralkodott különben igen hálás és hatásos szólamon és így újból sikerült diadalra vinnie a szerző méltán népszerű versenyművét. • Pernye András Magyar könyvek Kairóban Kairó ezeréves fennállása alkalmából nemzetközi könyvkiállítás és könyvvásár nyílt a Gezira-sziget kiállítási csarnokában. A világ 28 országának 400 könyvkiadója közel 2 millió könyvet vonultatott fel ezen a jelentős kulturális eseményen, amelyen hazánk is részt vesz több mint 300 kiadvánnyal. A magyar könyvpavilont megtekintette Szarvat Okasa, az EAK kulturálisügyi minisztere, Mohamed Fajek tájékoztatásügyi miniszter és dr. Sohair Kalamavi asszony kulturális államtitkár, az egyiptomi állami könyvkiadó elnöke és elismeréssel nyilatkoztak a kiállításon szereplő magyar könyvek szépségéről. APÁCZAI Németh László drámája Veszprémben Miskolcon rendezett szerzői estjének zárszavában így emlékezik vissza Németh László a maga nevelési elveire: „Én nevelni nem akartam mással, csak az óra varázsával. Ott ülünk, mint egy szép, áttetsző üvegharang alatt, az óra szigetelésében, s a megidézett anyag, a tárgy szépsége szétterjed köztünk, átjár bennünket, s hasonló belefeledkezésekre kelt honvágyat.” Ez a motívum, az „áttetsző üvegharang”, „az óra varázsa” föllelhető az Apáczaiban, Németh Lászlónak 1955-ben írott drámájában is. Török, tatár hordák dúlják Erdélyt, Kolozsvár felé közelednek, és Apáczai Csere János, a kolozsvári iskolaigazgató égő házak rét fényében teológiai órát tart növendékeinek. A szellem állhatatosságának olyan példája ez, amiért Németh László joggal fordult vágyakozva három évszázaddal előbb élt lelki előképéhez. A közös törekvés köti Németh Lászlót ahhoz az ifjanelhunyt nagy lélekhez, aki egy tudatlan, félanalfabéta országban Descartes nyomdokain, a kételkedő agy és szellem útján járt, aki főiskolát álmodott a pusztába, és enciklopédiát teremtett fölvilágosult tudományos összegezéssel. És aki azt vallotta a Magyar Encyclopaedia előszavában: „Erősen föltettem magamban, hogy ... nem halok meg addig, míg magyar nyelven nem közlöm a magyarokkal az összes tudományokat.” Harmincöt évesen halt meg ez a — Németh László szavaival — „gyertyaember”, „aki teste fogyásával egymaga akarta a nagy erdélyi sötétet oszlatni”, ez a „nem közénk való ember”, „aki a szívében levő mennyországgal akarta ezt a szomorú földet beoltani”. Németh László drámát írt róla, hogy végre közénk való legyen, hogy példája oszlassa a még foszlányaiban jelenlevő sötétet. A nép és önmaga szellemi elődeinek keresése gözben a példára ebben a nagy tanítóban talált rá tehát Németh László. Született is e találkozás nyomán egy mű, amely ércnél maradandóbb emléket állít Apáczainak, a koránál messzebblátó bölcs elmének, a holland egyetemek óráin pallérozódott műveltségű tanítónak. Megszületett tehát a mű, ellenfelei és barátai közt bemutatva a magyar enciklopédistát, de nem jött létre — sajnos — az igazán nagy dráma. Apáczai Csere János alakja önmaga sem kínál nagy drámai lehetőségeket, és Németh Lászlót még külön is elragadta a nagy dikciók heve, a retorika pompázatos ereje. Ebbe a sodró lendületű erőbe kapaszkodva elsodródott kissé a dráma is, csodálatos szépségű olvasmány felé, igazán cselekvőképes drámai hős, nagy drámai mozgások nélkül. Ahogyan Apáczai Kolozsvárott a tanítványok körében nyert hazára, úgy kapott jó hazát drámái számára Németh László is Veszprémben. És noha színpadi műveinek sorában az Apáczai nem a legcselekvőbb Németh Lászlódrámák közé tartozik, mégis kiemelkedő tett volt Veszprémtől, hogy ezt a tiszta eszmeiségű színművet műsorrendjébe iktatta. Nagy kultúrájú egyetemi város számára játsszák el ezt a darabot, amely igéivel — ha akcióival nem is — bizonyára jól termő talajra hull. Egyetlen központi hőse van az Apáczainak is, a legtöbb Németh László-műhöz, és főképp a történelmi drámákhoz hasonlóan. Így hát Morvai István, a rendező is úgy csoportosította a színpadi építményt, hogy a szereplők akciói Apáczait jellemezzék. Az is Németh László szándékai szerint való, hogy a gyulafehérvári, kolozsvári skólák diákjait műkedvelők játszszák: veszprémi egyetemisták és gimnáziumi növendékek. Egy régi írásában, amelyben a Bánk bán Magdolna utcai, Vasas-székházbeli műkedvelő előadásáról szólt dicsérően Németh László, éppen az amatőr színjátszás jelentőségét hangsúlyozta. Szándék és megvalósítás a legtöbb ponton egymásra talál a veszprémi Petőfi Színház előadásán; ketté csak ott válik, ahol a többiek színészi játéka akaratlanul a főhős játéka fölé nő. Mert Szilágyi Tibor, ez a nagyon tehetséges, rokonszenves fiatal színész értően közelít ugyan Apáczaihoz, karaktere fő vonásait is jól rajzolja meg, de például a bölcs irónia visszadásával kissé takarékosabban bánik. És ahol a fejedelem jelenlétében az őt vádoló Basirius profeszszorral kemény disputában kell megmérkőznie, ott Basirius alakítója, Bicskey Károly a maga mesterségbeli fölényével és színpadismeretével jelentősebbé válik, mint az igazság védelmezőjeként Szilágyi. A szereppel való azonosuláshoz főképp az utolsó két felvonásban jut el a címszerep megformálója, itt beszédtempója is lelassul, értelmezése is kifejezőbbé válik. A mellékszereplők sorában jelentékeny alakításokkal találkozhatunk: Horváth Sándoréval például, aki Porcsalmit, a bölcs, humanista rektort játssza, Szekeres Ilonáéval, Alettának, Apáczai hitvesének megformálójaként. És nagyon jellegzetes figurát hoz még Kenderesi Tibor, Dobák Lajos, Tánczos Tibor, Hegyi Péter, Czeglédy Sándor is. Technikai okok magyarázhatják, hogy a gyermek Bethlen Miklóst, Apáczai későbbi életrajzíróját kétméteres langaléta alakítja, de dramaturgiai, logikai indokok aligha igazolják. Ha ismerjük Bethlen Miklós életkorát ebben az időben, óhatatlanul mosolyogni kell ezen a nagyra nőtt szereplőn, noha a megmosolyogtatás bizonyára nem lehet szándéka az előadásnak. Dicsérően kell végül megemlékeznünk Fehér Miklós kort és légkört teremtő, könynyed vonalú, artisztikus díszleteiről és Székely Piroskának ugyancsak korhű, jó jelmezeiről. Az előadást színesíti az amatőr színjátszók közreműködése. Gábor István .Szombat, 1969. február 1. Vita a vádaskodással A „kritika kritikája” túlságosan gyakran visszatérő motívuma művészeti életünknek ahhoz, hogy befogott füllel menjünk el mellette. S ami a legroszszabb: a kritika engesztelhetetlen „kritikusait” nem sikerül meggyőzni semmiről, legfőképp pedig arról nem, hogy a kritikus nem ellensége, hanem társa a művészetnek; nem kívülről támadó értetlen hatalom, s ha bírál, azt azért teszi, hogy segítsen leküzdeni a problémákat, nem pedig azért, hogy műveket és embereket „lebunkózzon”. A „kritika kritikájának” kirívó esetét láttuk és hallottuk a televízió egyik legutóbbi, ifjúsági adása során, amikor a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának nevében két ifjú művész utasította rendre az egész magyar sajtót a stúdió jubileumi tárlata kapcsán leírt vélemények miatt. Meglepetést és valami erkölcsi illetlenséget éreztünk. Nem akarok sértődötten sértegetni, mint ők tették, hangoztatván a kritika „értetlenségét”, „szubjektivizmusát”, „belterjességét”, „hiányosságát” stb. Nem teszem még akkor sem, ha — újra átolvasván a tárlatról megjelent írásokat — érthetetlennek találom ezeket a kijelentéseket; egyrészt azért, mert alaptalannak, s így igazságtalannak látom őket, másrészt azért, mert nem olyan módon hangzottak el, hogy vitatkozni lehessen velük. Távollétében támadni valakit, vagy valakiket — igazságtalanul — a tévé (tehát a fél ország) nyilvánossága előtt anélkül, hogy a vitára módot, lehetőséget adnánk nekik (jelen esetben a kritikusoknak nem éppen egyenes dolog. Ami pedig a „megkritizált kritikát” illeti, hadd idézzek egy mondatot, amely a Magyar Nemzetben jelent meg a stúdió jubileumi tárlatáról írott cikkben: „Fiatalok kiállítása: ezt olyan figyelemmel és várakozással —olyan szigorú szeretettel és bizalommal — kell nézni, hogy részvevőik között lehetnek a XX. század legkiválóbb mesterei.” Azt azonban nem lehet várni a kritikától és a kritikusoktól, hogy rossz munkákat, mesterségbeli hibákkal, utánérzésekkel terhelt képeket, rajzokat, szobrokat feldicsérjenek, vagy „megmagyarázzanak”. A közönséget valóban segíteni kell, hogy megérthesse a képzőművészet alkotásait. Az azonban nem segítség, ha mindent egyformán jónak kiáltunk ki. Műértőket ugyanis csak úgy lehet nevelni, ha világosan fogalmazott értékítélettel választjuk el a jót a közepestől és a rossztól, s mutatjuk fel példaként. A kritika tehát akkor segítheti az alkotófolyamatot és a művek találkozását a közönséggel, ha meglevő — és jól ismert — ideológiai alapjaink szellemében és mércéjével közeledik a tárlatok anyagához és világos beszéddel nevezi meg a jót, a helytállót és veti el a rosszat. Tévedni persze a kritikus is tévedhet. Hisz ő sem csalhatatlan. De sommás elítélések és alaptalan, s — mint a jelen esetben is — indokolatlan támadások helyett okosabb lenne higgadt és a tényekhez ragaszkodó vita, kon tisztázni az esetleg felmerülő problémákat ahelyett, hogy vádaskodásokba fojtanánk a művészet, a művészek és a kritika között oly szükséges kapcsolatokat. Horváth György Aláírták az 1969—1970. évi magyar-lengyel kulturális munkatervet Pénteken a Kulturális Kapcsolatok Intézetének székházában aláírták a Magyar Népköztársaság és a Lengyel Népköztársaság közötti kulturális egyezmény 1969—1970-re szóló munkatervét. Az okmányokat magyar részről Demeter Sándor, a KKI alelnöke, lengyel részről dr. Tadeusz Kuzminski, a lengyel külügyminisztérium kulturális főigazgatóhelyettese írta alá. A munkaterv értelmében mindkét országban megünneplik a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 50., a Lengyel Népköztársaság megalakulásának 25. és hazánk felszabadulásának 25. évfordulóját Szélesítik a két ország tudományos akadémiáinak együttműködését. Szerepel a munkatervben egyetemi hallgatók és fiatal oktatók, tudományos dolgozók képzése és továbbképzése, egyetemisták nyári termelési gyakorlatainak kölcsönös megszervezése. Különösen gazdagon szerepel a kultúra és a művészet a munkatervben. Az idén hazánkba látogat a krakkói filharmónia ének- és zenekara, és ugyancsak nagy létszámú magyar együttes vendégszerepel Lengyelországban. Közös kiállítást rendeznek A magyar—lengyel történelmi-kulturális kapcsolatok ezer éve címmel. NAPLÓ ! Február 1 Pusztai Pál, a Ludas Matyi munkatársa a Krokodil című moszkvai szatirikus hetilap nemzetközi karikatúra-pályázatán első díjat nyert. Az Operaház februári vendégművészeinek sorát Romana Righetti, a milánói Scala koloratúrszoprán-énekesnője nyitja meg, aki február 4-én az Erkel Színházban a Traviata címszereplőjeként mutatkozik be. Liljana Molnar-Talajic, a Skopjei Operaház tagja 7-én az Operaházban a Pillangókisasszonyt énekli. Mihail Zidonov, a várnai Operaház művésze 13-án az Anyegin címszerepében az Operaházban lép fel. Angeles Gulin a düsseldorfi Operaház énekese 12-én a Trubadúrban, 16-án a Nabuccóban vendégszerepel az Erkel Színházban. Végül Gianni Jaia, a milánói Scala és a párizsi Nagyopera művésze 19-én a Bohéméletben, 21-én az Aidában lép fel; mindkét előadást az Erkel Színházban tartják. Halmy Lujza énekművésznő és Hepke Péter zongoraművész közös hangversenyét február 13-án, csütörtök este rendezik meg az Országos Filharmónia Kamaratermében. Zongorán kísér Bálint Ágnes. Művészek a szabadságért címmel színészek és rendezők emlékeit elevenítik föl a Hazafias Népfront VI. kerületi klubhelyiségében (Népköztársaság útja 94.) február 3-án este. A Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulója tiszteletére több kiállítást rendez a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár is. A könyvtár központjában a Tanácsköztársaság művészi plakátjaiból nyílik meg tárlat, és kiállítást rendeznek az első magyar proletárdiktatúra alatt megjelent egyéb plakátokból, röplapokból is. oo Csütörtökön megnyílt a XIX. San Remó-i dalfesztivál. <§] Ismeretlen Schubert-műre bukkantak egy stájerországi ház padlásán. A Schubert által jegyzett, s a mester halála után 140 évvel előkerült kompozíció hitelességét a szakemberek megerősítették. Az Állami Déryné Színház — tizenöt évvel az akkori Faluszínházban megtartott ősbemutató után — felújította Dékány András —Baróti Géza és Vaszy Viktor „Dankó Pista” című daljátékát, amely az első bemutató után 333 előadást ért meg. Rendezte Csongrádi Mária Jászai-díjas. A címszerepet Hollay Bertalan játszotta. Az ősbemutató három szereplője: Kamilly Judit, Szávay Lajos és Károlyi Judit a nagysikerű felújításban is megtartotta régi szerepét. Dürrenmatt Shakespeareátdolgozását, a János királyt bemutatja a bécsi Burgtheater. Dürrenmatt elvállalta a darab rendezését.