Magyar Nemzet, 1971. december (27. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-23 / 302. szám

4 A HÉT FILMJEI Csárdáskirálynő Magyar M NSZK színes film ..Nemzeti operettünk”, a Csárdáskirálynő, a maga nemében klasszikus. Nem tanítják ugyan az iskolában, de mindenki ismeri, sőt, bizonyára kedveli és becsüli is. Kálmán Imre csodálatos melódiáit már a példások fölött is dúdolják, így ettől kezdve fülbemászó dallamoknak mondhatók. Tanulmányokat sem írnak róla, de a lelkes és megfellebbezhetetlen elismerések légiója, ha könyvbe gyűjtenék, kötetekre, könyvtárakra rúgna. A magyar filmgyártás — mondhatni — régi adósságát törlesztette a Csárdáskirálynő megfilmesítésével, a mozi pedig karácsonyi ajándékul adja a közönségnek a Csárdáskirálynő magyar—NSZK színes filmváltozatát. Az operett — koprodukció lévén — világhódító útra indulhat A Csárdáskirálynő forgatókönyvét Mischa Miéinek és Szinetár Miklós írta, az operett librettóját többen, át- meg átdolgozták. A tökéletesítések következtében a cselekmény egyszerű, világos és érthető, s olyan alapigazságokat fejez ki, mint például azt, hogy az igazi szerelem óperenciákon át is győz, vagy, hogy a legfennköltebb nagyasszonyról és erkölcscsőszről is kiderülhet, mi volt fiatalabb korában. A zene méltatásához egy rövid filmrecenzió kevésnek látszik, s a leglényegesebbet egyébként is mindenki tudja: ez a zene fülbemászó, s főként amuzsika. A megfilmesítés, amennyire csak lehetett, híven ragaszkodott ahhoz az eredeti élményhez, amelyet a színházi előadások oly mélyen véstek be a nézők szívébe, s ez a hűség általában érthető is, bár rendszerint a filmszerűség rovására megy, a cselekmény iramát lassítja, a mozgalmasságot is szír keretek közé szorítja. A Csárdáskirálynő világhírnek örvendő története is ezúttal a filmvászon méreteire kicsinyedett, a hatalmas helyszínek olykor kicsinynek és szűknek érződnek, de ez talán csak a várakozás mértéktévesztése, s nem a megfilmesítés prokrusztész-ágya. Szinetár Miklós visszafogott rendezésében elsősorban a szereplők játékát engedte érvényesülni. A címszereplő Anna Moffo. Szépsége feltétlenül ámulatot kelt nézőiben, színészi munkája — talán elfogódottságból — alatta marad a szerep fergeteges temperamentumának, s ez talán csak akkor tör ki belőle elementáris erővel, amikor a keserűség is kitör belőle, és sírva vígad, ezúttal magyar énekszóval. Anna Moffo mellett a többi vendégszereplő — Dagman Roller mint Stázi, René Kollo mint Edvin, és Kari Schönbock mint herceg Lippert-Weilersheim Lipót Mária — szinte csak statisztál, a színészi játékot igen szűkmarkúan adagolja, alakításról esetükben jószerivel alig is lehet beszélni. Kitűnően táncol Bóni gróf szerepében Németh Sándor; alakításának prózai összekötő szakaszai alatt egyre csak azt sajnáljuk, miért nem táncol most is. Érdekes meglepetéssel szolgálnak a Csárdáskirálynő magyar vendégszereplői (vendégek az operett műfajában). Különféleképpen komédiáznak ugyan, de alakításuk nem lép ki az igazán tehetséges színészi munka lehetőségei közül. Huszti Péter például nemcsak egy tökkelütött tisztet alakít, hanem a hasonló alakítások paródiáját is fölkínálja. Psota Irén széles íven ábrázolja a hercegnévé avanzsált orfeumtündért, aki művészi rangján aluli házasságok révén emelkedett egyre lejjebb az emberi ranglétrán, kedves színésznőből karrierista arisztokratává, míg a záró jelenetben végre újra magára talál, s felszabadultan boldog lehet. Mensáros László igen érdekes színészi munkáját könnyen érheti félreértés, ő ugyanis egy ízigvérig semmiszerepet úgy játszik e, hogy ehhez a semmihez valamit mindig hozzáad, megmutatja, hogyan játszaná el ezt a szerepet, ha jellemvonásokból állna A legkedvesebb alakítás Latinovits Zoltáné, aki a mindentudó főpincér szerepét nagyszerűen használja fel arra, hogy a színészi munka önironikus ábrázolását adja, s bemutassa, hogyan lehet észrevétlen fogásokkal ízes, jó mulatsággal szolgálni. Zaj László MEGJELENT A KORSZERŰ TÁRSADALMI ISMERETEK KÖNYVTÁRA MÁSODIK KÖTETE SZIGETI JÓZSEF BEVEZETÉS A MARXISTA-LENINISTA ESZTÉTIKÁBA Átdolgozott, bővített kiadás 480 oldal Ara: 50,M FI KOSSUTH KÖNYVKIADÓ A balkezes újonc Tizenöt éve mutatták be Mdlivani és Lukinszkij filmjét, A balkezes újoncot. A szovjet komédia annak idején sikert aratott. Sokan derültek a jóindulatú, tisztességes, de igencsak balkezes kisatona kalandjain, harcossá nevelődésének viszontagságain. A népszerű filmet felújítják. Mától ismét szerepel a moziműsoron. Csipkerózsika A Grimm-testvérek meséje az NDK új filmjének témája. A történetet azonban újabb motívumokkal gazdagítják. A király, Csipkerózsika édesapja, nem éppen rokonszenves fejedelem. Népelnyomó uralkodó, nyomorba taszítja az embereket, amikor elkobozza tőlük az orsókat, nehogy szeretett leánya esetleg megszúrhassa magát. A mese gernce természetesen nem változott. A filmen csodák történnek, tündérek sétálnak, tövises bozót nő ki a földből, s veszi körül Csipkerózsika kastélyát. A bozót kivirágzásának, s a királylány ébredésének bizonyára nálunk is jó néhány nézője lesz az iskolai vakáció és a karácsonyi ünnepek meséje szomjas gyermekei között. .. Szobrászküldöttség utazik Moszkvába Január 5-én érkezik Moszkvába a Magyar Képzőművészek Szövetségének héttagú szobrászküldöttsége, Somogyi Józsefnek, a szövetség elnökének vezetésével, a Szovjet Képzőművészek Szövetsége meghívására. A szovjet fővárosban, a két szövetség vezető szobrászművészei közös titkársági ülést tartanak. A közös titkári ülés témája: „A kortársi ember ábrázolása a szocialista országok szobrászművészetében.” A küldöttség megtárgyalja és aláírja az 1972-re szóló, a két szövetség közötti együttműködés munkatervét, amelyben alkotói tanulmányutak, kölcsönös művésztelepi meghívások, és a közös elméleti munka szerepel. _ Magar Nemzet- Hetvenöt év három felvonásban jubilál a Vígszínház — Minden valóban szívből jövő, nem formális ünnepség egy ősi szertartáshoz hasonlít — Kazimir Károly, „a Vígszínház gyermeke és barátja” jelentette ki ezt abban a felszólalásában, amelyet a Színházművészeti Szövetség képviseletében tartott az „ünnepi társulati ülés”-en, szerdán, a Vígszínház alapításának 75-ik, és a romokba döntött épület újjászületésének 20-ik évfordulója alkalmából. És talán mert az ősi szertartás rokonságban van a drámával, különösképp a legmodernebb drámával, az egész társulati ülést végül is egy három felvonásban (és három szinten) játszott mű előadásának éreztük. Az első „felvonás” — amelynek „díszlete” egybeölelte a színpadot és a nézőteret is — maga a szűkebb értelemben vett ünnepség volt, a jelent jelezve. A színház mai arculatát és szerepét ismertették és méltatták itt, nem feledkezve meg azonban „a Ditrói Mórtól Várkonyi Zoltánig vezető ív”ről, s a múlt eredményeiről sem. Hiszen ebben a „lakatlan sziget”-re épült színházban — amint Malonyai Dezső, a Művelődésügyi Minisztérium színházi főosztályának vezetője is rámutatott — az akkor haladó szellemű polgárosodás nevében vették fel a harcot részben a közönség kiszélesítéséért, részben meg a színházi világban is megmutatkozott, megmerevedett „klasszicitás?” (és a mögötte rejlő feudális ízlésvilág) ellen. És Ditrói munkájában, de utódai tevékenységében is sok olyan vonás van, amit jól hasznosíthat a mai, szocialista társadalom sokszínű valóságát sokszínű művészettel tükröző, a közösség kérdéseire válaszoló, (és a megmerevedett feleleteket is újabb kérdésekkel ostromló), a jelent szolgáló színjátszás is. Megragadó „jelenet” volt, amikor kiosztották a színházban húsz éve játszó tagoknak a Varsányi Irénről és Hegedűs Gyuláról elnevezett gyűrűket. Még megragadóbb azonban maga a tény, hogy gyűrűt neveztek el — amelyet jövőre már fiatalok is megkaphatnak — e nagy művészekről. A második „felvonás” szintje teljes mértékben a múltba vezetett — és az alagsorba. Egy kis kiállításon láthattuk itt, például, az első előadás plakátját és a Kozma Andor által írt Prolog két szereplője, a fiatalon elhunyt, gyönyörű Lenkey Hedvig, és az akkor még egész fiatal Beregi Oszkár képét. (A kiváló színész évtizedeken át Budapest egyik kedvence volt, külföldön halt meg, eléggé elfeledve, több mint kilencvenéves korában.)A korai Vígszínház — az ünnepi felszólalásokat idézve: „bátran progresszív” — műsorpolitikáját mutatja, például, az is, hogy már a múlt század utolsó éveiben Ibsent mutatták be, Giovanni Vergát, Gerhardt Hauptmannt. És hogy „naturalistá”-nak átkozott, s „klaszszicista” körökben borzongással kiejtett nevű külföldi művészeket hívtak meg vendégszerepelni, például Ermete Zacconit. Különleges érdekességként „fedeztük fel” azt a plakátot is, amely a fiatal, még Bécsben működő Reinhardt rendezésében (a nagy rendező képét azonban összetévesztették a rendezők — Ignotuséval) Heyermans Reményét hirdette, 1903-ban. A lázítóan hárpás dráma egyik főszerepét — Bős hajótulajdonosét — Albert Bassermann játszotta. Tudjuk, nem sokkal e vendégszereplés után a színházban is a forradalmat szolgálni kívánó Thália Társaság „mintadrámá”-ja a „Remény", „mintaszínésze” pedig a „magyar Bassermann”, Pettjes Imre lett. A jövővel az első emeleti büfében — mintegy harmadik felvonásként — találkoztunk, egy kis beszélgetésen a színház több fiatal művészével. Egy ifjú rendező azt újságolta, például, hogy január elején kezdődnek a Viszontlátásra, drága című dráma próbái. E drámát Tersánszky Józsi Jenő hasonló című regénye alapján írták és a rendező szerint „benne van, ami a mának igazán kell: igazi érzés, szentimentalizmus nélkül”. Egy ifjú színésznő arról beszélgetett kollégáival, hogy vajon igaza van-e Orson Wellesnek, aki azt állította, hogy a színháznak nincs jövője.— Ezt nem lehet elhinni — összeged a Vígszínház fiatal, tehetséges tagja. — És nem azért, mert nem szabad hitetlenségbe kergetni magunkat, hanem mert... mert... színház mindig lesz, így leírva, nem hat valami megvilágító bölcsességnek ez a két mondat. Az „ünnepi társulati ülés” egész közegében (a „szertartás” részvevőjeként) azonban megerősödött az a meggyőződésünk: a jelenlét művészetére, a színház jelenlétére — holnap is szükség lesz. (mntai) Meghalt Tasnadi Ilona, a Nemzeti Színház örökös tagja Huszonöt-harminc év múltán is előzeng még régi színházlátogatók emlékeiből egy finom, dallamos hang, s mondja Madách két sorát, a londoni virágárus leány búcsúszavát: „Kis ibolyáim mind elkeltek, majd újak síromon teremnek.” A hang Tasnádi Ilonáé, és a sírvers az ő gyászjelentésén áll. December 15-én, 77 éves korában, Tasnádi Ilona, a Nemzeti Színház örökös tagja, hosszú szenvedés után meghalt. Valószínű, hogy valaha, pályája kezdetén, az első világháború idején, amikor a Nemzeti Színházban első szerepeit játszotta, ez a virágárus leány is a szerepei közé tartozott. Valószínű, mert ilyen lágy, megható és törékeny volt a lénye fiatal színésznő korában, sezt az átszellemültséget voltaképp később is megőrizte minden alakításában: a Tragédia Évájában, a Stuart Márta címszerepében, a Szentivánéji álom Titániájában, mint Wilde Candidája, mint az Rosmersholm Rebeka Westje. Ezekre a szerepeire és a hoszszú-hosszú sor többire bizonyára jobban emlékezik az idősebb színházjáró, mint a londoni szín epizódjára, hiszen az egykori kezdő színésznő csakhamar vezető színésznője lett a Nemzetinek. Az egykori, úgynevezett drámai szendéből kifejlődött a jelentékeny karakterszínésznő, aki csöndes, szép nosztalgiákkal tudta eljátszani például Schöplin Aladár Vége a szép nyárnak című színművében egy hervadó asszony utolsó, felcsukló szerelmét, Móricz Zsigmond Légy jó mindhaláligjának Violáját, vagy Hevesi Sándor kamaradarabjának, az Elzevirnek Magdáját. S mert nemcsak áttetszően szép és finom tudott lenni a színpadon, hanem egészséges humora is volt, meg játékos, csípős szelleme, mulatságos Portia volt a Velencei kalmárban, féktelen Kata a Makrancos hölgyben és fordulatosan társalgó Éliante a Mizantrópban. Emlékezetes alakítása volt a Bánk bán Melindája ifjú színésznői éveiben, érettebb korában pedig egy finn dráma, a Niskavuori aszszonyok érdekes, remekül jellemzett öreg parasztasszonya. Tasnádi Hana a Nemzeti Színház örökös tagjaként vonult nyugdíjba, szép magyar dikciója több mint negyed évszázada nem hallatszott már színpadon. Választékos, gyöngés, lénye már csak családi és baráti körben emlékeztetett arra, hogy mennyi ereje, humora, mekkora vonzása volt az egyéniségének egykor a Nemzeti színpadán. m. b. b. A hágai királyi balettiskola harmadszor hívja meg Rodog Ágnest, az Állami Balettintézet tanárát, hogy ott keleteurópai és magyar folklórt oktasson. FEKETE VONAT * STÁCIÓK Magyar dokumentumfilmek Rendező: SclIFFER PÁL Operatőr: ANDOR TAMÁS Petember 23-tól a Toldi mozi műsorán Csütörtök, 1911. december 23. Egyéi BUDAPEST HANGVERSENYTERMEIBEN A MÁV SZIMFONIKUSOK pénteki koncertje szép műsorával keltette fel a közönség érdeklődését: Vivaldi — közkedveltségnek örvendő — hegedűverseny-ciklusát, A négy évszakot, valamint Hindemith Mathis, a festő szimfóniáját adták elő. A Vivaldi-mű szólistája Kovács Dénes volt. Kovács Dénes Vivaldi-játékával sohasem lehet betelni: szabadon szárnyaló, érzékeny és törékeny hegedűhangja kristálytiszta és átlelkesített, minden üteme elevenen é. Sajnos, viszonylag ritkán hallhatjuk tőle ezt a sokrétű remekművet, pedig amikor eljátssza, a legszívesebben arra kérnénk, hogyjátssza el újra az egészet Nem véletlenül választotta ki a közönség Vivaldi óriási mennyiségű concertójából éppen A négy évszakot: a nagy mester aligha írt ehhez hasonlóan sokrétű és káprázatosan változatos darabot. A MÁV Szimfonikusok tagjaiból alakult Pro Musica Kamarazenekar rendkívül nagy feladatot vállalt, amikor karmester nélkül kísérte a szólistát, hiszen éppen a sokrétűség és változékonyság teljes értékű megoldása teszi szükségessé a karmester személyében megtestesülő egységes akaratot. Az előadás egyetlen negatívuma az volt, hogy itt-ott hiányzott a karmester, aki a tételek első ütemeiben félreérthetetlenül beállítja a hangulatot, a tempót és az egységesen lüktető ritmust. Lukács Miklós vezényletével hangzott el a Mathis, a festő című szimfónia, Hindemith legszebb és legihletettebb műve. Főként a második és harmadik tétel tett nagy hatást a közönségre. A FILHARMÓNIA FÚVÓSÖTÖS bemutatkozó hangversenyének műsorán kizárólag Mozart-művek szerepeltek: a közönség a zsúfolásig megtöltötte a Zeneakadémia kistermét, sokan — jegy hiányában — kívül rekedtek. Az F-dúr oboanégyes (K. 370.) Kemény János (oboa), Tátrai Vilmos (hegedű), Konrád György (brácsa) és Banda Ede (cselló) előadásában hangzott el megnyitó számként. Az ilyen és ehhez hasonló összeállítású Mozartkamarazene többnyire versenyszerűen használja a fúvóshangszert, vagy legalábbis nyomatékosan kiemelt szerepet biztosít neki. Kemény János megfelelt a versenykövetelményeknek: virtuóz oboista, hangja azonban kissé szögletes, nem elég telt és nem elég gazdag. Némileg éles staccato játéka nem mindig keveredett a vonósok hangjával, viszont biztos muzikalitása és vitathatatlan hangszertudása megérdemelt sikert aratott. Az igen ritkán hallható B-dúr szonáta fagottra és csellóra (K. 292.) meglehetősen furcsa darab, itt-ott olyan hatású, mintha a cselló valami mozarti stílusú, de barokk szerkesztésű generál - basszus szólamot játszanék. Banda Ede ritmikus és tiszta csellóhangja és ifj. Hara László némileg tompa, árnyalatokban nem túl gazdag fagottja nem mindig vegyült egységes hangzásképbe. Igaz, hogy ebben bizonyos része van a darabnak magának is. Az est csúcspontját kétségtelenül Kovács Lóránt (fuvola) szereplése jelentette, aki az imént már felsorolt három kiváló vonósművészszel a D-dúr fuvolanégyest (K. 285.) adta elő. Bámulatosan hajlékony, könnyed és áttetsző, kristálytiszta hangja van, virtuozitása és dallamérzéke egészen rendkívüli. Hosszú, szinte megszakítás nélküli hangokból állítja elő a lassútétel széles ívű dallamát és könnyedén, játékosan repül az utolsó tétel az ő előadásában. A műsor második felében az Ess-dúr zongoraötös hangzott el iK. 452.) Szabó Csilla (zongora), Kemény János (oboa), Horváth László (klarinét), ifj. Hara László (fagott) és Friedrich Ádám (kürt) előadásában. Az újonnan alakult Filharmónia Fúvósötöst a maga egészében természetesen nem hallhattuk ezen az estén, mivel Mozart ilyen öszszeállítású kamaraművet nem írt — csupán az együttes négy tagjának összjátékáról számolhatunk be. Érezhető, hogy egyelőre még a munka elején tartanák: az igazi fúvós kamarazenei hangzás esetlegesen jön csupán létre. A hangzásarányokat, egy-egy akkord megszólalását, a különböző hangszerekből létrejött homogén egyöntetűséget a továbbiakban sokszoros kontrollnak kell majd alávetniük és fúvósmódjukat egymáshoz hangolniuk. A jelen állapot még egyáltalán nem tekinthető véglegesnek. Komoly reményekre jogosít Friedrich Ádám finom és érzékeny kürtölése és Horváth László biztos és értelmes klarinétozása. De meg kell ismételnünk: az együttes játék egyelőre még csupán a ritmikus fegyelemben nyilatkozik meg náluk, valamint abban, hogy a szólórészeket szépen oldják meg. A ZENEMŰVÉSZETI FŐISKOLA Szimfonikus Zenekara Simon Albert vezényletével vasárnap adott koncertet a nagyteremben. A zenekari gyakorlat szervesen beletartozik a Zeneművészeti Főiskola tanmenetébe, tekintettel arra, hogy a hallgatók döntő többsége tanulmányainak elvégzése után zenekari muzsikus lesz. A főiskolának tehát mindig is volt intézeti zenekara , de csak a legutóbbi években fejlődött arra a szintre, hogy a hangversenyélet professzionista keretei között is jól megállja a helyét Ez a fejlődés mindenekelőtt azért igen örvendetes, mivel a jövőbeni zenekari kultúra színvonala a jelenbeli növendékek zenekari tudásától függ. Ez a növendékzenekar — a melynek tagsága a dolog természetéből eredően évenként változik — igen magas színvonalú, bizonyos vonásaiban országos viszonylatban is kiváló. Nagyszerű első hegedűszólama van például, amely önmagában véve is feltűnést keltett Haydn’88, G-dúr szimfóniájában. Ez a rendkívül érzékeny és törékeny szépségű remekmű oly nagy sikert aratott, hogy az utolsó tételét meg kellett ismételni. Händel B-dúr concerto grossója és a Vizizene a fa- és rézfúvósnövendékek nagy tehetségét és felkészültségét dicsérte. A zenekar hangzásképe egészében véve nem mindig és nem mindenütt egyenletes, de minden esetben természetes és erőszakoltságtól mentes. Ennek köszönhető, hogy számos helyen — például Brahms Haydn-variációk című művében — ritkán vagy talán sohasem hallható részletek szólaltak meg. Simon Albert áldozatos és kitűnő betanítóm munkáját, valamint zenekarvezetését hangsúlyos dicséret illeti. Pernye András Hazaérkezett Spanyolországból dr. Domonkos Imre, az INSEA művészeti nevelési világszövetség magyar bizottságának elnöke. Az európai, afrikai és közel-keleti regionális tanács granadai ülésén Magyarországot kérték fel a tájékoztató szolgálat vezetésére, s egy időszakosan megjelenő, a művészeti nevelés kérdéseivel foglalkozó közlöny szerkesztésére. ifJ.Akira Kurosává a világhírű japán filmrendező, A vihar kapujában alkotója a rendőrség szerint öngyilkosságot kísérelt meg. A 61 éves Kurosavát felvágott erekkel találták lakásán, de életét sikerült megmenteni. Pedagógus művészeknek a pécsi és az Esztergom-kenyérmezői nyári művésztelepeken készített munkáiból nyitott meg tárlatot szerda délben a Fáklya Klubban, a Fővárosi Pedagógusok Művelődési Központjában dr. Pogány Ö. Gábor, a Nemzeti Galéria főigazgatója. Egyidejűleg átadták az idei Székely Bertalan-emlékérmeket dr. Berencz Jánosné, Farkas Béla és Koltai Magdolna rajztanároknak.