Magyar Nemzet, 1972. február (28. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-12 / 36. szám
Egy hét BUDAPEST HANGVERSENYTERMEIBEN A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR vasárnapi estje igazi szenzációs programjával töltötte meg a Zeneakadémia nagytermét: a többi között Bach két-, illetve háromcsembalós versenyét hirdették, valamint az V. Brandenburgi versenyt — szintúgy csembalóval — a világhírű Zuzana Rushckava vendégszereplésével. Az ilyen és ehhez hasonló koncertekről már többször volt szó ebben a rovatban, és ezúttal nem szeretném elismételni az „ünneprontó” megjegyzéseket arról, hogy az egy, két vagy éppenséggel három csembaló hangereje az esetleg mindvégig piano játszó legkisebb kamarazenekar erejének is legfeljebb egyötöde-egytizede. Viszont legalábbis jeleznem kell ezt a problémát, hogy megokoljam, miért nem lehet előadóművészeti kritikát adnom erről a koncertről. Legfeljebb itt-ott vált valóban hallhatóvá a csembaló — például az V. Brandenburgi versenyben, azon belül is az első tétel kadenciájában — és ez igen élveztetettek bizonyult. De sajnos, már a lassútétel, ahol a fuvola (Lajos Attila) és a hegedű (Rolla József) játszik triót a csembalóval, a két dallami hangszer minden komolyabb támasz nélkül lebegett a levegőben, pedig két csodálatos muzsikus játszotta. A kétcsembalós versenymű (C-dúr; BWV 1061) Ruzidkova és Sebestyén János előadásában hangzott el, a háromcsembalós műben Pertis Zsuzsa volt a harmadik szólista (C-dúr; BWV 1064). Utóbbi harmadik tételébőlszámos ütem vált hallhatóvá, különösen, mivel külön helyen állították fel a szólóhangszereket és külön helyei a zenekart. Bach C-dúr zenekari szvitje viszont lelkesítő szépséggel hangzott el. Sándor Frigyes és együttese magasztos „Ouverture” élményt adott és a tánctételek csodálatos életszerűséggel szóltak. J ZUZÁN A RUZICKOVA csembalóestjén Bach Goldberg-variációit adta elő. A Zeneakadémia nagytermét egyetlen, finom és gyengédhangú csembalóval betölteni és a több mint ezerfőnyi közönséget ezzel lekötni — majdnem lehetetlen feladat. Vendégünknek mégis sikerült, ennél nagyobb dicséret aligha mondható róla. Végeredményben arról van szó, hogy ha nincs zenekar a csembaló mellett, ha tehát nincs mihez viszonyítaná törékenységét és gyenge hangját, akkor az ember füle hamarosan beáll e hangszer dinamikai szintjére és előbb-utóbb elfogadja úgy, amint szól. Persze főként akkor fogadja el, ha Stuzickova, vagy hozzá hasonlóan nagy művész játszik rajta. Pár évvel ezelőtt Ruzickova ugyanezt a grandiózus művet a Zeneakadémia kistermében adta elő. Ha egyáltalán lehetséges összehasonlítást tenni a két előadás között, az összevetés ez: akkor inspiráltabb, most tökéletesebb volt. De mindkét esetben megállapítható volt, hogy művész, akiben benne él a nagyság iránti érzék, aki végtelenül komoly és ezen belül káprázatosan sokrétű-sokszínű. Egyénisége tiszteletet és figyelmet ébreszt hallgatójában, ünnepi érzésekkel tölti el. És produkciója minden esetben ünnepi szépségű. Folyvást fejlődik. Ritmikus tartása megerősödött, zenéjének minden pillanata rugalmas folyamatossággal bontakozik ki és megy előre. Regisztrációja végtelenül ízléses, nem keresi a rendkívüli hatáslehetőségeket, de ugyanakkor minden aszzkézis távol áll tőle. Amikor erre szükség mutatkozik, játékos szépséggel szól hangszere, a kánontételekben szélesen énekel, mint valami hegedű, a moll variációkban a passiók hangját idézi. Virtuozitása éppen azért válhat mellékessé, mert biztos és megalapozott. A zenetörténet egyik legnagyobb variációs ciklusa lebilincselően sokszínű és végső soron mégis egységes zenei élmény volt Ruzickova előadásában. „A POLIFÓNIA MESTEREI” című koncertet a Zeneakadémián rendezték. A műsor első felét a Budapesti madrigálkórus szolgáltatta, Szekeres Ferenc vezényletével. Josquim Desprez Ave Mariája talán nem modon pillanatában hangzott egyértelműen és kimunkáltan, de egyrészt a mű gyönyörű, másrészt az együttes előre vetítette egy későbbi, alaposabb és pontosabban körvonalazott előadás lehetőségét, Claudio Monteverdi miséje (dór hangnemben) viszont valóságos reveláció volt. Végtelenül sokrétű és differenciált darab, lényegét tekintve a szerző „régi” stílusában, tehát szinte semmi közösséget nem mutat az operáiból közismert konstrukciókkal. De micsoda gazdagság ezen a „régi” stíluson belül! Az érzékeny és változékony „Credo” olyan, mint valami grandiózus madrigál, melyben a hagyományosan kiemelt drámai szövegrészek („Et incarnatus est”, „Crucifixus”) az ugyanilyen módon kezelt jubilációs részletekkel („Et resurrexit”) alkotnak ellentétes egységet. A „Benedictus” és az „Agnus” bensősége egyszerűen utolérhetetlen, árnyékos és árnyalatos, megilletődött és megható. Nagy hála illeti a Budapesti madrigálkórust és vezetőjét, hogy megismertetett e művet. LEHOTKA GÁBOR majdnem fél estére való részletet adott elő Bach A fúga művészete című ciklusából. Mint mindig, ezúttal is meg kellett állapítani: Lehotka mestere az orgonának. Képes arra, hogy meggyőzze hallgatóját: Bach orgonára gondolta el ezt a művét, olyan végleges és kőbe metszett minden üteme, olyan megrendítően folyamatos az előadása. Mint az igazi művészeknél általában, őnála sincs szó orgonatechnikai problémákról, inkább olyan benyomást tesz, mintha a lelkében élő zene magától hozná létre saját megnyilvánulási formáját. Bámulatosan ragadta meg például a IX. „contrapunctus” játékos alaphangulatát, a bonyolult szerkezetű, kétszólamú kánon végső egyszerűségét, végül pedig a zárófagát, ezt a befejezetlenül maradt, emelkedett és felemelő tételt. A műsor zárószámát, Kodály 114. genfi zsoltárát Lehotíca és a kórus olyan szépen adta elő, hogy a közönség nem nyugodott, míg meg nem ismételték. Pernye András Magyar Nemzet SYBILL Felújítás a Fővárosi Operettszínházban. Két arca közül az egyiket ismét a klasszikus nagyoper,rett felé fordította a Fővárosi Operettszínház, becsülettel vállalva az ilyen irányú kötelezettségeit is. Jacobi Viktor műve, a Sybill, egyébként meg is érdemli a felújítást, mert a századforduló utáni első évtizedek operettdömpingjéből messze kimagaslik ez a nagy mesterségbeli tudással, jó ízléssel, csiszolt zenei kultúrával komponált muzsika. Más kérdés — és mint valamennyi régi igényes operett bemutatásakor, szembe kell nézni ezzel a gonddal —, hogy olyan könynyen elénekelhetek, eljátszhatók-e ezek a roppant könnyednek ható, de valójában fejlett muzikalitást kívánó Jacobidallamok? Papírforma szerint az Operettszínház biztos volt a dolgában, hiszen két szereposztásra való énekesszínészt is kijelölt a felújításhoz. Szövegében a Sybill feltétlenül megifjodott, fölfrissült, megszabadult néhány sablontól, helyzeteiben pedig természetesebbé vált. Az átdolgozás — szerzője nevét nem közli a színlap — megnövelte a kormányzó szerepét, funkcióját, és jobban a cselekmény középpontjába állította. Néhány beváltnak hitt, de ma már üresen pufogó patron azonban, benne maradt a szövegben, és a leporolás azon sem segített, hogy a helyszínről és az expozícióról — régi rossz szalondarabok mintájára — ne konferálás útján értesüljünk. A rendező, Seregi László, átmentette a Sybill előadásába azokat az eredményeket, amelyeket a színház a modernebb darabok színpadravitelében már elért. A kórus beállítása, a változó feladatokhoz alkalmazkodó mozgatása, a statisztéra bizonyos egyénítése arra utal, hogy a Színháznak ez a kettős arculata nemcsak terheket, hol beváltott, hol beváltatlan ígéreteket jelent, hanem értelmes kapcsolatot, kölcsönhatást is a kétféle stílus között. A színészek egy részénél ez a természetesség és a kölcsönhatás kevésbé érvényesül, és a rendező sem tett elegendő erőfeszítést arra, hogy néhányan ne merevedjenek bele szokványos operettszituációkba, ne mutassák föl állandóan — valóságos érdemrendként — szerepkörük külső jeleit. Több elegánsan megoldott jelenet és a fényes finálék viszont kárpótolható a megoldatlan helyzetekért. Ezek a részletek látványosságukkal arra figyelmeztetnek, hogy az operettnek ma már csak ez a két motívuma: a zene és a színes, hatásos kifejezési forma értékálló. Időnként kísérletek folynak, hogy az értékek mellé a szöveg is fölzárkózzék, de ezek a kísérletek eddig csak ritkán vezettek eredményre. Ami a látványt illeti, abban Csinády István díszletei, a forgószínpadra szerelt hármas tagolású, szép és ügyesen megoldott képzőművészeti keret és Vágó Neri színbeli összhangot teremtő, nemesvonalú jelmezei egyaránt osztoznak. Kifogást csak egy-két női főszereplő előnytelenül ható kosztümje ellen tehetnénk. Széki József tervezte a koreográfiát, munkája iránt nem léphetünk föl a West Side Storyhoz illő követelményekkel, de azért a mostaninál több új mozgásformát, több eredeti ötletet is elvárhatnánk a táncoktól. A kormányzó szerepét azért növelték meg, hogy Feleki Kamidnak tágabb tere legyen a színpadon. Ez a kivételes tehetségű, gazdag humorú művész meg is érdemelte a színház részéről ezt a gesztust; ő az, aki egyszerre tud eleget tenni minden közönségréteg óhajának. Még ma is igazi táncos-komikus, de régi szerepkörének ironikus parodistája is egyben. Pontosan beletalál a hagyományos helyzetkomikumokba, de elegánsan kinevetteti is ezeket. Valódi jutalomjáték az övé a Sybillben, és jutalom ez a közönség számára is. Fölfogás kérdése viszont, hogy a mulattatás ilyen színvonalához hozzátesz-e még valamit az alsónadrágra vetkőzés és a szubrett többszöri megcsapkodása. De ez inkább szöveg és rendezés kérdése. Két szereposztásban mutatta be a Fővárosi Operettszínház a Sybillt. Az egyetlen Feleki Kamillt kivéve a színház valamennyi fontosabb színészi feladatra két szereplőt is keresett tehát, ha nem is mindig találta meg a megfelelőt. Valószínűnek látszik, hogy a két színészcsoport együttesen adja csak ki az egy operett estére való gárdát. Az viszont nyil■vánvaló, hogy a két szereposztás között aligha lehet rangsorolni, mert közöttük nyílt a verseny. A primadonnák közül Németh Marika és Petress Zsuzsa a hagyományosabb úton járnak, inkább színpadi rangjukra és a hatásos éneklésre helyezik a hangsúlyt, Medgyesi Máriában viszont több az árnyaltság, a pikantéria, a könnyedség. Gallay Juditban pedig az énekesi elegancia. Bonviván dolgában nem áll nagyon jól a színház: Marik Péter megnyerő modorú, kellemes színész, aránylag csekély hanggal. Kovács József pedig csak táncdalénekesi népszerűségét tudta magával hozni a színpadra, lényegesebb játékkészség nélkül. Charlotte, a zongorakísérőnő szerepében Lehoczky Zsuzsa a jobb, mert temperamentumos, vidám, muzikális, Kovács Iby ezekből a tulajdonságokból jóval kevesebbet mutat föl a színpadon. A két Poire közül Németh Sándoré a sikeresebb, színesebb és derűsebb alakítás, Latabár Kálmáné viszont halványabb, mert sablonos és kissé súlytalan. Csajányi György játékába színészi kvalitások is jócskán vegyülnek a Sybill nagyhercegeként, Gozmány György szívesebben merít a régi operettfogásokból. Mindkét szereposztás kellemes színfoltja Pogány Margit vénfkisasszony-alakítása. A Sybillt a zene élteti, ez indokolja elsősorban mostani felújítását is. Hogy ez a virágzó, üde, művelt zene ma is friss és ma is a színpadi rutin fölébe tud kerekedni, ez Virány László karigazgatónak és mindenekelőtt Bródy Tamás karmesteri munkájának köszönhető. Bródy ennek a műfajnak gyakorlott mestere, akinek keze alatt a zenekar is megújul, a zenés színpad is legkedvezőbb arcával fordul felénk. Gábor István Nyiri Gyula szobrászművész kiállítása a Kulturális Kapcsolatok Intézetében Nyirő Gyula gyűjteményes kiállítását a Kulturális Kapcsolatok Intézetének Dorottya utcai kiállítótermében rendezték meg. Egyetlen kiállításon — még ha gyűjteményes tárlaton is — nem lehet húsz év munkásságát teljes egészében bemutatni. Ez a mostani kiállítás is inkább csak jelzés: két évtized jelentősebb próbálkozásait, állomásait vonultatja fel. 1949-ben végzett a Képzőművészeti Főiskolán, 1951 óta rendszeresen szerepel országos tárlatokon. Munkáit, érzékeny kisplasztikáit egy-egy múzeum gyűjteményes anyaga is őrzi. 1947-ben készült bronz Portréja még a gondos felületi megmunkálást, a hagyományos plasztikai kezelést mutatja. Ekkor mintha az ókori rómaiak hiteles portréit tekintené példaképének. Sokkal elnagyoltabbak későbbi plasztikai alkotásai: ezek az arcok, ezek a fejek már nem az arcvonások simaságát tükrözik, a szemöldök, orr, szájvonal szaggatottá válik, az arc ilyenformán nem „szép”, csak igen jellemző. Egy-egy belső állapotot tükröz, mintha mozgásában ragadná meg a változó emberi pszichikumot. És megtalálhatók későbbi alkotásai között ugyanennek a műfajnak, a portréművészetnek, letisztultabb, higgadtabb darabjai is. Ilyen például márványból faragott Férfi és Női feje, amelyeket 1965-ben készített. Az arcvonások, a vonások , Vonálak ismét hangsúlyosakká válnak, szinte belerajzolja a kő kemény anyagába. Nyugodtan és mereven néznek szemközt velünk ezek az arcok, mint az egyiptomi kőfejek. A plasztikai lehetőségeknek a feltárása, a hagyományos és stilizált jelrendszerek felhasználása ugyanígy kísérhető végig nemcsak portréművészetében, hanem figurális alkotásaiban is. A Guggoló fiú — 1948-ban készült ez a figura — gondosan kidolgozott, aprólékos kisplasztika. A Zokogó, csupa tépett vibrálás, mozgás, szaggatott felület. Várakozás, rózsaszínű márványszobra egyetlen tömör, zárt kompozíció. Sima és nyugodt alkotás. Zárt kompozícióban készültek legutóbbi alkotásai is: a Kavics, Madonna és a Rémület. Ezekben az alkotásokban ismét új utat keres: a meghökkentő applikációval, a szürrealista hatással elgondolkoztatja nézőjét és asszociációkat kelt. Az anyag adta lehetőségeket próbálja ki dróthálóból készült lemezplasztikáján, a Köd című alkotásán, vagy a Város II. hálós domborításán. Másutt, és más szobrokon a tömeg elhelyezkedésének ritmusából, a statikus elemek ritmikus váltakozásából bontja fel a mozgást: a mozgó gép vagy a város távlati képének vibráló látványát. Ezek az alkotások már lemondanak a szobrászat önállóságáról, társművészetként, ornamentális hatásra törekszenek. (f. l.) Új főszereplőt avatnak február 13-án, vasárnap délelőtt az Erkel Színház Hattyúk tava előadásán. Csarnóy Katalin a megbetegedések miatt ezúttal először táncolja el Odette és Odilia szerepét. ■Szombat, 1972. február 12. Múzeumaink idei tervei Eseményekben gazdag évet zártak a magyar múzeumok 1971-ben. A széles körű ismeretterjesztő, népművelői munka eredményeként 7 millió 458 ezer ember tekintette meg a kiállításokat, a múzeumok tudományos munkatársai 145 önálló kiadványt és 17 új évkönyvet tettek közzé. Különösen sok látogatót vonzott a Szépművészeti Múzeumban megrendezett Francia élet, francia grafika és hozzákapcsolódóan a Párizsi múzeumok remekműves tárlat, a Néprajzi Múzeum gazdag anyagából a Budapesti Történeti Múzeumban megrendezett magyar népművészeti kiállítás. Két nagyszabású és nagy sikerű kiállítás képviselte művészetünket külföldön. Moszkvában és Leningrádban A magyar művészet ezer éve, a Német Demokratikus Köztársaságban pedig Derkovits Gyula alkotásai. Számottevő volt a műtárgy - gyarapodás is. A legkiemelkedőbb szerzemény a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába jutott arany- és díszmagyar ékszerkészlet, továbbá Pór Bertalan forradalmi grafikái. Értékes gyűjtemény került a Szépművészeti Múzeum birtokába Lukács György hagyatékából. Félmillió forintos alapítványt tett a múzeum javára egy mérnök testvérpár, Sárkány Ernő és István, akik emellett könyvgyűjteményüket és két szobrot ajándékoztak legnagyobb művészeti gyűjteményünknek. Barabás Miklós, idősebb Markó Károly, Munkácsy Mihály, Egry József, Beck Ö. Fülöp és Mészáros László több alkotását szerezte meg a Nemzeti Galéria, ahol két új gyűjteményt alapítanak a mai magyar művészet és az alkalmazott grafika számára. A Budapesti Történeti Múzeum Ferenczy Noémi gobelinjével és Bernáth Aurél Munkáshatalom című alkotásával gyarapodott. Több jelentős kézirat került a Petőfi Irodalmi Múzeum birtokába. Megszerezték a Bánk bán első kiadású példányát, és Bonfini krónikáját 1608-ból. Az 1972-es év múzeumi programjából mindenekelőtt Dózsa György születésének 500. évfordulójával kapcsolatos kiállítások emelkednek ki a Nemzeti Múzeumban, a Nemzeti Galériában és Cegléden. Petőfi születésének 150. évfordulójával kapcsolatban nemcsak itthon, hanem külföldön is rendezünk tárlatokat. Székesfehérvár a város alapításának millenniumára készül, Budapesten a Történeti Múzeum pedig Pest, Buda és Óbuda egyesítésének centenáriumát ünnepli meg. Két tárlattal emlékezik meg az egri múzeum Dobó István halálának 400., és Gárdonyi Géza halálának 50. évfordulójáról. Pécsett ugyancsak két rendezvénnyel adóznak Janus Pannonius emlékének. Nemzetközi múzeumi rendezvényekben is bővelkedik az 1972-es év. Derkovits-kiállítást rendezünk márciusban és májusban Kassán és Pozsonyban, magyar konstruktivista anyagot mutatunk be Varsóbanés Bukarestben. A Régi Képtár teljes anyaga első alkalommal kerül bemutatásra külföldön, Borneaux-ban. Rómában a Palazzo Venezia termeiben mutatják be a Nemzeti Múzeum anyagát a honfoglalástól a XIX. századig. A Néprajzi Múzeum Rostockban rendez tárlatot és kamarajellegű vándorkiállításokat mutat be az EAK-ban, Iránban, Irakban és Kuwaitban. A magyarországi római telepek anyagát tekinthetik meg a látogatók a Magyar Nemzeti Múzeum rendezésében a moszkvai Puskin Múzeumban és a leningrádi Ermitázsban. Ugyancsak a Nemzeti Múzeum rendez őskori idol plasztikai kiállítást Pécsben és Münchenben. A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum rendezésében politikai plakátokat mutatnak be az NDK fővárosában, Berlinben. Hasonlóan gazdag a nálunk bemutatásra kerülő külföldi anyag. A Nemzeti Galériában fiatal indiai képzőművészek alkotásaiból nyílik meg kiállítás még ebben a hónapban. A Nemzeti Múzeumban a berlini Museum für Deutsche Geschichte anyagából feudalizmus kori fegyver- és hadi felszereléseket mutatnak be. Ez év novemberétől 1973 februárjáig lesz nyitva a Szépművészeti Múzeumban a tunéziai mozaikkiállítás. NAPLÓ Február 12 A magyar antifasiszta ellenállás legfontosabb legális szervezőcentrumáról, a Történelmi Emlékbizottságról emlékezik meg március 15-én, az emlékezetes 1942-as háborúellenes tüntetés harmincadik évfordulóján — a Hazafias Népfront javaslatára — a fővárosi tanács. A jubileum alkalmából a tüntetés szervezőire és részvevőire, a nemzet igazi kötelességére figyelmeztető bátor kiállásukra emlékeztető emléktáblát Pátzay Pál mintázza, s műve az akkori tüntetés részvevőinek jelvényeként ismertté vált Petőfi-portré — a mester alkotását idézi fel, ismétli meg az emléktábla nagy léptékű, nagy lélegzetű domborművében. Alkotását az évfordulón, március 15-én leplezik le ünnepélyesen az egykori tüntetés színhelyén, a Petőfi téren. A miskolci filmfesztivál intézőbizottsága pénteken Miskolcon ülést tartott. Megállapodtak, hogy a fesztivált az idén május 8—13. között tartják. A seregszemlén, amelyre az idén 53 filmet neveztek be, most először rendeznek emlékműsort, ezt Vas Judit és Macskássy Gyula, a közelmúltban elhunyt két filmművész munkáiból állították öszsze. A fesztiválon megrendezik a „Tudomány és film’ című vitát. A legjobb műveket az idén is jutalmazzák, a zsűri elnöke dr. Ortutay Gyula. Pénteken a Farkasréti temetőben nagy részvéttel búcsúztatták Szelényi István Erkel-díjas zeneszerzőt, a Magyar Zeneművészek Szövetségének alapító tagját, a Zeneművészeti Főiskola tanárát, a Szocialista Hazáért érdemrend kitüntetettjét. Az MSZMP VI. kerületi bizottsága és a Zeneművészek Szövetsége nevében Maróthy János zenetudós, a tanártársak, a tanítványok képviseletében Turcsányi Emil, a Zeneművészeti Főiskola főtanszakvezető tanára emlékezett Szelényi Istvánra. A sírnál Raics István mondott búcsúszavakat. Olaszországi előadássorozata második állomásaként nagy sikerrel mutatkozott be a római Teatro Olimpicóban az Állami Bábszínház együttese Bartók „A fából faragott királyfi”, Sztravinszkij „Petruska” című balettjéből készült bábjátékokkal és Beckett ,,Jelenet szöveg nélkül” című pantomimjával. A három darabot a február 8-tól 20-ig tartó, 11 előadásból álló körúton Sienában, Rómában, Trevisóban, Reggio Emiliában, Pratóban és Genovában mutatja be a társulat, amely már az első előadások után elragadtatott hangú kritikákat kapott. A A Nemzeti Galériában Reményi József kiállítása 13-án, vasárnap este 7 órakor zárul. A MADÁCH SZÍNHÁZ BÉRLETI ELŐADÁSAI FEBRUÁR 13-TÓL 20-IG 14. hétfő Kiss Manyi bérlet Sirály 16. szerda K-bérlet Sirály • 20. vas. este Z-bérlet Sirály A MADÁCH KAMARA SZÍNHÁZ BÉRLETI ELŐADÁSAI FEBRUÁR 13-TÓL 20-IG 13. vas. este G/2 bérlet Te meg én 18. péntek Horváth Jenő bérlet Te meg én • 19. szombat V/2 bérlet Te meg én