Magyar Nemzet, 1973. június (29. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-01 / 126. szám

4__ Marco Polo milliós O'Neill drámája a Pécsi Nemzeti Színházban „Mintha nem is O’Neill írta volna!...” — kaptam el egy mondatfoszlányt a szünetben. Valóban: a középkori Velence, majd a mesés Kelet sehogy sem illik bele az amerikai társadalmi drámák írójáról al­kotott elképzelésünkbe. De csak azért, mert nagyon ke­véssé ismerjük a húszas évek­,­re eső kísérletező korszakát, az expresszionizmus és a freu­­di mélylélektan hatása alatt írt színműveit. Ezek környe­zetéből is kiválik azonban sa­játos témájával, hangvételé­vel és stílusával az 1925-ös keltezésű, nálunk most első ízben bemutatott Marco Polo milliói, amely a mai nézőt leginkább Brecht tandrámáira emlékezteti, holott nyilvánva­ló, hogy a két szerző tevé­kenysége között semmiféle közvetlen kapcsolat nincs. A­ közvetett összefüggés azonban kézenfekvő: mindketten a társadalomkritikai fogantatá­­sú, progresszív eszméket is felölelő expresszionizmustól jutottak el az erkölcsi célzatú példázathoz, a parabolához. Az értelem humanizmusát követelő és az egyén túlkapá­sainak megnyirbálásáért küzdő brechti „tanítóművekkel” ro­kon Marco Polo milliói­ban egy fantasztikus méretű kar­rier színét és fonákját láthat­juk. Abban a társadalomban,, amely mindent alárendelt az érvényesülésnek, O’Neill para­bolája arról az emberről szól, aki a pénz biztosította hatalom bűvöletében elveszti emberi arculatát. A kalandvágyó ifjú, akit az új pápa száz nyugati bölcs helyett küld el a halha­tatlan lelket megismerni kí­vánó tatár Kublaj kánhoz, va­lóban a Nyugat megtestesülé­se: a tettek embere. Kímélet­len célratörésével törvénysze­rűen jut el a kényúri, zsarno­ki magatartáshoz, ahonnan az­után nincs többé visszaút az emberi tisztességhez. Az áhí­tott és huszonhat év alatt megszerzett millió megfosztja minden erkölcsi érzékétől, az ember tárggyá, áruvá válik S­zemében. Érzései is eltompul­nak: Kublaj kán szépséges, lányának, Kokacsin hercegnő­nek szerelme sem válthatja meg már. A lányt hajóján el­szállítja Perzsiába, és miután megvédelmezte minden vesze­delemtől, elhárítja felkínálko­zó szerelmét, átadja feleségül az időközben elhunyt uralkodó fiának. Ő maga pedig vissza­tér Velencébe, hogy huszon­hat esztendeje elhagyott, köz­ben elhízott, de jómódú sze­relmét nőül vegye. A szegénységben csak lát­szatra­ jobbak az emberek, mint a gazdagságban, ám a siker és a vagyon, az ezzel járó hatalom valóban feltárja az emberi jellem mélyeit. O’Neill Kublaj kánja a Nyu­gat, a kapitalista társadalom egyik alapvető kérdését teszi fel a darab végén, amikor a halhatatlan emberi lélek ke­resésében ugyanoda érkezik vissza, ahonnan a színdarab kezdetén elindult: „Az Ige Testté jön, de mikor lesz megint a test igévé?” Megle­het, kicsit naivan idealista kérdés ez, és akár azt is mond­hatnék, hogy a Marco Polo megírása óta eltelt mintegy fél évszázad alatt érkezett is rá kielégítő válasz. Igen ám, csak­hogy a vagyonszerzés vágya, a gátlástalan karrierizmus és mindaz, ami velejár, még je­len van a mi világunkban is. Mégpedig nem csupán azon a felén, ahol a kapitalizmus a­­ társadalmi forma. Éppen ezért nekünk szóló üzenet is van e színdarabban. A pécsi előadás, amely Czi­­mer Józsefnek a modern szín­pad követelményeihez kivá­lóan illő fordítása és átdol­gozása alapján született, azért jó, mert nem erőlteti a tanító szándékot. Vata Emil artisz­­tikus elemekre és jelzésekre szorítkozó dekoratív színpa­dán, ahol csak „ a különben igen ötletes velencei kép je­lent stílustörést, Sík Ferenc látványos, mozgalmas, szóra­koztató játékot rendezett. A mesei és operai stilizálás ke­retében a groteszk mozzana­tokat erősen hangsúlyozta, a kontraszthatásokat eredmé­­nyező tömegjeleneteket ügyes ökonómiával az illúzió és dez­­­illúzió között lebegtette, a lí­rai részeket pedig Vujicsics Tihamér hatásos zenéjével alá-­­ festve ,­megemel­te”. Ellenve­tésünk legfeljebb csak a me­lod­ramatikus mozzanatokkal szemben lehet. A gondolati anyagot tartalmazó jelenetek sem kifogástalanul megoldot­tak, talán túlságosan is elhal­ványulnak a látvány mellett, talán e mesei, stilizált, és időn­ként parodisztikus stílusba néhány mára utaló rendezői figyelmeztetés is elfért volna. A leghatározottabb utalás a mára a címszerep felfogásában fedezhető fel. Szegváry Meny­hért megragadó Marco Pólója olyan, mintha valamelyik mai amerikai karrierfilmből vagy folytatásos tévésorozatból lép­ne ki; a tehetséges fiatal szí­nész ugyanakkor eljátssza azt is, ami ennek a darab során feltárulkozó jellemnek a mé­lyén van, rokonszenves meg­jelenése ellenére a darab vé­gére kellően szembefordítja a nézőt a lélekben kiüresedett hőssel. A pécsiek előadásaira szinte kivétel nélkül a színvonalas együttesjáték a jellemző. És ez nem csupán a társulatot al­kotó jeles színészeknek a kö­zösség szolgálatára rendelt munkáját dicséri, hanem egy olyan vezetési elvet, amely minden rendezésben érezteti hatását. Meggyőző bizonyíték erre, hogy a vendégművészek azzal a természetességgel il­leszkednek az együttesbe, amely csak jó alkotó légkör­ben jöhet létre. Ezúttal Pálos Zsuzsa decens megjelenésével teljes illúziót keltve lírát és szenvedélyt ötvöző tehetséggel formálja meg Kokacsin her­cegnő elragadó alakját. Az együttes erősségei közül Módi Szabó Gábor hatásos Kublaj kánja, Padi László mé­lyen emberi keleti bölcse, Szabó Ottó és ifj. Kőmives Sándor groteszkségében félel­metes Polo­ fivérpárja, Vajda Márta érzéki kétlánya, Linka György ravaszul fondorkodó püspök-pápája emelkedik ki. A Velencében hátrahagyott menyasszony epizódnyi szere­pében Péter Gizi színes ka­rakter alakítását láttuk. Az egyenruhadivatnak gyöngy­szürke formaöltözettel hódoló Schaffer Judit megtalálja a módját, hogy egy-egy artisz­­tikus jelzéssel mindenkit az egyéniségének és szerepének megfelelően öltöztessen. A ko­­reografikus mozgások megter­vezésének és betanításának sikerült munkája Tóth Sándor érdeme. Barta András Új magyar opera a szabadtéri színpadok programján A budapesti szabadtéri szín­padok igazgatósága tájékozta­tást adott a budapesti nyári játékok műsoráról. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon új magyar operát mutatnak be. A Cigányok ze­néjét Csenki Imre szerezte, a fiatal korában öccsével közö­sen gyűjtött cigánydallamok ihletésére. Az új opera szöveg­könyvét Szabó Miklós Puskin költeménye alapján írta. Az operát Kerényi Imre és Sere­gi László rendezi.. Karmester Nagy Ferenc. A Margitszigeten továbbra is műsoron marad Verdi Attilája és a Requiem. Mindkettőt Lamberto Gardelli vezényli. A nápolyi San Carlo Operaház vendégjátékán ugyancsak két Verdi-opera szerepel: a Na­­bucco és az Otello. A Margitszigeten fellép az Állami Népi Együttes és az Ukrán Állami Együttes is. A Budai Parkszínpadon fel­újítják a Gül Baba című ope­rettet. Bemutatják a Válni sem érdemes című bohózatot, Tabi László adaptálásában. Ezen a nyáron Magyarorszá­gon első ízben rendeznek fény- és hangjátékot a Vajdahu­­nyad-várban: Bartók művét­, A kékszakállú herceg várit mutatják be így. A Nemzeti Színház budai várjátékán Devecseri Gábor Odi­sszeusz szerelmei című művét mutatja be. A Körszín­ház ezúttal ismét alig ismert színházi kultúrával ismertet meg: a Karagöz című török játékot Kazimir Károly rende­zi! Wolf-Siegfried Wagner, Wie­­land Wagner Ha rendezi Verdi Aida című operájának szep­tember 15-i előadását a kieli operában. Magyar Nem­zet Moszkvai jelentésünk Új film Ajtmatov elbeszéléséből Moszkvában csütörtökön ün­nepélyesen bemutatták a Csingiz Ajtmatov Lehin-díjas kirgiz írónak Magyarországon is ismert Poroskendős kis to­polyám című elbeszélése alapján készült kétrészes já­tékfilmet. A világhírű írónak a Dzsamila szerelme, Az első tanító című kisregényeit kö­vetően ez a harmadik műve, amelyet megfilmesítettek. Az Én Tien-San' című film ren­dezője Irina Poplavszkaja. Az új film főszereplője két fiatal kirgiz művész, általuk elevenedik meg Iljasz és Aszel különös szerelme. Balladai tö­mörségű, nagy erejű mű, Ka­­neto Shindo Kopár sziget cí­mű filmjéhez hasonló hatású. Irina Poplavszkaja a bemu­tató előtt rövid nyilatkozatot adott. Elmondotta: „Iljasz és Aszel kamaratörténetét úgy akartuk elmondani, hogy álta­la az egész ország életéről be­széljünk. Tien-San azt jelenti: égi csúcs. Jelképes cím. Fil­münk erkölcsi csúcsokat pél­dáz, amelyek felé az emberek törekednek, ahova különböző utak, néha nagyon bonyolult utak vezetnek. A történet Iliasz jellemének kialakulásá­ról, a család teremtéséről és ugyanakkor a Kirgiziában most épülő egyik hatal­mas erőmű megalkotásáról szól. A film néhány részlete a toktoguli erőműnél forga­tott dokumentum felvétel.” Szovjet filmkritikusok érte­sülései szerint valószínűleg ez a film is ott lesz a moszkvai filmfesztivál versenyfilmjei között. (hbl) A gitár professzor a Látogatóban Szendrey Karper Lászlónál Negyvenegy éves, és már ne­gyedszázados művészi pálya­futásra és jelentős pedagógiai múltra tekinthet vissza. Gitár­művészi pályája egy rádió­hangversennyel kezdődött, me­lyet 16 éves korában adott. Azóta világszerte ismert lett a neve, mint a klasszikus gitár egyik legkitűnőbb mesterének. Bejárta a világ nagy részét hangversenykörutakon. Szendrey Karper László édesapja főorvos volt; maga is gitározott, amennyire nagy el­foglaltsága engedte. A fiú hat­éves volt, amikor apja a ke­zébe adta a hangszert. A gyer­mekéveket a gitár töltötte be — és a matematika. Csoda­gyerek a matematikában is: igen nehéz számításokat oldott meg, percek alatt. Az orvos­apa napi húsz példát is fel­adott neki, mert a fiú élveze­tét lelte bennük. A zenei pályára a társmű­vészetek művelői, kiváló kép­zőművészek vezették rá a fia­tal gitárost. Talán térbeli mű­vészetük nagy csendjében és mozdulatlanságában akusztikai hiányérzetük támadt, hallani akartak és a negyedik dimen­ziót, az időt is magukévá ten­ni. A gitár különben a festők­nek gyakori témája. Hiszen a gitár korpusa, lineája és kar­csú nyaka, kis húrtartó „fejé­vel”, annyira hasonlít az em­beri testhez. Buzdították, rá­vették a gitár elmélyült tanu­lására Szőnyi István, Meggyes­ Ferenc, Bernáth Aurél, Bor­sos Miklós, Udvardi Erzsébet, öz Dénes, és nagybátyja, Edvi- Illés Aladár — ezek csak seb­tében kiragadott nevek. A 16 éves, feltűnően tehetséges nö­vendék, miután első hangver­senyén nagy sikerrel adta elő a többi között Bach egyik Ga­­votte- ját, Kováts Barnánál folytatta hangszertanulmá­nyait. Zeneszerzést Sugár Re­zsőtől tanult. Ám akkoriban a gitár még nem jelentett pályát, megél­hetést, sem a klasszikus irány­zat, sem a könnyebb zenélés. A Műegyetemre iratkozott be. Két évet végzett az építészeti szakon. Majd mégis a gitárnak szentelte életét. Hangversenye­zett és tanított. Akkor még alig oktattak hazánkban gi­tárt. Iskola, gyakorlatok, mód­szertan sem nagyon volt. A fiatal Szendrey Karpernek úgyszólván a semmiből kellett megteremtenie mindent. Ez­előtt 13 évvel a Bartók Szak­iskolán vezette a gitárszakot. Ottani növendékeiből nevelő­dött ki az a gárda, amelyet magasabb fokon képzett to­vább. A Zeneakadémián, ahol megnyitották a gitárszakot és őt nevezték ki tabárnak. A tananyag hiányát saját módszertanával pótolta. Ez a gitártanítás iskolája, amely­ben minden technikai megol­dásra van példa, etűd, ujjgya­korlat. A régi lantművekből idéz sok­ példát, jelentős he­lyet kapott benne a középkori magyar lantvirtuóz és kompo­nista, Bakfark B­álint több művével, és a magyar folklór. Módszertanát és kialakított di­daktikáját voltaképpen — sa­ját őszinte és szerény beval­lása szerint — a tanításból, a hosszú évek sok tanításából merítette. A tanár csak azt tudja tovább adni, amit saját maga számára is pontosan megfogalmazott és kiépített. Schönbergre hivatkozik, aki dodekafónikus összhangzatta­n a címlapjára mottót írt: „Ezt a könyvet a tanítványaim taní­tották nekem”. Pályája jelentősebb állomá­saira emlékezve elmondja, hogy igazi elindulása 1955-re tehető, amikor Varsóban el­nyerte a VIT első díját Vol­taképpen ez nyitotta meg előt­te a nemzetközi hangverseny­­sorozatok lehetőségét. Lengyel turnéra ment 1958-ban, és 16 hangversenyen aratott igazán emlékezetes sikert. Most újra meghívták Lengyelországba — visszahívták! —, május végén utazik ki és a tévében ad h­an­gversen­yest­et. Szendrey Karper Lászlót most választották meg tanács­tagnak. Örömmel, lelkesedés­sel szeretné ellátni ezt a meg­bízatását — és őszinte érdek­lődéssel is. Mindig mélyen fog­lalkoztatta más emberek, kö­zösségek sorsa, problémája és a hétköznapi élet zajlása. Ez is hozzátartozik a művészi gon­dolkodáshoz. Hiszen a művé­szet elveszti éltető talaját, ha nem tapad szervesen a való élethez, ha nem a külső világ­ból meríti élményanyagát. — Sft — Gorka Lívia keramikusmű­vész munkáinak bemutatója június 3-án, vasárnap délben nyílik meg a tihanyi múzeum­ban.­ Csütörtökön Egerben a Rud­­nay Gyula Teremben megnyi­tották Áron Nagy Lajos festő­művész kiállítását.­­ Dietrich Fischer-Dieskau ok­tóber 16-án lép fel első alka­lommal mint karmester. Inns­bruckban Joseph Haydn há­rom szimfóniáját és a C-dúr csellóversenyt vezényli. Szó­lista Jacqueline du Prés. oo A Budapest képzőművészeti alkotásai című jubileumi ván­dorkiállítás június 2-án nyílik meg Egerben, a Gárdonyi Gé­za Színház üvegcsarnokában. 4* A New York-i Metropolitan Opera befejezte 88. évadját, s rövidesen megkezdi tavaszi turnéját az USA más városai­ban. MEGJELENT A KORTÁRS JÚNIUSI SZÁMA! A tartalomból: Illyés Gyula öt verse Veres Péter: A hódításról Moldova György: Az őrség panasza Boldizsár Iván, Császár István, Munkácsi Miklós novellája Somogyi Tóth Sándor műhelytanulmánya Miroslav Krleza: Naplótöredék 1942-ből Kritika könyvekről, filmekről KAPHATÓ MINDEN HÍRLAPÁRUSNÁL ÁRA: 10,0 FT .Péntek, 1973. június 1. Kubai festők művei az Ernst Múzeumban Szinte kamaszosan merész ez a művészet. Kuba festőit semmi sem húzza vissza. Le­ráztak magukról mindent, ami munkásságuk szabad kibonta­kozását akadályozná. Kihaji­­gálták az iskolás „példaképe­ket”, s felnyitották a sorom­pókat a tehetségek előtt. Nem iskolázottságuk, hanem képes­ségeik alapján mérik a művé­szeket, méltányolják a telje­sítményeket. A „naiv" festők­nek is szabad a belépés a kubai piktúra „sáncai” közé. Sőt , természetes. Jelentke­zésük nem kelt szenzációt, nem fogadja ferde utakra te­relő misztikus rajongás és megalapozatlan reménykedés. A többiek nem látnak bennük se képzetlen konkurrenciát, se ..példát”; egyszerűen annak veszik őket, amik a kollégák­nak. Igaz, a naiv művészet, s egy­általán a festői hivatás határai — e mostani tárlat tanúsága szerint is — nem túl merevek Kubában. Hiszen mindjárt a bemutató elején, az Ernst Mú­zeum ..hall”-jában Fayad Jamis, a költő képei fogadnak. S ha őt nem is tartjuk „vasár­napi festőnek”, hiszen kollá­zsai határozott és kicsiszolt tehetségre vallanak — annál inkább a „naiv” művészek tá­borába kell sorolnunk — hir­telenjében csupán két nevet említve — Jose Antonio Ce­­denót és Silvio Iniguezt. Ámbár sok értelme most sincsen ennek a „besorolás­nak”. Mindenekelőtt azért, mert félrevezető. A naiv mű­vész státusa nálunk túlságo­san sok asszociációval terhelt ahhoz, hogy alkalmas lehessen bármely más nemzetbeli mű­vész igazságos jellemzésére. És különben is a kár volna túlértékelni az önképzéssel ki­alakított művészpályák jelen­tőségét a kubai piktúra egé­szében. Hiszen Cedeno és Ini­­guez őszinte költészete, kedves látványvarázslata (bármily megejtőek is képeik, bármily feledhetetlen — mondjuk — A cipész hajnala, vagy a Táj­kép virágokkal), csupán egy lehetőséget jelent a számos igénybe vett közül. A túlérté­keléssel ugyanúgy meghamisí­tanánk az összképet, mintha — más példát keresve — az expresszionizmust, vagy a szürrealizmust tennénk meg a kubai művészet fő forrásának, s minden mást háttérbe szo­rítva csak e stílus követőit te­kintenék „igazi kubai” festők­nek. A „tiszta stílusok” egyálta­lában nem léteznek Kubában. Egy sokszínű, s kétségkívül idevaló szintézis része, szerves eleme lett mindegyik. Nem öncél­ú eszköztár. Természe­tesen mindenki azt veszi ebből igénybe, ami terveinek, gon­dolatainak legprecízebb köz­vetítője lehet, így, s ezért élhet és él is „békésen” együtt Kuba festé­szetében a továbbépített, át­alakított szürrealizmus — pél­dául Carlos Boix képein, Ma­­rio Gallardo kompozícióin, Carmelo Gonzales művein, vagy Eduardo Abela munkás­ságában, illetve Angel Acosta León törekvéseiben — az expresszionizmussal és a leg­újabb formai áramlatok nyel­vi eredményeivel, holot „dog­matikusan” vizsgálva a kér­dést, ellentéteik kibékíthetet­­lennek látszanak. Akinek mondandója van, mint a felsoroltaknak, s velük együtt bemutatkozó társaik­nak, az nem szorítja magát formális kordákba. Nyugodtan fogalmaz „plakátszerű” szim­bólumokkal, mint M. Lopez Olíva tette az Amerikai népek találkozója című képén, vagy Juan Moreira a maga mun­káin, mindenekelőtt Az élet melege az egész világot elönti címmel bemutatott kompozí­cióján. Vagy teljes természe­tességgel kombinálja a preko­­lumbián művészet formai ha­gyományait a huszadik század művészetének elemeivel, mint Carlos Boix művein és Benjá­min Duarte képein látjuk — anélkül, hogy evvel bármelyi­kük is bármi formális értelem­ben elkötelezte volna magát egy közös „stílusirányzat” mel­lett. Hiszen Bolx két festmé­nye, a Kubából hozok egy dalt, s a Becstelen betolakodó, ülőit a halálod órája a „krónikás” festészet elkötelezett, agi­tatív célokat szolgáló vonulatának része. Duarte viszont a deko­ratív művészet újjáteremtésé­ben mutat figyelemre méltó utat. S velük még korántsem teljes a skála, egyáltalán nem zárult le a lehetőségek sora, hiszen csak futólag említettük Angel Acosta León — a mirói szürrealizmusnak Kree ered­ményeivel fűszerezett változa­tát mutató, s kétségkívül egyé­ni invencióval formált — ké­peit (Test és nyom, Állatalak, Géppisztolynak nevezett villa­mos, Szekér, Kávészűrő); meg­feledkeztünk Rene Porto Car­­rero két remek képéről (Város vörösben, Havannai éjszaka), s Mariane Rodrigues Gyümöl­csök és valóság címet viselő, Klee-i szabadságú asszociáció­soráról. Ez a mostani bemutató, bár­mily gazdag is — az előző ki­állítások fényében kétségtele­nül — csupán kicsiny szeletét képes megmutatni annak a gazdagságnak, amely Kuba festészetében ma kavarog, s új, meg új rendekbe épül. .. A Fáklya képzőművészcsoport kiállítása A fővárosi pedagógusok Csengery utcai művelődési központjában rendezték meg a Fáklya képzőművészcsoport kiállítását. Együttes jelentke­zésüket inkább az azonos fog­lalkozás — mindannyian gya­korló tanárok —, semmint az azonos elvek, elképzelések in­dokolják. Figyelemre méltóvá is elsősorban az teszi, hogy az esetükben elválaszthatatlan művészi és pedagógiai gyakor­lat visszahat azokra az iskolai közösségekre, amelyeknek vi­zuális kultúrájáért, ízlésneve­léséért ők a felelősek, ők tehet­nek a legtöbbet. A csoport legmarkánsabb egyénisége, Abrahám Rafael grafikusművész, 1962-ben vé­gezte el a Képzőművészeti I­ő­­iskola sokszorosító grafika sza­kát, s tíz esztendeje állandó szereplője a hazai és külföldi egyéni és kollektív tárlatok­nak. Most három, nagy rajz­tudással, merész fantáziával készített litográfiáját mutatja be; közülük a szürrealista esz­közökkel megfogalmazott Ve­getáció a legsikerültebb, de hasonlóan szép, és az író mély megértéséről tanúskodik Jó­­kai-illusztrációja is. Több munkával jelentkezett Széky Piroska, akinek leg­utóbb a Mednyánszky-terem­­ben volt önálló tárlata. Né­hány lapján: Love Story, Ka­rácsonyfa, Cirkusz az utánoz­­hatatlanul egyéni hangú Gross Arnold hatása érződik. Ugyan­csak nemrégen rendezték meg a Fényes Adolf-teremben Bakonyi Mihály festőművész kiállítását. Nem meglepő te­hát, ha már jól ismert képei szerepelnek ezen a kollektív bemutatón is. A csoport doyenje Tahi-Tóth Nándor festőművész lendüle­tes, színgazdag kompozíció című sorozatát állította ki. Gál Rezső munkái közül lírai meg­fogalmazású Várakozás, Major Józseféi közül a vidám hangu­latú, pompás koloritú Farsang érdemel említést. A magyar népművészet stilizált motívu­maiból szőtte kedves, humoros Betyárok című falkárpitját Elekes Judit. Isztambul című munkája aprólékos műgond­jával,­­színgazdagságával tűnik ki és hangulatában, jellegze­tességében pompás városképet ad. R. Tomonyák Gitta két grafikai lapja egészítette ki a tárlatot. S. M. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: Szöktetés a szerájból (Bék­­ szünet) (7) — Er­kel Színház: Nincs előadás — Nemzeti Színház: Mózes (7) — Ka­tona József Színház: Döglött ak­nák (7) — Madách Színház: A pil­langók szabadok (Sennyei béri­) (7) — Madách Kamara Színház: Szellemidézés (7) — Vígszínház: Képzelt riport egy amerikai pop­­fesztiválról (7) — Pesti Színház: A holtak hallgatása (7) — József Attila Színház: Szókimondó Kata (Vörös Október béri. 6.) (7) — Fővárosi Operettszínház: A mo­soly országa (Komb. 4. béri. 8.) (7) — Vidám Színpad: Happy End (fél 8) — Irodalmi Színpad: Teli to­rokból (fél 8) — Egyetemi Szín­pad: Mini és a Theatrum Együt­tesek hangv. (fél 8) — Fővárosi Nagycirkusz: A Moszkvai Nagy­cirkusz vendégjátéka (du. fél 4 és fél 8) — Huszonötödik Színház: A búsképű lovag (8) — Állami Bábszínház: Bohóc rókák és egyéb mókák (de. 10) — Zeneaka­démia: A Magyar Rádió és Tele­vízió Szimfonikus Zenekara (vez.: Erdélyi Miklós, közr.: Kocsis Zol­tán) (Rádiózenekari bék­. 6.) (fél 8).

Next