Magyar Nemzet, 1973. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-28 / 227. szám
4_ FOLYÓIRATSZEMLE . ••...... Modernizálás és haladás — Ma, amikor lépten-nyomon használjuk, és naponta rádióban, televízióban is halljuk a „tudományos-technikai forradalom” kifejezést, olvassuk a világűr meghódításáról szóló újabb és újabb jelentéseket, amikor a sci-fi könyvek és filmek iránt óriási az érdeklődés és korunk hőse, a tudományos kutató —, rendszerint atomfizikus vagy mérnök — az irodalomba is bevonult, sőt sztereotippá is vált, amikor tehát életünk szinte minden vonatkozásában így vagy úgy jelen vannak a tudományok, érdemes felfigyelünk a tudomány mitizálódására is. Fehér Márta hívja fel a figyelmet erre, abban a nagyobb tanulmányában, amely a Világosság új, kettős számában jelent meg. A szerző szerint a tudományok valódi eredményeit reálisan ismertető cikkek, tanulmányok, közlemények mellett nem kevés olyan írás is napvilágot lát, amelyben az alkalmazott tudományok képviselői — különböző előjellel — „az abszolút és változhatatlan igazság birtokosaiként” jelennek meg. Úgy, mint akik megszüntethetik a világ szinte minden problémáját, de gyakran úgy is, mint akik a bajok, ellentmondások fő okozói. A tudományok abszolutizálása (az a feltételezés, hogy a technika fejlődése önmagában megszünteti a javak szűkösségét), és az olyan— a többi között ökológiai kérdésekkel foglalkozó — munkák, amelyekben azt javasolják, hogy egyszerűen állítsák meg a tudományok további fejlődését, a szerző szerint valójában „a tudományoknak a jelenlegi tőkés társadalom struktúrájában betöltött gazdasági szerepének, a gazdaságnak való alárendeltségének eszmei vetülete”. A tudományoknak a manipulatív — „pozitív” és „negatív” —a mítoszok tárgyául való felhasználásához azonban az is hozzájárul, hogy „a tudományok fejlődése során az elméletek mind elvontabbá válnak, a köznapi ismeretektől mind távolabb kerülnek és különleges szakképzettség nélkül egyre érthetetlenebbé lesznek”. Tagadhatatlan ugyanis, hogy „egyre szűkül az a terület, amit az egyes ember szeme tudományos szinten átfoghat; a korszerű tudományos világkép — az ismeretterjesztés kiterjedése ellenére is — alig jut el a társadalom tagjaihoz...” Nyilván ennek is szerepe van abban, hogy a tudós tevékenysége — sokak szemében— „szakrális mázt kap”, hogy „a tudós korunk varázslójává válik”. Ahhoz, hogy a tudományfejlődés problémáját valóban megragadhassák, „túl kell lépnünk azon, hogy a tudományos ismereteket pusztán ismereteknek tekintsük”. A marxizmus felismerte, hogy „a tudomány ismeret, gyakorlat és funkció egysége”. A tudományos elméletekké szerveződő ismeretek, a valóság szellemi elsajátításának metódusai” a valóság materiális elsajátításának módjaiban gyökereznek, s együtt változnak a társadalmi-történelmi tevékenység módjával és szerkezetével. „A tőkés társadalom kialakulásával a tudomány fokozatosan a termelés önálló, intézményesen is egyre kifejezettebbé váló szférája lett, amelynek a művelői a munkamegosztásban is sajátos helyet foglalnak el, s amely a termelés egész területét egyre erősebben átszövi...” A „kumulatív” felfogás — az az elképzelés, hogy a tudományos ismeretek az időben fokozatosan egymásra halmozódnak — annyiban helyes, hogy a XVII. század óta a tudományos ismeretek valóban állandóan növekednek. Ezt a növekedést azonban nem lehet abszolutizálni. Hiszen „a revolúció nélküli, tisztán mennyiségi evolúció tételezése” a termelésnek és a tudománynak a tőkés rendszerben betöltött szerepét rögzíti, „örökíti”. A „tudományos megismerés teljes folytonosságát hangsúlyozó, kumulatív felfogások egy alapjában véve statikus világképet, s ezzel stagnáló, legfeljebb csak részletekben bővülő, extenzíve előrehaladó emberi megismerést tételeznek fel...” Holott a helyzet az, hogy egy új elmélet „a hamisnak (nem igaznak) minősülő tételeket részben vagy egészben elveti”. Az elődök által szerzett ismeretek „egy része a meghaladott, más része az — átértelmezetten — megtartott ismeretek, az ,előzmények’ rovatába kerül, hiszen a tudományos kutatás gyakorlata mindig a jelenben él”. A korszerű, forradalmi igényű tudománytörténészek és tudományfilozófusok „mindig mai ismereteink mércéjén mérik a megelőző korok ismereteit, ennek alapján értelmezik és értékelik azokat, az előzményeket keresve”. Ahhoz, hogy a tudományfejlődés tényét minden mitizálás nélkül közelíthessék meg, ki kell dolgozni „a társadalmi, történeti, ismeretelméleti, sőt pszichológiai vonatkozásokat is...” A fejlődés „kumulatív” elképzelésének dilemmáit — amelyekkel különben a nemrégiben megrendezett várnai filozófiai világkongresszus is foglalkozott — érinti Hermann István Modernizálás vagy társadalmi haladás? című tanulmánya is a Társadalmi Szemle új (ugyancsak kettős) számában. A szerző szerint a sokat emlegetett „modernizálás” túl általános ahhoz, hogy valóban lényeges társadalmi összefüggéseket jelezzen. „Mert bár minden fejlődés kétségkívül modernizálást is jelent, de éppen ennyire világos, hogy nem minden modernizálás fejlődés is egyúttal.” Lehetséges a korszerű technikák bevezetése, lehetséges helyenként modern fogyasztási „modellek” bevezetése is, anélkül, hogy maga a társadalom teljes mértékben mobilizálódna. Sőt,, igen sok, esetben tapasztaljuk azt, hogy az úgynevezett modernizálás elmaradott, ásatag társadalmi előítéleteket és intézményeket, konzervál. A neokolonializmus például jellegzetesen a modernizálásnak ezt a fajtáját teremti meg”. Hermann utal — többek között — Darcy Ribeiro brazil kutatóra, aki megkülönbözteti az autonóm modernizálást és a reflexmodernizálást. Az utóbbi lényegében nem más, mint „modernizálódás egy imperialista hatalom dominanciája jegyében”. Az ilyen modernizálás „idegen az egész nemzeti kultúrától, a társadalom belső fejlődési tendenciáitól, sőt mi több, a konzumkultúra segítségével elnyomja a nemzeti kultúrát, elnyomja a nemzeti hagyományokban rejlő értékeket is, és találkozik mindazzal, ami egy nemzet fejlődésében konzervatív, tradicionálisan elmaradott”. Az autonóm modernizálás viszont — noha „rengeteg ellenmondással és áldozattal jár” —■ alkalmas arra, hogy „felrobbantsa mindazokat a társadalmi motívumokat, amelyek a fejlődés béklyóivá válnak, hogy átstrukturálja a társadalmat, hogy ne egyszerűen konzumkultúrát vegyen át, hanem önálló kultúrát fejlesszen ki”. Hermann szerint Ribeiro is — a maga latinamerikai tapasztalatai nyomán — arra jött rá, hogy a modernizálást soha nem elvontan, hanem konkréten kell felvetni. És ha így tesznek, akkor „a legfontosabb mértékké a társadalmi struktúra átalakulása és az önálló kultúra fejlődése válik”. Hermann — a többi között — az úgynevezett „audiovizuális kultúra” és a tőkés társadalmak kapcsolatát hozza fel példának arra, hogy bizonyos „modernül” ható jelmondatok, fogalmak „egy adott társadalmi közegben milyen retrográd szerepet játszhatnak”. Hiszen kétségtelen, hogy az említett „audiovizualitás” — önmagában — korszem követelmény és jelszó. Elképzelhető azonban, hogy „olyan társadalmakban, ahol az analfabetizmus még nagyon számottevő társadalmi tényező, ennek a jelszónak a szerepe már retrográd. Annyiban, amennyiben azt hiteti el az emberekkel — vagy legalábbis komoly részükben ezt az érzetet kelti —, hogy írni-olvasni tudás nélkül is hozzájuthatnak igen komoly információmennyiséghez”. Ez azzal a következménnyel járhat, hogy „egyfelől nehezebb felszámolni az elmaradottságot (s ez mindenesetre előny az imperializmus számára), másfelől azzal, hogy így az emberek nem maguk tájékozódnak a valóságban, hanem azt a tájékoztatást kapják, amelyet a monopoltőkés kézben levő televízió- és rádiótársaságok nyújtanak számukra”. A mai monopoltőke — állapítja meg Hermann — érdekelt a konzumkultúrában, ám nemcsak abban, hogy az a „saját” országában maradjon, hanem „a konzumkultúra exportjában is”. (Ebben a jelenségben helyet kapnak a tudományokkal kapcsolatos hamisítások, mítoszok is.) Éppen ezért „a szocialista társadalmak napjainkban egyre határozottabban állítják középpontba a kultúra problémáit”. Mind nyilvánvalóbb, hogy „a mai történelmi szituációban éppen a kultúra vált az osztályharc egyik legfontosabb terepévé”. (a.) Magyar Nemzet. Mától a képernyőn ZRÍNYI A magyar történelem legizgalmasabb korszakai azok, ahol nem lehet nem feltenni a szokásos történelmietlen kérdést: mi lett volna, ha... A fantáziát hiába próbáljuk megfegyelmezni, beleszorítani az idő visszafordíthatatlanságába, nem sikerül. Nem is sikerülhet, hiszen az idő viszszafordítható. Füst Milán esztétikájának szép megfogalmazása szerint: „Ami elmúlt, azon változtatni többé nem lehet. — Erre az úristen se képes — mondotta Aquinói Tamás. — De az író mégis megpróbálja, legalább a papíron.” Ilyen izgalmas kérdéseket vet fel például Mátyás király alakja. Micsoda felívelése a történelemnek és micsoda ostoba véletlen, hogy a felívelés alkotója épp, mikor Bécsig terjeszti ki hatalmát, fiatalon, váratlanul orrvérzést kap. A dicső múlt után sötét évek, sőt évszázadok következnek, míg végre megint megszületik egy nagy alkotó ember, történelemfordító erővel, nagyhatalmakkal szembeszálló bátorsággal, sorsfordító akarattal. Ez az ember — Zrínyi Miklós, a nagy hadvezér, költő is, mint ahogy Mátyás reneszánsz udvara is egyszerre. Hozta meg a gazdasági-politikai virágzást a kultúra aranykorával. Micsoda ostoba véletlen, hogy éppen akkor, amikor Zrínyi felismerte, hogy a török legyőzhető, sőt osztrák segítség nélkül győzhető le, akkor ölte meg egy vadkan. A történelemben nyilván vannak ilyen véletlenek. A logikus gondolkodás, az írói fantázia mégis berzenkedik az élet ilyen deus ex machinái ellen. Zrínyi alakjának megformálása a legvonzóbb írói feladatok egyike. A nagy barokk eposz költője maga is eposzi hős, méltóbb az eposzi" megformálásra, mint Szigetvár védője, méltóbb, mint az antik hősök, hiszen egyszerre van meg benne Akhilleusz halálmegvető bátorsága, Odüszszeusz mesélőkedve és leleményessége a túlerővel szemben. Úgy látszik, mintha a történelmi Zrínyiről volna szó, pedig örsi Ferenc tévédrámájának hőséről, illetőleg arról is, a kettőt nehéz különválasztani. Orsi igazi történelmi művet írt, nem allegóriát, valóban a három részre szakadt Magyarország, a bécsi udvar barokk ármánya izgatta, és az a Zrínyi Miklós, akire mindenki másnál jobban vonatkozik, a sokszor közhellyé laposított kifejezés, hogy nagy szerepet játszott a történelem színpadán. Hogy a XVII. századi történelemnek ezen a színpadán valódi dráma zajlik, az Zsurzs Éva rendezésének köszönhető. A Zrínyi sajátos műfaj, nem véletlenül nevezte tévédrámának a szerző. Nem film, nem is dráma, sem színpadon sem moziban nem keltené azt a hatást, mint a színes televízió képernyőjén. Sűrű levegőjű dialógusokra épített mű, mint a dráma, de a sok színhellyel, a sok szereplővel, a közelképekkel a film egyes lehetőségeit is jól használja fel a rendezés. Nem mindez. Ha film készült volna Zrínyi életéről, tágas dombvidékeken, borús ég alatt játszódna, a vásznon vágtató paripákról esnének le a vitézek, komoly bástyák sötétlenének, tábortüzek világítanának, Zrínyi életútján. Mindezek egy romantikus kommerszfilm kellékei. A tévédráma színhelyei a szobák, termek és kápolnák, ahol udvari tanácskozások fogadások, titkos küldetésben járók megbeszélései zajlanak. Az írónak — saját bevallása szerint — problémát okozott hőseinek nyelvezete. Valóban nem könnyű feladat, Zrínyi és vitézei a nyelvújítás előtti magyar nyelvet beszélték, azt a nyelvet, amelynek megértéséhez ma lábjegyzetek kellenek. „Íme kiáltok, íme üvöltök, hallj meg engem élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz!” — így jajdult fel Zrínyi Miklós az 1660-as években, ha olvassuk, ma is megrázó erővel hat. De ha a tévé képernyőjén kiáltana fel így 1973-ban, alighanem komikusan hatna, Orsi elkerülte ezt a buktatót, mint ahogy sikerült elkerülnie a bántó anakronizmusokat is. A dráma szereplői veretes, tiszta magyar nyelven beszélnek, és csak néhány latinizmus, néhány archaizmus jelzi az időbeli távolságot. A tévédráma alkotói keresve sem találhattak volna Bessenyei Ferencnél alkalmasabb színészt Zrínyi megszemélyesítésére. Megjelenése, hangja, egész színészegyénisége erre a szerepre predesztinálja. És a néző újra felfedezi, amit már többször felfedezhetett, valamiképpen mégis mindég meglepetésként hat — Bessenyei nemcsak a szélsőséges szenvedélyeket, hanem a visszafogott indulatokat, a gondolat mélységeit is képes megjeleníteni. Kitűnő színészgárda szolgáltatja a hátteret a nagy alakításhoz, Ruttkai Éva megnyerő Máriának, Zrínyi aggódó feleségének szerepében, Bitskei Tibor, a néhány vonással jellemzett Zrínyi Péterként, Ferenczy Krisztina, a fiatalságával és bájával is erőt sugárzó Zrínyi Ilona megtestesítőjeként. Finoman ellenszenves „européert” formál Montecuccoliból Kálmán György, jellemábrázolásának új oldalát mutatja meg a császári tanácsadó szerepében Kozák András. A dráma legbonyolultabb figuráinak egyike az ezredes, Darvas Iván, aki csaknem rokonszenvessé tudja tenni Zrínyi feltételezett gyilkosának alakját. Érdekes alakítás Lukács Sándoré, Habsburg Lipót szerepében. Stílusos, hangulatos Vujicsics Tihamér kísérőzenéje. (kartal) A Budapesti Művészeti Hetek mai műsora A Magyar Állami Hangverseny- ézenekar hangversenye a Zeneakar G'rriSLé&íjdémián. Vezér&ClAangnyel: Aaron Copland, közreműköíésJlFo~s'dik: Horváth László:« Magyar színműfilmek 1873—1973. Hubay Miklós: Színház a cethal hátán. Nemzeti Színház. Devecseri Gábor: Odüsszeusz szerelmei. Katona József Színház. Dmitrij Baltermanc szovjet fotóművész kiállítása megnyílik az Ernst Múzeumban 16 órakor. Televízió: Zrínyi. Eörsi Ferenc tévédrámájának első része. Megyei napokon népzenészeik, énekesek, mesemondók lépnek fel a Nemzeti Galériában, a Budapesti Művészeti Hetek alkalmából megnyitott megyei népművészeti kiállításon. A baranyaiak kezdik a sort, műsorukon mohácsi sokácskarinás és tamburás is szerepel október 7-én. Budapest építészetéről rendezett tudományos ülésszakot a Lengyel Építész Szövetség és a varsói magyar kulturális intézet Varsóban. A központi beszámolót Heim Ernő, Budapest volt főépítésze tartotta. ■Péntek, 1973. szeptember 28. A Tragédia Szlovákiában Az ember tragédiáját — a lexikonokban is olvasható ez — 1883. szeptember 21-én mutatta be a budapesti Nemzeti Színház, Paulay Ede rendezésében. Ádám Nagy Imre volt, Éva Jászai Mari, Lucifer szerepét pedig — miután azt Bercsényi Béla, egy középkorú, kipróbált jellemszínész valamiféle krampusz-ördögnek kívánta játszani — nem sokkal a főpróba előtt egy Gyenes László nevű, ifjú kezdőre bízta az igazgató-főrendező. A korabeli krónikák arról tudósítanak, hogy ezen az előadáson szerepelt először magyar színpadon villanyfény. Gyenes László viszont — aki 1924-ig, haláláig megtartotta Lucifer szerepét — egy későbbi vallomásában arra utalt, hogy az előadás fényét valójában Madách Imre gondolatai adták. És ez a rendezői intelem: „Ne feledje, fiam, hogy a Lucifer szó fénythozót jelent...” Az első Tragédia-előadás kilencvenedik évfordulóját Komáromban töltöttem, a szlovákiai Magyar Területi Színháznak egy, az ottani Szakszervezetek Házában megtartott előadásán. A zsúfolt termekben ekkor — szeptember 21-én — harmadszor játszották Az ember tragédiáját, Várady Györgynek, a győri színház igazgatójának vendégrendezésében. Szlovákiában azonban — a szeptember 7-i bemutató után — ez már a nyolcadik előadás volt. A villanyfénynek most is kitüntető szerep jutott, hiszen gyakran fényhatásokkal kellett korrigálni a színpad viszonylagos szűkösségét, a süllyesztők hiányát és azt is, hogy a néhány éve két székhelyre (egy komáromira és egy kassaira) oszlott, s eredetileg sem túl nagy létszámú társulatból nem telhetett hát igazi tömegjelenetekre. Ami a főszereplőket illeti : a komáromi Tragédiaelőadás Éváját Németh Icának, Ádámját Ropog Józsefnek hívják, Lucifert a kiváló Dráfi Mátyás játszotta. A legigazibb főszereplő azonban most is a gondolat volt; az összetett madáchi gondolat egy érdekesen aktuális értelmezése. Az tudniillik, hogy az embernek akkor is harcolnia kell a boldogságért, ha jól tudja, hogy az nagyon is illatékony valami. S hogy nem is annyira a rengeteg illúzióval övezett, könnyen mállasztható boldogságért érdemes csatázni, hanem az értelmes életért. Az „Ember, küzdj...” nem a drámai mű végére biggyesztett jelmondat volt itt, hanem az okos, világos előadás által is sugallt ösztönzés. Közös élményünk, közös fölismerésünk. Előadás előtt sétálgattam a városban. Bekukkantottam a centrum néhány udvarába is, ahol felfedezni véltem hajdanvolt kereskedőházak kincseket rejtő hombárjait, egykori „kancelláriák” titkokat óvó, vastag falait, agg diófákat, gyönyörű kisasszonyok emlékét őrző rózsatöveket — azt a légkört, azt a hangulatot tehát, amit Jókai írt le Az aranyemberben. Szülőháza is ezt a gondos realizmussal részletezett, regényes nosztalgiát sugározta. A Szent András-templom előtt pedig ifjúkorom szerkesztője, a szerintem költőként is teljes (és ebben a minőségében is elfelejtett) Zsolt Béla sorait ismételgettem magamban: Szent András úgy mereszti tornyát, s mint tanító a nádbotot. Valójában azonban a nevezetes tornyot nem találtam sem meresztőnek, sem ijesztőnek. S a körülötte levő házak sem „bújtak, mint a gyermek” — ahogyan a diákkorára visszaemlékező költő írta már idézett versében. Inkább takarosaknak tűntek a házak, enyhén büszkélkedőknek. Mindenesetre, a Szakszervezetek Házába azon töprenkedve léptem be, hogy mennyire meghatározzák jó és rossz emlékeink, szubjektív élményeink akár csak egy táj történetét is. Egyáltalán: lehetséges-e — számunkra, „történelembevetettek” számára — egy kicsit kívülről is, valamennyire tárgyilagosan nézni és látni a körülöttünk és bennünk történteket? Előadás után — az Európa nevű szálloda hajnalig nyitva tartó, piros abroszos bárjában — erről beszélgettem Évával, Ádámmal és Luciferrel. Pontosabban: nem történetbölcselmi kérdéseket vitattam meg a lelkes, tehetséges színészekkel. Inkább csak arról faggattam őket, hogy ki-ki miket játszott a fontos, szép misszióját éppen húsz esztendeje végző társulatban? Bár Madách művét először játsszák — s nemcsak ők, viszonylag fiatal művészek, hanem a Területi Színház is —, szerepléseik láncolatából azért mégis kiderült és kikerült a töprengés és a remény, a pozitív hősök és negatív alakok, a tézisek és antitézisek ama láncolata, amit oly egyedülállóan fog össze a Tragédia. És ami egyben a történelemben való „szereplés” — és a „nézőtéri” történelemértelmezés — szintézise is. Hiszen Ropog József nemcsak évezredek színterein végigvezetett — vagy végigkergetett? — Ádám, hanem volt már ő, például, a Kormos ég című Darvas József-drámának az „itt és most” problémáit, ellentmondásait konokul kutató filmrendezője is. Németh Icának meg — eddigi, rövid pályája alatt is — módja volt megformálnia Tamási Áron egy, az Éden természetességét őrző leányalakját és a Diplomások című Raffai Saroltadráma felkapaszkodni törekvő, rafinált asszonyfiguráját is. Színek, lehetőségek, előkészületek Évához. Dráfi Mátyás pedig éppenséggel Madách Imre is volt — a nemrégiben meghalt Felkai Ferenc egyik utolsó darabjában —, mielőtt Lucifer lett volna. (Németh Ica meg „Lidércke”: Fráter Erzsébet.) Érdekes volt akkor Madách sorsa, személye felől közelíteni meg a Tragédiát is; a művet, amely végül is értelmet adott egy sokat szenvedett, „különc” ember életének. Most viszont a Tragédia felől kellett közelebb kerülniük Madáchoz. Ahhoz a férfihez, aki — így fogalmazta a színész — „azt üzeni nekünk, hogy ütköztessük meg magunkban Ádámot és Évát, az Urat és Lucifert, a nosztalgiát és a realitást, nézzünk szembe lehetőségeinkkel ...” Hogy aztán végül is azt válasszuk, akik valójában vagyunk. Akikké lettünk, akikké lehettünk... Antal Gábor NAPLÓ Szeptember 28 A Bartók Gyermekszínház ez évi terveiről rendhagyó sajtójákoztatón számolt be Kazán István igazgató. Illusztrációként néháy részletet is előadtak a társulat fiatal művészei a Bartók Színház idei repertoárjából. Kazán István beszámolt arról, hogy több művelődési házban is tartanak majd előadásokat a Bartók Színház művészei, a művelődési ház pedig törzsközönséget, színházi köröket szervez, hogy minél szorosabbá váljék a kapcsolat a színház és közönsége között. A sóstói nemzetközi művésztelep alkotóinak munkáiból rendezett kiállítás nyílt meg csütörtökön a Nyíregyházi Városi Művelődési Központ nagytermében. A nemzetközi tárlaton hét külföldi és öt magyar festő- illetve szobrászművész ötvenöt alkotását mutatják be. Stúdió- és gyermekelőadásokkal bővül a Szegedi Nemzeti Színház idei programja. A színház társalgójában megnyíló új stúdiószínház még ebben az évadban hat bemutatót tart. A másik újdonság: a szegedi és a békéscsabai színház tizenkéttizenkét gyermekelőadást tart Szegeden, illetve Békéscsabán. Ránki: Komádé király új ruhája és Heltai: A szarvaskirály című művét adják elő. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: Spartacus (6. béri. 1.) (7) — Erkel Színház: A trubadúr (4. béri. 1.) (7) — Nemzeti Színház: Színház a cethal hátán (7) — Katona József Színház: Odüszszeusz szerelmei (7) — Madách Színház: Otelló (Bemutató) — Vígszínház: Három nővér (7) — Pesti Színház: Macskajáték (7) — József Attila Színház: Liliomfi (1. bér. 1.) (7) — Fővárosi Operettszínház: West Side Story (7) — Vidám Színpad: Részeg éjszaka (fél 8) — Kamara Varieté: Hosszú forró ősz (du. 6 és fél 9) — Fővárosi Nagycirkusz: Afrikai ünnep (du. fél 4 és fél 8) — Mikroszkóp Színpad: Tiszta vizet a fejekbe (fél 9) — Huszonötödik Színház: Szerelmem, Elektra (fél 8) — Állami Bábszínház: Gulliver az óriások földjén (de. 10) — Zeneakadémia: Vonósnégyesverseny — Döntő (du. fél 4); M. Áll. Hangversenyzenekar, vez.: Aaron Copland, közr.: Horváth László) (A XX. század zenéjéből 1.) (fél 8).