Magyar Nemzet, 1974. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-10 / 263. szám
Vasárnap, 1974. november 10.. - Masar Nemzet Emlékezés az alma materre Tiltakozás a „szerep" ellen Beszélgetés Gábor Miklóssal „Boldogok a színészek, dicsőségük felelősség nélkül való”— írja Alfréd de Vigny, a francia romantika nagy költője, az Othello fordítója, számos szerényebb sikerű dráma írója. Belülről ismerte a színházat, megállapítása nagy általánosságban igaz is: a színész többnyire csak tolmácsolója az előadott műnek — a felelősséget átháríthatja az íróra, a színházra, a rendezőre. Vannak azonban kivételek, akik teljes emberségükkel, egyéniségükkel, műveltségükkel szolgálják azt, amit előadnak. Az ilyen kivételek közé tartozik Gábor Miklós, akinek felelős művészi magatartása, műveltsége — és ami ezzel együtt jár —, önmagát szüntelenül megújítani akaró elégedetlensége közismert. Ezért különösen érdekes lehet, hogy egykori iskolája, tanárai, tanulmányai milyen szerepet játszottak életében. Szeretett iskolába járni? — Nem mondhatnám. A székesfehérvári főreáliskolában — ahová nyolc évig jártam — „rendhagyó” tanulóként kezeltek. Már kisdiák koromtól felléptem az iskolai ünnepélyeken, szavaltam, írogattam. A humán tárgyakban különben sem voltak problémáim. De a „reál” tárgyakban! Matematikából, ábrázoló geometriából bizony nem sokra vittem. Azonkívül, hogy fellépett, írt, még minek köszönhette kivételezett helyzetét? — Apám mozitulajdonos volt. Tudott dolog, hogy középiskolai diáknak akkoriban csak külön engedéllyel volt szabad moziba járnia. De gondolható, hogy nekem mindig volt kifogásom, miért vagyok a moziban. És ha akartam, bármikor bevihettem diáktársaimat is. Ilyen körülmények között már nem is lehetett „rendes ember” belőlem. Úgy kezeltek, mint ama bizonyos Karinthy-humoreszk vizsgázó főhercegét. Nem vettek komolyan? — Ez azért túl éles megfogalmazás. Komolyan vettek, főként nagydiák koromban, mint írót. És ez megszabta az életemet. Hogy mennyire, arra jó példa katonakorom. Tüzér voltam, de mindig írógéppel jártam. Térjünk vissza Székesfehérvárra. Emlékezete szerint milyen volt a város a 30-as években? — Klerikális szellemű hely, ahol a „régivágású úriemberek”, a nyárspolgárságba belecsontosodott hivatalnokok szabták meg a gondolkodást, az életmódot. Mégis, a tanári kar, amellyel közvetlen érintkezésbe kerültem — most, ahogy felfrissítem emlékezetemet — úgy vélem, felvilágosultabb, rugalmasabb gondolkodású volt, mint a város átlagpolgárai. És nem azért, mert megtűrte különcködésemet. Például a fasizmus kezdetén útját állták a jobboldali mozgolódásnak. Nemcsak a „megszépítő meszszeség” mondatja ezt most „a kötelezően hálás” egykori diákkal? — Nem. Egy vidéki főreáliskola akkoriban nagyon komoly intézménynek számított. Az ember azt hinné, hogy tanárai nagyképű nyárspolgárok voltak, akik megpróbálták ráncba szedni a rakoncátlankodót. De végül is nemcsak hogy elkönyveltek afféle „művészcsemetének”, hanem szerették, megbecsülték képességeimet. De ezen a szubjektív emléken túl is tudok példát az átlagosnál szélesebb, felvilágosultabb látókörükre. A hivatalos tanmenetben Adyt akkor még lekezelték, csak dekadens íróként emlegették; az én tanáraim, mint a század egyik legjelentősebb lírikusát tárgyalták. Különben is élénken foglalkoztatta őket a Nyugat és köre. Emlékszem, egyszer Füst Milán Berzsenyi-tanulmányát „kipuskáztam” a Nyugatból; tanárom rögtön fölfedezte a csalafintaságot, és ezt írta a dolgozat alá: „kissé túlságba viszi a ragaszkodást forrásához”. Fedjük fel végre ezeknek a tanároknak az inkognitóját. — Itt mindenekelőtt megjegyzem, hogy nagyon rossz a memóriám. De talán éppen ezért még jellemzőbb, hogy kikre, és mire emlékszem. Elsősorban György Oszkárra, a mártírhalált halt finomtollú költőre, aki franciára is tanított, és akitől úgy megtanultam ezt a nyelvet, hogy ma is abból élek, amit akkor elsajátítottam. Már 14—15 éves koromban Eroustot Gide-et olvastam. Aki valaha is tanult, középiskolában nyelvet, tudja, hogy ez nem csekélység. Ma is emlékszem György Oszkár egyes mondataira, arra, hogy milyen odaadással kezelt; talán hálás is volt nekem, hogy a Nyugatot olvasom. És tisztelettel emlékszem Varga Gáborra, az osztályfőnökömre is, akinek a figyelő arca, abból az elmosódott vidéki életből, máig él bennem. Szó esett már arról, hogy „rendhagyó” diák volt. De nyilván nemcsak azért, mert korán megmutatkozó tehetségével és édesapja társadalmi helyzetével különleges bánásmódot vívott ki magának. — Nem bizony! Lázadó, „ellenzéki” kölyök voltam, aki nem sokra tartotta az őt körülvevő rendet, mindig volt bennem egy kis kötözködési hajlam. A fegyelemtől, a kollektívától iszonyodtam. Legsötétebb kamaszkoromban anynyira, hogy néha hetekig nem mentem iskolába. A környékbeli mezőkön, réteken csatangoltam. Nem gyűlt meg a baja emiatt az iskolával? Nem csapták ki? — Nem. A tanári kar nemcsak megtűrte renitenskedéseimet, hanem hallgatólagosan támogatott is — pedig nagyobb részük konzervatív, becsületes vidéki „tanerő” volt. Mintegy tudomásul vették művészem-" bér” voltomat, már akkor elfogadták, hogy a társadalom másnemű rétegéhez tartozom. Most, hogy visszagondolok életemnek erre a korszakára, érzem: a világgal való egész későbbi kapcsolatom tükröződött ebben a kiváltságos helyzetben. Kipróbáltam az életet. Ha azt kérdezné, hogy aztán miként álltam meg a próbát, ma sem tudnék válaszolni. És ha azt kérdezem, hogyan boldogult? A tehetségén kívül, amely nemcsak a szavalásban, az írásban, hanem közismerten kitűnő rajzkészségében is megnyilvánult, mivel ..főzte meg” környezetét, tanárait? — Erre könnyebb válaszolnom. Egy bizonyos fajta ravaszsággal megtanultam „eladni” magamat. Nagy lázadásaim közepette is ösztönös életszeretet, életrevalóság irányított. Nem emlékszem például, hogy valaha is tanultam volna könyv fölött. De apám révén, aki a mozi hőskorában azért lett mozis, mert művész nem lehetett, és akinek nagykönyvtára volt, aki számos irodalmi folyóiratot járatott, és tájékozott, művelt ember volt, benne éltem a szellemi igényesség légkörében, megtanultam, hogy boldoguljak egy világban, amellyel nem értettem egyet. A kivételezettségnek és annak, hogy — ahogy mondta — korán megtanulta „eladni magát”, nyilvánvalóan hátrányai is voltak. — Igen, ha arra gondol, hogy ez megfosztott attól, hogy valaha is egy „rendes” ember életét élhessem. Mindig egy kicsit az igazi sorson kívül álltam. Talán ezért próbálok szakadatlanul, újra és újra értelmet adni az életemnek. Szeretnék vállalni valamit az igazi életből. Furcsa kettősség ez. Benne is vagyok a társadalomban, nem is. Nemcsak a színházban, az utcán is fényszórók között élek. Mindig, már diákkoromban tiltakoztam a „szerep” ellen. Szerettem volna átélni azt is, ami a személytelenséggel jár. Különös feszültség ez: „rendes” ember vagyok, de mégsem élhetem a rendes ember életét. Ezt már az iskola is úgy reagálta le, mint később az élet. Elviselik renitenskedéseimet, azt, hogy hol betörök, hol meg nem török be. Állandó kölcsönhatásban élek a társadalommal akárcsak akkor a tanári karral, de helyzetem mégiscsak kétértelmű. Mit tegyek? Legyek érte hálás a sorsnak, vagy átkozódjam miatta? Talán mégiscsak inkább hálás kellene legyen, hiszen egyszerre többféle tehetséggel is megajándékozta sorsa, és abban sem gátolta meg, hogy valamennyit kifejlessze. Azt mondják, olyan kiválóan rajzolt, hogy csodagyerekként emlegették. Hogyan döntött végül is a színház mellett? — Mondhatnám azt is, hogy sorsszerűen. De nem igaz. Véletlenül. Érettségi után megismerkedtem egy lánnyal, aki a Színiakadémia felvételijére készült. őt nem vették föl, engem igen. Egyébként, valóban az utolsó pillanatig nem dőlt el, hogy író, színész vagy festő leszek. Petőfiről szóló novellát írtam, szavaltam, rajzoltam. Ami rajztehetségemet illeti, jellemző emlékem, hogy a rajzórákon sohasem azt rajzoltam, mint a többiek. Például azokat kaptam ceruzavégre, akik rajzoltak. Mindig minden érdekelt. Úgy is mondhatnám, lebegtem három művészet között. Jóllehet, ma már elsősorban színész, tudott dolog, hogy a másik két művészettel sem hagyod fel. Eddig két könyve, több tanulmánya jelent meg — Tollal című kötetének fedélzervét maga rajzolta. A sokoldalúan képzett, művelt színész egyik mintaképe. — Nem vagyok művelt. Sok könyv között élek, olvasó ember vagyok, de soha semmit sem olvastam azért, hogy megtudjak valamit. Könyvet csak azért olvasok el, mert érdekel, mert szórakoztat. Az anyagot, a tartalmát elfelejtem, valami azonban mindig megmarad bennem: új anyag alakul belőle. Az adatokat elfelejtem, arra sem emlékszem, hogy mit hol és mikor olvastam. Szerepre sohasem készülök „hozzáolvasással”. Még a Hamletre sem. ..készültem ". Korábban olvastam egy néhány tanulmányt róla, de amikor a szerepet megkaptam, csak magával a szereppel foglalkoztam. Vagy például Robespierre alakja mindig foglalkoztatott, izgatott, de amikor játszottam, nem olvastam hozzá. Mindig csak a légkör, a művészet, a műveltség légköre volt, és van meg körülöttem. Már gyerekkoromban a mozi és a könyvtár ... és azóta is. Például arra sem emlékszem, hogy mit tanultam az iskolában — egyáltalában nem tudom, van-e valaki is, aki erre emlékszik —, de azt tudom, hogy diákkoromban megtanultam érdeklődni a dolgok iránt. Talán egy bizonyos ösztönös reagálási képesség ez, amely ki tudja választani magának azt, amit a mesterségében, a művészetében hasznosíthat. — Valóban. Jó példa lehet erre, hogy a modern színészetet nem színházi tanulmányokból, hanem többek között Paul Klee a Bauhausban tartott előadásából tanultam meg. Azt pedig, hogyan kell felhúzni egy trikót, Carpacciótól. Mindig szubjektív alkat voltam, csak az létezett számomra, amivel személyes kapcsolatot tudtam tartani. Sok színészi problémát a festészet, például Rembrandt emberábrázolása felől közelítettem meg. Visszatérve diákkoromra, ezt a reagálási képességemet mint tudást „adtam el” a tanároknak — nem is annyira a felelésben, mint a személyes érintkezésben. Beszélgetésünk elején azt mondta, hogy semmi rendkívüli emléke nem maradt diákkoráról, iskolájáról. Mégis abból, amit elmondott, nyilvánvaló, hogy további életét, pályáját meghatározta mindaz, ami a székesfehérvári főreálhírt töltött nyolc esztendő alatt történt. — Igen. Magam is most gondoltam végig ezt először, soksok év után. És rá kell döbbennem: sok minden megmaradt bennem abból, ami ott rámragadt. Nem a tananyagból, az élettapasztalásból. Az iskola szubjektív kapcsolatot tudott teremteni velem, tudomásul vette, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok, nem akart mindenáron nevelni. És ezzel nevelt. Az iskola, a tanár, ha nem tud szubjektív kapcsolatba kerülni növendékeivel — nem is ér semmit. Barta András Technika és művészet Emlékezés Kaesz Gyulára A tegnap és a ma, az ember és a mű bonyolult és gyönyörű együttélésének legszemléletesebb bizonyítéka az az örök és természetes szerepcsere, melyet először az ember vállal évtizedes verejtékhullással az életműért, majd az alkotások s a belőlük fakadt használat öröme vállal tovább és közvetít a múlékony test helyett. Félszáz rajz áll előttünk egyezer közül. Nem tudományos célzatú válogatás, ■ nem kert térképező keresztmetszet, vagy értékeit igazolni vágyó bizonygatás. Bepillantás egy töretlen ívben épült, következetes, és ritka becsületességgel végigmunkált szellemi műhelybe. Bepillantás csupán, hiszen az építészeti gondolatot, vagy az iparművészeti munkát csak a technika és a művészet közös érintkezési pontjain lehet hitelesen lemérni, de ez a bepillantás öröme mellett kötelességre intő és figyelmeztető. Közeledni kell az egyre nyitottabb világ értékes, és eredményeiben, tanulságaiban továbbélésre méltó, zárt, teljes mikrovilágai felé, melyeknek sejtjei nem önmagukat jelentik csupán, hanem eéggé válnak, korok és alkotók tanúi lesznek. Kaesz Gyula a múlt század végén született. 1919-ben, 22 éves korában lett tanára az akkori Iparművészeti Iskolának, ahol maga is tanulta választott mesterségét, s ahol harminckilenc évet töltött el szervezéssel, tanítással, neveléssel. Belsőépítészetet, bútortervezést és bútortörténetet tanított. Valóságos iskolamesteri munkája mellett képletesen is iskolát alapított. Középületbelső terveinek, lakás- és bútorterveinek közvetlen hatása évtizedekig mérhető volt s szellemi kisugárzásából a mai nemzedék is táplálkozik. Időközben újra és fura aktualitást nyernek gondolatai, ahogy a világ utoléri régi ványait, elképzeléseit. Sohasem von igazán divatos, tehát a uhlemifedeó ctivsrifil-begensedhette magának a természetes egyszarílsárt pazarló luxusát is. Végigjárta a formálás kacskaringést, hogy természetüket megismerve elsőnek adhasson zsákutcáikból kivezető utakra példákat, s amíg másoknál a kitérők tétova kereséseiben a tanácstalanság játszott főszerepet, Kaesz tanárnál a kitérő gyümölcsöző tanulmány, összehasonlításokra alkalmas érv, fricska, összekacsintás, tudós tanítói megbocsátással. Művészetpedagógiai és tervezői munkája mellett az egész magyar iparművészet felnőtté válásának egyik legjelentősebb mestere. Megszámlálhatatlan mennyiségű és kellőképpen még mindig nem ismert, eléggé nem méltatott szakirodalmi életműve egyedül is elégséges lett volna halhatatlanságához. Folyóiratokat szerkesztett, előadásokat tartott, könyvet írt, fontos zsűrik tagjaként befolyásolta a közvetlen napi munkát, fáradhatatlanul dolgozott minden olyan terület tennivalóin, ami az építészet, az iparművészet, könyvművészet, általában az esztétikai kultúra terjesztése területén aktuális volt. Nem egynek aktualitását éppen az ő Szívós hozzáértésének köszönhetjük. Tévedhetetlenül érezte korát. Amikor iskoláját főiskolává emelték, tantervi reformjában ezeket írta: „... a nagy változásokkal számolnia kell ma már mindenütt az iparművész-nevelésnek is. A végletes leegyszerűsödés, a rideg őszinteség, az anyag szeretete és érvényre juttatása, a szerves ornamentika és más romantikus eszközök mellőzése olyan tisztítótűz az iparművészet elpocsolyásodott területén, amiből a konzekvenciák egész sora következik. Elragadtatás, túlbuzgóság és neusaehlich-romantika nélkül is tudomásul kell vennünk egy új világ újigényeit,talán helyesebben, az igények revízióját, új anyagokat és egy pokoli technika olyan eszközeit, amilyenekkel soha kár előttünk nem dolgozhatott. Tudomásul kell vennünk a formákkal való évszázados szentimentális összeforrás elvesztését, feladását az esztétikum, egyedül üdvözítő fécéeimének és a művészei szabad jegyének a siccses megdicsőülés felé, a művészettörténet bedekerje szerint. ... A tervező új feladatok elé kerül, ha ma még nem, akkor holnap, vagy holnonyan biztosan.” Az ipari művészet létrehozásának halaszthatatlan eljöveteléről első híradás ez huszonöt év távlatából egy olyan ember tollából, akit majd fél évszázaddal ezelőtt a weimari Bauhaus forradalmi falai közé hívtak, s aki helyette Kosztolányi Üllői úti fáinak árnyékát választotta. Már régen biztos, hogy nem hiába egy ország építészeti kultúrá-a a történelem és a művészettörténet perdöntő tanúságai szerint is biztos jele és fokmérője egy nép belső erejének, felkészültségének, szociális adottságainak, teremtő kedvének. Egy ország enteriőrkultúrája ezen túl még a használó ember legbensőbb világát is megmutatja, mire vagyunk képesek és mit tartunk magunkról, társainkról. Kaesz Gyula életműve együtt és bonthatatlanul vallomás arról, hogy az ember szeretete és szolgálata a legnemesebb életcél, amelyért nemcsak a fiatalkor álmait érdemes kiszínezni, hanem az öregkor méltánytalanságait, korai és felesleges, néha bűnös bántásait is el kell viselni. A mű egésze áttekinthetetlen és feltérképezetlen. A mérnök, a tudós, a művész, a pedagógus, a közéleti személyiség, a szaktörténész, az író, a gondolkodó és az ember jórészt még titok. Jó tudni és látni, hogy nem távolodó, de közeledő. Nem várathat soká magára a szellemi búvárok mélyremerülése a roppant anyagban, nemcsak azért, mert kultúrtörténetünk aránytalanságainak eltüntetése, igazságérzetünk lázongásait csitíthatja, sokkal inkább azért, mert szükségünk van az egyszer már kimunkált és megértett összefüggések újratanulására és újraélésére, hogy nekelljen mindent naponta megtanulni és avatatlanok múlékony szavára bizni az értékítéleteket. A ki fülének ismerős Székely Mihály hangja, felejthetetlenek Füst Milán sorai, aki őr• gi-yi iodály disszon^pciá^t, Derkovits fekete-fejpér j^)^avillogásait, annak tcyk00' .kell, mit tett a magyar kultúra közös kenyérkosarába Kaesz Gyula — szerényen, zajtalanul — mindennapi parlagaink éhínségét enyhíteni. Fekete György Zűrzavar a hangzók világában Csúnyán vétünk a szép magyar beszéd ellen, ha kurtán ejtjük a hosszú magán- és mássalhangzókat, vagy hosszan a rövideket. A Magyar Tudós Társaságot a múlt század harmincas éveiben az a szándék ösztökélte a helyesírás szabályozására, „hogy minden tétovázás és tarkaság elhárítassék”. Kiejtésünknek — ugyancsak a tétovázás és tarkaság elhárítása végett — igazodnia kell a helyesíráshoz, mert az egységes ejtés alapföltétele a hangzók előírt hosszúságának vagy rövidségének tiszteletben tartása. Jól tesszük tehát, ha megfigyeljük az újságok és az új könyvek helyesírását. „Tarkaság” láttán ajánlatos bizonyosságot szerezni. Az Értelmező Szótár feltüntet vagylagos formát is, de a helyesebbnek ítélt betű áll az első helyen. Íme: néhány útbaigazítás a tétovázás elhárítására. Röviden ejtjük az itt következő szavak dőlt betűvel szedett magánhangzóját: alkohol, alkoholista, árboc, dicsér, börze, elodáz, elektronikus, katolikus, kör, küzd, küzdelem, küzdő, lakos, lakosság, mikrofon, minél, parabola, posta, prototípus, rökönyödik, sima, simogat. Tibor, unió. Szovjetunió, unom, utálom, ülés, zsűri stb., stb. Hosszan ejtjük, s nem csonkítjuk sem rövidre, sem félrövidre: bőrönd, díszvilágítás, előtt, gyűlés, hírek, ígér, jól, kórház, mínusz, mítosz, óvónő, óvoda, őrs, őrség, őrnagy, őrjít, őrjöng, őrködik, őrhely, stúdió, színész, színház, szórványos, túsz, túzok, televízió, tízentúliak, űr, űrhajó, űrkísérlet, vízkutató s zúzmara stb. Előfordul a magánhangzó teljes kihagyása is: bakter(i)ológus, ideiglenes, mete(o)rológiai. Hallunk viszont két magánhangzó közé csúsztatott műsalhangzót: teia, lejány. Már-már '"felismerhetetlenné csonkított szavakat is szül a zabolátlan hadarás hóbortja: imprilista (imperialista); fájdalmi (társadalmi); termlő szövezet (termelő szövetkezet); vastasok (vasutasok); szál (szóval) ; asszem (azt hiszem). A mássalhangzót szintén nyújtják: édessen, okossan, ügyessem, gondosban, bevessen, mininél, szoccialista, termetlő stb. Persze csonkítják is: ab(b)an, ar(r)a, át(l)am, E(l)za, E(n)sz, E(r)nszt, kel(l)emes, kom(m)unista vagy éppen komnista, Krem(l), tulajdonképpen, viszon(y)lat stb. A hangzó teljes elnyelése sem ritka: jelenkező (jelentkező); inekció (injekció); viszonlátásra (viszontlátásra) stb. De akad csonkítás és nyújtás egyetlen szón belül is: elösször (először); izzig-vérig (ízigvérig); önnáló (önálló). Vannak sajnos rövid mássalhangzóval írt, de hosszúval ejtendő szavaink: egy. test, kisebb. Régebben hosszúval írták őket. A nyelvészek nyilván okát tudják adni, mire jó ez a kurtítás. Én csak azt tudom, hogy az eggyelkezelődő szavak kétféle ejtése jókora zűrzavart teremtett. Tétovázhatunk, ha pontosan el akarjuk találni, melyik szóban ejtsük hoszan vagy röviden a gy hangzót. Az előírás szerint hosszú ezekben a szavakban; egy/alakú, egyáltalában, egyaránt, egyazon, egyelőre, egyértelmű, egyesült, egyesület, egyetért, egyetlen, egyéves, egyezmény, egyidős, egyik, egyoldalú, egyúttal, együgyű, együtt, együttes. Rövid a gyerekben: egyéb, egyebütt, egyenlet, egyenleg, egyenlet, egyenlő, egyenlőség, egyensúly, egyenruha, egyetemes, együvé stb. Üdvös volna, ha a helyesírás tükrözné a kívánt ejtést. A mássalhangzók kiejtése többé-kevésbé módosul, ha kettő kerül egymás mellé. Ez is tarkasághoz vezet, hiszen kiki a maga nyelvérzékeszerint módosít. A leszögezett előírások ellen sokan berzenkedtek és berzenkednek ma is. (Pillanatnyilag a BTV Újságban folyik róla vita.) Végezetül rámutatok egy figyelemre nagyon is méltó — területére a tarkaságoknak. Megrövidül a magánhangzó egynémely szónk bővített alakjában. Például a bízni valamennyi bővített alakjában rövid az i: bizakodni, biztatni, biztatás, biztató. Hasonlóképpen a bízni bővített alakja: bizlalni. Vígság, de: vigad, vigalom, vigasz, vigasztal. Viszont minden alakjában megtartja a hosszú magánhangzót a szín, a szív. Tehát: színész, színes, színes, színtelen, színház, színmű stb.; szívet, szíves, szívesen, szívélyes stb. Nem minden alakban tartja meg: ír, írat, írás, írott, íratlan, de: irattár, irat. Sír, sírás, sírunk, sírdogál, de: sirat, sirató, siratlan. — Zsír, zsíros, zsíroz, de: zsiradék. A bővített alak magánhangzójának rövidülése megvan más nyelvekben is. Például az angol nation (nemzet) ejtése: nésön, de a national (nemzeti) már nesénél. Nehezebb a dolguk a miénknél, mert még ékezet sem jelzi a hangzóváltozást. Példák a nálunk gyakran, sőt túl gyakran használt idegen származásig szavak bővített alakjának helyes használatára: aktív, aktíva, de aktivitás, aktivitás; autó, de autogram, automata, analízis, de analitikus; aszkéta, de aszketikus; filharmónia, de filharmonikus; fotó, de fotókópia, fotoriporter; gimnázium, de gimnazista; katalógus, de katalogizál; kultúra, de kulturális; kiló de kilogramm, kilométer; konfekció, de konfekcionál. Ugyanígy: elektronikus, mikrobusz, patriotizmu, proletariátus, strukturális, szatirizál, szimfonikus, szuverenitás, és így tovább. Ha többet törődnénk a hangzók helyes használatával, könnyebben jutnánk el a köznyelvi kiejtés egységéhez. Féchy Blanka 11