Magyar Nemzet, 1975. február (31. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-09 / 34. szám

Masai Nemzet Emberek, műtárgyak, múzeumok ötven múzeum kezdte meg működését az országban a fel­­szabadulás után. Ez az ötven múzeum, háborúból megmene­kült, pusztulásból kimentett kincseivel, volt az örökségünk, pontosabban annak maradványa. Ma százkilencvenhét külön­böző múzeuma van az országnak. S ebben a két számban benne feszül az elmúlt harminc év minden igyekezete, amely arra irányult, hogy ne csupán Budapest, és ne csupán egy-egy megyeszékhely várja eredeti műkincsekkel, képekkel, szobrok­kal, helytörténeti emlékekkel látogatóit. Olyan városok kaptak új kiállítótermeket, múzeumokat, ahol korábban hasonló intéz­mény nem volt. Olyan épületek, gyűjtemények kaptak múzeu­mi védettséget, amelyeknek pusztulása, elkallódása kulturális életünket, nemzeti értékeinket, nemzeti vagyonunkat tette vol­na szegényebbé. A múlt évben múzeumainkban 6 millió 300 ezer egyedi mű­tárgyat őriztek. A különböző gyűjteményekben nyilvántartott értékek mennyisége több mint 25 millióra becsülhető. Nem­csak több m­úzeum van tehát az országban, mint harminc évvel ezelőtt, hanem gazdagabbak is. Csak 1974-ben több mint 270 ezer új műtárgy került múzeumba, és különösen gyorsan gyarapodtak az utóbbi években a régészeti, a numizmatikai, a műszaki és ipartörténeti, az irodalmi gyűjtemények. Az ada­tok, amelyeket sajtótájékoztatón a Kulturális Minisztérium múzeumi főosztályának vezetője, Gönyei Antal sorolt fel, szem­léletesen mutatják, mennyit fejlődött az ország múzeumháló­zata az elmúlt három évtizedben. Pontos adatok mutatják azt is, hogyan alakult a múzeumi látogatottság. Ennél az adatnál érdemes megállni és elgondolkodni rajta. Tíz és fél millió ember fordult meg tavaly az ország­ múzeu­maiban, kiállítótermeiben. Annyian, mintha az ország minden egyes lakosa egyszer az év folyamán megnézett volna egy-egy kiállítást. Mintha egyszerre csak, minden egyes emberben fel­ébredt volna a kíváncsiság történelmünk, kultúránk, képző­­művészetünk iránt. Sokkal többen, mint bármikor korábban. Olyan közművelődési feladatokat jelentenek ezek az adatok, amelyek a leglényegesebbek: a múzeumok közművelő felada­tait, a múzeumi népművelő munka tartalmi feladatait. És ha ebből a szempontból vizsgáljuk a számokat, már nem lehetünk teljesen nyugodtak. Igaz ugyan, hogy az elmúlt években Csong­­rád megyében kilencvennyolc időszaki kiállítást rendeztek, míg egy másik megyében csak hatot, de az egyik adattal épp úgy nem lehetünk elégedettek, mint a másikkal. Kevés a hat kiállí­tás az egyik megyében egy évben, de elképzelhető-e, hogy a másik megye kilencvennyolc jó kiállítást rendezett volna? Számok ezek is: a vidéki képző- és iparművészeti gyűjtemé­nyek fejlesztését, feldolgozását, a kiállítások rendezését és az ezzel járó egyéb munkákat összesen tizenhét muzeológus végzi. A vidéki gyűjtemények műtárgyainak védelmével két restau­rátor foglalkozik. Negyven kiállításból harminc képzőművé­szeti anyagot mutatott be egy megyében. Számok, ame­lyek a múzeumi népművelés egyenetlenségét, hiányosságait mutatják. Kevés az átgondolt, tudatosan szervezett kiállítás. Vannak kifogásolni valók a kiállítások megrendezésében, tema­tikájában, válogatásában. Ezekre nagyobb gondot kell fordítani a jövőben. Tíz és fél millió látogatója volt a múlt évben a múzeumok­nak. Mennyi ebből a számból az a látogató, aki évente többször jár kiállításra. És mennyi, aki egyszer, vagy először? És hányat sikerül közülük rendszeres érdeklődővé tenni ? f. j. SZÓ ÉS SZERELEM Júlia tizennégy esztendős sem volt még, s Rómeó néhány évvel, ha több, amikor az a sok közismert szépség és ször­nyűség történt velük, szerel­mük minden magasztos em­beri érzés jelképévé vált, az ilyen szerelemre szokták ma­napság azt mondani: Inkább a tanuláson járjon az eszed, fiam. Shakespeare — amikor meg­írta tragikus esetüket — ter­mészetesen élemedettebb korú volt mindkettőjüknél, hiszen ifjabb fővel jobban megy a szerelem, mint az írás, idősebb korban viszont épp megfordít­va. De nézzük, bár innen vagy amonnan, Rómeó és Júlia könnyebb helyzetben volt, mint mi vagyunk manapság. Az ő idejükben a szó és a sze­relem, a beszéd és az érzelem egy húron pendült, senki sem ismerkedés. Rómeó: „Ha ily szentséges oltárt meggyalázok Hitvány ujjammal, bűnömért vezeklek: lm, ajkam, ez a piruló zarándok, Letörli csókkal rút nyomát kezemnek. Júlia: Kegyes zarándok, ujjaid ne sértsd meg: Simításuk csak buzgóság adója, Ha jámbor ujjak szent kezéhez érnek: Hívek borulnak össze tiszta csókra. Rómeó: Hívőnek, s szentnek nincs-e ajka erre? Júlia: Azért van az, hogy szent imával esdjen. Rómeó: Engedd, hogy ajkam ujjaim kövesse. Imámra hajts nehogy kétségbeessem. Júlia: A szent nem mozdul, bár imára hajt. Rómeó: Ne mozdulj hát, míg hálát mond ez ajk. Szent ajkadtól megtisztul vétkes ajkam. (Megcsókolja.) Júlia: De ajkamon van akkor most a vétked! Rómeó: Ó, ajkam édes vétke! — ott ne hagyjam: Add vissza hát!” vos, mindebből kiderül, ér- R: (Egy lépéssel nagyobb­a­á tették a módját, miként utat kíván megtenni.) Jó vagy kell szőni a szót, hogy a má- nálam, síknak is jólessék, s ne legye- J: (Szendlén.) Te is nálam, nek kétségei. E megbeszélés R: Akkor lesmárolhatlak? eredménye közismert. J: (Szelíden.) Oké. Manapság ugyanez — két R: (I­esmárolja.) Az Ome­­gimnazista vagy ipari tanuló­jáék állati fejek, között — a következőképpen: J: (Kicsit csalódottan.) Smá­­zajlik le, rólunk még? R:: Állati jó a szerkód. R: Oké. (Lesmárolja.) J: (Szerényen.) Az összes J: Az Omegáék tényleg ál­csai ilyen szerkóba jár­­lati fejek. R: ..Ha szeme égne fent, s a csillag arcán Tündöklő arca elsápasztaná A csillagot, mint napvilág a mécsest...” J: „Jöjj hágcső­ — Jöjj dadám! — Nászágyba vágyom.” Ki mondhatná, hogy a felet- húron pendülni a szerelemmel. tes én itt elnyomja a tu- Ám voltak olyan idők, amikor halalattit? Nemcsak a szemek az érzelmek kezdtek a vulkán­beszélnek, de beszél a száj is­­hoz hasonlítani, amely tudva- Egyértelmű hát minden. Ki ne­levőleg felpúposítja a földet, tudná, hogy egykor a lovag mielőtt kitör, s a lefojtódás hölgye színeit vértjén viselte, miatt pukkan akkorát. Jött s ha kellett, közhírré tette szegény-Ivaryné, meg Fanni, írásban és szóban, hogy ez és akinek hagyományait oly ke­­ez iránt mélységes szenvedélyt­­esen ismerik. Ám mégis az érez, s érette bírókra kelne a az érzésünk, a szó lépést tar­­sárkánnyal is. Pedig ők vala­­tott a szerelemmel, bár ebbeli hányán komoly lovagok volt igyekezetében olykor meglt­­tak, csak a páncélzatuk jóval csuklott, többe került, mint manapság egy Trabant. Sajnos a köznép időközben A költészetben a szó min- szűkszavú lett, csak a költők­ben korban megpróbált egy állták a sarat. • „Hunyhat a máglya: Ezek a szomorú, vén szemek Nem néznek soha másra.” Vagy: „Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, Csillag-sorsomba ne véljen fonódni, S mindegy, mi nyel­­el, ár, avagy salak: Általam vagy, mert meg én láttalak S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.” Ady Endre írt így Lédához két különböző alkalommal, s ebből világosan kitetszik, hogy az, aki ért a szó szövéséhez, még azt is szépen tudja meg­mondani, ami felettéb zsenáns. Ezeket a sorokat talán még Léda is gyönyörködve olvasta, hiszen Kant szerint az a szép, ami érdek nélkül tetszik, s az Elbocsájtó szép üzenethez iga­zán semmiféle érdeke nem fű­ződött Lédának. Így szakít hát egy költő a szó borsát hintve az eleven sebre. Mindez kissé kegyetlen­nek tűnik, habár jól tudjuk, a szerelembe sokkal keveseb­ben haltak bele, mint ahá­­nyan a halált szóba hozták. A nyúl nem beteg, csak megdöglik — ez egy rejtélyes életigazság; viszont a csalódott ember betege a szerelemnek, de a halál rendszerint elkerü­li. Ezért a költő — aki nem minden alap nélkül mondja szíve egykori hölgyének, hogy „általam vagy”, — nem fél borsot szórni a sebre, hiszen tudja, az a seb még így is be­heged. Ám hogyan szakítson egy mai fiatal, akinek csak hely­­lyel-közzel áll rendelkezésére a szó? Az alábbi párbeszéd hiteles. Az utcán hallottam 1975. ja­nuár 27-én. Fiú: Nézd, ismersz, én nem­ vagyok megjátszós fej. Minek lökjem a­­ rizsát össze-vissza. Halában uncsizlak, így hát megpattanok. Lány: (zokog). Fiú: (rettenetesen elérzéke­­nyülve) Mit picsogsz már? Mi a nyavalyát bőgsz itt nekem? Lány: (picsog). Fiú: (teljesen elérzékenyül­­ve) Hiába is picsogsz, csajt újítottam, az a csaj állati bombázó, jó vagyok nála. Ér­ted? Lány: (tovább picsog, és el­ejti azt a négy narancsot, amit addig teljesen érthetetlen ok­ból a kezében szorongatott). Fiú: (leküzdve elérzékenyü­­lését) Jó, hát akkor picsogj. .(Felveszi a narancsokat és el­megy) . Az ember ilyenkor kényte­len eltűnődni. Az érzelmek sekélyesedtek el talán? A fel­támadó és kialvó szerelem lett szegényesebb? Nem. Csak a szó. És a szavakat a szemérem­ fojtja el, az érzelmeket a sze­mérem gyűri le. Ezért hasz­­nálják ma a fiatalok a „szeret­lek" helyett a „jó vagy ná­­lam"-ot, a sírás helyett a picso­­gást, ezért ismerkednek és sza­kítanak látszólag közömbösen, pedig épnúgy szeretik és un­ják egymást, mint a régiek. Hiszen mióta világ a világ — Shakespeare szavával élve. ..Maradni édes, elköszönni fáj.” . Kristóf Attila kényszerült arra, hogy Freud módjára alamuszian csűrje­­csavarja a dolgot, elnyomván azt, ami kikívánkozik, szégyell­vén azt, ami egyáltalán nem szégyellnivaló. A dráma drá­maibb volt, a szerelem pedig gyengédebb, ha bizonyos kö­töttségek nem akadályozták­ trillázva szárnyalt, mint a pa­csirták csattogása. Van egy olyan kényszerű­ érzésünk, hogy akkortájt senki sem bír­ta elnyomni az érzelmeit, fedő alá szorítani a gőzt, s nem csupán a test, hanem a lélek is lángra lobbant, emésztő tűzzel égett, s a szájon kicsap­tak ezek a lángok. Hát vegyük csak szemügy­re, mit csinált Rómeó és Júlia, jobban mondva — ne legyünk tapintatlanok — csupán hall­­gasuk meg, miről is beszéltek egymás között. Étlapé­nz Szeretünk enni, jókat, bő­ségesen — ez már amolyan „népi sajátosságunk”. Még­pedig nemcsak otthon, ha­nem akkor is, ha hét végén fölkerekedünk kirándulás­ra, ha este kedvünk van ba­ráti beszélgetésre egy kis­vendéglőben, ha a Balaton vagy a Mátra felé tartva az autóút mentén szeretnénk megpihenni, s nem utolsó­sorban napi munkánk köz­ben, az üzemi étkezőben, vagy a legközelebb levő fa­latozóban. A vendéglátóipari vezetők legutóbbi országos tanácsko­zásán a Belkereskedelmi Mi­nisztérium illetékes osztály­­vezetője így fogalmazott: „Még messze vagyunk az adott lehetőségek kihaszná­lásától”. Ez — a fogyasztók, a vendégek nyelvére lefor­dítva körülbelül annyit je­lent —, vann még mit tennie a vendéglátóiparnak azért, hogy az éttermek, bisztrók, falatozók valóban „vendég­csalogatók” legyenek. Hét­köznap délben az úgyneve­zett „kismenüt” fogyasztó, kisfizetésű emberek is a vál­tozatos, ne csak az örökös krumpli-hús ebédet egyék — 74 millió ilyen adag fogy évente az országban! —, és a diákok, főként az alsóta­gozatos gyerekek koruknak megfelelő vitamindús ételt kapjanak, s minden iskolá­ban ott legyen a nagyszü­netben az „iskolatej” vagy kakaó. A közétkeztetés megoldá­sa természetesen nemcsak az úgynevezett nyersanyag­­normák megváltoztatásának kérdése, a legtöbb helyen inkább a szervezésé. S az is a „belső tartalékok feltá­rásához” tartozik, hogy a zsíros, zaftos pörkölt, a hal, z­ászló és a párizsi szelet mellett ott legyen az étla­pokon a gyümölcs, a saláta, a sajt, a tejtermék többféle változata. Az okos üzletve­zető a balatoni autóút mel­letti presszóban, étteremben például egy-két hét alatt észreveheti forgalma növe­kedését, ha a bárszekrény­ből átteszi másik pultra a töményszeszt és helyette üdítő italt, colát, gyümölcs­levet, tejet, kakaót sorakoz­tat fel — hiszen így nem „ingerli”, hanem inkább fel­frissíti a szomjas gépkocsi­­vezetőt. A Bakonyvidéki Vendég­látóipari Vállalat igazgatója említette, egyik éttermük­ben olyan finom főzelékeket kínálnak, hogy a környék asszonyai mind oda járnak a receptekért. Bizonyára akad még jó néhány ügyes kezű szakács vagy cukrász, aki sajtokat, tejkoktélokat, gyü­mölcstálakat tud készíteni mesteri módon. Érdemes lenne az egész országban felhasználni ötleteiket. R. J. Nyomozókutya — Na, végre, itt talán lesz Pipolphen! (Hegedűs István rajza) \ i \ IJ TÍPUSÚ amerikai bom­bát használt a kambodzsai Lon-Nol-rendszer légiereje — olvasható a híradásokban. A CBU—55 jelzésű bomba nem­csak nagyobb robbanóerővel rendelkezik, hanem ezenkívül 32 méteres körzetben elnyeli az oxigént Az oxigén a földi élet alap­­feltétele. Régebbi magyar kife­jezés szerint éleny-nek nevez­ték, vagyis nagyon helyesen az „él”, „élő” tőből származtatták. A környezetszennyezési kuta­tásokból tudjuk, hogy csökken az oxigén, sőt a legújabb mé­rések szerint vékonyodik a föl­det körülvevő ózonpajzs, az a védelmi palást amely megóv bennünket a halálos ibolyántú­li sugaraktól. Az ember által okozott környezetrombolás egyrészről tehát állandóan szű­kíti az ózon mennyiségét, most pedig a CBU—55 mestersége­sen elnyeli az amúgy is csök­kenő oxigént, az elenyt Ezt olvasva óhatatlanul arra is gondolnunk kell, amit David Bell, a híres amerikai szocio­lógus a „postindustriális társa­dalomról” írott könyvében mond. A műszaki-tudományos haladás, a szolgáltatási szféra kibővülése, a műszaki-tudomá­nyos értelmiség számbeli gya­rapodása és az egyetemek és tudományos kutatóintézetek hálózatának fejlődése követ­keztében — állítja Bell — a kapitalizmus gyökeresen átala­kít, megszabadul a rá jellemző ellentmondásoktól. Ezzel pedig — úgymond, a szerző — eltűn­nek a kapitalista rendszert megrázkódtató éles konfliktu­sok és válságjelenségek. Bell megszünteti az osztályokat és szerinte a fő választóvonal a korszerű társadalomban nem a termelési eszközökkel rendel­kezők, illetve az azzal nem ren­delkezők között húzódik, ha­nem a hatalommal, így döntési lehetőséggel bírók és a hata­lomnélküliek között. (E meg­különböztetés a lényeget te­kintve semmit sem mond, mert a tőkés rendszerben természe­tesen a termelőerők tulajdo­nosainál van a hatalom.). A POSZTINDUSZTRIÁLIS társadalom politikai rendszerét Bell „meritokráciának”* nevezi, az angol „merít” — „érdem” kifejezésből. Az az utópisztikus elképzelés, hogy a társadalmat a legtehetségesebbek irányít­ják, ellentmond a nyereség­­vágy, az erőszak, a manipulá­ció, az ember iránti közömbös­ség szellemével átitatott kapi­talista rend egész légkörének, amely inkább nehezíti, sem­mint segíti az emberi tehetség és képesség fejlődését. A „me­­ritokrácia” nem csupán meg­valósíthatatlan, mint Platón filozófus állama, hanem anti­demokratikus is, mivel a tár­sadalmat a tehetségek kivá­lasztott elitjére és a nem tel­jes értékűek, úgymond, jelleg­telen tömegére osztja fel. Ezek után csak azt kérdez­nénk: állítólag az érdemen, a tehetségen alapuló társadalmi rend miért szívatja el az oxi­gént Kambodzsa lakóitól, s persze itt nemcsak Kambod­zsáról s a khmer hazafiakról van szó, hanem az úgynevezett „érdemes emberek” egész vi­szonyulásáról a lét alapkérdé­seihez. De ha már amerikai politoló­gusok nézeteiről beszélünk, hadd utaljak a Columbia egye­tem tanárának, Brzezinskinek egyik utóbbi cikkére, amely a nyugati demokráciák mélyre­ható válságával foglalkozik, ő korántsem olyan optimista, mint Bell. Szerinte egy modern demokrácia végső fokon előzé­kenységen, kompromisszum­készségen és bizalmon nyug­szik. A világban megjelent új tényezők az említett előfeltéte­lek mindegyikét fenyegetik — állapítja meg. Mind a szubjek­tív, mind az objektív változás fenyegeti ezeket az alapokat. A GAZDASÁGI „TORTA” kisebb lesz. A parlamentáris, tőkés kormányok sohasem osz­tották el igazságosan a tortát, de a szerző szerint ez a felsze­letelés mind nehezebb lesz. Ezenkívül lakosságuk hozzá­szokott a második világháború óta, hogy állandó növekedésre, fokozódó köz- és magánfo­gyasztásra számíthat. Egyide­jűleg ezzel csökkent a közössé­gi érzés, kisebb csoportok és általában az egyének érdekei nyomultak előtérbe, amelyek egyre kevésbé egyeztethetők össze. Több fejlett, tőkés ipari társadalomban máris csökken a játékszabályok tiszteletben tar­tása, az előzékenység, az udva­riasság, lanyhul a készség a kompromisszumokra. Külpolitikailag ugyancsak meggyengült a nyugati orszá­gok pozíciója mind egymás között, mind pedig néhány újonnan meggazdagodott fej­lődő országgal szemben. Egy sor NATO-állami máris sú­lyos fizetésimérleg-nehézségek­­kel küzd. Egyesek gazdasága deficites lesz a jövőben, mások pedig majd megállapíthatják, hogy a nemzetközi bankvilág nem hajlandó többé rajtuk se­gíteni. És nemcsak gazdasági, hanem társadalmi nehézségek miatt is. Ezen felül, az ipari országok mindjobban rákény­szerülnek a gazdasági és poli­tikai verseny fokozására egy­más között. Mindebből azt a következ­tetést vonja le, hogy Nyugat vesztett lendületéből, az ame­rikai társadalom nem egysé­ges, a Nyugat általában túlte­lített s az idő — mint írja — megint a Szovjetuniónak dol­gozik. S mit javasol? Először, hogy tudomásul kell venni, a kelet-nyugati enyhülés és versengés hosszú távra szóló realitás. Másodszor, hogy az enyhülést jóval szélesebb fron­ton kell folytatni. Harmadszor pedig, a Nyugatnak sokkal többet kell törődnie az egé­szet jelentő nemzetközi rend struktúrájával s nem csupán a katonai szövetségekkel. MILYEN VILÁGREND je­lenik meg voltaképpen elkép­zeléseiben? Ezt a Foreign Policy-ben írt cikkében vala­mivel részletesebben kifejti. A világrendszer jelenlegi vál­sága szükségszerűen követeli egy új világpolitikai rendszer létrehozását — jelenti ki. A gond itt az, hogy nem lehet egyetlen teremtő aktussal elő­varázsolni a cilinderből ilyen rendszert. Hosszú és kitartó erőfeszítésekre, új eszmék felkutatására, új intézmények megalkotására lenne szükség. Elsősorban ennek amerikai követelményeit vizsgálva, megállapítja, hogy az Egyesült Államok sem intézmények­ben, sem személyekben nincs felkészülve a világproblémák ráeső részének megoldására. Az egész amerikai hatalmi szerkezet átalakításra szorul, mégpedig oly módon, hogy az alelnök, tehát Nelson Rocke­feller vezetésével új, integrált irányítási apparátust kellene létrehozni mindkét párt leg­jobb koponyáiból, amely egy­ségben szemlélné a világgaz­dasági és világpolitikai kérdé­seket, s a minisztériumok széthúzásával szemben képes lenne globális kihatású dönté­sekre. Ő is elismeri azonban, hogy a jelenlegi helyzetben, amikor sem az elnöknek, sem az alelnöknek nincs tényleges mandátuma a néptől, amikor a hatalmi inga a törvényhozás irányába lerül ki, erre nem sok a remény. Ha jól értjük a Columbia egyetem tanárának fejtegeté­seit, akkor lényegében arról van szó, hogy az Egyesült Ál­lamokban hiányzik az össz­­nemzeti világpolitikai koncep­ció, ehelyett kiéleződött az egymással szemben álló irány­zatok küzdelme, nincs világos elképzelés az enyhülési poli­tika jellegéről és törvényeiről. Egyértelműbben fogalmaz egy másik sokat tapasztalt poli­tológus, George F. Kennan, aki idestova harminc éve kíséri figyelő szemmel a világpoliti­kai folyamatokat, ő írja: „A nyugat nem hibázhatna na­gyobbat a Szovjetunióval szemben követett politikájá­ban, mint annak feltételezésé­vel, hogy a szovjet—amerikai kapcsolatok javításának foly­tatása nem jár haszonnal mindkét fél számára. Az elkö­vetkező év várható feszültsé­gei az Egyesült Államok és európai szövetségesei számára olyanok lesznek, hogy fontos­ságának megfelelő teljes sú­lyával kell majd értékelniük háttérként a Szovjetunióval kiépíthető lehető legjobb kap­csolatokat.” Napjainkban már minden gondolkodó ember tisztában van azzal, hogy az emberiség fő kérdéseinek megoldására kell összpontosítani az erőket. A fegyverkezési hajsza meg­szüntetésére, az emberi kör­nyezet védelmére, a túlnépe­sedés szabályozására, az éh­ség leküzdésére, a nyersanya­gok és energiaforrások taka­rékos és igazságos felhaszná­lására. Most már csak azt nem ér­tem­, hogy Brzezinski globá­lis nemzetközi rendjéhez Bell „merítokratái” miért nyerik el az oxigént a CBU—55-tel. Peth­ő Tibor I Efleny

Next