Magyar Nemzet, 1975. február (31. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-09 / 34. szám
Masai Nemzet Emberek, műtárgyak, múzeumok ötven múzeum kezdte meg működését az országban a felszabadulás után. Ez az ötven múzeum, háborúból megmenekült, pusztulásból kimentett kincseivel, volt az örökségünk, pontosabban annak maradványa. Ma százkilencvenhét különböző múzeuma van az országnak. S ebben a két számban benne feszül az elmúlt harminc év minden igyekezete, amely arra irányult, hogy ne csupán Budapest, és ne csupán egy-egy megyeszékhely várja eredeti műkincsekkel, képekkel, szobrokkal, helytörténeti emlékekkel látogatóit. Olyan városok kaptak új kiállítótermeket, múzeumokat, ahol korábban hasonló intézmény nem volt. Olyan épületek, gyűjtemények kaptak múzeumi védettséget, amelyeknek pusztulása, elkallódása kulturális életünket, nemzeti értékeinket, nemzeti vagyonunkat tette volna szegényebbé. A múlt évben múzeumainkban 6 millió 300 ezer egyedi műtárgyat őriztek. A különböző gyűjteményekben nyilvántartott értékek mennyisége több mint 25 millióra becsülhető. Nemcsak több múzeum van tehát az országban, mint harminc évvel ezelőtt, hanem gazdagabbak is. Csak 1974-ben több mint 270 ezer új műtárgy került múzeumba, és különösen gyorsan gyarapodtak az utóbbi években a régészeti, a numizmatikai, a műszaki és ipartörténeti, az irodalmi gyűjtemények. Az adatok, amelyeket sajtótájékoztatón a Kulturális Minisztérium múzeumi főosztályának vezetője, Gönyei Antal sorolt fel, szemléletesen mutatják, mennyit fejlődött az ország múzeumhálózata az elmúlt három évtizedben. Pontos adatok mutatják azt is, hogyan alakult a múzeumi látogatottság. Ennél az adatnál érdemes megállni és elgondolkodni rajta. Tíz és fél millió ember fordult meg tavaly az ország múzeumaiban, kiállítótermeiben. Annyian, mintha az ország minden egyes lakosa egyszer az év folyamán megnézett volna egy-egy kiállítást. Mintha egyszerre csak, minden egyes emberben felébredt volna a kíváncsiság történelmünk, kultúránk, képzőművészetünk iránt. Sokkal többen, mint bármikor korábban. Olyan közművelődési feladatokat jelentenek ezek az adatok, amelyek a leglényegesebbek: a múzeumok közművelő feladatait, a múzeumi népművelő munka tartalmi feladatait. És ha ebből a szempontból vizsgáljuk a számokat, már nem lehetünk teljesen nyugodtak. Igaz ugyan, hogy az elmúlt években Csongrád megyében kilencvennyolc időszaki kiállítást rendeztek, míg egy másik megyében csak hatot, de az egyik adattal épp úgy nem lehetünk elégedettek, mint a másikkal. Kevés a hat kiállítás az egyik megyében egy évben, de elképzelhető-e, hogy a másik megye kilencvennyolc jó kiállítást rendezett volna? Számok ezek is: a vidéki képző- és iparművészeti gyűjtemények fejlesztését, feldolgozását, a kiállítások rendezését és az ezzel járó egyéb munkákat összesen tizenhét muzeológus végzi. A vidéki gyűjtemények műtárgyainak védelmével két restaurátor foglalkozik. Negyven kiállításból harminc képzőművészeti anyagot mutatott be egy megyében. Számok, amelyek a múzeumi népművelés egyenetlenségét, hiányosságait mutatják. Kevés az átgondolt, tudatosan szervezett kiállítás. Vannak kifogásolni valók a kiállítások megrendezésében, tematikájában, válogatásában. Ezekre nagyobb gondot kell fordítani a jövőben. Tíz és fél millió látogatója volt a múlt évben a múzeumoknak. Mennyi ebből a számból az a látogató, aki évente többször jár kiállításra. És mennyi, aki egyszer, vagy először? És hányat sikerül közülük rendszeres érdeklődővé tenni ? f. j. SZÓ ÉS SZERELEM Júlia tizennégy esztendős sem volt még, s Rómeó néhány évvel, ha több, amikor az a sok közismert szépség és szörnyűség történt velük, szerelmük minden magasztos emberi érzés jelképévé vált, az ilyen szerelemre szokták manapság azt mondani: Inkább a tanuláson járjon az eszed, fiam. Shakespeare — amikor megírta tragikus esetüket — természetesen élemedettebb korú volt mindkettőjüknél, hiszen ifjabb fővel jobban megy a szerelem, mint az írás, idősebb korban viszont épp megfordítva. De nézzük, bár innen vagy amonnan, Rómeó és Júlia könnyebb helyzetben volt, mint mi vagyunk manapság. Az ő idejükben a szó és a szerelem, a beszéd és az érzelem egy húron pendült, senki sem ismerkedés. Rómeó: „Ha ily szentséges oltárt meggyalázok Hitvány ujjammal, bűnömért vezeklek: lm, ajkam, ez a piruló zarándok, Letörli csókkal rút nyomát kezemnek. Júlia: Kegyes zarándok, ujjaid ne sértsd meg: Simításuk csak buzgóság adója, Ha jámbor ujjak szent kezéhez érnek: Hívek borulnak össze tiszta csókra. Rómeó: Hívőnek, s szentnek nincs-e ajka erre? Júlia: Azért van az, hogy szent imával esdjen. Rómeó: Engedd, hogy ajkam ujjaim kövesse. Imámra hajts nehogy kétségbeessem. Júlia: A szent nem mozdul, bár imára hajt. Rómeó: Ne mozdulj hát, míg hálát mond ez ajk. Szent ajkadtól megtisztul vétkes ajkam. (Megcsókolja.) Júlia: De ajkamon van akkor most a vétked! Rómeó: Ó, ajkam édes vétke! — ott ne hagyjam: Add vissza hát!” vos, mindebből kiderül, ér- R: (Egy lépéssel nagyobbaá tették a módját, miként utat kíván megtenni.) Jó vagy kell szőni a szót, hogy a má- nálam, síknak is jólessék, s ne legye- J: (Szendlén.) Te is nálam, nek kétségei. E megbeszélés R: Akkor lesmárolhatlak? eredménye közismert. J: (Szelíden.) Oké. Manapság ugyanez — két R: (Iesmárolja.) Az Omegimnazista vagy ipari tanulójáék állati fejek, között — a következőképpen: J: (Kicsit csalódottan.) Smázajlik le, rólunk még? R:: Állati jó a szerkód. R: Oké. (Lesmárolja.) J: (Szerényen.) Az összes J: Az Omegáék tényleg álcsai ilyen szerkóba járlati fejek. R: ..Ha szeme égne fent, s a csillag arcán Tündöklő arca elsápasztaná A csillagot, mint napvilág a mécsest...” J: „Jöjj hágcső — Jöjj dadám! — Nászágyba vágyom.” Ki mondhatná, hogy a felet- húron pendülni a szerelemmel. tes én itt elnyomja a tu- Ám voltak olyan idők, amikor halalattit? Nemcsak a szemek az érzelmek kezdtek a vulkánbeszélnek, de beszél a száj ishoz hasonlítani, amely tudva- Egyértelmű hát minden. Ki nelevőleg felpúposítja a földet, tudná, hogy egykor a lovag mielőtt kitör, s a lefojtódás hölgye színeit vértjén viselte, miatt pukkan akkorát. Jött s ha kellett, közhírré tette szegény-Ivaryné, meg Fanni, írásban és szóban, hogy ez és akinek hagyományait oly keez iránt mélységes szenvedélytesen ismerik. Ám mégis az érez, s érette bírókra kelne a az érzésünk, a szó lépést tarsárkánnyal is. Pedig ők valatott a szerelemmel, bár ebbeli hányán komoly lovagok volt igyekezetében olykor meglttak, csak a páncélzatuk jóval csuklott, többe került, mint manapság egy Trabant. Sajnos a köznép időközben A költészetben a szó min- szűkszavú lett, csak a költőkben korban megpróbált egy állták a sarat. • „Hunyhat a máglya: Ezek a szomorú, vén szemek Nem néznek soha másra.” Vagy: „Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, Csillag-sorsomba ne véljen fonódni, S mindegy, mi nyelel, ár, avagy salak: Általam vagy, mert meg én láttalak S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.” Ady Endre írt így Lédához két különböző alkalommal, s ebből világosan kitetszik, hogy az, aki ért a szó szövéséhez, még azt is szépen tudja megmondani, ami felettéb zsenáns. Ezeket a sorokat talán még Léda is gyönyörködve olvasta, hiszen Kant szerint az a szép, ami érdek nélkül tetszik, s az Elbocsájtó szép üzenethez igazán semmiféle érdeke nem fűződött Lédának. Így szakít hát egy költő a szó borsát hintve az eleven sebre. Mindez kissé kegyetlennek tűnik, habár jól tudjuk, a szerelembe sokkal kevesebben haltak bele, mint ahányan a halált szóba hozták. A nyúl nem beteg, csak megdöglik — ez egy rejtélyes életigazság; viszont a csalódott ember betege a szerelemnek, de a halál rendszerint elkerüli. Ezért a költő — aki nem minden alap nélkül mondja szíve egykori hölgyének, hogy „általam vagy”, — nem fél borsot szórni a sebre, hiszen tudja, az a seb még így is beheged. Ám hogyan szakítson egy mai fiatal, akinek csak helylyel-közzel áll rendelkezésére a szó? Az alábbi párbeszéd hiteles. Az utcán hallottam 1975. január 27-én. Fiú: Nézd, ismersz, én nem vagyok megjátszós fej. Minek lökjem a rizsát össze-vissza. Halában uncsizlak, így hát megpattanok. Lány: (zokog). Fiú: (rettenetesen elérzékenyülve) Mit picsogsz már? Mi a nyavalyát bőgsz itt nekem? Lány: (picsog). Fiú: (teljesen elérzékenyülve) Hiába is picsogsz, csajt újítottam, az a csaj állati bombázó, jó vagyok nála. Érted? Lány: (tovább picsog, és elejti azt a négy narancsot, amit addig teljesen érthetetlen okból a kezében szorongatott). Fiú: (leküzdve elérzékenyülését) Jó, hát akkor picsogj. .(Felveszi a narancsokat és elmegy) . Az ember ilyenkor kénytelen eltűnődni. Az érzelmek sekélyesedtek el talán? A feltámadó és kialvó szerelem lett szegényesebb? Nem. Csak a szó. És a szavakat a szemérem fojtja el, az érzelmeket a szemérem gyűri le. Ezért használják ma a fiatalok a „szeretlek" helyett a „jó vagy nálam"-ot, a sírás helyett a picsogást, ezért ismerkednek és szakítanak látszólag közömbösen, pedig épnúgy szeretik és unják egymást, mint a régiek. Hiszen mióta világ a világ — Shakespeare szavával élve. ..Maradni édes, elköszönni fáj.” . Kristóf Attila kényszerült arra, hogy Freud módjára alamuszian csűrjecsavarja a dolgot, elnyomván azt, ami kikívánkozik, szégyellvén azt, ami egyáltalán nem szégyellnivaló. A dráma drámaibb volt, a szerelem pedig gyengédebb, ha bizonyos kötöttségek nem akadályozták trillázva szárnyalt, mint a pacsirták csattogása. Van egy olyan kényszerű érzésünk, hogy akkortájt senki sem bírta elnyomni az érzelmeit, fedő alá szorítani a gőzt, s nem csupán a test, hanem a lélek is lángra lobbant, emésztő tűzzel égett, s a szájon kicsaptak ezek a lángok. Hát vegyük csak szemügyre, mit csinált Rómeó és Júlia, jobban mondva — ne legyünk tapintatlanok — csupán hallgasuk meg, miről is beszéltek egymás között. Étlapénz Szeretünk enni, jókat, bőségesen — ez már amolyan „népi sajátosságunk”. Mégpedig nemcsak otthon, hanem akkor is, ha hét végén fölkerekedünk kirándulásra, ha este kedvünk van baráti beszélgetésre egy kisvendéglőben, ha a Balaton vagy a Mátra felé tartva az autóút mentén szeretnénk megpihenni, s nem utolsósorban napi munkánk közben, az üzemi étkezőben, vagy a legközelebb levő falatozóban. A vendéglátóipari vezetők legutóbbi országos tanácskozásán a Belkereskedelmi Minisztérium illetékes osztályvezetője így fogalmazott: „Még messze vagyunk az adott lehetőségek kihasználásától”. Ez — a fogyasztók, a vendégek nyelvére lefordítva körülbelül annyit jelent —, vann még mit tennie a vendéglátóiparnak azért, hogy az éttermek, bisztrók, falatozók valóban „vendégcsalogatók” legyenek. Hétköznap délben az úgynevezett „kismenüt” fogyasztó, kisfizetésű emberek is a változatos, ne csak az örökös krumpli-hús ebédet egyék — 74 millió ilyen adag fogy évente az országban! —, és a diákok, főként az alsótagozatos gyerekek koruknak megfelelő vitamindús ételt kapjanak, s minden iskolában ott legyen a nagyszünetben az „iskolatej” vagy kakaó. A közétkeztetés megoldása természetesen nemcsak az úgynevezett nyersanyagnormák megváltoztatásának kérdése, a legtöbb helyen inkább a szervezésé. S az is a „belső tartalékok feltárásához” tartozik, hogy a zsíros, zaftos pörkölt, a hal, zászló és a párizsi szelet mellett ott legyen az étlapokon a gyümölcs, a saláta, a sajt, a tejtermék többféle változata. Az okos üzletvezető a balatoni autóút melletti presszóban, étteremben például egy-két hét alatt észreveheti forgalma növekedését, ha a bárszekrényből átteszi másik pultra a töményszeszt és helyette üdítő italt, colát, gyümölcslevet, tejet, kakaót sorakoztat fel — hiszen így nem „ingerli”, hanem inkább felfrissíti a szomjas gépkocsivezetőt. A Bakonyvidéki Vendéglátóipari Vállalat igazgatója említette, egyik éttermükben olyan finom főzelékeket kínálnak, hogy a környék asszonyai mind oda járnak a receptekért. Bizonyára akad még jó néhány ügyes kezű szakács vagy cukrász, aki sajtokat, tejkoktélokat, gyümölcstálakat tud készíteni mesteri módon. Érdemes lenne az egész országban felhasználni ötleteiket. R. J. Nyomozókutya — Na, végre, itt talán lesz Pipolphen! (Hegedűs István rajza) \ i \ IJ TÍPUSÚ amerikai bombát használt a kambodzsai Lon-Nol-rendszer légiereje — olvasható a híradásokban. A CBU—55 jelzésű bomba nemcsak nagyobb robbanóerővel rendelkezik, hanem ezenkívül 32 méteres körzetben elnyeli az oxigént Az oxigén a földi élet alapfeltétele. Régebbi magyar kifejezés szerint éleny-nek nevezték, vagyis nagyon helyesen az „él”, „élő” tőből származtatták. A környezetszennyezési kutatásokból tudjuk, hogy csökken az oxigén, sőt a legújabb mérések szerint vékonyodik a földet körülvevő ózonpajzs, az a védelmi palást amely megóv bennünket a halálos ibolyántúli sugaraktól. Az ember által okozott környezetrombolás egyrészről tehát állandóan szűkíti az ózon mennyiségét, most pedig a CBU—55 mesterségesen elnyeli az amúgy is csökkenő oxigént, az elenyt Ezt olvasva óhatatlanul arra is gondolnunk kell, amit David Bell, a híres amerikai szociológus a „postindustriális társadalomról” írott könyvében mond. A műszaki-tudományos haladás, a szolgáltatási szféra kibővülése, a műszaki-tudományos értelmiség számbeli gyarapodása és az egyetemek és tudományos kutatóintézetek hálózatának fejlődése következtében — állítja Bell — a kapitalizmus gyökeresen átalakít, megszabadul a rá jellemző ellentmondásoktól. Ezzel pedig — úgymond, a szerző — eltűnnek a kapitalista rendszert megrázkódtató éles konfliktusok és válságjelenségek. Bell megszünteti az osztályokat és szerinte a fő választóvonal a korszerű társadalomban nem a termelési eszközökkel rendelkezők, illetve az azzal nem rendelkezők között húzódik, hanem a hatalommal, így döntési lehetőséggel bírók és a hatalomnélküliek között. (E megkülönböztetés a lényeget tekintve semmit sem mond, mert a tőkés rendszerben természetesen a termelőerők tulajdonosainál van a hatalom.). A POSZTINDUSZTRIÁLIS társadalom politikai rendszerét Bell „meritokráciának”* nevezi, az angol „merít” — „érdem” kifejezésből. Az az utópisztikus elképzelés, hogy a társadalmat a legtehetségesebbek irányítják, ellentmond a nyereségvágy, az erőszak, a manipuláció, az ember iránti közömbösség szellemével átitatott kapitalista rend egész légkörének, amely inkább nehezíti, semmint segíti az emberi tehetség és képesség fejlődését. A „meritokrácia” nem csupán megvalósíthatatlan, mint Platón filozófus állama, hanem antidemokratikus is, mivel a társadalmat a tehetségek kiválasztott elitjére és a nem teljes értékűek, úgymond, jellegtelen tömegére osztja fel. Ezek után csak azt kérdeznénk: állítólag az érdemen, a tehetségen alapuló társadalmi rend miért szívatja el az oxigént Kambodzsa lakóitól, s persze itt nemcsak Kambodzsáról s a khmer hazafiakról van szó, hanem az úgynevezett „érdemes emberek” egész viszonyulásáról a lét alapkérdéseihez. De ha már amerikai politológusok nézeteiről beszélünk, hadd utaljak a Columbia egyetem tanárának, Brzezinskinek egyik utóbbi cikkére, amely a nyugati demokráciák mélyreható válságával foglalkozik, ő korántsem olyan optimista, mint Bell. Szerinte egy modern demokrácia végső fokon előzékenységen, kompromisszumkészségen és bizalmon nyugszik. A világban megjelent új tényezők az említett előfeltételek mindegyikét fenyegetik — állapítja meg. Mind a szubjektív, mind az objektív változás fenyegeti ezeket az alapokat. A GAZDASÁGI „TORTA” kisebb lesz. A parlamentáris, tőkés kormányok sohasem osztották el igazságosan a tortát, de a szerző szerint ez a felszeletelés mind nehezebb lesz. Ezenkívül lakosságuk hozzászokott a második világháború óta, hogy állandó növekedésre, fokozódó köz- és magánfogyasztásra számíthat. Egyidejűleg ezzel csökkent a közösségi érzés, kisebb csoportok és általában az egyének érdekei nyomultak előtérbe, amelyek egyre kevésbé egyeztethetők össze. Több fejlett, tőkés ipari társadalomban máris csökken a játékszabályok tiszteletben tartása, az előzékenység, az udvariasság, lanyhul a készség a kompromisszumokra. Külpolitikailag ugyancsak meggyengült a nyugati országok pozíciója mind egymás között, mind pedig néhány újonnan meggazdagodott fejlődő országgal szemben. Egy sor NATO-állami máris súlyos fizetésimérleg-nehézségekkel küzd. Egyesek gazdasága deficites lesz a jövőben, mások pedig majd megállapíthatják, hogy a nemzetközi bankvilág nem hajlandó többé rajtuk segíteni. És nemcsak gazdasági, hanem társadalmi nehézségek miatt is. Ezen felül, az ipari országok mindjobban rákényszerülnek a gazdasági és politikai verseny fokozására egymás között. Mindebből azt a következtetést vonja le, hogy Nyugat vesztett lendületéből, az amerikai társadalom nem egységes, a Nyugat általában túltelített s az idő — mint írja — megint a Szovjetuniónak dolgozik. S mit javasol? Először, hogy tudomásul kell venni, a kelet-nyugati enyhülés és versengés hosszú távra szóló realitás. Másodszor, hogy az enyhülést jóval szélesebb fronton kell folytatni. Harmadszor pedig, a Nyugatnak sokkal többet kell törődnie az egészet jelentő nemzetközi rend struktúrájával s nem csupán a katonai szövetségekkel. MILYEN VILÁGREND jelenik meg voltaképpen elképzeléseiben? Ezt a Foreign Policy-ben írt cikkében valamivel részletesebben kifejti. A világrendszer jelenlegi válsága szükségszerűen követeli egy új világpolitikai rendszer létrehozását — jelenti ki. A gond itt az, hogy nem lehet egyetlen teremtő aktussal elővarázsolni a cilinderből ilyen rendszert. Hosszú és kitartó erőfeszítésekre, új eszmék felkutatására, új intézmények megalkotására lenne szükség. Elsősorban ennek amerikai követelményeit vizsgálva, megállapítja, hogy az Egyesült Államok sem intézményekben, sem személyekben nincs felkészülve a világproblémák ráeső részének megoldására. Az egész amerikai hatalmi szerkezet átalakításra szorul, mégpedig oly módon, hogy az alelnök, tehát Nelson Rockefeller vezetésével új, integrált irányítási apparátust kellene létrehozni mindkét párt legjobb koponyáiból, amely egységben szemlélné a világgazdasági és világpolitikai kérdéseket, s a minisztériumok széthúzásával szemben képes lenne globális kihatású döntésekre. Ő is elismeri azonban, hogy a jelenlegi helyzetben, amikor sem az elnöknek, sem az alelnöknek nincs tényleges mandátuma a néptől, amikor a hatalmi inga a törvényhozás irányába lerül ki, erre nem sok a remény. Ha jól értjük a Columbia egyetem tanárának fejtegetéseit, akkor lényegében arról van szó, hogy az Egyesült Államokban hiányzik az össznemzeti világpolitikai koncepció, ehelyett kiéleződött az egymással szemben álló irányzatok küzdelme, nincs világos elképzelés az enyhülési politika jellegéről és törvényeiről. Egyértelműbben fogalmaz egy másik sokat tapasztalt politológus, George F. Kennan, aki idestova harminc éve kíséri figyelő szemmel a világpolitikai folyamatokat, ő írja: „A nyugat nem hibázhatna nagyobbat a Szovjetunióval szemben követett politikájában, mint annak feltételezésével, hogy a szovjet—amerikai kapcsolatok javításának folytatása nem jár haszonnal mindkét fél számára. Az elkövetkező év várható feszültségei az Egyesült Államok és európai szövetségesei számára olyanok lesznek, hogy fontosságának megfelelő teljes súlyával kell majd értékelniük háttérként a Szovjetunióval kiépíthető lehető legjobb kapcsolatokat.” Napjainkban már minden gondolkodó ember tisztában van azzal, hogy az emberiség fő kérdéseinek megoldására kell összpontosítani az erőket. A fegyverkezési hajsza megszüntetésére, az emberi környezet védelmére, a túlnépesedés szabályozására, az éhség leküzdésére, a nyersanyagok és energiaforrások takarékos és igazságos felhasználására. Most már csak azt nem értem, hogy Brzezinski globális nemzetközi rendjéhez Bell „merítokratái” miért nyerik el az oxigént a CBU—55-tel. Pethő Tibor I Efleny