Magyar Nemzet, 1975. február (31. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-19 / 42. szám

4 Irodalmi kincsesházak Komárom emléke Jókai regényében A máskülönben derék atyafi bortól eredeti széles jókedvében ugyancsak összeszólalkozott élete párjával; harcias csetepatéjuk közben ért oda a szomszéd, éppen akkor, amikor gazdáram kötelet keresett, hogy azzal náspángolja el értetlen asszonyát. Nem addig van az — magyarázgatta cseles okossággal a szomszéd, átlátván a helyzetet —, fel se veszi a fehérnép a száraz kötelet, az annak a rendje, hogy be kell áztatni, várni vele reggelig, akkor aztán rajta. Ilyen bölcs beszédre botorság volna nem hallgatni, beáztatta tehát a kötelet, s mint aki jól végezte dolgát, nyugovóra tért. Reggelre kialudta a mámorát, a szomszéd érdeklődésére emlékezni sem akart semmiféle kötélre. Ez a derűs tréfa, történetke, anekdota — Jókai mindig adomának nevezte — megeshetett volna akárhol, bár lehet, hogy sehol sem történt meg. Ő azonban Komáromban hallotta, konkrét személyhez kapcsolták az esetet, alighanem el is hitte, mindenesetre kibontotta belőle a Kötél áztatva jó című novelláját. Ilyen derűs, máskor szomorkás, érzelmes, nagynéha tragikus „komáromi” témával sűrűn találkozhatunk Jókai írásaiban. Félszázra menő komáromi kötődésű elbeszélése közül csupán néhány: A hazajáró lélek, Az elesett neje, Három királyok csillaga, A jó öreg asszony. Komárom a színhelye a Megtörtént regék és Az én életem regénye nem egy részletének, de belopakodik színeivel a szülőváros még olyan hortobágyi témába is, mint a Sárga rózsa. Történeteiben nemegyszer nyilvánvaló a személyes élmény, a családi hagyomány, a hitelesen hallott esemény, olyannyira, hogy néha képtelennek tetsző dolgok is valónak bizonyulnak. A sok komáromi vonatkozást tartalmazó Politikai divatokban például elbeszél egy fantasztikus leányrablást, amiről harminc évvel később A tengerszemű hölgy negyedik fejezetében derül ki, hogy Várady Antal érdekében csakugyan azt tervezte Petőfi és Jókai, hogy megszöktetik egy esztergomi földbirtokos lányát. Szülővárosi fogantatású műveit természetesen lehetetlen pontosan számba venni, mert akkor is otthoni élményeiről ír, amikor ennek látszólag semmi nyoma sincs. Az első sikeres elbeszélése, a Nepeansziget 1845-ben jelent meg; a Stie-re és Hugóra emlékeztető végletesen romantikus történet buja, egzotikus tájakon játszódik, az író valósággal tobzódik a természet pompájának a megrajzolásában. Igen ám, de Jókai akkor még az országot is alig ismerte, trópusi tájakra soha nem jutott el; ha tehát a színpompás növényvilág leírásának az élményi magvát keressük, az csak a komáromi és környékbeli „szigetvilág” lehet, semmi más. Események és hősök A legtöbb írót, még akaratlanul is, erősen befolyásolja a gyermekkor élményanyaga. Jókai azonban az átlagosnál bensőségesebben és tudatosabban vonzódott Komáromhoz, érdeklődéssel hallgatta az öregek történeteit, szívesen bújta városa történetét. A hallott, átélt és olvasott eseményekből legendát költött szülőföldjéről, eposzi szárnyalással tudott írni városáról, nem riadva vissza még a szembeötlő túlzásoktól sem. Komáromot például 1763- ban majd 1783-ban földrengés rázkódtatta meg, ami rettenetes csapás lehetett a lakosságra. Ám Az elátkozott családban világkatasztrófává növelte a természet haragjának az ábrázolását. Beomlott akkor a ma is álló kéttornyú Szent András-templom is maga alá temetett mintegy száz-százötven embert; Jókai azonban 1500 halottat emleget, amenynyi be se fért volna a templomba. Szép számmal éltek jómódú polgárok Komáromban még az író gyermekkorában is. 1820—30 körül mintegy négyszáz gabonakereskedőről, százötven halászmesterről, nyolcvan fakereskedőről, ezernyi iparosról szólnak a krónikák, ez az erősen polgárosodó város teszi érthetővé, hogy mind regényeiben, mind politikai működésében mindvégig a kapitalizálódó ország híve, az iparosodás támogatója, ő azonban nem éri be azzal, hogy megírja: az 1697-ben odaérkezett rácok ezüstöt kevertek görögkeleti templomuk harangjába, hogy szebb legyen a csengése. Ez számára kevés; a valóban gazdag kalmárokat milliomosokká lépteti elő, például Tímár Mihály figurájában, Az aranyember lapjain. A hős modelljének sírja ma is látható az említett templom bejáratánál; hívek hiányában — a rácok elmagyarosodtak, hírmondójuk sem maradt — a szépen restaurált épület ma múzeum; benne a Vérteshegységből oda szállított művészi faragási padokat láthatunk, pravoszláv egyházi kincseket őriznek, közöttük egy nagyon értékes ikonosztázt is. (Tavaly ellopták, a tetteseket Jugoszláviában fogták el, a műtárgy onnan került vissza a helyére.) Timár Mihály eredeti modelljével, Domonkos Jánossal Jókai akár találkozhatott is volna, bizonyára tudta, hogy 1833-ban, 63 éves korában nőtlenül hunyt el a dúsgazdag kereskedő, akinek főutcai házát nemrégiben bontották le. A valós tények azonban soha nem kötötték meg a fantáziáját, csak a figura fő vonásai érdekelték, a cselekmény leglényegesebb mozzanatait merítette a történelemből, a többit képzeletével egészítette ki. Aki Komárom eposzát szeretné olvasni, az jó forrásra talál Az elátkozott család, a Politikai divatok, Az arany ember, A tennerszemű hölgy, A mi lengyelünk lapjain, de a város hiteles történetéért más művekhez kell nyúlni. A kőszűz Tartozunk azonban az igazságnak azzal, hogy Jókai nem állt egyedül a komáromi legendák költésében, sőt meg is előzték őt a valóban nagy múltú város és a történelmi fontosságú vár regéinek a kimunkálásában, ő csupán beteljesítette az elődök művét. A most is épségben álló várrendszer jelentős volt már a középkorban is, szívesen időzött falai között Mátyás király, az ő halála után oda vonult vissza felesége, Beatrix. A török harcok idején Bécs elővédjének a szerepét töltötte be a Csallóköz csücskében épült erődítmény, az egész Dunamedence legnagyobb síksági vára. Az úgynevezett új vár nyugati bástyáján ma is őrködik egy női alakot ábrázoló szobor, kezében koszorúval, talapzatán a büszke felirattal: Nec arte, nec marté, azaz, sem csellel, sem erővel nem vehető be a vár. Már Jókai korában mondogatták azonban, hogy a kőszűz nem koszorút tart a kezében, hanem fügét mutat az ellenségnek, felirata pedig az, hogy „gyere holnap”. A komáromi vár erős falai, sáncrendszere, vizektől védett helyzete valóban nehézzé tette az ostromát, de a bevehetetlensége történeti rege. Ezt a hiedelmet azonban az ifjú Jókai már olvashatta az 1705 óta kiadott híres Komáromi Kalendáriumban, ami éppen az 1830-as években élte fénykorát, amikor Czuczor Gergely szerkesztette és írta bele Paprikás verseit. Id. Szinnyei József azt állítja — nyomában mások is —, hogy százhúszezer (!) példányban jelent meg! Ez az országszerte elterjedt kiadvány kötelességének érezte, hogy évről évre híresztelje a vár és a város dicsőségét; címoldalán mindig a vár metszetét közölte, alatta változó szöveggel mindig rigmusokban hirdette az erőd bevehetetlenségét. Például 1831- ben ekképpen: Két Duna keríti a komáromi várt, Sziíz vár, ellenségnek még 6 keblet nem tart. Erről a várról Jókai nem egy regényében és elbeszélésében zeng himnuszokat. Már 1850- ben megírta Sajó álnéven, hogy Guyon és Klapka csapatai visszaverték 1849-ben a császáriak minden támadását, hogy a világosi fegyverletétel után még két hónapig nem adták fel Komáromot. Először a Forradalmi és csataképek című gyűjteményének Komárom című elbeszélésében, majd a Politikai divatokban és más műveiben is megemlékezik róla. Egy marék föld Bensőségesen, mélyen ragaszkodott szülőföldjéhez. Fesztyné Jókai Róza írta meg, hogy férjét Jókai főleg azért kedvelte, mert komáromi diák volt és a városról lehetett vele beszélgetni. Az író szívében azonban a gyermekkori gazdag, vidám, hangulatos vidéki város képe élt, patriarkális családaival, báljaival és névnapjaival, s nem szívesen vette tudomásul, hogy a század második felében jelentősége erősen megcsappant. A híres hajóácsok szerepét elsöpörte a gőzhajózás fellendülése, kereskedelmi fontosságát háttérbe szorította az, hogy a bécsi vasutat Győrön vezették keresztül, a Timár Mihályok világát a kapitalista kupecek váltották fel. Ő azonban mindvégig az eltűnt álmait dédelgette, ezért történt, hogy régi földrengéseket írt meg, az 1848-as tűzvész krónikáját vetette papírra és nem akarta látni a megváltozott város való arcát. Anyja halála (1856) után igen-igen ritkán látogatott Komáromba, még 1881-ben sem ment el, amikor szülőházának a helyét emléktáblával jelölték meg, pedig várva várták. Utolsó komáromi látogatására 1895- ben került sor, amikor Beöthy László emléktáblájának a felavatásán ő mondott ünnepi beszédet. Ekkor hangoztatta, hogy „mindig ünnep volt rám nézve az alkalom, amely szülővárosomba hívott”, de életének utolsó tíz évében már nem talált alkalmat újabb látogatásra. Ezután már Komárom jött őhozzá, hogy 1904-ben egy marék hazai földet dobjanak a koporsójára. Komáromról Jókai írta Az elátkozott családban, hogy „ez a város nem fog elpusztulni”, valóban dacolt az idők viharával; napjainkban egyik új városnegyed a másik után nő ki a földből, s az ősi vár tövében új emberek őrzik a régmúltakat. Ennek a múltnak egyik fénylő csillaga éppen Jókai Mór. Puruczki Béla mikus, a Magyar Írók Szövetsége nevében Dobozy Imre főtitkár és Cseres Tibor, a Jókaiemlékbizottság nevében Sőtér István elnök, Nagy Miklós titkár és Lengyel Dénes irodalomtörténész, a Petőfi Irodalmi Múzeum képviseletében Illés László főigazgató és Rigó László főigazgatóhelyettes, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság képviseletében Barta János akadémikus, a VI. kerületi tanács részéről dr. Balogh József vébétitkár és Tolnai József osztályvezető helyezett el koszorút a Jókai téren álló szobornál. A Jókai Mór születésének 150. évfordulója alkalmából kedden kiállítás nyílt meg a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében. Az ünnepi tárlatot Nagy Miklós, a Jókai-emlékbizottság titkára nyitotta meg. A tárlatot Szekeres László rendezte, aki több mint 20 éve tanulmányozza Jókai életművét, s az irodalmi muzeológia sajátos eszközeivel, széleskörűen minden fontos részletet figyelembe véve tárja a nézők elé a kivételes életművet. * Pápán a pedagógus művelődési házban kedden Jókai-emlékünnepséget rendeztek. Az író munkásságáról és pápai diákéveiről dr. Kiss József, az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa emlékezett meg. Kedden ünnepélyesen megkoszorúzták Jókai Mór pápai szobrát és azt a házat, ahol az író diákéveiben lakott. Kedden folytatódtak a csehszlovákiai és a magyarországi Komáromban a Jókai-emlékünnepségek. A csehszlovákiai Komáromban a szomszédos magyar város képviselőinek részvételével koszorúzási ünnepséget rendeztek. A komáromi városi tanács vezetői és a gimnázium tanárai, diákjai megkoszorúzták a Duna menti Múzeum előtti Jókai-szobrot. Ezután a két város diákjai irodalmi műsort adtak. Este a szakszervezetek házában a városi nemzeti bizottság rendezett ünnepséget. A Duna jobbparti Komáromban kedden irodalmi vetélkedőt, szavaló- és prózamondó versenyt rendeztek. A Jókai Filmszínházban A kőszívű ember fiai című filmet vetítették. A városi tanács székházában Sőtér István akadémikus tartott előadást Jókai életművéről. A lőcsei fehér asszony Jókai rajza Magyar Nemzet Megkoszorúzták Jókai szobrát Kiállítások, megemlékezések Jókai Mór szobránál kedden koszorúzási ünnepséget rendeztek. Nagy Miklós egyetemi docens, a Jókai-emlékbizottság titkára mondott beszédet. Felidézte az írói életpálya főbb állomásait. A Kulturális Minisztérium nevében Molnár Ferenc államtitkár és Tóth Gyula irodalmi osztályvezető, a Tudományos Akadémia képviseletében Erdey-Grúz Tibor elnök és Tolnai Gábor akadém ■Szerda, 1975. február 19. A Televízió műsoráról ■auiitutiuiiuitinitiiiiiiiuiiiH¡Hiiiiii!iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!iiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiimiiiiiHiM9 Vo/pone Vo/pone Úgy mondják, együtt komázott Shakespeare-rel a Hableány kocsmában és együtt — egymás ellen — gyűrkőztek az írói sikerekért a színpadokon a londoni közönség előtt. Hogy az akkori párviadal pillanatnyi győzelmeit mikor, melyik színpadi szerző aratta. Ben Jonson-e vagy Shakespeare, nehéz volna ma már kideríteni A kortársaknál mindig igazságosabb utókor Shakespeare-t ítéli az egykori író versengés mindenkori győztesének. Ben Jonson tragédiáit csak tudósok tartják ma már számon, klasszikus minták után alakított komédiái közül pedig egyedül a Volpone él a színpadokon, az is főként Stefan Zweig újjávarázsoló átdolgozása óta. A Volpone, csakúgy, mint ókori példaképei, a Plautus- és Terentius-vígjátékok, típusokat rajzol, egyetlen határozott tulajdonsággal jellemzett figurákat. Már a nevek is beszédesek, a főszereplő Volpone a róka. Ravasz szélhámos, aki egy remek trükkel, haláltusát színlelve, szedi rá nála nem kevésbé pénzéhes barátait, örök típus Volpone, és társai is mind: az agyafúrtság és becstelenség tekintetében mesterét is lepipáló tanítvány, Mosca, a szemtelen légy, a nyereség reményében édes gyermekét is kitagadó uzsorás, Voltere, a keselyű, s az örökségért férfi jogait is átengedő tisztes polgár, Corvino, a holló. Miként a régi Róma vígjátékai és a Moliére-darabok is főként típusteremtő igazságuknak köszönhetik évszázadokon át is ható frisseségüket, a Volpone is elsősorban mindenkor aktuális jellemábrázoló készségével fogja meg közönségét ma is, a képernyőn is. Csakhogy míg az ókoriak, és a Jonsonnal csaknem kortárs Moliére mindig talált legalább egy igazat a sok rossz ember között — egy segítőkész mostohaapát, egy tisztaszívű szerelmespárt, egy nemes indulatoktól fűtött metetrixet — Ben Jonsonnak egyetlen rokonszenves alakja sincs. Arisztokratikus gőggel — s igaz, a példaképeken is túltevő leleményes fordulatossággal és ötletességgel — ítélkezik az emberek felett, akik — a szerző szerint — nem is érdemelnek mást, csak volponékat és moscákat, elvégre ők sem tisztességesebbek egy fikarcnyit sem, csak bárgyúbbak azoknál. Nincs kiért izgulni, nincs kiért részvétet érezni ebben a játékban. A néző észrevétlenül azonosul a szerző világszemléletével, felülről néz le az egész emberiségre, az égvilágon semmivel sem igazolt magasabbrendű moralitás csúcsairól. Azután köpnek a néző felé, premier plánban, naturalisztikusan. Olyan valósághűen, amilyennek egyetlen hasonló színpadi cselekmény sem hat, sem a vaskos commedia dell’arte-kban, sem a középkori hősök között oly népszerű effajta véleménynyilvánításokban (lásd: III. Richárd és Anna híres szópárbaját). Tudtára adatik a szemenköpött közönségnek, hogy nincs helye a csúcsokon, ott csak a szerző szemlélődik, s alkalmasint vele együtt a rendező. Fehér György, aki — úgy tetszik — Shakespeare korának tévébeli átköltőjévé szegődött, a lehető leg Ben Jonson-ibb eredetiséggel formáit tévéfilmet a komédiából. Nem csiszolta aktuális tanmesévé, mértéktartóan reneszánsz kosztümökkel, díszletekkel, kellékekkel ügyelt a Velencében játszódó darab korhűségének látszatára, de azért kinekkinek rá kellett jönnie, hogy a tévébeli Volpone jelen idejű játék. Illyés Gyulának a Ben Jonson szövegét újraköltő műfordítása is sokat segített a színmű eredeti hangsúlyait és színeit megszüntetve megőrző modernizálásban, de a vastagabb korszerűsítést a rendezés végezte el a tévéfilmben. A rendezés, amely gyors játéktempójával és tökéletes színészirányításával évszázadokon és technikán is sikeresen mentette át a mű sziporkázó szellemességét. (Különösen figyelemre méltó és eredeti alakítással örvendeztette meg a nézőket a Moscát játszó főiskolás Helyei László.) Ég nem kevésbé sikeresen őrizte meg — sőt a befejező képek ráadásával alaposan meg is tetézte — Jonson ironikus és mizantróp világlátását. Azt a világlátást, amely már a maga korában is időszerűtlen lehetett. Kortárs művek a tanúk erre, annak a Shakespeare-nek a komédiái és tragédiái például, aki mindig az emberek között járva mondott ítéletet gonosztevőkről, szélhámosokról, gyarló jellemekről, nem pedig valamiféle keserű fensőbbség kilátójáról. Ben Jonson ravasz, kapzsi és erkölcstelen figuráit kitűnően keltette életre Major Tamás, Kállai Ferenc, Kőmives Sándor és Básti Lajos. Röviden Budapest felszabadulásának harmincadik évfordulójára aligha emlékezhetett volna meghittebben a televízió, mint a Zamercev tábornokról forgatott portréfilmmel. Tyerentyevics Zamercev harci feladatként kapta a megbízatást: új életre indítani a rombadőlt fővárost. Embersége, szervezőkészsége és az idegenekkel is azonnal szót értő közvetlensége révén jelölhették ki annak idején erre a nagy munkára, s hogy mindhárom követelménynek megfelelt az akkori városparancsnok, azt nem csupán az a tény igazolja, hogy valóban sikerült elindítania az életet a megbénult ország béna központjában. A harminc esztendő után Zamercevre emlékezők meleg és hálás szavai is az ő természetes és mélyről fakadó humánumát, segítő jószándékát tisztelik mindmáig. „A tudományt nem tisztelni kell, hanem szeretni" — mondta Vonsik Gyula, a filozófiai tudományok doktora, a TIT elnöke, a „régi játszótársak” egyike Pásztor Ferenc riportsorozatának befejező részében. A megállapítás a hajdani iskolatársaknak szólt, azoknak, akik a szülővárosban, Salgótarjánban maradtak, ott is a legszűkebb pátriában, az Acélműveknél. De szólt természetesen a nézőknek is. Vonsik Gyula, az egykori lakatos jól tudja — életútján is tapasztalhatta —, hogy a steril tudományok művelői és a kétkezi szakmunkások közötti szövetség megteremtése a jelennek is gondja, amelyet nemcsak elvi vitákon lehet megtárgyalni, de elgondolkodtató társadalmi keresztmetszeteket adó riportokkal is érdemes megközelíteni, olyanokkal, amilyen a Hol vagytok ti régi játszótársak című tévésorozat is volt. A Tv Zenés Színháza alcímként a kísérleti tévészínház elnevezést is magára ölthetné, hiszen „fennállása” óta szüntelenül kísérletezik. A tét: a televízió méreteihez és lehetőségeihez idomítani a dramatizálható és dramatizált komolyzenei műfajokat. A Ligeti György: Aventures című hangszeres művéhez komponált bábjáték merész és rokonpróbálkozásnak tetszett. Egy groteszk bábpantomim jelenítette meg a groteszknek is értelmezhető zeneművet, a modern zene e sajátos hanghatásaival nehezen megközelíthető és befogadható alkotását Lőcsei Gabriella Magyar napok Lengyelországban Március 15. és 22. között magyar kulturális napokat rendeznek Lengyelország több városában, köztük Varsóban, Krakkóban, Katowicében és Opoléban. Lengyelországban vendégszerepel a Thália Színház, fellép több zene- és énekművész. Ünnepi filmbemutatók, kiállítások, találkozók is lesznek. A magyar műemlékvédelemről közölt öthasábos, elismerő hangú írást keddi számában a Frankfurter Allgemeine Zeitung. A cikk részletesen tájékoztatja olvasóit a magyar műemléki helyreállításokról — köztük a budai vár rekonstrukciójáról —, és megállapítja: a magyar műemlékvédelmi intézkedéseket számos országban találják követésre méltónak a szakemberek.A Delibes Lakmé című operájának premierje február 21-én, pénteken lesz a debreceni Csokonai Színházban.